(az előző rész itt olvasható)

Tibet 1950-es megszállását követően megszűnt az a pontosan definiált határokkal nem rendelkező ütközőzóna, amely egészen a brit időktől fogva, sőt annál is régebben elválasztotta e két hatalmas államot (és ez esetben éppen a pontosan definiált határok hiánya okozta a problémát). Kína és India történelmük során először kerültek szuverén államokként közvetlen földrajzi kapcsolatba egymással, amely tény azért levon valamennyit a „kétezer éves békés egymás mellett élés” mindkét oldal által előszeretettel hangoztatott szlogenjéből. Tibet megszállása komoly tehertételt jelentett az egyébként baráti bilaterális kapcsolatok számára. Így lett volna ez akkor is, ha világosan delimitált határokról lett volna szó, de esetünkben erre még rátett egy lapáttal a több mint 2000 mérföldes, azaz 3200 kilométernél is hosszabb közös határvonal bizonytalansága. Így aztán néhol nem sokon múlott, hogy fegyveres összecsapásra kerüljön sor a kínai és az indiai hadsereg között. India végül, addigi külpolitikai irányvonalával összhangban elismerte Kína tradicionális jogát a Tibet feletti szuverenitás gyakorlására és úgy döntött, hogy Tibet nem bír számára stratégiai jelentőséggel (ebben nagy szerepe lehetett a korábban említett földrajzi sajátosságoknak is).  Emellett India pontosan tisztában volt (legalábbis ekkor úgy tűnt) a kínai Népi Felszabadító Hadsereghez képest minden tekintetben alsóbbrendű katonai képességeivel, így már csak ebből kifolyólag is arra a bölcs elhatározásra jutott, hogy nem érdeke a nyílt konfrontáció. Valószínűleg nem lett volna hajlandó ilyen mérlegelésre a himalájai királyságok, Nepál, Szikkim és Bhután esetében, melyek függetlenségét (és lehetőleg Delhi befolyása alatt tartását) India alapvető stratégiai érdekeként határozta meg.

"Hindu-Chin bhai bhai" 

A Tibet-válság megnyugtató rendezésére történt kísérlet 1954 áprilisában a kínai-india Tibet-megállapodás keretei között (amely többek között biztosította Tibetben India számára a még a brit uralom idején megszerzett kereskedelmi jogait). Ennek a szerződésnek a preambulumában fogalmazták meg először a híressé vált Pancsa Silát, azaz a békés egymás mellett élés öt alapelvét egymás területi integritásának és szuverenitásának kölcsönös tiszteletben tartása, egymás belügyeibe való be nem avatkozás, az egyenlőség és a kölcsönös előnyök elvének tiszteletben tartása és a békés egymás mellett élés. Figyelemre méltó a harcos antikolonialista India azon álláspontja, mely szerint Brit India jogutódjaként fenntartja a maga számára a Brit Birodalom Tibetben élvezett előjogait (a képen Nehru és Csou Bandungban). 

A kínai-indai kapcsolatok alakulását tehát az elkövetkező évekre az 1954-es szerződés határozta meg.  Ezek a kapcsolatok pedig jó ideig pozitív irányba fejlődtek, amint az akkoriban népszerű „Hindu-Chin bhai bhai” („Indiai-kínai két testvér”) mottójában is kifejeződik. Ez az időszak sem volt azonban feszültségektől mentes: 1955-ben kínai egységek tűntek fel Uttar Pradesh államban, de India hivatalos tiltakozását követően kivonták őket. 1957-ben Kína egy Hszincsiangot Tibettel összekötő műút építését kezdte meg, hogy enyhítse Tibetben állomásozó csapatai logisztikai nehézségeit. Ez az út a Tibet megszállásánál már említett Akszai Csin tartományon haladt keresztül, amelyet Kína Tibet részének, tehát kínai területnek, India pedig Kasmír általa ellenőrzött részének tekintett (ld. a kék vonal a térképen). Az út ennek ellenére menetrend szerint megépült és Kína zavartalanul használatba vehette azon egyszerű oknál fogva, hogy India egészen 1959 októberéig nem szerzett tudomást róla. Ennek okaként ismét csak a nehéz terepviszonyokat és a gyakorlatilag lakatlan területet hozhatjuk fel. Ugyanerre az időszakra tehető a kínai külpolitika harciasabbá, agresszívebbé válása, a Nyugattal való békés egymás mellett élés lehetőségének elutasítása.

