A hidegháborús nagyhatalmi versengés nemcsak az ideológia és a haditechnika, de a katonai gondolkodás terén is folyt. Ennek egyik megnyilvánulásaként Mao Ce-tung, Che Guevara, Vo Nguyen Giap, Carlos Marighella és elvtársaik megalkották a "népi felszabadító háború" különböző elméleteit, hogy más felkelőknek is útmutatást kínáljanak az ellenséges tábor "gyenge láncszemeinek" kiiktatására. Az már viszont kevésbé ismert, hogy néhány brit, francia és amerikai katonatiszt elfogadta a kihívást. Nemcsak a gyakorlatban szálltak szembe a világszerte előretörő felforgató eszmékkel, hanem írógépet ragadtak, hogy módszerrel módszert, doktrínával doktrínát állítsanak szembe, így lefektetve a felkelők elleni tevékenység (COIN) elméleti alapjait. Mivel az utóbbi témával eddig is részletesen foglalkoztunk, katonai teoretikusokkal viszont szinte egyáltalán nem, épp itt az ideje, hogy a közeljövőben részletesebben is bemutassunk néhányat a COIN eddig csak futólag említett bölcsei közül.

Közülük jelenleg alighanem a "COIN Clausewitzének" is nevezett francia alezredes, David Galula (1919-1967) neve a legismertebb. Mivel ő elsősorban hazája több mint száz év alatt a gyarmati rendfenntartás terén szerzett tapasztalatait vette alapul, először ezeket mutatjuk be, természetesen a teljesség igénye nélkül.

A gall úttörők

Korábban már többször emlegettük, hogy a britek voltak a COIN mesterei. Hozzájuk képest a franciáknak nem sok babér termett ugyan az 1945 utáni csüggesztő korszakban, ám a gyarmati rendfenntartás terén azért ők is sok mindent letettek az asztalra elméletben és gyakorlatban egyaránt. A két ország közötti különbségek elsősorban módszertani természetűek voltak. Ahogy a gyarmatosításban a franciáknál a britekhez képest nagyobb hangsúlyt kapott a szárazföldi haderő, úgy a COIN-t is főleg katonai, míg a britek inkább civil-adminisztratív feladatnak tekintették. A franciákat továbbá - nyilván forradalmakkal és belháborúkkal teletűzdelt történelmük folyományaként - jobban foglalkoztatta az állami fennhatóság kiterjesztésének és megszilárdításának problematikája. Mindezt jól példázta leghírhedtebb gyarmatosító vállalkozásuk terepe, az 1834-ben bekebelezett Algéria.

Ott jelentős, többször fellángoló törzsi ellenállással kellett szembenézniük - egy időben a francia hadsereg harmada(!) ennek letörésén fáradozott -, amely fennhatóságuk jellegét is nagy mértékben meghatározta. Algériát hivatalosan nem gyarmatnak, hanem Franciaország "integráns részének" minősítették ugyan, és ennek megfelelően három "tengerentúli megyére" osztották fel, a valóság némileg más képet mutatott. A hatalmas térségben katonai kormányzatot vezettek be, amely a hadügyminisztériumnak (1858-tól pedig a kifejezetten algériai ügyek intézésére létesített minisztériumnak) volt alárendelve, és a polgári tisztviselők is felelősek voltak neki.

Azok a régiók, ahol az európai telepesek túlnyomó többséget alkottak (lásd ezen a térképen szürkével jelölve), megkapták a jogot a korlátozott önkormányzatra, a bennszülöttek lakta, katonai körzetekre tagolt területeken pedig létrejött az "arab irodák" sajátos intézménye. Ezek lényegében a gyarmati ügyekre specializálódott tisztekből álltak, akiknek a lakossággal való kapcsolattartás volt a feladata. Felfelé továbbították a helyiek különböző panaszait, kívánságait, a tevékenységükről pedig rendszeresen tájékoztatták a katonai hírszerzést. A reguláris erőket kisegítő tiszthelyetteseket, lovasokat is toboroztak a számukra kijelölt régiókban.

