(Előző részt lásd itt.)
A leányvállalatok merényletei, kísérletei
Az al-Káida stratégiájának fontos része volt „márkanevének” kialakítása és terjesztése az iszlám világban, de az érintettek is gyorsan felismerték, hogy az al-Káida név több figyelmet és jelentősebb forrásokat vonz. Ezeket a szervezeteket szokták leányvállalatoknak vagy franchise-oknak nevezni. Az alábbiakban két olyan csoport tevékenységét mutatom be, amely az al-Káida márkanévhez csatlakozott, és hírek szerint megpróbált tömegpusztító fegyvereket készíteni. Az egyik az Iraki al-Káida (jelenlegi nevén Iraki Iszlám Állam), a másik az Al-Káida az Iszlám Mahgrebben (korábbi nevén Szalafista Csoport az Imáért és Harcért).
Az iraki csoport már a csatlakozás előtt is érdeklődött a nem hagyományos fegyverek iránt. Zarqawi 2002 májusa és 2003 eleje között az iraki Khurmal városában méregkészítő laboratóriumot tartott fent. 2004-ben az amerikai és a jordániai hírszerzés arról értesült, hogy a Zarqawi vezette csoport klórgázos támadást tervezett a jordániai hírszerző és elhárító szolgálat ellen. A csoport már Iraki al-Káida néven 2006-ban és 2007-ben jelentős számban hajtott végre klórgáztámadásokat, amelyek közül az ismertebbek a következők (a lista valószínűleg nem teljes):
2006. október: az első klórgázos támadás.
2007. január: 16-an meghaltak egy klórgázos támadásban Ramadiban.
2007. február: Tadzsiban és a bagdadi repülőtér felé vezető úton két egymást követő napon hajtottak végre támadást klórgázzal. A repülőtéri robbantásban ketten haltak meg, és 40-en megsebesültek.
2007. március: Rövid időn belül Falúdzsában egy, Ramadiban két klórgázos merénylet történt. Nyolcan meghaltak, több százan megsérültek. Más forrás szerint 12-en haltak meg, egy harmadik szerint 10 halott és legalább 350 sebesült volt. Szintén márciusban, Anbar tartományban ugyanazon a napon Falúdzsa és Ramadi közelében három öngyilkos merénylő robbantott klórgázos bombát. Megöltek két iraki rendőrt, és 350 civilt és hat amerikai katonát megsebesítettek.
2007. április: Ramadiban egy rendőrségi ellenőrző pont elleni klórgázos támadásban 27-en haltak meg. Más információk szerint 20-an haltak meg és 30-an megsebesültek, egy harmadik forrás szerint 30-an haltak meg és 95-en sebesültek meg.
2007. május: Egy Dijala tartományban végrehajtott klórgázos támadásban legalább 32-en meghaltak és 50-en megsebesültek.
2007. június: Klórgázos autóbomba robbant egy amerikai bázis közelében, amely azonban nem okozott sérüléseket.
A támadások a jelentős számú áldozat ellenére nem voltak „fejlett” támadások. Az áldozatok a robbanások, nem pedig a klórgáz miatt vesztették életüket, illetve sérültek meg. Ennek oka, hogy a klórgáz fegyverré alakítása nehéz, és a jelek szerint az Iraki al-Káidának sem sikerült.
2009 januárjában több híradás is beszámolt arról, hogy az al-Káida az Iszlám Maghrebben (al Qaeda in the Islamic Maghreb – AQIM) egyik táborában nem konvencionális fegyverekkel hajtottak végre kísérletet, melynek következtében negyven aktivista meghalt. Az AQIM cáfolta az információt.
Az amerikai hírszerzőközösség és az al-Káida tömegpusztító fegyverei
A Silberman-Robb bizottság, amely az amerikai hírszerzőközösség teljesítményét vizsgálta a tömegpusztítófegyver-programok felderítésével kapcsolatban, az alábbi kulcsmegállapításokat tette:
A hírszerzőközösség helyesen állapította meg a Tartós Szabadság hadművelet megindításakor, hogy az al-Káida biológiaifegyver-programja fejlettebb volt, mint azt korábban az elemzők feltételezték.
