Korábban szót ejtettünk már arról, hogyan borította máig a hallgatás leplét a magyar és szovjet/orosz történetírás a honvédségi seregtestekre, melyeket megszállási feladattal küldtek a 2. világháború keleti hadszínterére. Láthattunk néhány példát arra az eléggé lesajnáló megítélésre, melyet ellenségeik és fegyvertársaik szerint felkészületlenségük, alacsony harcértékük miatt kiérdemeltek. De milyen egyéb okok húzódtak meg a történelmi kánonból egyetemesen száműzött véres tetteik mögött? Azt többé-kevésbé az átlagember is tudja, milyen offenzívában segédkezett a 2. magyar hadsereg - de milyen célokat szolgáltak ki a magyar megszálló csapatok?
A megszállt keleti területek politikai-gazdasági átszervezésére a német vezetésnek nem volt egységes, koherens elképzelése a végső győzelem utáni időkre. Efféle tervezeteket készítettek ugyan különböző állami szervek, de ezekkel felesleges lenne itt részletesen foglalkozni, mivel kútba estek kb. abban a pillanatban, amikor a hadvezetés rájött: a várakozásokkal ellentétben elhúzódó háborúra kénytelenek berendezkedni a Szovjetunió ellen. A hadművelet, melyet még 1941/42. tele előtt győzelemre akartak vinni, a vártnál szilárdabb - és nagyobb létszámú - szovjet ellenállás miatt már a moszkvai csata előtt sem az optimista elképzelések szerint alakult. A partizánmozgalom kibontakozása pedig azért növelte tovább a németek problémáit, mert "értelemszerűen" azzal az eshetőséggel sem számoltak, hogy egyszerre kell majd harcolniuk a Vörös Hadsereg és a megszállt területeken működő fegyveres felkelők ellen.
A német hadsereg nem volt felkészítve a partizánellenes harcra, és a háború elképesztő emberigénye miatt még ahhoz sem volt elegendő alakulata, hogy a keleti fronton lévő erők utánpótlásához nélkülözhetetlen (vas)útvonalakat megfelelően ellenőrizze - márpedig a halaszthatatlan feladataik másra is kiterjedtek. A szerencsés kimenetellel egyre kevésbé kecsegtető háború elhúzódása miatt Németországot élelmiszerhiány fenyegette, amit tovább súlyosbított az, hogy korábban már megszállta Belgiumot és Norvégiát, melyek szintén élelmiszer-behozatalra szorultak. A német hadvezetés, sőt a velük egykorú német felnőttek mindegyike emlékezetébe véste az 1. világháborús brit tengeri blokádot, amely visszafogott becslések szerint is 424 ezer civil áldozatot szedett.
A történtek megismétlődésétől való félelem központi szerepet játszott abban, hogy a német vezetők igen vérmes reményeket fűztek a feketeföldes övezethez tartozó megszállt ukrán és orosz térség mezőgazdasági potenciáljához. Persze a "felperzselt föld" szovjet politikája és a háború pusztítása itt is alaposan megtette a hatását, de ettől függetlenül a diadalmas hadjárat elakadása után a német főparancsnokság annyit minimum elvárt a megszálló erőktől, hogy szedjék össze a szükséges mennyiségű élelmiszert a keleti fronton állomásozó egységek ellátásához, s így az egyébként is leterhelt német mezőgazdaságnak ne kelljen még erről is gondoskodnia.
A német megszállási politika ennek megfelelően alárendelődött a rövid távú gazdasági kizsákmányolás szempontjainak. A megszállt nyugati területekkel ellentétben itt nem alakult ki összetett igazgatási struktúra erre a célra. Nem vesződtek az újjászervezésre tett kísérletekkel, az olajozott működés jegyében még a kolhozrendszert is érintetlenül hagyták, pedig a sztálini kollektivizmus nem éppen a terméshozamok terén produkált fényes eredményekről volt híres. A birodalmi hatóságok elszánták magukat, hogy a helyi lakosságot érintő következményekre való tekintet nélkül annyi gabonát és kényszermunkást facsarnak ki a keleti térségből, amennyit csak lehet. A partizánmozgalommal szembeni fellépésük jellegét is ilyen megfontolások szabták meg.