Az ötletgazda (és Algéria meghódítója), Thomas Bugeaud marsall az irodáktól megkövetelte a helyi törvények, kultúra és nyelv részletes ismeretét, a törzsi struktúrák tiszteletben tartását, mivel bármilyen más megközelítés csak a párizsi vezetés dolgát nehezítette volna meg. Nem túl meglepő módon a nagyobb politikai hatalomra (és földbirtokokra) áhítozó európai telepesek gyanúsnak találták a hadsereg és a bennszülöttek közötti efféle bensőséges viszonyt. Főleg az ő nyomásukra szüntette meg a kormány az arab irodákat a katonai kormányzással együtt III. Napóleon bukása után, amikor Algéria pacifikálása egyébként is végleg befejeződött - akkor legalábbis így tűnt.

Az ottani tapasztalatok azonban nem merültek feledésbe, mivel azokat figyelembe vette és felhasználta a francia gyarmati háborúk egyik legfontosabb szereplője, Joseph Gallieni tábornok (balra). A mai Vietnam és Mali területén vezetett pacifikációs műveleteket, majd 1896-ban Madagaszkárra küldték, hogy kormányzói beosztásban számolja fel a felkelést, amely a francia protektorátus alatti királyság ellen tört ki. Főbb intézkedései, mint a katonai parancsnokság alatti közigazgatási területek létrehozása és a helyi törzsfőnökökkel folytatott szoros együttműködés (ugyanakkor tevékenységül szoros megfigyelése), egyértelműen az algériai forgatókönyvet idézték. Gallieni a lakosság bizalmának elnyerését tekintette fő célkitűzésnek, ezért tartotta fontosnak védelmük megszervezését is. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy az egész műveletet szigorúan ideiglenesnek kell tekinteni: a hadsereg adminisztratív szerepvállalását csökkenteni kell, amennyire csak a körülmények engedik. (Persze a sziget "lecsendesítése" még efféle kifejezetten emberbaráti hozzáállással sem lehetett más, mint piszkos munka - a szervezett ellenállást 1898-ra megtörték ugyan, de a tisztogató akciók egészen 1905-ig zajlottak, és a kb. 2,5 milliós lakosságból 100 ezer fő életét követelték. Ami azt illeti, Gallieni az efféle rendcsináló hadjáratok során a gyarmatokon szolgáló kollégáihoz képest még aránylag kevés vért ontott...)

Madagaszkár meghódításának apropóján Franciaországban élénk szakmai vita kezdődött a gyarmati rendfenntartás kérdéseiről a katonai akadémiákon és szakfolyóiratokban, sőt politikai lapok és könyvek hasábjain. Gallieni elsőként emlegette az ún. olajfolt-módszert, mely szerint egy COIN-művelet során a stabilitás néhány pacifikált gócból ugyanúgy átterjeszthető a szomszédos területekre, ahogy a lehulló olajcsepp is szétterül a víz felszínén. Egy 1905-ben kiadott francia katonai kézikönyv a zúgolódó gyarmati népség "anyagi és erkölcsi meghódítását" célozta meg, ami a szív és ész megnyerését jelenti, csak más megfogalmazásban. Mint azt bizonyára többen tudják, a népi támogatással tevékenykedő gerillát Mao a vízben úszó halhoz hasonlította. Nos, Hubert Lyautey marsall, hosszú ideig Gallieni helyettese és legfőbb tanítványa, Francia-Marokkó katonai kormányzója már évtizedekkel korábban tett valami ilyesmit - a különbség csupán annyi, hogy a termékeny földből kisarjadó növénnyel vont párhuzamot. A gyarmati harcok veteránjai olyan hatékony módszerekről értekeztek, mint pl. a védett v. stratégiai falvak létesítése, a helyi civilekből toborzott milíciák felfegyverzése, az infrastruktúra fejlesztése. Hangsúlyozták, hogy az ilyen küzdelemben a megszokott katonai logikával ellentétben nem területek, hanem azok lakosságának meghódítására kell törekedni.

A hadsereg régi vágású tisztjei gyanakodva és értetlenkedve hallgatták az efféle eszmefuttatásokat. Az ok nagyon egyszerű: őket inkább a repülőgépek, a géppuskák és a többi, akkor még gyerekcipőben járó technikai eszköz bevetésével megvívandó anyagháború lehetősége villanyozta fel, ugyanis gondolataik a nagy szomszéd, Németország körül forogtak. Hát tényleg nincs új a Nap alatt. Azon gúnyolódtak, hogy Lyautey (balra) katona létére ágyúlövést sem hallott még, mert állandóan törzsi harcosokkal fogócskázik a francia birodalom eldugott zugaiban. Ő azzal vágott vissza, hogy a gyarmatokon szolgáló tiszteknek bizony nem az austerlitzi csata újravívásáról kellene fantáziálniuk, mivel a hagyományos hadviselésre és a COIN-ra teljesen más logika, más elvek vonatkoznak, ennek megfelelően a kettőhöz különböző képzettségű, gondolkodásmódú katonák szükségesek. Éppen ezért tartotta fontosnak, hogy a francia gyarmati hadsereg autonóm szervezetként elkülönül a többi fegyvernemtől, tisztjeit pedig nem (lenne) szabad rendszeresen áthelyezgetni, hiszen feladatukhoz nélkülözhetetlen a helyi viszonyok beható ismerete.