A második tibeti válság

Ebben a feszült helyzetben tört ki 1959 márciusában a tibeti felkelés. India nem akart elhamarkodott lépést hozni, mivel Kína már korábban is rendszeresen megvádolta a tibeti ellenállás támogatásával. India érdeklődő jegyzékére ezért fenyegető hangú választ adott, melyben megerősítette, hogy minden Tibettel kapcsolatos kérdést belügynek tekint. A helyzetet súlyosbította, hogy a dalai láma és tízezer híve a felkelés leverése előtt Indiába menekült, ahol politikai menedékjogot kaptak, nem kis részben a közvélemény nyomására. Kína számára ez volt az utolsó csepp a pohárban: a tibeti eseményekért a „szélsőséges indiai expanzionistákat” tette felelőssé, akik „fogva tartják” a dalai lámát, India ellen pedig szabályos vádiratot tett közzé, mely az öt alapelv tételes megsértésé alapult. Eszerint az indiai kormány beavatkozott Kína belügyeibe azáltal, hogy támogatta a tibeti felkelőket (a közvélemény valóban erősen szimpatizált velük, de a hivatalos állami politika soha) és menedéket nyújtott a dalai lámának, továbbá fegyveres agressziót követett el Kína ellen. Ez annyiban felelt meg a valóságnak meg, hogy Kína tibeti (és idő közben már nepáli és bhutáni) lépéseire válaszul India elkezdte ténylegesen is kiterjeszteni fennhatóságát a lakatlan, magashegységi határvidék Brit India jogutódjaként hozzá tartozó részére: sorra létesültek az őrposztok és egyre gyakoribbakká váltak az őrjáratok és az összetűzések. Így sikerült felfedezni többek között az 1957-ben épített utat is, de ami fontosabb, hogy ekkor vált igazán valóságossá a határvita, hiszen az 1950-es évek második feléig India ténylegesen nem is volt jelen a vitatott területeken. 

Csou En-lai 1959. szeptemberi, Nehrunak címzett nyílt leveléből és a kínai pártlapban, a Zsenmin Zsibaoban megjelent cikkekből kiderül, hogy Kína szerint India egyoldalúan törekedett a hivatalosan soha nem delimitált, történelmileg kialakult de facto határ megváltoztatására. Ez év nyarán már halálos áldozatokkal járó tűzharcokra is sor került a vitatott területeken. 1961-ben Nehru nyilvánosan kijelentette, hogy a katonai egyensúly India javára módosult, 1961 decemberében pedig, mintegy ezt demonstrálandó (és a fellángoló indiai nacionalizmust csillapítandó), a hadsereg bevetésével foglalták el Goát, az utolsó, portugál gyarmati fennhatóság alatt álló indiai enklávét. Krishna Menon védelmi miniszter pedig ígéretet tett, hogy így vagy úgy, de a Himalájában is visszaszerzik a vitatott területeket. Kína ezalatt diplomáciai síkon is támadásba lendült: egyrészt határtárgyalásokat kezdeményezett a vitatott kasmíri terület másik felét birtokló Pakisztánnal, másrészt következetes propagandával igyekezett India presztízsét rombolni az el nem kötelezett táboron belül.

