Az ókori hadseregekről sok leegyszerűsített téveszme kering, többek között a ponyvairodalomnak, igénytelen játékoknak és Hollywoodnak köszönhetően. Ha valaki ma meghallja Karthágó vagy Hannibál nevét, jó eséllyel egyből a harci elefántokra fog gondolni. Ehhez képest Karthágó igen változatos, összetett hadsereggel rendelkezett, amiben az elefántok csupán a pszichológiai fegyver/holt teher szerepét töltötték be és több problémát okoztak, mint ahány csatát megnyertek volna a punoknak.

/Az elején szeretném leszögezni, hogy a cikket nem történészként, hanem csak afféle műkedvelőként írtam, ezért bármiféle meglátást, korrekciót, kiegészítést várok (kivéve az idegen nevek magyarosításával kapcsolatos nyelvtan-náculást)./

Karthágót türoszi telepesek (föníciaiak) alapították i.e. 814-ben, több száz más mediterrán kereskedelmi teleppel együtt. A név eredete: Qart Hadasht, azaz Új Város. A rómaiak Poeni-nek hívták a lakosait, innen származik a pun név. Karthágó történelmével kapcsolatban a fő probléma, hogy csak minimális eredeti felirat, feljegyzés maradt fent tőlük, a fő írott források az ellenségtől, a római történetíróktól - mint Livius és Polybius - származnak, akik természetszerűleg elfogultak voltak velük szemben, és jó pár negatív jelzővel illették őket. Ravasz kereskedőknek és mesterembereknek írták le a punokat, akik a profitért bármit képesek megtenni. A „pun becsület” és a „karthágói észjárás” elvileg sértő kifejezések voltak a köztársaságkori Rómában. Emiatt a karthágói hadseregről szóló beszámolóik is valószínűleg torzítottak, de nem lehet tudni, milyen mértékben. (Érdemes belegondolni, milyen kép élne az emberek fejében pl. a Wehrmachtról, ha azt kizárólag szovjet történészek leírásából ismernék...)

A karthágói birodalom feudális jellegű állam volt, a föníciai alapítású városok szövetsége, valamint a meghódított, adófizetésre kötelezett területek laza egyvelege. A város élén arisztokrata elit állt, akik évente két suffet-et (bírát) választottak maguk közül a város vezetésére a római konzulokhoz hasonlóan, a konzulokkal ellentétben azonban a suffetek sosem vezették a sereget. Az i. e. 6. században Karthágó uralma alá került a többi föníciai alapítású észak-afrikai város, mint Leptis Magna, Leptis Minor és Utica. Hatalma kiterjedésében szerepet játszott, hogy II. Nabukodonozor az újbabiloni birodalom élén 13 évig tartó ostrom után i.e. 573-ban behódoltatta/részben lerombolta Türosz városát (habár elfoglalni soha nem tudta), és ezzel a Földközi-tenger medencéjében szétszórt föníciai telepek elvesztették fő védelmezőjüket. A hispániai és szicíliai telepek ezért Karthágónál kerestek, és kaptak oltalmat. A városállam lényegében ezzel a mozzanattal vált birodalommá.

Fénykorában Karthágóé volt Szicília, Szardínia, a Baleári-szigetek, a mai Algéria és Líbia tengerpartja, Hispánia tekintélyes része, és telepeket alapított a Gibraltári szoroson túl a mai Marokkó területén, és a Kanári-szigeteken, tengeri expedíciói pedig egészen Kamerunig elhajóztak. A birodalom azonban sohasem volt annyira egységes és központosított, mint római vetélytársa.