Az elemzői következtetések nem változtak jelentősen az al-Káida vegyifegyver-képességeivel kapcsolatban
A hírszerzőközösség a jelek szerint helyesen feltételezte, hogy az al-Káida nem képes nukleáris fegyvert építeni, vagy megfelelő mennyiségű hasadóanyagot szerezni. Mindemellett a háború részletes és egyértelmű információkkal szolgált az al-Káida nukleáris és radiológiai ambícióiról.
Hírszerzési hiányosságok akadályozták a hírszerzőközösséget abban, hogy megfelelően értékelje az al-Káida tömegpusztítófegyver-programjainak kiterjedését vagy pontos természetét.
Az al-Káida potenciális tömegpusztítófegyver-programjainak elemzése során a különböző hírszerzési ágak eredményeit nem jól rakták össze (nem jól kötötték össze a pontokat)
Az elemzők, akik az al-Káida afganisztáni tömegpusztítófegyver-programjait vizsgálták, az elemzéseikben rosszul vagy pontatlanul határozták meg a kritikus következtetéseik alapjául szolgáló feltételezések mögötti dolgok jelentését.
A Silberman-Robb bizottság jelentése szerint, „amikor a háború után új bizonyítékok kerültek napvilágra a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos törekvésekről, az elemzőket meglepték a szándékok és a folyamatban lévő kutatás és fejlesztés mélysége. Ha ezek az új információk nem lettek volna, és az al-Káida folytathatta volna a kutatásfejlesztést, egy jövőbeli hírszerzési katasztrófa elkerülhetetlen lett volna.”
A bizottsági jelentés a biológiai hadviselésről azt írja, hogy a program jóval kiterjedtebb volt, mint azt a háború előtt a hírszerzőközösség feltételezte. A kutatás egy közelebbről meg nem határozott anyagra irányult, feltehetően az anthraxra.
A vegyi fegyvereket illetően a háború előtt azt feltételezték, hogy az al-Káida olyan első világháborús anyagok megszerzésére törekszik, mint a hidrogéncianid, a klorin vagy a foszgén. A kiképzőanyagok tartalmaztak utalásokat ennél bonyolultabb fegyverek elkészítésére is. A háború után nem sok új információ került napvilágra a vegyi programmal kapcsolatban. A hírszerzőközösség új információi közé tartozik, hogy az al-Káida feketehimlő (blister agent) kifejlesztésén dolgozott, amit valószínűleg amerikaiak ellen akartak bevetni.
A nukleáris és radiológiai fegyverek terén a háború után sem derült fény arra, hogy az al-Káida képes lett volna szert tenni nukleáris eszközökre vagy hasadóanyagra. Afganisztánban az amerikai erők csak olyan dokumentumot találtak, amely nyilvánosan elérhető nukleáris elméleteket és fegyverekkel kapcsolatos kérdéseket tartalmazott. A CNN-hez viszont kerültek olyan dokumentumok, amelyekben az al-Káida nukleáris és robbanóanyaggal kapcsolatos programjainak eredményeit rögzítették. Szakértői ezek alapján arra jutottak, hogy az al-Káida „komoly fegyverprogramon dolgozott, amelynek hangsúlyos célja nukleáris eszközök előállítása volt”.
A bizottság jelentése szerint a hírszerzőközösség nem megfelelően értékelte az al-Káida fenyegetését, és ennek megfelelően nem vette elég komolyan a csoport tömegpusztító fegyverek megszerzésére irányuló törekvéseit. A nem megfelelő prioritások nem megfelelő gyűjtési fontosságot jelentettek, ami ahhoz vezetett, hogy a hírszerzőközösség nem rendelkezett megfelelő információkkal.