PLA vs. IAF

Ezen a ponton érdemes összahsonlítanunk, hogy milye állapotban is volt ekkor a két állam hadserege. A kínai Népi Felszabadító Hadsereg, a PLA létszáma 1962-ben kb 3 millió fő volt, ez 130 (nagyrészt gyalog) hadosztályt jelentett tokkal-vonóval. A PLA három hadosztály méretű, 4500 tisztből és 33400 főnyi legénységből álló hadseregekre volt osztva, alapfegyverük a 7,62 mm-es PPS-41 kínai koppintása, a Type 50 volt (ld balra), valamint rendelkeztek saját márkás RPG-vel és aknavetővel is. A háború jellegéből fakadóan (korlátozott célok, valamint a tény, hogy 6000 méteren a Himalája nem igazán alkalmas a széles arcvonalban történő felfejlődésre) a cselekmények alapvetően zászlóalj és szakasz-szinten zajlottak. A PLA legfőbb gondja ekkoriban meglepő módon a pénzhiány volt. 1960 óta ugyanis egyre csökkent a szovjet segély mértéke, ez pedig olyan szintű forráshiányhoz vezetett, ami nem hogy a rendszeres gyakorlatozást, de a megfelelő kiképzést is akadályozta (honnan ismerős ez…). Hiány volt mindenből, amit a kínai ipar nem tudott megfelelő mennyiségben előállítani: benzinből, lőszerből, de a járművekhez és rádiókhoz szükséges akkumulátorokból is. A szűkös erőforrások nagy része ráadásul a tajvani szorosnál volt lekötve, úgyhogy a Hszincsiangban és Tibetben (ezek azok a területek, ahol a törtnet kínai része játszódik) állomásozó csapatok kénytelenek voltak abból gazdálkodni, ami épp náluk volt, az „oldd meg, ahogy tudod” stratégiai megközelítés jegyében. Ehhez jött még, hogy határvédelmi kérdésekben a hadsereg egyébként is szigorú politikai ellenőrzése gyakorlatilag már kézi vezérlésbe ment át: a tiszteknek semmiféle döntési szabadságuk nem volt, bármiféle incidens esetén a feladatuk csupán arra korlátozódott, hogy jelentsék az eseményt és várják a felsőbb parancsot.

Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy akkor mégis hogyan volt képes ez a hadsereg olyan könnyen lesöpörni a pályáról az indiaiakat. Nos, egyrészt érvényes a szokásos válasz: az ellenfél még ennél is rongyabb volt. Másrészt azért voltak a PLA-nak bizonyos helyzeti előnyei, amiket jól tudott kamatoztatni. Láttuk, hogy a kínai erők már 1950 (Tibet megszállása) óta aktívan jelen voltak a térségben. Rendszeres őrjáratokat vezettek, helyőrségeket telepítettek és volt idejük alaposan tanulmányozni az itteni terep és időjárásviszonyokat, a sikerrel alkalmazható taktikákat. A koreai (a háborúban számos koreai veterán is részt vett) és tibeti harcokban értékes tapasztalatokat szereztek a téli és magashegységi hadviselést illetően (pl hogy nem árt a jó meleg egyenruha). Mind a könnyűtüzérség, mind a gyalogság rendkívül mozgékony volt (a technikai elmaradottságuk ellenére), a helyismeretüknek köszönhetően akár éjszaka vagy rossz időben is, amit remekül ki is használtak pl. bekerítéseknél. Az indiaiak moráljára pedig kellőképpen rossz hatással voltak az általuk csak „vöröshangya-rajzásnak” nevezet és Koreában is bevált emberi hullám támadások. 

Lássuk mi mindenben múlta alul az indiai hadsereg (IAF-Indian Armed Forces) a PLA-t. A fegyveres erők három parancsnokság alá (nyugati, keleti, déli) voltak szervezve. A hardver ekkor még nagyrészt örökölt brit cuccokból állt, különösen számunkra most érdekes keleti és déli parancsnokság alá tartozó csapatoké.  A védelmi költségvetés minimális volt, ami több okra vezethető. Egyrészt az egyetlen reális fenyegetésként számon tartott veszélyforrás, amivel számoltak, Pakisztán volt, így az IAF java a nyugati parancsnokság alá tartozott. Keletre még a kínai-indiai kapcsolatok megromlása után sem csoportosítottak át jelentősebb erőket, lebecsülve egyrészt a fenyegetés mértékét, másrészt bízva a Himalája védelmében.  A hadsereg elhanyagolásának másik oka a vezetők sajátos pacifista, antimilitarista mentalitása (legalábbis az akkori kínai hozzáálláshoz képest mindenképp). Az első indo-pakisztáni háború és a kezdeti belső rendteremtés után így az ötvenes években fokozatosan leépült a hadsereg. Történetünk idejére az IAF csak kb 350 ezer főből (nyolc hadosztály, ebből csupán egy páncélos) állt, ami a vereség után igen gyorsan felugrott 827 ezerre. Különösen nagy hiány volt képzett és tapasztalt tisztekből és altisztekből (ezeket a pozíciókat korábban főleg britek töltötték be), a kevés tapasztalt tiszt tanácsait pedig nem igazán vették figyelembe.