Forrás: Nigel Bagnall: The Punic Wars

Hadsereg

A karthágói seregek zömét mindig is zsoldosok adták, líbiaiak, görögök, ibériaiak vagy kelták. Az i.e. 5 században a többi észak-afrikai föníciai telepnek tilos volt sereget fenntartani, a védelmüket kizárólag karthágói milíciák láthatták el. A „tisztán karthágói” katonák kevesen voltak, valószínűleg soha nem többen, mint 10.000 fő, mert a férfiak a hatalmas hadiflottát és a még nagyobb kereskedelmi flottát működtették. Egyrészről a kereskedelmet már végképp nem lehetett idegenek kezébe adni, hiszen ettől függött a város sorsa, másrészről a város szegényebb rétegét is foglalkoztatták, és addig sem törték lázadáson a fejüket, amíg a Földközi-tenger távoli zugaiba hajóztak. A karthágói hadsereg akkor működött jól, ha olyan parancsnok vezette, aki megfelelően tudta kombinálni a különböző népeket, harci stílusaikat – ebben a tekintetben Hannibál volt a legkiemelkedőbb. Ennek hiánya viszont, széthúzáshoz, zendüléshez, és úgy általában a harci morál zuhanásához vezetett.

A karthágóiaknak a lovasságuk volt a fő erősségük, és a gyalogságuk, pontosabban a nagy számú nehézgyalogos hiánya, a fő gyengeségük. A Szirakúzával vívott háborúban a föníciai/közel-keleti hadviselés maradványaként harci szekereket is bevetettek, ez az elem azonban pun háborúk idejére kikopott. A hadsereg az első pun háború (i.e. 264-241) idején komoly reformon ment keresztül, egy szerencsés véletlennek köszönhetően. I.e. 256-ban egy spártai kalandor, Xanthippus eljutott Karthágóba egy csapat görög zsoldossal együtt, és kemény kritikákkal illette az akkori karthágói sereget (nyilvánvalóan, hogy egyúttal reklámot is csináljon saját magának) Mivel éppen folyamatban volt az első pun háború, és Karthágó nem állt valami fényesen, nem hogy megbízást kapott, de a város vezetése rögtön a hadsereg főparancsnokának nevezte ki.

Xanthippus komoly taktikai és fegyverzeti újításokat vezetett be makedón harcászat örökségét alapul véve. A karthágói lándzsásokból ütőképes, késő-görög mintájú falanxokat alkotott. Ugyan elképzelhető, hogy konkrétan makedón mintára rövid karddal, 5-6 méteres lándzsával (sarissa) és kerek, karra erősített pajzzsal is harcoltak karthágói falanxok, de a korabeli írók minden szoros, nehézlándzsás alakzatot falanxnak neveznek. A lovasságot a két szárnyra, előre állította, a középen az elefántok mentek előre, és az egész mögött egy elnyújtott sort alkotott a falanxvonal, ami a lehetőségek szerint túlnyúlt az ellenség arcvonalán. Az új stílus i.e. 255-ben debütált a tuniszi csatában, elsöprő sikerrel. Marcus Atilius Regulus konzul inváziós seregét teljesen megsemmisítették, a 15.000 római gyalogosból és 500 lovasból csupán 2.000 menekült meg, ők is csak azért, mert még a csata kibontakozásakor idejében leléptek, áttörve a karthágói zsoldosok egy csapatán. A csata első mozzanataként – és Cannae előfutáraként - a többszörös túlerőben lévő karthágói nehézlovasság szétzúzta a római lovasokat. A római gyalogosok, akiket lekötött, de még nem tört meg az elefántok rohama, ekkor vették észre, hogy a karthágói nehézgyalogosok és zsoldosok vonala a lovasságuk mögött is folytatódik, és mindkét szárnyon átkerítik őket. A római sereg szétzilálódott, akik eljutottak a karthágói arcvonalig, azokkal végeztek a falanxok, a menekülőket levágták. Reform ide vagy oda, a hadiszerencse Szicíliában újra a rómaiakhoz pártolt, a háború pedig a tengeren dőlt el, Róma javára.

Hasonló nagyobb reformot Hannibál hajtott végre a seregen, amikor a rómaiakkal vívott csaták tanulságait levonva átvette a rómaiak fegyverzetét és páncélzatát (szó szerint, a megölt rómaiaktól) és a manipulusokhoz hasonló egységekbe osztotta be gyalogságát, a falanxait a leghátsó sorba állítva (a római triarii példáját követve). Ebben persze szerepet játszott az is, hogy Itáliában mindössze 12.000 afrikai gyalogos katonája harcolt, és a 15 ott töltött év alatt 1 azaz egy alkalommal kapott Karthágótól erősítést, így a kelta és itáliai szövetségeseinek a bonyolultabb falanx-harcmodor betanítása helyett az ismerősebb római átvételét választotta.