A hírszerzési gyengeségek közé sorolja a jelentés, hogy a regionális elemzők, a tömegpusztító fegyverekkel foglalkozó szakértők és a terrorizmus-szakértők nem működtek együtt megfelelően a hírszerzési folyamatban. Ebbe beleérti az eltérő szervezeti kultúrát és az eltérő eljárásokat az információk tárolásában és megosztásában. Elismeri, hogy ezeket a problémákat a jövőben sem lehet maradéktalanul megszüntetni. A jelentés kitér arra, hogy sok fontos következtetésnek nem volt kellő alapja, ami azonban nem derült ki a jelentésekből.
A vallásjogi háttér
A tömegpusztító fegyverek alkalmazásának hívei Nasir al-Fahd szaúdi klerikus 2003. májusi fetvájára hivatkoznak álláspontjuk alátámasztására. A fetva szerint akkor van mód ilyen fegyverek használatára, ha az ellenség gonoszságát más módon nem lehet visszaverni. Mindezt a Koránra és a háditokra alapozza.
A Koránból elsősorban arra hivatkozik, hogy az megengedi olyan eszközök alkalmazását az ellenséggel szemben, amilyeneket az alkalmaz a muszlimok ellen. Ha egy hitetlen ellenség megöl tízmillió muszlimot közvetett vagy közvetlen módon, akkor a muszlinoknak is joguk van megölni tízmillió hitetlent közvetett vagy közvetlen módon. Végül azonban oda jut el a szemet szemért elvet boncolgatva, hogy akkor is be lehet vetni ilyen fegyvereket, ha az ellenség nem teszi.
Fahd szerint az USA a legfőbb célpont. Reuven Paz idézi az érveit:
„Szabad ellene tömegpusztító fegyverekkel támadni, hiszen Allah mondta: Ha megtámadnak, a támadóval azonos erővel kell szembeszállni. Bárki megnézi az elmúlt évtizedek alatt történt, muszlimok és földjeik ellen irányuló amerikai agressziót, arra jut, hogy az ilyen támadás jogos (…) Körülbelül tízmillió muszlimot öltek meg és hatalmas területet pusztítottak el (…) Ha a támadásunk tízmilliót ölne meg közülük és elpusztítaná a földjeiket – jogos lenne, bizonyítani se kellene.”
Fahd szerint ilyen esetben meg lehet ölni a nőket és a gyerekeket is, és az is elfogadható, ha az ilyen támadásban muszlimok is meghalnak. Leszögezi azt is, hogy
„ha egy muszlim csoport egy másik csoportra támad, és csak úgy győzedelmeskedhet, hogy a csoport minden tagját megöli, megteheti. Engedélyezve van a vallástudósok által, hogy mindenkit megöljenek, ha az agresszor legyőzéséről van szó. (…) Ha a muszlimok csak úgy tudják legyőzni a hitetleneket, hogy ilyen [ti. tömegpusztító] fegyvereket használnak, engedélyezve van a használatuk még akkor is, ha mindenkit megölnek, és elpusztítják a földjeiket és terményeiket is.” Hasonló értelmezések születtek korábban is. 2001 áprilisában Shaykh Yusuf Qaradawi a következőket írta: „A muszlimok számára alapvető, hogy nem ölnek gyerekeket, nőket és időseket, akiknek semmi közük a háborúhoz. De vannak néha ilyen helyzetek. Amikor a testvéreink autóbombát robbantanak, nem azzal a szándékkal teszik, hogy gyerekeket öljenek. Mégis meghalnak, minden szándék ellenére. Nem akarják megölni őket, de ha a helyszínen vannak, meghalnak. Ez nem szándékos meggyilkolása a gyerekeknek. Az intifádában a gyerekek közvetlen találatokat kapnak [az izraeliektől] a fejükbe és a mellkasukba. Ez a gyerekek szándékos megölése. A HAMAS, az Iszlám Dzsihád, a Fatah és a hasonló szervezetek által végrehajtott műveleteknek nem célja, hogy gyerekeket öljenek meg. A gyerekek véletlenül, nem szándékosan halnak meg.”