Felderítési információknak is meglehetősen híján voltak: nem voltak tisztában a kínai csapatösszevonás mértékével, valamint, mivel korábban nem igazán foglalkoztak ezzel a térséggel, nem ismerték a terepviszonyokkal és semmilyen helyismerettel nem rendelkeztek. Ebből adódott a kínaiaknál jóval kisebb mozgékonyság. Tűzerővel is rosszabbul álltak, mint a PLA, az eleve kevés és nehezen mozgatható tüzérségi eszközhöz is akadozott a lőszerutánpótlás. A forráshiány a kiképzésnél a PLA-nál írtakhoz hasonlóan nyilvánult meg. Ráadásul az IAF-nak az a tapasztalt sem állt rendelkezésére, amit Kína Koreában és Tibetben megszerzett: hegyvidéki hadviselésre szinte egyáltalán nem képezték ki a katonákat, gondolván hogy a Himalája úgy is áthatolhatatlan. A súlyos szovjet segélyek ellenére nem csak a lőszerrel volt gond: a harcoló csapatok igencsak hiányt szenvedtek olyan luxuscikkekben mint téli egyenruha, sátor, rádió vagy élelmiszer, az utánpótlást pedig leginkább öszvérháton oldották meg.  A légi után pótlás nem csak hogy kevés volt és drága, de még az is ritkán ért célba: a régi molyrágta ejtőernyők sokszor egyszerűen elszakadtak menet közben, amikor meg mégsem, akkor nem ritkán a kínaiaknál landolt a cucc, a kommunikációs nehézségeknek köszönhetően.  A hab a tortán pedig az ötszörös kínai túlerő. Nagy biztonsággal kijelenthetjük tehát, hogy Nehrunak valószínűleg halvány fogalma sem volt az IAF állapotáról, amikor úgy döntött, hogy bekeményít Kínával szemben.

A „háború hónapja”

1962 augusztusában még egy utolsó, formális kísérletet tettek a felek a békés rendezésre. Az eddig túlnyomóan a határ nyugati, kasmíri szektorára korlátozódó összecsapások (Kína számára igazából ennek a résznek volt stratégiai jelentősége) a keleti szektorra, Arunachal Pradesh államra is átterjedtek, mikor szeptember 8-án Kína átlépte a de facto határként szolgáló McMahon-vonalat. Az első incidens, amelynél már nyilvánvaló volt a kínai agresszió, október 9-én történt: egy 50 fős indai őrjáratot elsöprő kínai túlerő vert szét a tawangi körzetben. Október 12-én Nehru formálisan is a szeptember 8-i pozíciók mögé való visszavonulást követelte Kínától, majd miután az ennek nem tett eleget, parancsot adott a hadseregnek a támadás előkészítésére és a „kínai agresszorok eltávolítására”.