A karthágói sereg komoly tapasztalatokat szerzett a különböző ostromgépek, ostromtornyok, hajítógépek, etc. használatában is még jóval a pun háborúk előtt, a szicíliai görögökkel vívott harcokban. Ez a korban olyannyira közismert volt, hogy görög és római szerzők - tévesen - a karthágóiaknak tulajdonították a fedett, felfüggesztett görgőkön haladó faltörő kos feltalálását. A valóságban a kifinomult ostromtechnika a közel-keleti (asszír) és a görög hatásnak volt köszönhető. Szemléltetésként, Cartagena (Carthago Nova) elestekor a rómaiak 120 nagyobb katapultot, 281 kisebb katapultot, 23 nagy és 53 kis ballisztát zsákmányoltak.

Szent sereg (nem keverendő a thébai szent sereggel!)

A Szent sereg a karthágói nemesség ifjaiból kiállított elit egység volt, lovasság és gyalogság egyaránt, a számuk maximum 2500-3000 fő. A karthágói seregben kivételes módon ebből az egység egyenesen ki voltak tiltva a zsoldosok. Görög stílusú fegyverzetük volt, és gyalogság görög harcmodorban, hoplita falanxként harcolt. A lovassága a korhoz képest kiemelkedő, ütőképes nehézlovasság volt a Nyugat-Mediterrán régióban. Karthágó pechjére még a pun háborúk előtt a Szirakúzával vívott háborúban, i.e. 341 a crimissus-i csatában elszenvedett vereség megsemmisítette az egységet. A Szent sereg tagjai az utolsó emberig harcoltak, amikor a görögök már megfutamították a sereg többi részét. Az egységet később újra felállították (habár valószínűleg babonából, vagy a holtak iránti tiszteletből már nem így nevezték), és harcolt az első és a második pun háborúban, de már soha nem volt többé a régi, és csekély létszáma miatt nem tudta befolyásolni a háborúk kimenetelét.

Forrás: Rome Total Realism team

Lybi-Föníciaiak

A föníciai telepek népességének és az észak-afrikai őslakosok keveredéséből alakult ki az idő során a lybi-föníciainak nevezett réteg. Míg karthágói hadsereg magját a városból sorozott katonák adták, a lybi-föníciaik voltak a következő „héj”, félúton a zsoldos / vazallus és a született karthágói polgár között. A pun háborúk előtt hoplita stílusban, bronz vagy vas mellvértben (ez általában csak hellén linothorax volt a többségnek), zárt sisakban, egész testet takaró fehér pajzsokkal harcoltak. A pajzsaik kezdetben a nagyméretű, kerek hoplonok voltak, a pun háborúk idejére azonban fokozatosan lecserélődtek a rómaihoz hasonló szögletes pajzsokra, nem ritkán úgy, hogy effektíve elvették a legyőzött rómaiaktól a pajzsokat. A líbiaiak "kevésbé civilizált" törzseiből jellemzően a könnyű csapatok verbuválódtak, például hajítódárdások, előcsatározók, míg a városlakók adták lándzsás-nagy pajzsos nehézgyalogságot.

Elefántok

A Karthágó nevéhez leggyakrabban kötött fegyvernem, a harci elefánt, csak későn, és érdekes módon a görög hatás részeként jelent meg a hadseregben. A karthágóiak a Pürrhosszal vívott háború (aki ellen ekkor még Róma szövetségeseként harcoltak!) során láttak először harci elefántot, és ekkortájt döntöttek úgy, lecserélik a harci szekereiket a négylábú monstrumokra. A szerepük viszont ugyanaz maradt – nem a tényleges pusztítás, hanem elsősorban a megfélemlítés, az ellenséges vonalak szétzavarása. Mivel indai elefántokhoz nem tudtak hozzájutni (később a 2. pun háborúban a ptolemaidáktól ugyan kaptak ezekből is pár tucatot) a mára kihalt, Észak-Afrikában élő erdei elefántot állították csatasorba. Az erdei elefánt még indiai rokonánál is kisebb volt, így nem tudott komoly felépítményeket hordozni. Egyes források szerint csak a hajtó ült rajtuk, mások említést tesznek az állat hátára erősített, fonott toronyról. Ezt a karthágóiak az ellenség megtévesztésére vékonyra csiszolt kőlapokkal borították, hogy úgy tűnjön, az elefánt egy komplett bástyát hordoz a hátán.