Tenet szerint a tömegpusztító fegyverekről szóló fetva kiadása kapcsán az al-Káida nehézségekbe ütközött. Safar al-Hawali, az ismert radikális klerikus nem adta hozzá a nevét, Shaykh Nasir bin Hamid al-Fahd igen, de később ő is visszakozott. Fadh-ot a 2003 májusi rijádi merényletek után elfogták. A kihallgatásán azt vallotta, hogy az al-Káida orosz robbanófejek beszerzésén dolgozott, de azt nem tudja, hogy sikerrel járt-e. Később a szaúdi televízióban elnézést kért a híveitől a téves vallásértelmezése miatt.
A tömegpusztító fegyverek ügyében nem volt egyszerű a CIA helyzete, mivel a fogságba esett al-Káida-tagok sok mindent mondtak róla, de a legtöbben gyorsan visszavonták, amit elmondtak. Scheuer szerint ez a téma egy szélesebb stratégia részét képezi. Bin Laden komoly erőfeszítéseket tett a 2001. szeptember 11-i támadások után, hogy előkészítse a muszlim közvéleményt egy Egyesült Államok elleni még súlyosabb támadásra. Ennek része volt, hogy felajánlotta az amerikaiaknak az áttérést az iszlámra, hogy felkérte a szaúdi Fahd vallástudóst a tömegpusztító fegyverek használatával kapcsolatos fetva kiadására, illetve felszólította az amerikai népet, hogy szavazzon a kormány állásfoglalásának megváltoztatására. Bin Laden szavait idézi:
„Mi védekezünk az Egyesült Államokkal szemben (…). Ezért mondtam, hogy ha [a muszlimok] nincsenek biztonságban, az amerikaiak sem lehetnek biztonságban. Ez egy nagyon egyszerű képlet (…). Ez az élni és élni hagyni képlete.” Egy évvel később ugyanerről így beszélt: „Ahogy öltök, úgy haltok meg. Ahogyan ti bombáztok, mi úgy bombázunk benneteket.”
Bin Laden a beszédeiben többször elmondta, hogy az amerikaiak csak úgy kerülhetik el a támadást, ha kivonulnak az arab világból, és nem támogatják tovább Izraelt.
Scheuer dr. John Kelsay amerikai iszlámszakértőre hivatkozva beszél arról, hogy a klasszikus vallásjog szerint a muszlimok akkor léphetnek hadba nem muszlimokkal, ha jelzik a szándékukat, és egyúttal felajánlják nekik az iszlámhoz való csatlakozást. Egy második figyelmeztetés ajánlatos, de nem kötelező. Scheuer szerint bin Laden a 2002. októberi beszédével, amelyben az amerikaiakat az iszlámhoz való csatlakozásra szólította fel, ennek az előírásnak akart eleget tenni.
Bin Laden azt is felajánlotta az amerikaiaknak, hogy szavazás útján váltsák le a vezetőiket, akik megindították a háborút: „Az amerikai népnek megvan a képessége és a lehetősége, hogy elutasítsa kormánya politikáját, de a közvélemény-kutatások újból és újból azt mutatják, hogy az amerikaiak egyetértenek a kormányukkal (…). Emiatt az amerikai nép nem ártatlan. Az amerikai nép aktív részese a bűnöknek.”
Dzsihádi diskurzus a tömegpusztító fegyverekről
A Központi al-Káida-vezetők megnyilatkozásai
Egy TIME Magazine-nak adott interjúban Oszama bin Laden azt nyilatkozta 1998-ban, hogy minden muszlim vallásos kötelessége a muszlim közösség védelmére szolgáló fegyverek megszerzése, beleértve a tömegpusztító (vegyi és nukleáris) fegyvereket is. Egy másik alkalommal a következőképpen fogalmazott: „A tömegpusztító fegyverek megszerzése a muszlimok védelmére vallásos kötelesség minden muszlim számára. Ha tényleg sikerül ilyen fegyvereket szereznem, megköszönöm Istennek, hogy lehetővé tette számomra.”
Tenet szerint Suleiman Abu Gaith, az al-Káida szóvivője 2002-ben egy nyilatkozatot tett közzé, amelyben leszögezte, hogy az al-Káidának joga van megölni négymillió amerikait, köztük egymillió gyereket, kétszer ennyi embert elűzni otthonából, és még sokakat megnyomorítani. Ezt egy sajátos számításra alapozta, amely az Egyesült Államok által megölteket, megnyomorítottakat és elűzötteket összegezte.