Maga a háború elszigeteltnek tűnő határincidensekből nőtt ki, formális hadüzenet nélkül, de a jelentősebb ütközetek október 20. és november 20. között zajlottak (tehát pontosan a kubai válsággal párhuzamosan), mégpedig három főbb fronton: keleten a bhutáni-kínai-indiai hármas határnál a tawangi körzetben és a burmai-kínai-indiai hármas határnál a walongi körzetben, nyugaton pedig  Kasmír keleti részén, Akszai Csin tartományban (Tawang és Walong ld piros körök a térképen). Október 18-ra egyértelművé vált, hogy az addig elszigeteltnek tűnő incidensek egy átfogóbb támadás előkészületét képezték. Erre a támadásra október 20-ra virradóra került sor, mindhárom fronton egyszerre. A két keleti körzetet, pontosabban az ott fennálló követeléseiket egyetlen nap alatt el is foglalták, az IAF itt még rendezett visszavonulásra sem nagyon volt képes (mert pl nem jutott el minden egységhez a parancs), a kapkodó személyi változtatások a vezérkarban csak a zűrzavart növelték. Akszai Csinben, ahol India elsősorban egy nyugat felöl jővő pakisztáni támadásra votl berendezkedve, hasonló eredménnyel zárult a támadás. Itt ugyan már összeszedettebb volt az indiai védelem és visszavonulás után rendezték is soraikat, de oda a PLA már nem követte őket, addigra elérte kitűzött céljait.

Kína a status quo alapján tűzszünetet ajánlott Nehrunak, ő azonban ezt visszautasította, ugyanakkor innentől fogva két héten keresztül szüneteltek a harcok (ti. Kína nem akart, India nem tudott támadni) és megkezdődtek a diplomáciai manőverek.Indiában először is a vereségek miatt Krishna Menon védelmi minisztert és hibás védelmi politikáját tették meg bűnbaknak, egyébként nem teljesen alaptalanul. A keleti, tawangi és walongi körzetekben Kína már Asszam államot és az India számára létfontosságú exportbevételeket biztosító teaültetvényeket fenyegette (más kérdés, hogy ez esze ágában sem volt, de Indiában attól még érthető módon pánikba estek). A nyugati szektorban Kína hasonló sikereket ért el, hiszen azon a területen India elsősorban egy nyugati irányból jövő, pakisztáni támadás elhárítására volt berendezkedve.

Eközben Kína újabb fegyverszünetet ajánlott: a keleti szektorban visszavonulnak az 1959. november 7-i határok mögé (azaz a McMahon-vonaltól is északabbra), Kasmírban pedig megtartja a Tibet közúti elérésének biztosításához elengedhetetlenül szükséges területeket, az így kialakult határok mentén pedig mindkét oldalról kb. 20 kilométer széles demilitarizált övezetet alakítanak ki. Ebből az ajánlatból megint csak arra következtethetünk, hogy Kína eddigre elérte korlátozott céljait: Akszai Csin bizonyos részeinek biztosítása, illetve India megleckéztetése, nemzetközi és Ázsián belüli pozíciójának aláásása. November 14-én, Nehru születésnapján India még megpróbálkozott egy ellentámadással a keleti szektorban, de az különösebb eredmény nélkül kifulladt, a kínai ellentámadás pedig a kiinduló pozícióikat is elfoglalta (kép: gondterhelt indiai tisztek a háború idején).

Miután egyik fronton sem maradt szervezett indiai haderő, Nehru már-már India puszta létét érezte veszélyben és minden erejével külföldi segítség megszerzésére törekedett. Az el nem kötelezett országok esetében csalódottan tapasztalta, hogy részükről az el nem köteleződés nem csupán a két nagy katonai blokk szembenállására vonatkozhat. Bár az előző évi belgrádi találkozón kölcsönös szolidaritásukról biztosították egymást, a konfliktus alatt semmiféle támogatást nem nyújtottak Indiának. A Kínát egyébként rendszeresen kritizáló Tito hallgatott, Sukarno pedig még engedélyezte is az Indonéz Kommunista Pártnak hogy Kína mellett fejtsen ki propagandát. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság viszont kapott az alkalmon, hogy szívességet tegyenek Nehrunak. A Szovjetuniót illetően megbukott India azon számítása, hogy ellensúlyként használják egymással szemben a két kommunista nagyhatalmat. A Szovjetunió a Kuba kapcsán kialakuló feszültségek közepette nem engedhette meg magának, hogy elidegenítse Kínát, sőt kifejezetten a jóindulatára volt szüksége egy olyan időszakban, amikor már világosan látszottak a kínai-szovjet elhidegülés jelei. Épp ezért Hruscsov ígéretet tett Csou En-lainak, hogy támogatásukért cserébe a világ túlsó felén, a súlyosbodó kínai-indiai konfliktusban a Szovjetunió semleges marad. Ennek érdekében még az Indiának már jóval korábban odaígért MiG-21-eseket is csak a harcok befejeződése után szállította le.

