Már régebben elterveztük, hogy a médiában felbukkanó sajátos történelmi hasonlatok témája megérdemelne egy részletes posztot. Ennek alighanem itt lenne az ideje, mert a közelmúlt sok újdonságot produkált ezen a téren. A teljesség igénye nélkül: Szíria (vagy Líbia) lehet az új Irak, egy másik verzió szerint Szíria lehet az új Bosznia, Mali lehet a második Szomália, továbbá Líbia lehet az új Afganisztán (korábban Jemenről mondták ugyanezt, de ez már többé-kevésbé "lecsengett" - nyilván a médiamunkások figyelme sem lankadatlan). A legfrissebb okosság szerint Mali "Nyugat-Afrika Afganisztánjává" válhat - nem kisebb hatalom mondta ezt, mint a francia védelmi miniszter.

Az efféle megszólalások mögött természetesen inkább külpolitikai célkitűzések húzódnak meg, semmint az absztrakt helyzetértékelés igénye, és az okok ebben az esetben is elég egyértelműek. Beteljesülni látszanak ugyanis azok a jóslatok, melyek szerint Mali északi részén a hadsereg gyors veresége és a tuareg államalapítás ellenére sem fog beköszönteni a társadalmi béke. A kormányellenes erők egyébként sem szilárd koalíciója a múlté, ráadásul újabb, kölcsönös bizalmatlanságot ápoló fegyveres szervezetek jelentek meg a belpolitikai palettán, mint pl. a Köztársasági Mozgalom Azavad Helyreállításáért (MRRA) vagy a feketékből verbuvált Hazafiak Ellenállási Mozgalma Timbuktu Felszabadításáért (MPRLT). A bombasztikus elnevezések és meghirdetett célok persze itt is a helyi érdekcsoportok nyers gazdasági-politikai érdekeit leplezik ezen a vallásilag még úgy-ahogy, de etnikailag és kulturálisan semmiképpen nem egységes, kb. Spanyolország méretű kietlen vidéken, tovább nehezítve a szövevényes viszonyokat átlátására vállalkozó külföldi szemlélők dolgát.

Ráadásul a főszereplők közötti erőviszonyok is gyorsan változnak. A szeparatista MNLA tuareg egységeit eddig sem hadtápolták külföldről, ami azon a nem éppen zsíros földön a szokásosnál is nagyobb hátrány, tevékenységük pedig a helyi lakosságból nem váltott ki osztatlan lelkesedést. A nagyobb településekről, mint Gao, Kidal és Timbuktu, már saját elmondásuk szerint is kiszorították őket az iszlamizmus zászlaját maguk köré csavaró mozgalmak, főleg a maghrebi al-Kaida (AQIM - az arrafelé inkább használatos francia rövidítés szerint AQMI) és az Anszar al-Dín. Jelentős jövedelmet realizálnak a dohányáruk és kábítószerek csempészetéből, kérdéses hitelességű francia sajtóértesülések szerint Észak-Mali - illetve mostmár Azavad - kevés számú repülőterének birtokában bőkezű külső támogatásban részesülnek, és a helyi arab klánok együttműködését keresve, segélyt osztogatva a rend és biztonság védelmezőinek szerepében lépnek fel.

Az iszlám törvénykezés bevezetése Timbuktuban. A visszaváltandó sörösüvegek, a pogány bálványok és a hitetlen Kalifornia lobogója mind megkapták a magukét.  

Közben a bamakoi katonai junta számottevő csapatok híján nagyobb hajlandóságot mutat a belső ellenzékkel való leszámolásra, mint az ország területi integritásának helyreállítására - na nem mintha az bármikor szilárd lett volna. A nemzetközi nyomás hatására kinevezett ideiglenes államfő nemrég ízelítőt kapott hatalmának valódi mértékéről, amikor is a hadsereg hallgatólagos, de egyértelmű jóváhagyásával tüntető civilek egy csoportja a rezidenciájához vonult, majd ott a demokratikus egyetértés jegyében eszméletlenre verte.

Ilyen körülmények között természetesen az Egyesült Államok sem tartja ildomosnak Mali katonai segélyezésének újraindítását. A junta vezetője, Amadou Sanogo százados a beígért választások időpontját sem tűzte még ki, és ellenzi a külföldi békefenntartók behívását is, így a politikai kompromisszum jegyében a lekenyerezésére elkülönített szolgálati autó, lakás és emelt nyugdíj egyelőre nem tekinthető másnak, mint rossz befektetésnek.  