Karthágó esetében (és egyáltalán az ókorban) a legtúlértékeltebb fegyvernem a harci elefánt. Hannibál egyetlen rómaiak ellen aratott győzelmében sem játszottak meghatározó szerepet, sőt a legtöbb belőlük a zamai vereségnél volt, ahol is több kárt okoztak a saját csapatoknak, mint a rómaiaknak. Ennek oka elvileg az volt, hogy a 2. pun háború végére az „elefántkészletek” kimerültek, és Karthágó vezetése utasításba adta, hogy gyorsított betanítással szerezzenek új állatokat. Hamar munka ritkán jó, Scipio Africanus katonái már ismerték az állatokat, de az elefántok még nem láttak csatát, ezért legalább a felük ijedtében a karthágói sorokba gázolt bele. Pech.

Numidiai lovasság

A numidiaiak egy Karthágó által meghódoltatott észak-afrikai nép voltak nagyjából a mai Algéria területéről. Született lovasként a karthágói seregben is ebben a szerepkörben harcoltak. Páncélzat nélküli könnyűlovasságként vasból készült hajítódárdákkal és könnyű lándzsákkal voltak felfegyverezve, védelmüket csupán egy kis kerek pajzs jelentette. A görög prodromoihoz hasonlóan a feladatuk a felderítés, rajtaütések, az ellenség hergelése és csapdába csalása volt. A rómaiak nem találtak megfelelő ellenszert a numidiai lovasokra, míg végül Scipio Africanus rá nem vette az egyik numidiai törzs királyát, Masinissát, hogy lépjen szövetségre Rómával. A döntő csatában Zamanál így mindkét oldalon harcoltak numidiai katonák, és talán nem túlzás, hogy a győzelmet is ők szerezték meg a rómaiaknak.

Kelták

Már az Alpokon való átkelés előtt, de főleg utána tömegével csatlakoztak Hannibál seregéhez kelta harcosok, akik seregének több mint 40%-át alkották Itáliában. A kelták alapvetően nehézgyalogságként, ember nagyságú pajzzsal és 70-80 cm pengehosszúságú, kétélű karddal harcoltak. A rómaiak ellen aratott győzelmeknek köszönhetően a páncélzatuk idővel feljavult a halott római katonáktól elszedett láncingekkel és sisakokkal. A kelta pajzs kb 1.1 méter magas volt, tölgyfából készült, bőrborítással és a szélein vasalatokkal megerősítve. A kelták harcmodora az egyéni dicsőség kergetésére épült: ennek előnye, hogy nem bánták, ha Hannibál az első sorban küldi őket harcba, még ha komoly veszteségeket is szenvedtek el, hátránya, hogy ha a csatában betömörülnek a szemben álló katonák, akkor a római gladius praktikusabb fegyver, mint a hosszú kelta kard.

Ibériaiak/keltibériaiak

Az ibériaiak harcmodorára nagy hatással voltak a görög és föníciai telepesek, valamint az északról jövő kelta befolyás. Ibéria katonák az i.e. 4. sz. közepétől harcoltak a karthágói hadseregben. Páncélzatuk egyszerű tunikából vagy bőrmellényből és bőr- vagy bronz sisakból állt. Jobb minőségű, görög, illetve kelta mintára készült sisakokkal, illetve pikkely/láncingekkel csak a törzsfők és nemesek rendelkeztek. Két fő pajzstípust használtak, a méteres nagyságú nehéz, ovális scutumot és a kisebb (30-60 cm átmérőjű), kör alakú caetrat (fapajzs közepén fémgombbal és fémfogantyúval).