Az Egyesült Államok, miután Kuba kapcsán csillapodtak a kedélyek, november 20-án beleegyezett, hogy a már november 3 óta zajló légi szállítások mellé egy repülőgép-hordozót is küld a Bengáli-öbölbe. Emellett tárgyalásokat kezdett Nagy-Britanniával és Kanadával egy szorosabb katoani együttműködésről Inida megsegítése érdekében. Ezt már a szovjetek sem hagyták annyiban: immár nyíltan kijelentették, hogy támogatják Kína területi követeléseit (ami különösen érdekes az érlelődő szovjet-kínai szakítás fényében) és hogy részéről India nem számíthat (a már folyamatban levőkön felüli) fegyverszállításokra. Eddigre azonban az egész cirkusz véget is ért: november 21-én Kína egyoldalú tűzszünetet hirdetett és csapatait hamarosan a korábbi tűzszüneti ajánlatnak megfelelő pozíciókba vonta vissza, megtartva kb. 38 ezer km2-nyi területet Akszai Csinben, az amerikai hordozót pedig visszahívták.

Következmények

India esetében a legnyilvánvalóbb következmény nem is a területveszteség, sokkal fontosabb ennél az, hogy mint regionális nagyhatalom és mint az el nem kötelezettek mozgalmának vezetője súlyos presztízsveszteséget volt kénytelen elszenvedni (ami Kína másik célja volt). India számára bebizonyosodott továbbá, hogy korántsem Pakisztán jelenti az egyetlen ellene irányuló közvetlen fenyegetést a térségben. Ez nem csak India kül- és biztonságpolitikájának változásában, hanem például az önálló indiai hadiipari potenciál iránti igényben nyilvánult meg (az elmúlt négy évtized alatt sikerült is jelentős haladást elérnie ezen a téren). Ami a külpolitikát illeti, India kénytelen volt feladni az idealista, Gandhi-féle hagyományokon alapuló külpolitikáját és egy realistább irányba elmozdulni. Nem beszélve arról, hogy a háború gyakorlatilag az el nem kötelezett mozgalom és a békés egymás mellett élés alapelveinek csődjét jelentette. A külső fenyegetettség érzése, tehát az egész határvita, majd a háború alapvető hatással volt a formálódó indiai nemzettudatra is, és nagy lökést jelentett a nemzetállammá formálódás felé.

    Ami Kínát illeti, ország-világ előtt bebizonyította, hogy ha kell, fegyverrel is megvédi érdekeit. Tanúbizonyságát adta továbbá, hogy a gyakorlatban sokkal racionálisabban, pragmatikusabban viselkedik, mint ahogy az szélsőséges szólamai alapján várható volt. Bebizonyosodott Nehru azon véleménye is, mely szerint Kína ideológiája sokkal inkább a nacionalizmus, mint bármi más. A háború Kínában hasonló hatással volt a kínai nemzettudatra és identitásra, mint azt India esetében láttuk. A világ ekkor ébredhetett igazán tudatára annak, hogy mire is lehet képes egy erős és egységes Kína. Nem elhanyagolható következmény továbbá Kína és Pakisztán közeledése a konfliktus következtében, ami manapság például a nukleáris technológia, még közelebbről az USA-India nukleáris együttműködés kapcsán szokott előkerülni.