A nyilatkozatot érdemes részletesen megismerni. Bepillantást enged a dzsihádi gondolkodásba, felfoghatóvá teszi az Amerika-ellenesség indítékait. A MEMRI így idézi a szavait:
„Miért van mindenki meglepődve? Miért voltak emberek milliói meglepődve azon, ami Amerikával történt szeptember 11-én? Azt hitte a világ, hogy más valami fog történni? Hogy valami jelentéktelen esemény fog bekövetkezni? (…) Ami Amerikával történt, az teljesen természetes és kiszámítható volt egy olyan ország számára, amely terrort, arrogáns politikát és elnyomást alkalmaz nemzetek és népek ellen, és egyetlen módszert, gondolatot, életmódot erőltet a világra, mintha a világon minden ember az ő kormányának irodáiban dolgozna, vagy a cégei és intézményei alkalmazásában állna. (…) Akit meglepetésként értek [a szeptember 11-én történtek] az nem [érti] az ember természetét, az elnyomás és az önkényuralom hatását az ember gondolataira és érzelmeire. (…) Palesztinában a zsidók ötven éven át alkalmazták – az amerikaiak áldásával és támogatásával – a gyilkolás, elnyomás, bántalmazás és száműzetés gusztustalan eszközeit. (…) A zsidók száműzetésbe kényszerítettek ötmillió palesztint, megöltek 260 000-et, megsebesítettek 180 000-et és nyomorékká tettek 160 000-et. (…) Irak amerikai bombázása és ostroma alatt több mint 1 200 000 muszlim halt meg az elmúlt évtizedben. Az ostrom következtében [évente] egymillió gyermek hal meg – vagyis 83 333 havonta, 2777 egy átlagos napon. Ötezer iraki halt meg csak az al-Amariya légvédelmi bunker elleni támadáskor. Ezek katonai létesítmények elleni statisztikák? (…) Afganisztánban a tálibok és az al-Káida elleni harcában 12 000 afgán civilt és 350 arab dzsihádi harcost ölt meg Amerika, köztük nőket és gyerekeket. Egész családokat irtott ki az arab dzsihádi közösségből. Autókban ültek, mikor az amerikai légierő bombázta őket. Helikopterekről és tankelhárító fegyverekkel lőtték őket. Néha csak elszórt testrészek maradtak belőlük. (…) Szomáliában Amerika megölt 13 000 szomálit, [katonái] fiúkat és asszonyokat gyaláztak meg. (…) Még nem értük utol őket! Jogunk van megölni négymillió amerikait – köztük kétmillió gyermeket –, száműzetésbe kényszeríteni kétszer annyi embert, és megnyomorítani százezreket. Emellett jogunk van ahhoz, hogy vegyi és biológiai fegyverekkel harcoljunk ellenük, hogy olyan halálos bajokat szabadítsunk rájuk, mint amilyenek a muszlimokat érték [az amerikai] biológiai és vegyi fegyverek miatt. (…) Amerika csak az erő szavát érti. Ez az egyetlen módja annak, hogy megállítsuk és arra kényszerítsük, hogy levegye a kezét a muszlimokról és az ügyeikről. Amerika nem ismeri a párbeszédet! Sem a békés egymás mellett élés nyelvét! Amerikát csak vérrel lehet távol tartani.”
Yosri Fouda, az al-Dzsazíra televízió munkatársa készített interjút Khalid Sheikh Mohameddel 2002 áprilisában, röviddel az elfogása előtt. Sokak szerint Mohammed a 2001. szeptember 11-i merényletek szellemi atyja. A Guardianban közölt beszámolója szerint a következőket mondta a merényletek előzményeiről: „Két és fél évvel az áldott New York-i és washingtoni támadások előtt a katonai bizottság találkozót tartott, melynek során eldöntöttük, hogy egy mártíromsági műveletet kezdünk szervezni Amerikában. Amikor először vettük sorra a lehetséges célpontokat, néhány nukleáris erőműre gondoltunk, de elvetettük az ötletet, mert attól tartottunk, hogy a dolgok gyorsan kicsúszhatnak az irányításunk alól.” Mohammed hozzátette, hogy csak „egyelőre” vetették el a nukleáris célpontok elleni támadást, vagyis a jövőben nem kizárt ilyen támadások végrehajtása.