Az ibériai katonák jellegzetes fegyvere a falcata volt, ez az kb. 60 cm hosszúságú, enyhén előre ívelt kard, melynek nyele és pengéje egyazon fémdarabból volt kovácsolva. A nyél végét meghosszabbították és visszahajlították így védve a markolatot fogó kezet. A kétélű, hegyes penge szúrásra és vágásra egyaránt használható volt. A rómaiak nagyra becsülték az ibériai kardokat, pengéjük minőségét jobbnak tartották, mint saját rövidkardjaikét (ebben az időben még görög mintájú kardokkal harcoltak), és egyes formajegyeket átvéve róluk használták is őket gladius hispanicus néven különböző hadjárataikban az i. e. 2. századtól. Az ibériai katonák jellegzetes fegyverei voltak továbbá a széles, háromszög alakú tőrök, illetve a soliferrum, egy 180-190 cm hosszú, teljesen vasból kovácsolt hajítódárda fogazott levél alakú fejjel, ami korabeli beszámolók szerint képes volt átütni a római pajzsokat, páncélt, sisakot. További előnye volt, hogy a római pilum-hoz hasonlóan becsapódás után elhajlott, és nem lehetett visszadobni az ellenség soraiba.

A Hannibál seregében nagy számban szolgáltak ibériai könnyűlovasok (jinetes) is, akik a már említett caetraval, falcataval és egy 30-56 cm hosszú vasheggyel rendelkező lovassági lándzsával voltak felszerelve. A lovasok néha nyeregben, néha állatbőrökön ülve, sarkantyúval, de kengyel nélkül ülték meg a lovat, és valószínűleg Ibériában alkalmazták először a patkót egész Európában.

Egy caetra vázlatos rajza. Feljebb a híres falcata.

Baleári parittyások

Habár Karthágó seregében megtalálhatóak voltak az észak-afrikai íjászok, méghozzá a Közel-keletről örökölt, kompozit íjakkal, a leghíresebb „távolsági csapatok” (esküszöm, én igyekeztem lefordítani a ranged troopst, de nem ment) a baleári parittyások voltak. Ezek a katonák az egész Mediterráneumban ismert és keresett zsoldosok voltak, és Karthágó csillagának leáldozása után gyakran a római légiók segédcsapataiként vettek részt a különböző hadjáratokban. A Baleári-szigetek megszerzésétől fogva a szigetek parittyásai szerves részét képezték a karthágói seregnek. A parittyásokat gyerekkoruktól kezdve tanították a fegyver használatára, például egy póznára egy darab kenyeret helyeztek, és a gyerekek nem ehettek belőle, amíg nem sikerült leütniük róla egy kővel. A lőtávolságtól függően 3 parittyát használtak, közeli, közép és hosszútávra, a lövedékeik pedig nem csak egyszerű kövek, hanem néha agyag és ólomöntvények voltak. A parittyások ezen felül egy egyszerű rövidkarddal és caetra-val is fel voltak szerelve.

A rómaiakkal vívott harcokban komoly előnyt jelentettek, mivel rómaiaknak jellemzően nem voltak megfelelő mennyiségben sem íjászaik, sem parittyásaik, első előcsatározó vonalukat a hajítódárdákkal felszerelt velites alkották, akiket a baleáriak biztonságos távolból ki tudnak lőni.

Itáliaiak

A klasszikus karthágói seregben ugyan nem harcoltak itáliai katonák, de meg kell említeni, hogy Hannibál itáliai hadjárata alatt több - a rómaiak által nem sokkal azelőtt meghódított – város és nép fellázadt és átállt a karthágóiakhoz. Így döntött Capua, több dél-itáliai görög város, a szamniszok, a lucaniaiak és a bruttiaiak. Tetőpontján több 10.000 (50.000+?) itáliai harcolt Róma ellen (nem mind egy seregben) és amikor Hannibál végül hazatérni kényszerült Afrikába i.e. 203-ban 12-18.000 itáliai harcos vele tartott, hogy Zamanál még egyszer utoljára szembenézzenek a rómaiakkal.