A partizánok elleni hatékony fellépést nem „csupán" a bevethető csapatok elégtelen létszáma és képzettsége akadályozták. Bővebb magyarázatra remélhetőleg nem szorul, hogy a szovjet partizánmozgalom főleg a nagy kiterjedésű erdőségekre vagy mocsarakra koncentrálódott, és tagjai persze a terepet még jobban is ismerték, mint a megszállók. A bekatlanozásukra indított nagyszabású műveletek rendre kudarcba fulladtak – a partizánok vagy könnyedén kibújtak a gyűrűből, vagy előre értesültek az ellenséges tervekről a besúgóhálózatuk révén, így a partizánvadász alakulatok csak hűlt helyüket találták.
De a németeknek más oka is volt arra, hogy a partizánokat ne csak közvetlenül próbálják támadni. Már a Barbarossa-hadművelet megindulásakor is két fronton háborúztak (ne feledkezzünk meg Észak-Afrikáról), 1-2 évvel később pedig kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a partizánok hol és mennyi vonatszerelvényt robbantanak fel egyébként is védhetetlen szakaszokon. Azt viszont komoly és kezelhető problémának tekintették, hogy a partizánok szorgosan sértegették a német gazdasági érdekeket is. Utánpótlásukat nagyrészt (és minden értelemben) a bázisul szolgáló erdőségek peremvidékén lévő falvakból szerezték be, akár erőszakkal vagy az azzal való fenyegetéssel, ha másképp nem ment. A németek által megszabott beszolgáltatást természetesen más módon is szabotálták, sőt ez tette ki tevékenységük zömét: a helyi kollaboránsokat megfélemlítették vagy megölték. A németek nyilvánvaló érdeke volt, hogy mindenáron elszigeteljék az együttműködni még hajlandó civileket a partizánoktól, másrészt egy-egy falu puszta létezését sem volt értelme tovább megtűrniük, ha az nem szolgálta ki az igényeiket.
Ennek következménye az lett, hogy a Wehrmacht, az SS és a helyi kollaboránsokból szervezett fegyveres osztagok partizánvadász műveletei valójában a "gyanúsnak" ítélt civil lakosság ellen irányultak és lényegében a tömegmészárlás kategóriáját merítették ki, mivel egyet jelentettek teljes falvak lerombolásával, melyek lakosságát legyilkolták vagy kényszermunkára hurcolták. Christian Gerlach német történész kimutatása szerint nem véletlen, hogy az ilyen műveletek parancsnokai rendszeresen hatszor-tízszer annyi "partizán" likvidálását jelentették le, mint amennyi kézifegyvert összesen zsákmányoltak, így az okozott és elszenvedett emberveszteségek közötti szorzó átlagosan elérte a 100-at. Felkelők elleni tevékenység a szó mai értelmében ezekben a térségekben tehát nem folyt, mert a németek a helyi lakosság jelentős hányadáról fel sem tételezték, hogy érdemes lenne bármit is tenni a támogatásuk megnyerésére. Más kérdés, hogy a hidegebb fejű német tisztek következtetése szerint a partizánharc egyik motorja éppenséggel a kizsákmányoló és rögeszmés megszállási politika volt.
A tömeges megtorlás csak egy szeletét jelentette az "új rend" valós vagy vélt kerékkötőinek szisztematikus megsemmisítésére irányuló általános törekvésnek. Sokat mondanak pl. a Szovjet-Belorussziából származó adatok, amely a keleti területek közül a legjobban szenvedte meg a német megszállást, részben a partizánok igen aktív helyi tevékenysége miatt. A tagköztársaságnak a háború előtt 9 millió lakosa volt; a megszállók kb. 1,7 millió embert öltek meg (beleszámítva az innen származó hadifoglyokat és zsidókat), amelyből 345 ezer volt a partizánharc áldozatainak száma. Ezen belül a partizánok vesztesége 38.600 főt tett ki. A keleti partizánháború összes polgári áldozatának számát óvatos becslések is félmillióra teszik.