A fórumokon történt megnyilatkozások
Az al-Káida esetében két nyilatkozatfajtával lehet találkozni a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatban. Az egyikben az ilyen fegyverek alkalmazásának vallási megalapozását fejtik ki, a másikban a stratégiai elgondolásokat ismertetik. Az alábbiakban igyekszem bemutatni az angolul elérhető nyilatkozatokat.
Reuven Paz szerint az első nukleáris jellegű fenyegetés 2002. december 26-án tűnt fel a fórumokon egy rövid cikkben, amely a Nukleáris háború a megoldás az Egyesült Államok elpusztítására címet viselte. Szövege a következő:
„Szemet szemért, fogat fogért. Ha az amerikaiaknak olyan fegyvereik vannak is, amilyenek senki másnak, az al-Káida erősebb náluk. Vannak „piszkos bombái” és „halálos vírusbombái”, amelyek az amerikai városokat halálos betegségekkel áraszthatják el, és a nemzetet, amely más nemzetek megvetésében professzionális, fertőzött és beteg emberek csoportjává változtathatják. A következő napok meg fogják mutatni, hogy az al-Káida Allah segítségével képes lesz az Egyesült Államokat a halálos sugárzás színterévé tenni, és ez igazi világvége lesz. Ez azt is bizonyítaná, hogy az al-Káida mennyire hatalmas erő az iszlám világban. Igen, az Egyesült Államok és szövetségesei elpusztulhatnak, amiért visszaélnek a hatalmukkal a gyengékkel szemben.”
Abu Hamza al-Muhajir (más néven Abu Ayyub al-Masri), aki Zarqawit követte az Iraki Iszlám Állam nevű szervezet élén, egy 2006-ban közzétett hangfelvételen felszólította a tudományos és technikai felkészültségű szakembereket, hogy csatlakozzanak a dzsihádhoz, és lehetőségük lesz a hadszíntéren kísérletezni. Kifejezetten nukleáris szakembereket keresett, és az amerikai katonai bázisokat „ajánlotta” nekik a nukleáris és biológiai fegyverek tesztelésére. A MEMRI fordítását idézem:
„Az üzenetem azokhoz szól, akik különleges technikai tudással rendelkeznek a kémia, fizika, elektronika stb. területén, különösen az atomtudósokhoz és a robbanóanyag-szakértőkhöz. Azt mondom: sürgősen szükségünk van rátok. A dzsihád frontja be fogja teljesíteni az álmaitokat. A nagy területű amerikai katonai bázisok ideális környezetet jelentenek a nem konvencionális bombáitok, a biológiai és az úgynevezett „piszkos” bombák kipróbálására.”
Muhajir 2009-ben megismételte a felszólítást. Ezzel kapcsolatban több kiadvány is megjelent a fórumokon, mint pl. A tömegpusztító fegyverek enciklopédiája, A rakéták enciklopédiája és A robbanóanyagok enciklopédiája.
2008 májusában a dzsihádi fórumokra felkerült egy videó, ami Az ima, az ima: Allah hatalmas, Amerika elpusztult egy halálos dzsihádi nukleáris támadásban címet viselte. A videó üzenete, hogy a dzsihádi szervezeteknek törekedniük kell ilyen fegyverek megszerzésére annak érdekében, hogy a terror egyensúlyát megteremthessék a Nyugattal szemben. A videót nem az ismert, al-Káidához kapcsolódó médiaszervezetek gyártották.