A hadigépezet működés közben - Cannae i.e.216

Cannaenél Hannibál kb. 40.000 gyalogos és 10.000 lovas katonájával szállt szembe a római túlerővel, kb. 80.000 gyalogossal és 6.400 lovassal. A karthágói seregből az ibériaiak adtak 2.000 lovast, 6.000 nehézgyalogost és 2.000  könnyűgyalogost, a kelták 14.000 nehézgyalogost, 6.000 könnyűgyalogost és 4.000 lovast. Ekkorra a seregben már csak legfeljebb 10.000 afrikai gyalogos lehetett, főleg lybi-föníciaiak. Ők alkották a sereg kemény magját, és részben az ő fokozatos erodálódásuk pecsételte meg később Hannibál itáliai hadjáratát. Ez azt jelenti, hogy a seregének maximum 20%-a volt közelebbről is karthágóinak tekinthető.

A híres cannae-i alakzatot gondolom a legtöbb olvasó ismeri - egy zseniális felállás, ami a római sereg nyers lendületét kihasználva ejtette csapdába azt. A csapatok a következőképpen álltak fel: Hannibál erősebb bal szárnyán a kelta és ibériai, a jobb szárnyon a numidiai lovasság foglalt helyet. Az előcsatározók, akik végül sikerrel húzták be a rómaiakat a csapdába, baleári parittyások valamint líbiai és kelta hajítódárdások voltak. Az előcsatározók mögött a következő szintet a kelta és ibériai harcosok alkották, míg a kipróbált, veterán afrikai nehézgyalogság a leghátsó szintet adta. Ahogy a rómaiak előrenyomultak, a karhágói közép fokozatosan hátrált, így az arcvonal lassan átkarolta a római vonalat. A legnagyobb veszélyt Hannibálra nézve egy római  áttörés jelentette volna a centrumban, de ez sosem következett be. A karthágói lovasság mindkét szárnyon szétverte és megfutamította a római- és az itáliai szövetséges lovasságot, majd az immár összetömörült római sereg hátába került és bezárta a kört. Körülbelül 48.500 római lelte a halálát a csatatéren, köztük az egyik konzul, Lucius Aemilius Paullus, a teljes veszteség pedig 70.000 körülire tehető.

A csatáról több weboldalon sokkal bővebb leírás található, azonban a lényeget ennyi is szemlélteti. Hannibál egyrészről ismerte a mind a saját csapatai, mind a rómaiak erősségeit és gyengeségeit, és a saját hasznára tudta ezeket fordítani; másrészről ami legalább ilyen fontos, karizmatikus hadvezérként összetartó erőt képviselt a soknemzetiségű hadseregben. Tudta, hogy a római lovasság nem veheti fel a versenyt az övéivel, ezért először a bal szárnya felpáncélozott, tömeges harcra kiképzett ibériai és kelta lovasai semmisítették meg az ellenséges lovasságot, majd átsiettek a jobb szárnyra, ahol a római lovasság nem tudott mit kezdeni a mozgékony, hajítódárdás numidiaiakkal. A kelta harcosokat középre, előre állította, ahol egyrészről megvolt a mozgásterük, hogy megfelelően használják a hosszú kardjaikat, másrészről számíthatott rá, hogy a kelta hősi ethosz és a rómaiktól elszenvedett sérelmek szívós, kemény harcra fogják sarkallni őket. A legmegbízhatóbb katonái pedig falanx formációban biztosították a harapófogó széleit, egy lépést sem engedve előre a rómaiaknak. Ha Karthágónak több, Hannibálhoz hasonló parancsnoka lett volna, akik mint egy karmester, katonai rendet tudtak teremteni a mindenféle Karthágó oldalán harcoló egység kavalkádjából, talán máshogy alakult volna a történelem.

Cannaenél Hannibálnak nem voltak elefántjai.
 

Források:

• Nigel Bagnall: The Punic Wars 264-146
• Terence Wise, Richard Hook: Armies of the Carthaginian wars 265-146
• Rafael Trevino, Angus McBride: Rome's Enemies 4 - Spanish Armies
• Duncan B. Campbell: Ancient Siege Warfare - Persians, Greeks, Carthaginians and Romans 546-146
• Nic Fields: The Roman Army of the Punic Wars 264-146
• Egyéb internetes források

Bónusz
További képek a Roma Surrectum csapatától (szintén modderek)