Összességében véve tehát a franciák már a múlt század elejére megfogalmazták a COIN főbb tételeit és koncepcióit, melyek manapság szakmai berkekben lényegében magától értetődőnek számítanak (unity of effort, population-centric approach stb.). Ám 1945 után - ahogy arra az elején is utaltunk - a felkelők már rendszerint ideológiával, stratégiával, központosított irányítással vértezték fel magukat, így ezekre a régi elgondolásokra már ráfért egy kis újítás, kiegészítés.

Egy hamisítatlan war nerd

Érdekes módon ezt a - mondhatni történelmi - feladatot egy tunéziai szefárd zsidó kereskedőcsalád hatodik gyermeke vállalta magára, akiről aligha gondolhatta bárki is, hogy a gyarmatokon szolgáló katonatiszt válik belőle. Különböző családi fejlemények miatt azonban, melyekre most felesleges lenne kitérni, David Galula francia állampolgárságot kapott, Észak-Afrika egyik legszínvonalasabb gimnáziumába járt Casablancában, majd ezután érdeklődése a hadsereg felé fordult. Az elhatározást tett követte: Franciaországba költözött a rokonaihoz, és 1939-ben elvégezte a Saint-Cyr akadémiát, ami kb. a West Point ottani megfelelője. A konzervatív mentalitású francia hadvezetés ezekben az években igen elavult doktrínákat vallott, így Galula tanulmányai során szorgalma ellenére sem tudott meg sok mindent a modern hadviselésről, a francia gyarmati múltról viszont annál többet. Az 1925-ben nyugdíjazott Lyautey marsall több tanítványát - akik szintén publikáltak a saját tapasztalataikról - személyesen is megismerte.

Ezirányú ismeretei a továbbiakban váratlan történelmi fordulatoknak köszönhetően bővültek. Az 1940-es fegyverletételt követően minden zsidót kizártak a francia hadseregből, így Galula Tangerbe távozott, ahol de Gaulle csapatainak kémkedett, majd csatlakozott hozzájuk és kivette a részét a nyugati front harcaiból. Későbbi karrierje szempontjából szerencsés módon parancsnoka Jacques Guillermaz százados volt, egy Kína-szakértő és Csou En-Laj jóbarátja, korábban katonai attasé Pekingben. Amikor a háború befejezése után visszaküldték régi posztjára, volt beosztottai közül Galulát is magával vitte.

Galula Csungkingban, majd Pekingben élt, de ellátogatott a kommunista ellenőrzés alatti belső területekre is. Így került az első nyugatiak közé, akik "élőben" megfigyelhették a maoista gerillastratégiát. A későbbi diktátor ezzel kapcsolatos elméleti munkáit is olvasta - angol fordításban, mivel az már 1941-ben elkészült egyik ismerőse és az amerikai tengerészgyalogság századosa, Samuel Griffith jóvoltából, míg a francia csak 9 évvel később.

Még a Kuomintang összeomlása és a Kínai Népköztársaság kikiáltása előtt hazarendelték, nemsokára pedig Thesszalonikiben találta magát mint ENSZ-megfigyelő. Ekkor zajlott ugyanis a görög polgárháború végső szakasza. A kommunista, de szovjet támogatásban nem részesülő ELAS (Görög Népi Felszabadító Hadsereg) Mao útmutatása szerint harcolt, a kormányerőket brit, később pedig amerikai katonai tanácsadók segítették. Az éjjeli rajtaütéseket, kis létszámú különleges egységek alkalmazását forszírozták a gépesített lövészek meg a légierő széleskörű használata helyett. Eredményes tevékenységükre Galula is felfigyelt, a konfliktust pedig azóta is a sikeres COIN egyik iskolapéldájaként tartják számon.   