Hogyan illeszkedtek ebbe a politikába a magyar megszálló erők?
Ezzel aligha fogok újat mondani a magyar múlt ismerőinek, de történetük egy felemás eredményű politikai kompromisszummal kezdődött 1941 szeptemberében. Mivel ekkor már kezdett világossá válni, hogy a Barbarossa-hadművelet jelentős akadályokba ütközött, egy magyar delegáció (a kormányzó, a külügyminiszer és a vezérkarfőnök) kereste fel Hitlert, és a keleti fronton harcoló honvédcsapatok visszavonását akart elérni nála. Mivel ő erre nem volt hajlandó, abban egyeztek meg, hogy a német 17. hadsereg alárendeltségében (és meglehetősen leharcolt állapotban) lévő Gyorshadtestet a télen hazarendelik, s ennek fejében a honvédség négy gyalogdandárral veszi ki a részét a megszállás feladataiból német parancsnokság alatt (egy hegyi- és egy határvadász dandár akkor már ilyen céllal állomásozott Nyugat-Ukrajnában).
A Gyorshadtest kivonása november végén indult meg, addigra nehézfegyverzetének zömét már elvesztette. A németek az év folyamán még négy dandárt követeltek, sőt a honvédség részvételét a megszállt jugoszláv területek "pacifikálásában" is. A magyar vezetés javára kell mondani, hogy erre már nem volt hajlandó - igaz nem sokkal később egy újabb kompromisszum jegyében beleegyezett a 2. hadsereg keleti bevetésébe. Több alakulat azonnali Ukrajnába küldése egyébként még a vasúthálózatot is túlterhelte volna.
A segítőkészséget a németek persze elvileg meghálálhatták volna azzal, hogy ígéretükhöz híven ezeket a gyalogdandárokat nem vetik be a fronton, netán olyan térségekbe küldik mindet, ahol szovjet partizánok lényegében alig működtek (Baltikum, Nyugat-Ukrajna, Krím-félsziget). Más korszakokban és kontextusokban az ilyesmi nem lett volna túl nagy ábránd egy csatlós számára, elvégre Magyarország a NATO-ban eddig is elpotyautazgatott valahogy, és a Varsói Szerződésben sem volt különösebben húsbavágó következménye annak, ha a katonai képességek ápolása terén nem teljesítette 100%-ban a legmagasabb szinten elvben elhatározott "kötelezettségeit".
Ám a keleti fronton más világ volt. A szovjet támadások feltartóztatására a németek többször is bevetették az ilyen feladatra fel nem készített magyar megszálló erőket, melyek így súlyos veszteségeket szenvedtek. Csak a felsorolás szintjén:
- '42. március: 108. gyalogdandár, Harkov környéke
- '43 szeptember: 1. könnyűhadosztály, Kijevtől keletre
- '44 március: a honvédségi VIII. hadtest négy seregteste, Galícia
De a "hátországban" sem vártak rájuk rózsás viszonyok. A Dnyepertől nyugatra, Vinnyica központtal állomásozó két (később négy) gyalogdandárnak az ottani szovjet partizánerők kis jelentősége miatt szerencsére nem sok dolga akadt, a többi alakulat azonban a Csernyigov-Brjanszk-Gomel térségbe került, ahol a szovjet partizánmozgalom egyik bástyája épült ki egy Dunántúl méretű áthatolhatatlan erdőben. 1941 őszén a német támadóékek három szovjet hadsereget zártak körbe és morzsoltak fel ebben a régióban, de több tízezer vöröskatonát nem tudtak fogságba ejteni, s azok elrejtőztek az erdő mélyén - később deszantosok, önkéntes vagy kényszerített környékbeli parasztok is csatlakoztak hozzájuk.