Mindez persze a harcok következtében megindult, több százezres menekülthullámmal és az egész térséget fenyegető éhínséggel együtt újabb indok arra, hogy a szenzációhajhász médiabeszámolókra rájátszva a francia kormány mellett annak afrikai jóbarátai is megkongassák a vészharangot. Niger elnöke pl. tudni véli, hogy Azavad iszlamistái afgán, pakisztáni és nigériai kiképzőket alkalmaznak, és elefántcsontparti ill. togoi kollégáival együtt amellett kardoskodik, hogy a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) - "dicső" hagyományaihoz hűen - az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával több ezer fős békefenntartó erőt küldjön a térségbe. Hasonló kívánsággal élt az Afrikai Unió is, az EU fejesei pedig szemmel láthatóan nem zárkóznak el az ötlettől. (Sajátos módon az AQIM és az Anszar al-Dín is adják alájuk a lovat azzal, hogy Afrika távoli tájairól nagy számban hozzájuk sereglő "szent harcosokról" számolnak be, noha természetesen ezt más megfontolásból - önmaguk fényezésére, a gazdag mecénások bizalmának elnyerésére - teszik.) Algéria és Mauritánia nem támogatják az efféle beavatkozást, de ez nem akadályozta őket abban, hogy időről időre légicsapásokat mérjenek a szerintük túlzottan elkanászodó iszlamistákra. Mások egyenesen azt szeretnék, ha a NATO is csinálna valami hasonlót.

Hidegebb fejű elemzők viszont arra figyelmeztetnek, hogy a Mali és Afganisztán közötti párhuzam eléggé erőltetett, főleg azért, mert az emlegetett fegyveres mozgalmak egyetlen szomszédos országtól sem kapnak támogatást, politikai céljaik kizárólag helyi szintűek, Azavad pedig földrajzi okokból is alkalmatlan arra, hogy bármiféle felforgató tevékenység biztonságos melegágya legyen. Egyelőre az ENSZ sem töri magát az aktív fellépés érdekében, a tervbe vett békefenntartó erő finanszírozásáról és felhatalmazásáról nem történt megegyezés - bár három afrikai ország kontingenseket már felajánlott -, az USA pedig csak logisztikai támogatásra hajlandó, csapatok bevetésére nem. A külföldi beavatkozás azonban továbbra is "terítéken" van - ha másképp nem, akkor UAV-csapások formájában.

Mire lehet következtetni ezekből a vérkomolynak szánt javaslatokból a katonai kalandorkodásra Nyugat-Afrikában? Egy dolog biztos: szervesen illeszkednek egy több éves, mondhatni eszmei áramlatba, sőt annak a következő logikus lépését képezik.

A biztonságpolitika fő jellemzője ugyanis az, ami más, "komolytalanabb" területeké, mint pl. a popzene, vagy a divat világa: trendek jönnek és mennek, gyakran különböző helyeken egymással párhuzamosan, anélkül, hogy a közönség ezek racionális magyarázatát igényelné. És sokan mindebből jó időzítéssel hasznot húzhatnak - mert ugyebár az átlagember szereti a változatosságot. Az Egyesült Államokban pl. volt időszak, amikor a prominens megmondóemberek, politikusok magabiztosan bölcselkedtek Közép-Amerika hallatlanul nagy geopolitikai jelentőségéről. Néhány évvel később Brzezinski mester hatására már az lett a nagy sláger, hogy Közép-Ázsia a földgolyó döntő fontosságú földje. Megint mások ugyanezt mondták - és mondják - a Közel-Keletről, vagy éppen a Dél-kínai-tengerről, és így tovább. Lényegében teljesen mindegy, hogy az éppen folyó felhajtást alátámasztják-e a politikai-gazdasági-katonai realitások.

Jelenleg a "fekete kontinens" van soron. Ha valaki - akárcsak felszínesen is - az utóbbi években követte a biztonságpolitikai közbeszédet a nyugati médiában, észrevehette, hogy egyre gyakrabban jósolják az észak-afrikai térség stratégiai jelentőségének növekedését olyan tényezőkre hivatkozva, mint pl. az iszlám fundamentalizmus terjedése vagy a túlnépesedés hosszú távú hatásai.            

Ha hozzávesszük, hogy mindez tettekben, konkrétan pl. az Egyesült Államok észak-afrikai (katonai) szerepvállalásának növekedésében is megnyilvánul, akkor a Maliban kialakult helyzet miatti, egyre látványosabb aggodalom mindjárt nem tűnik olyan meglepőnek.