Ezután a katonai hírszerzésnek dolgozott, majd 1951-ben kinevezték katonai attasénak Hongkongba. A francia-hongkongi katonai együttműködés ezekben az években nem lehetett valami intenzív és szerteágazó, ugyanis ideje zömét Galula délkelet-ázsiai utazásoknak szentelte. Élénk figyelemmel kísérte az indokínai és fülöp-szigeteki kommunistaellenes harcokat, többször találkozott azok parancsnokaival is. 1956-ra már elég világos, részletes elképzelései voltak a COIN hatékony formáiról, melyeket ki akart próbálni a gyakorlatban is. Ezért önként jelentkezett katonai szolgálatra Algériába, ahol már évek óta dúlt a küzdelem a nacionalista felkelők ellen.

Kétéves ottani tevékenységébe most terjedelmi megfontolásokból nem megyünk bele, az egy későbbi poszt témája lesz. Most legyen elég annyi, hogy életében először mérettetett meg harctéri parancsnokként (századosi, majd őrnagyi rendfokozatban), mégis kiváló eredményeket ért el. 1958-ban visszatért Párizsba a katonai hírszerzés berkeibe, de sok volt bajtársával ellentétben nem ártotta bele magát a politikába. Fél évig a norfolki törzstiszti akadémiát látogatta, 1962-ben pedig leszerelt. Addigra az algériai "szennyes háború" dicstelen véget ért, így a francia hadsereg érdeklődése a COIN iránt nullára csökkent, és azóta sem vett fel pozitív értéket.

Más volt viszont a helyzet az USA-ban, ahol a franciák indokínai veresége, a baloldali gerillák okozta sűrűsödő dél-vietnami és latin-amerikai problémák ugyanúgy a COIN iránti hivatalos és szakmai érdeklődés fellángolásához vezettek, mint az utóbbi években az iraki és afganisztáni háborúk. Ennek köszönhetően a Harvard Nemzetközi Ügyek Központja (CIFA) 1962-3 folyamán kutató munkatársként alkalmazta Galulát. Ebbéli minőségében két monográfiát írt: a parancsnoki tapasztalatait részletező Pacification in Algeria, ill. a Counterinsurgency Warfare: Theory and Practice, amely a Praeger kiadónál jelent meg 1964-ben, szintén angol nyelven.

A főmű 

Mivel az előbbi, igen terjedelmes anyag a RAND megbízásából készült belső használatra, és ennek megfelelően (2005-ig) titkosítva volt, a másik volt az, amely hírnevet szerzett Galulának, még ha csekély mértékűt is. Összefoglalt benne mindent, amit a COIN-nal kapcsolatban gondolt, annak idején az akadémián megtanult, és Kínában, Görögországban, a Fülöp-szigeteken, Vietnamban és Algériában tapasztalt. Kiválóan megfelelt egy efféle feladatra, mivel teljesen hiányzott belőle az a tudatlansággal vegyülő arrogancia, amely tipikus hozzáállásnak számított (számít?) a messzi tájak népeivel szemben a francia katonatisztek között (is?).  

Mondanunk sem kell, hogy a hidegháború viszonyaiban gondolkodott. Ennek jegyében pl. az előszóban leszögezte, hogy a gyarmati-félgyarmati területek belháborúival foglalkozik, ahol olyan, jól azonosítható politikai célért küzdő felkelőkkel kell szembenézni, akik rendelkeznek egy katonai és (párt formájában) egy politikai szárnnyal. Úgy vélte továbbá, hogy az ilyen konfliktusokat az ellenséges ideológiai tömb létéből fakadóan sosem szabad tisztán belpolitikai problémának tekinteni. Mindez persze a mai állapotokra nem igazán vonatkozik, de ettől függetlenül a lényegi mondanivaló a mai napig megállja a helyét. Már a mű elején, az esetleges illúziókkal szembeszállva felsorolja az egyszerű okokat, amiért a COIN-erők mindig is hátrányban lesznek az ellenségeikkel szemben:

• mindig a felkelőé a stratégiai kezdeményezés
• egy országban a kormányt mindenért felelősnek tartják, a felkelőt semmiért sem
• a rendet megbontani mindig könnyebb, mint fenntartani azt, ezért a felkelés olcsó, a COIN viszont drága
• a felkelőnek semmit sem kell védelmeznie
• a felkelő kitérhet az összecsapás elől, a kormányerők soha
• a kormány mindig vonzó célpont, a felkelő sosem az 
• a felkelők szervezete lehet primitív, a kormányé nem
• a felkelő bármennyit hazudozhat, túlozhat a kommunikációjában, a kormány semennyit sem 