Már puszta létszámuk is kezelhetetlen fenyegetést jelentett. Bergyicsev térségében pl. '42 tavaszán az 5200 fős 105. gyalogdandárnak és 2 ezer német katonának kellett volna felügyelnie a rendet egy kb. 46 ezer négyzetkilométeres területen - ennek harmada erdő/mocsár -, ahol 10 ezer partizán tevékenykedett. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a komolyabb partizánegységek még harckocsikkal és tüzérségi lövegekkel is rendelkeztek, még kirívóbbnak tűnik a szegényesség, ami a magyar megszálló erők felszerelését jellemezte. Mindenből csak a legrosszabb jutott nekik, tüzérség és páncélelhárítás pedig eleinte egyáltalán nem, mivel a honvédség a legfontosabb feladatokra elkülönített alakulatait sem tudta megfelelő mennyiségű modern fegyverzettel ellátni. Az is sokat elmond, hogy egyik zászlóaljuk 60%-ban román és ruszin nemzetiségű tartalékosokból áll, ami aligha volt kirívó eset. A 102. könnyűhadosztály (valójában dandár) pl. a nehézfegyverzet terén nyolcszoros túlerővel nézett szembe.
'43 tavaszán, mintegy a szétvert 2. hadsereg hazarendelésének "ellentételezésére", kilencre növelték a keleti megszálló könnyűhadosztályok számát, ellátták őket tüzérséggel és támogatásukra rendeltek 2-2 páncélos- és repülődandárt is, de az egyre erősödő ellenséggel szemben így sem mentek sokra. Az év folyamán pedig zömüket a Pripjaty-mocsarak térségébe csoportosították át, ami a szovjet partizánmozgalom másik fő fészkének számított. A magyar vezetés hiába kilincselt a németeknél, hogy ezeket az erőket a Kárpátok védelmére vessék be. Nem mintha szándékosan rá akarnék játszani a románokkal szembeni előítéletekre, de tény, hogy egyébként ezen a téren is jobban jártak. Ebben az időben a Tamany-félszigeten és a Krímben 8, Transznisztriában pedig 4 megszálló hadosztállyal voltak jelen. Egyiket sem az erős partizánmozgalom jellemezte, Transznisztriát már csak az aránylag "laza" román bánásmód miatt sem.
Elmondható tehát, hogy a magyar megszálló alakulatok helyzete összességében nem volt jobb, mint a 2. hadseregé, noha velük ellentétben az utóbbit mostmár hivatalosan is meg szokták gyászolni, mint a magyar-német "fegyverbarátság" tragikus áldozatát. Vonzónak tűnhet tehát a magyarázat, hogy az általuk elkövetett tömeges megtorló akciók voltaképpen csak rosszul felszerelt és nem kevésbé rossz idegállapotban lévő bakák bosszúból vagy frusztrációból elkövetett "túlkapásai" voltak. Ezek a tényezők persze kétségtelenül megtették a hatásukat és az is igaz, hogy a csapatoknak elvben nem volt szabad a helyi lakosságot megkülönböztetés nélkül ellenségnek tekinteniük. Az SS tudományosnak szánt sületlenségeit alapul véve a honvédvezérkar 1942. évi 10-es számú direktívája az alábbi útmutatással látta el a megszálló erők parancsnokait:
Az ukrán nép fajilag nem azonos az orosszal, tehát politikájával sem azonosíthatja magát. Az ukránok szláv vére erősen keveredett turáni és germán népek vérével. Ennek következtében értelmesebb, erősebb, ügyesebb és életképesebb, mint az orosz. Fajilag és képességei következtében sokkal közelebb áll a nyugati kultúrnemzetekhez, mint az orosz. Az új európai rendben fontos hivatás vár az ukránokra.
Ezt leszámítva azonban a partizánellenes harcot szabályozó többi direktívával együtt a német módszertant tükrözte. Ez a megszálló erők feletti német parancsnokság miatt nem is lehetett volna másképp - a magyar csapatok nem hajthattak végre műveleteket önállóan. Feladatuk a hivatalos megfogalmazás szerint "őrzési" és "rendőri-büntető" volt. Nemcsak a partizánokat és segítőiket kellett agyonlőni, ha az elfogás során ellenállást tanúsítanak; a partizánok támogatásával gyanúsított falvakat tüzérséggel vagy egyszerű gyújtogatással kellett lerombolni, lakosságukat pedig minden ingóságuktól megfosztani, majd részben kiirtani, részben a német hatóságoknak átadni - ez pedig már sértette a honvédség által is elvben elfogadott hadijogot. Arra is időt kellett találniuk, hogy a fellelhető zsidókat elfogják és a németeknek átadják, mivel kivétel nélkül a szovjet rendszer támogatóinak tekintették őket (ez persze egyfajta önbeteljesítő doktrína volt). A civilek aknaszedésre való kényszerítése mellett a direktíva a legszigorúbb megtorló intézkedéseket is engedélyezte a megfélemlítés érdekében.