Bár a tárgyalások rendszeresek, a határvita (illetve Tibet tágabban értelmezett problémája) a mai napig megoldatlan: Kína 14 szomszédja közül már csak Bhutánnal és Indiával nem írt alá határ-megállapodást. Amennyiben ez az alvó konfliktus kiújulna, az súlyos zavarokhoz vezethet a továbbra is az „Ázsia vezető hatalma” címre pályázó két felemelkedő nagyhatalom egyébként is egyre több érdekellentéttel terhelt kapcsolatában. A területi vita újbóli elmérgesedésének mindazonáltal jelenleg nem túl nagy az esélye. Már csak Akszai Csin van megszállás alatt, aminek önmagában legfeljebb jelképes értéke van a felek számára. Ami ezzl az egésszel Kína stratégia célja volt (Tibet elérésének biztosítása) ma már megvalósítható alternatív és egyszerűbb útvonalon, a 2006-ban elkészült Quinghai-Tibet vasútvonalon keresztül (ld. térkép), így Kína akár ugyanúgy ki is vonulhatna, mint tette azt a keleti szektorokban rögtön a háború után. Ami pedig a másik célt, India megleckéztetését és lealázását illeti, az még kevésbé aktuális. Az erőforrásokért folytatott versenyben ugyan vetélytárs a két ország, a tárgyalt időszakkal ellentétben azonban jelenleg mindketten a regionális stabilitás fenntartásában érdekeltek (emellett, persze  csak a miheztartás végett, néha kicsit befűtenek egymásnak: India a dalai láma  látványos körülhordozásával, Kína a nepáli és indiai maoisták pénzelésével). A problémát, más egyéb mellett, Pakisztán jelenti (micsoda meglepetés... valami lehet ott a levegőben):  Akszai Csin ugyebár Kasmír része... go figure.

* * *

Bónusz: Akszai Csin területének 1:500-as méretarányú aprólékos makettje valahol Kínában. Vajon mire kellhet nekik...? És persz a cikkekhez felhasznált források:

• Brecher, Michael [1959]: Nehru: a political biography, Oxford University Press, London
• Calvin, James Barnard [1984]: The China-India Border War, Marine Corps Command and Staff College
• China's border with India is quietest in years: Chinese experts [2007] The Hindustan Times
• CIA/RSS [1964]: The Sino-Indian Border Dispute Section 3: 1961-62, DD/I Staff Study
• Csou, En-lai [1959]: Premier Chou En-lai’s Letter to Prime Minister Nehru In: The Chinese-Indian Border Issue. Documents and facts, China Reconstructs
• Hu says border issue complex [2008] The Hindustan Times
• India-China Border Dispute [2008] Globalsecurity.org
• Jian ,Chen [2006]: The Tibetan Rebellion of 1959 and China’s Changing Relations with India and the Soviet Union, Cold War Studies at Harvard University
• Jordán, Gyula [1999]: Kína története, Aula, Budapest
• Lamb, Alastair [1968]: Asian frontiers : studies in a continuing problem, Praeger, New York
• Mehra, Parshotam [2007]: Nehru and the border dispute with China. A reassessment In: Mehra, Parshotam: Essays in frontier history: India, China, and the disputed border, Oxford University Press, News York/New Delhi, 167-179. o.
• Möller, Kay [2005]: Die Außenpolitik der Volksrepublik China 1949-2000 : eine Einführung, VS Verlag, Wiesbaden
• Renmin Ribao (ed.) [1959] The Truth About the Sino-Indian Boundary Question. Editorial in the Renmin Ribao In: The Chinese-Indian Border Issue. Documents and facts, China Reconstructs
• Rowland, John [1967]: A history of Sino-Indian relations: hostile co-existence, Van Nostrand, Princeton
• Sandhu, Bhim [2008]: Sino-Indian Relations – 1947 to Present: From Conflict to Cooperation, International Journal of South Asian Studies, I. évfolyam 1. szám, Pondicherry University
• Spear, Percival - Thapar, Romila  [1979]: A History of India, Penguin books, London
• The Sino-Indian Border [1962] Memorandum for the Director, Central Intelligence Agency Office of National Estimates
• The Sino-Indian Conflict: Outlook and Implications [1962] Special National Intelligence Estimate No. 13/31-2-62
• Wilcox, Wayne A. [1964]: India, Pakistan, and the rise of China, Walker, New York
• Wolpert, Stanley A. [1993]: A new history of India, Oxford University Press, New York