Arra is kitért, hogy milyen politikai döntések jellemzik az agyafúrt felkelőt:

• olyan ügyet hirdet, amely maximális számú támogatóra számíthat, ugyanakkor a lehető legkisebb ellenállást váltja ki, a kormány pedig nem vállalhatja fel anélkül, hogy hatalomvesztést szenvedne el
• nem kizárólag egy központi ügy mellett kötelezi el magát, hanem több társadalmi csoportot is megszólít, mivel az embereket rendszerint könnyebb valami ellen, mint valami mellett mozgósítani
• változtat a korábban meghirdetett célon, ha érdekei úgy kívánják 

A mű ezután áttekintést nyújt a puccs, a felkelés és a forradalom közötti különbségekről, a felkelők tevékenységének négy feltételéről, lehetséges stratégiáikról, külső támogatásuk öt lehetséges szintjéről, küzdelmük "hideg" és "forró" szakaszáról és a kormány lehetséges válaszlépéseiről a hideg szakaszban, a COIN alapelveiről és végül a sikeres COIN 8 lépcsőfokáról. Mindezt már dióhéjban összefoglaltuk itt és itt, ezért az alábbiakban inkább arra térünk rá, hogy Galula milyen politikai és szervezeti előkészületeket tartott szükségesnek a COIN megvívásához.

Abból a nehezen vitatható - és alighanem máig érvényes - tételből indult ki, hogy a hadseregek a konvencionális hadviselés témakörét már minden lehetséges módon kivesézték, a COIN-t viszont szinte egyáltalán nem, így annak logikája sem világos számukra. Ezért a jó COIN-doktrínának egyszerűnek kell lennie.

A hadsereg már az ilyen műveletek kezdetén kénytelen szembenézni azzal, hogy civil funkciókat kell átvállalnia a felkészületlen, létszámhiányos közigazgatástól, mivel a COIN során ezek nem elkülöníthetőek a katonai feladatoktól. Galula ezt elkerülhetetlennek tartotta, de kiemelte, hogy a hadsereg semmiképpen nem irányíthatja az egész műveletet, vagyis a katonáknak nem lehet autoritása a polgári tisztviselők felett. A COIN ugyanis négyötödrészt politikai és csak egyötödrészt katonai küzdelem, így a fegyveres erő csak az egyik eszköze a sok közül.

Első látásra furcsának tűnik ez a kijelentés, ha belegondolunk a 19. századi francia gyarmati sikerekbe. Galula talán az 1954-62 közötti kellemetlen algériai tapasztalatokból indult ki, ahol a hadsereg irányítása érvényesült. Azzal érvelt, hogy a COIN katonai irányítás alá vonása annak beismerését jelentené, hogy a meglévő kormányzati struktúra tehetetlen a felkeléssel szemben, ez pedig értelemszerű okokból vállalhatatlan. Megítélése szerint a civil és katonai intézkedések összehangolására kétféle irányító testület jöhet szóba: a bizottság vagy az egységes civil-katonai vezérkar - az utóbbi a hierarchia alacsonyabb, az előbbi a magasabb szintjén hatékonyabb.

Természetesen arra is kitér, hogyan célszerű a reguláris erőknek alkalmazkodni a COIN feladatához. Kis létszámú, magas mobilitású és nagyobb létszámú, területi alapon szerveződő lövészegységekre van szükség; az utóbbiak alapvetően nem katonai funkciókat töltenek be (lakosság védelme és ellenőrzése, hírszerzés, propagandatevékenység, politikai intézkedések végrehajtása). A feladat jellege megszabja az optimális felszerelést is. Galula már akkor megállapította, hogy minél inkább low-tech egy hadsereg, annál alkalmasabb a COIN-ra. Annak során a lövészeken kívül a páncélos felderítőknek és a könnyű tábori tüzérségnek vehetik leginkább hasznát, a légierő eszközeire pedig a földi csapásmérésre és felderítésre egyaránt alkalmas könnyűgépeket, a kis távolságon felszálló szállítógépeket és a helikoptereket leszámítva aligha van szükség. Ez a gondolat nem sokat vesztett az aktualitásából.