A jellemző módszereket jól példázza Bogányi Károly vezérőrnagy, a Keleti Megszálló Csoport parancsnoka 1942. jún. 25-i parancsa, melyet Ungváry Krisztián is idéz A magyar honvédség a második világháborúban c. művében (Osiris kiadó 2004, 147. old.):
Benyomásom szerint a Putyivltől nyugatra elterülő erdők átfésülése azért nem járt eredménnyel, mert a partizánok egy része a környék falvaiban lakik, és látszólag békés dolgozóként tartózkodik vagy menekül vissza a falvakba. Ezért Jazygno, Cserepovo, Ivanovszkij, Szeszjulin és a 32. gyalogezred által meghatározandó falvak felégetendők, és teljes férfi lakosságuk 15 és 60 éves kor között kiirtandó.[...]
3. Tekintettel a Berjuh közelében ma ismét végrehajtott aknarobbantásra, Berjuhból 10, a legközelebbi falvakból 5-5 férfi végzendő ki. Ki kell hirdetni, hogy a következő hasonló alkalommal kétszer ennyi lesz kivégezve.
4. Novaja Szloboda leégetendő. Ehhez június 26-án a páncélosszázad, egy könnyű légvédelmi üteg és megfelelő számú gyalogság rendelendő ki. A legkisebb ellenállás esetén a teljes férfi lakosságot ki kell irtani.
Az 5. könnyűhadosztály pl. '43. aug. és '44. ápr. között 35 falut radírozott le. Ami a fosztogatást illeti, az természetesen nem feltétlenül felsőbb utasításra történt, mivel a csapatok saját szegényes készleteiket is gyakran így tudták csak kiegészíteni. A partizánvadászat mellett az "egyszerű" megszállás mindennapjaira vonatkozó előírások sem sokban különböztek német megfelelőiktől. A nemrég megjelent dokumentumgyűjtemény egyik érdekes darabja a magyar parancsnokság hirdetménye a 2. hadsereg műveleti területére vonatkozó szabályokról. A szokásos kihágások mellett (szabotázs, fegyver/lőszer rejtegetése, település engedély nélküli elhagyása) a kijárási tilalom megsértése és a katonai célra lefoglalt utak használata is azonnali agyonlövést vont maga után, egy katona megölésére pedig 100 helyi lakos és a korábban szedett túszok kivégzése, továbba a település felgyújtása volt a válasz.
Mindemellett 1942 végétől a partizánellenes műveletek megritkultak, mivel a magyar egységek erre még megerősítve is teljesen alkalmatlannak bizonyultak - ezért feladataikban ezután még nagyobb hangsúlyt kapott a vasútvonalak és fontosabb települések biztosítása. Ahogy zsugorodásnak indult a megszállt terület, a németek azt is belátták, hogy egyes intézkedéseik, pl. az elfogott partizánok azonnali agyonlövése, a remélttel ellentétes hatást váltottak ki, így a módszertanban is bekövetkezett egyfajta enyhülés, de ez már nem sok eredményt hozott.
Összességében a magyar megszálló csapatok műveletei nem sokban gyengítették a szovjet partizánmozgalmat, ám gyaníthatóan bőséges érzelmi indíttatást adtak a vöröskatonáknak ahhoz, hogy magyar földre lépve a történtekről mit sem sejtő polgári lakosságon (is) kitöltsék bosszújukat. A szovjet hivatalos szervek viszont felemás módon intézték el a történtekért való jogi felelősségre vonást. 1947 őszén Csernyigovban a magyar megszálló alakulatok hadifogságba esett tagjai közül 13 főt - 5 tábornokot, 5 ezredest, 2 őrnagyot és egy honvédet - állítottak háborús bűnök vádjával a területi katonai törvényszék elé. Egyedül Álgya-Pap Zoltán altábornagy, a 105. könnyűhadosztály egykori parancsnoka ismerte el kezdettől fogva bűnösségét, ám ezt a szovjet bírák aligha tekintették enyhítő körülménynek, mivel a többi vádlotthoz hasonlóan 25 év kényszermunkára ítélték.