Reuven Paz az egyik hozzászólót idézi, aki az al-Káida nevében szokott nyilatkozni:
„A hír, hogy az al-Káidának van nukleáris fegyvere már elterjedt!!! És azt mondom – és „Aszad al-Dzsihád 2” tudja mit beszél – valójában rendelkezünk velük. Ezt már egy tavaly publikált cikkben is elmondtam. Emellett Oszama sejktől még az afgán keresztes hadjárat előtt megkérdezték, hogy ha Amerika nukleáris fegyverekkel támad ránk, mit fogunk tenni? Azt válaszolta: ha nukleáris fegyverekkel támadnak ránk, akkor ugyanígy fizetjük vissza a kölcsönt (…) és amikor azt mondjuk, hogy az al-Káida rendelkezik nukleáris vagy atomfegyverekkel, csakis a vezetői fogják eldönteni, hogy hol és mikor kerülnek bevetésre. Az al-Káida nem siet, és nem használja fel minden erejét csapásaiban.”
2009. január 26-án az al-Dzsazíra bemutatott egy interjút Nasir Abd al-Karim al-Wahisi-val, az Al-Káida az Arab-félszigeten nevű csoport vezetőjével. Paz idézi az interjú egy kérdését: „Ha az al-Káida rendelkezik nukleáris fegyverekkel vagy elrettentő fegyverekkel, miért nem használta a 2001. szeptember 11-i támadásokban?” A válasz: „Ez volt az első üzenet, és tudniuk kell, hogy még sok üzenet van.”
2009. március 14-én az al-Fádzsr Médiaközpont megjelentetett egy 29 oldalas kiadványt A pengék élezése a pakisztáni kormányzat és hadsereg elleni harcban címmel, amelyben Abu Yahya al-Libi a pakisztáni kormány elleni harcra szólít fel. Ezzel kapcsolatban a fórumokon vita indult arról, hogy a pakisztáni nukleáris fegyvereket miként lehetne megszerezni a mozgalom számára. A tudósok biztonságának szavatolása, a fegyverek szétszerelése és kicsempészése, pakisztáni kormányzati tisztségviselők beszervezése merült fel lehetőségként. Emellett a fórumon egy projektet indítottak, melynek célja Pakisztán és más országok nukleáris létesítményeinek feltérképezése, beleértve Izraelt.
A Jamestown Foundation beszámolója szerint 2009. augusztusban újból előkerült a nukleáris fegyverek témája. A muslm.net-en Az al-Káida és a nukleáris bombázások: Hol kezdődne a csata? című poszt heves reakciókat váltott ki. A hozzászólók az alvó sejtekre, a vezetők videóiban elrejtett titkos kommunikációs eljárásokra és a muszlimok Nyugatról való távozására alapozva feltételezik, hogy az al-Káida nukleáris támadása a Nyugat ellen csak idő kérdése. Úgy hiszik, hogy az al-Káidának sikerült a Szovjetunió felbomlásakor nukleáris eszközökre szert tenni. Lebegy tábornok 1997-es nyilatkozatára hivatkoznak, aki szerint száz bőröndbomba tűnt el a kérdéses időszakban. A hivatalos orosz források cáfolták ezt az állítást.
A nukleáris veszély esélyei
Shaun Gregorynak, a bradfordi egyetem Pakisztáni Biztonsági Elemzések Részlege igazgatójának CTC Sentinelben megjelent cikke szerint az al-Káida vagy a pakisztáni tálibok már indítottak támadásokat pakisztáni nukleáris létesítmények ellen. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy Pakisztán a nukleáris arzenál biztonsága terén másolta az amerikai modellt, és az elektronikai megoldásoktól kezdve a humán biztonsági aspektus maximalizálására is törekszik. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy Pakisztán nukleáris létesítményei az Indiától való félelem miatt közel esnek a Tehrik-e-Taliban Pakistan (TTP) által uralt területekhez, és emiatt sebezhetőek. Rámutat arra, hogy a pakisztáni államapparátusban feltételezések szerint jelentős számú nyugatellenes meggyőződésű személy dolgozik. Ezt részben Ziaul Haq tábornok iszlamizációs kísérletének, részben pedig az elmúlt évtizedekben a Nyugattal folytatott felemás kapcsolatnak tudja be a szerző. Legnagyobb veszélyként a lehetséges közvetlen támadás mellett a nyugatellenes tudósok és biztonságiak együttműködését tartja.