Az olajfolt-módszer megfelelő alkalmazásáról is értekezett. Az ellenség erejének és stratégiájának függvényében az általa legjobban és legkevésbé veszélyeztetett területeken is el lehet kezdeni a COIN-t; mindkét megközelítésnek megvan az előnye (az előbbi gyorsabb győzelemmel kecsegtet, az utóbbi kevesebb erőforrást igényel). A legfontosabb szempont az, hogy a COIN-erők minél gyorsabban tiszta, könnyen kommunikálható sikereket érjenek el, legyenek azok akármennyire is korlátozottak földrajzi értelemben.

Összegzés

Meggyőződéses antikommunistaként Galula egyfajta iránytűnek, mondhatni gyorstalpalónak szánta művét mindazok számára, akik hozzá hasonlóan a poszt elején említett "gyenge láncszemek" védelmére vállalkoznak. Ezzel magyarázható korlátozott, nem egészen 100 oldalas terjedelme és egyszerű, tömör nyelvezete. A '60-as években kínai, portugál, spanyol és török nyelvre is lefordították; a történelem alighanem legambiciózusabb COIN-programja, a Dél-Vietnamban alkalmazott CORDS megalkotói és a hírhedt Főnix-program egyik irányítója, Nelson Brickham bizonyíthatóan ihletet merítettek belőle, az amerikai hadsereg 2006-ban kiadott COIN-kézikönyvének szerzői pedig legfőbb szellemi inspirációjuknak nevezték, noha valószínűleg a nevét sem hallották volna soha, amennyiben néhány hadtörténész nem hivatkozik rá itt-ott a műveiben.

Galulát ugyanis még maga korában sem sorolták a fontos francia COIN-szakértők közé. Vele ellentétben pl. Paul Aussaresses mint az Egyesült Államokba delegált francia katonai attasé a Fort Bragg-i Különleges Hadviselés Központban tanított, Roger Trinquier és Charles Lacheroy pedig - szintén az algériai háborúban szolgált ezredesek - jól ismert szerzők voltak. Hogy lehet mégis az, hogy egy Tunéziából érkezett, valaha teljesen ismeretlen tiszt könyvét 42 év után ismét kiadják, és szellemi iránymutatásnak használják az amerikai hadsereg egyik új kézikönyvéhez? A magyarázatot alighanem paradox módon abban kell keresni, hogy Galula csak viszonylag kevés önálló gondolatot vetett papírra. Történelmi érdeme inkább az, hogy összefoglalta, rendszerezte, kiegészítette 130 év francia tapasztalatait a COIN terén, majd ezekre doktrínát épített - és ami a legfontosabb: mindezt angol nyelven tette. Nem véletlen, hogy főművét 2008-ig(!) le sem fordították saját hazájának nyelvére - egy francia egyszerűen nem szorul idegen nyelvű anyagok átnyálazására ahhoz, hogy megismerje a COIN részletkérdéseit.

Galula tételeit nem nagyon bírálják, maximum azt pedzegetik egyesek, hogy sosem próbálta ki azokat teljes mértékben a gyakorlatban (nem mintha ezt más megtette volna) és beszámolóiban eltúlozta algériai sikereit. Az már gyakoribb érvelés szakmai berkekben, hogy doktrínája ma nem igazán tekinthető célravezetőnek, mivel az ötvenes-hatvanas évekhez képest teljesen megváltozott mind a világpolitikai, mind a világgazdasági környezet, ráadásul az általa kiindulópontnak tekintett maoi stratégia jóformán minden relevanciáját elveszítette. Az utóbbi történelmi fejleményt mulatságos módon Galula már egy 1965-ös rövid esszéjében megjósolta. Persze ettől függetlenül objektíve egyet kell értenünk azzal, hogy a COIN terén sem lehet 20. századi koncepciókat egy az egyben alkalmazni a 21. században, ahogy 19. századiakkal sem lehetett volna ugyanezt tenni a 20. században. De Galula szinte bizonyosan az elsők között ismerte volna ezt fel, ha daganatos betegségben bekövetkezett korai halál helyett hosszú élet jut neki osztályrészül.        

Felhasznált irodalom

David Galula: Counterinsurgency Warfare: Theory and Practice

Ann Marlowe: David Galula: His Life and Intellectual Context (link)

Thomas Rid: The Nineteenth Century Origins of Counterinsurgency Doctrine (link)