Ez akkor kimerítette a Tchibo kategóriáját, mert a Szovjetunióban épp el volt törölve a halálbüntetés, 1955-ben azonban a hruscsovi "olvadás" jegyében valamennyiüket kiadták a magyar hatóságoknak. Egy fő további sorsa ismeretlen; egyiküket azonnal, a többieket pedig a következő évben (még a forradalom előtt) szabadon engedték, a leggyakoribb indoklás szerint a leromlott egészségi állapotra való tekintettel. A jelek szerint ezt a szovjet szervek nem kifogásolták. Hasonló sorsa jutott a megszálló erők azon négy tagja (egy vezérőrnagy, egy alezredes, egy százados és egy zászlós), akiket a magyar hatóságok 1946-ban tartóztattak le. Már ekkor érvényesült az a közös szempont, hogy a "baráti" magyar-szovjet kapcsolatokra való tekintettel a témakört nem szabad nagy dobra verni. A népbíróság bizonyítékok hiányára hivatkozva felmentette a vádlottakat, akiket viszont a következő évben egy alezredessel és egy főhadnaggyal együtt a szovjet állambiztonsági szervek őrizetbe vettek. Egy szovjet katonai törvényszék zárt tárgyaláson mindannyiukat 25 év kényszermunkára ítélte, de 1955-ben őket is kiadták Magyarországnak. Hárman 1956-ban szabadultak, a másik három további sorsa ismeretlen. Bogányi Károly is talán ennyivel "megúszhatta" volna, de '45 márciusában Rákospalotán öngyilkos lett.
A politikai szempontok Bakay Szilárd altábornagy ('42 aug. - '43 máj. között a Magyar Keleti Megszálló Csoport parancsnoka, lásd jobbra) és Abt Ottó vezérőrnagy ('41 nov. - '42 okt. között a 108. gyalogdandár parancsnoka) esetében érvényesültek a legkirívóbb módon. 1946-47 folyamán a szovjet szervek Magyarországon letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték őket, de 1992-ben az orosz katonai főügyészség mindkettejüket rehabilitálta. Krausz Tamás szerint ez nem volt több az Antall-kormánynak tett politikai gesztusnál, és mivel elég valószínűtlen az, hogy a levéltári aktákba beletemetkező orosz illetékesek 50 év után bukkantak csak rá a két tábornok ártatlanságának bizonyítékára, nehéz is lenne más magyarázatot elképzelni. Másrészt az időzítés azért sem lehetett véletlen, mert nem sokkal korábban a magyar honvédség mindkettőt posztumusz előléptette.
Bakay esetében nyilvánvalóan az előélete is szerepet játszott - német feletteseivel többször összetűzésbe került, 1944-ben a németek mint veszélyes elemet még a kiugrási kísérlet előtt elfogták és a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták, Szálasi ezután le is fokozta. A fogságból őt kiszabadító amerikai csapatok átadták a szovjet hatóságoknak, akik szabadon engedték. Eleinte a Szövetséges Ellenőrző Bizottság sem kutatott utána, sőt Bakay sikeresen fellebbezett, amikor a népbíróság bűnösnek találta háborús bűnök elkövetésében, ami akkoriban valószínűleg nem volt egy gyakori jogi bravúr. Nem teljesen világos, milyen politikai megfontolások vezettek a szovjet hozzáállás megváltozásához, de annyit bizonyára felmértek, hogy a kormányzóhoz mindvégig hű Bakay komolyan veszi hivatását, és nem hajlandó idegen érdekeket kiszolgálni, ezt pedig ők ugyanolyan irritálónak találták, mint a németek.
Utószó helyett ismét egy katonadallal búcsúzom:
Utolsó kommentek