Gregory írása nyomán két támadást lehet kiemelni:
2007. december 10.: öngyilkos merényletet hajtottak végre a Kamra nukleáris légi bázis ellen
2008. augusztus 20.: öngyilkos merénylők a Wah helyőrségi központ több bejárata közelében robbantottak; feltételezések szerint ez Pakisztán egyik fő nukleárisfegyver-összeállító létesítménye.
Azonban ahogyan Jari Lindholm rámutat a blogjában, az ilyen támadásokat nem lehet automatikusan a nukleáris program ellen végrehajtott támadásnak tekinteni, mivel a katonai célpontok eleve kiemelt helyen vannak a TTP célpontlistáján. Továbbá az elérhető információk alapján egyetlen esetben sem kísérelték még áttörni a létesítmények védelmét. Mindemellett pedig nem valószínű, hogy a TTP vagy akár az al-Káida rendelkezik a megfelelő felkészültséggel ahhoz, hogy egy esetlegesen a birtokába került nukleáris fegyvert működésbe tudjon hozni.
Reuven Paz egy ENSZ-bizottság jelentését idézi az egyik munkájában: „Az al-Káida terrorhálózat szándéka, hogy biológiai és vegyi fegyvereket vessen be, csak a technikai nehézségek tartják vissza ettől. (…) Annak valószínűsége, hogy az al-Káida ilyen fegyverekre tegyen szert, vagy ilyen fegyvereket vessen be, folyamatosan növekszik. (…) Nem kétséges, hogy az al-Káida jelenleg is fontolgatja biológiai és vegyi fegyverek bevetését a terrorista akciók során. (…) [Egyetlen dolog hiányzik hozzá:] a megfelelő technikai háttér az ilyen komplex fegyverek működtetésére és bevetésére”.
Ahmed Rashid egy másik irányból közelít a kérdéshez. Véleménye szerint a jelenlegi pakisztáni belpolitikai helyzetben, a külső és belső nyomások hatására a hadsereg nem fog feltétlenül ragaszkodni a demokratikus berendezkedéshez. Rashid szerint azonban annak az esélye is fennáll, hogy a hadsereg belső egysége megbomlik és a következő puccsot nem a jól ismert tábornoki kar tagjai, hanem iszlamista beállítottságú, Nyugatellenes „ezredesek” fogják végrehajtani. Ebben az esetben Rashid szerint megnőhet annak az esélye, hogy a nukleáris fegyverek rossz kezekbe kerülnek.
Konklúzió
A témához tartozó adatok, források áttekintése után több kérdés vetődik fel:
Eddig miért nem vetettek be tömegpusztító fegyvereket?
Mi szól amellett, hogy be fogják vetni őket?
Mi szól amellett, hogy nem tudják bevetni őket?
Mik lehetnek az esetleges célpontok?
Az első kérdésre a legkézenfekvőbb válasz az, hogy azért nem, mert nem tudták a fegyverek előállításának nehézségeit megoldani. Vannak persze egyéb érvek is.
Reuven Paz az alábbi lehetséges magyarázatokat adja arra, hogy eddig miért nem vetettek be ilyen fegyvereket:
A következményektől való félelem a muszlim világ számára.
A kiinduló felfogás az önfeláldozás; az öngyilkos merényletek ellen eddig nincs megfelelő védelem.
Az öngyilkos merényletek kitűnően megfelelnek a dzsihádi mozgalom korlátozott lehetőségeinek; a mártíromság elve pedig az indoktrinálás kitűnő eszköze.
A második kérdésre az a válasz: Az szól a bevetés mellett, hogy az ilyen fegyverek megszerzése vagy kifejlesztése hatalmas áldozatokkal jár, és ha sikerrel járnak, akkor hátország hiányában és a fegyverek jellegéből adódóan nem tudják hosszú távon titkolni és tárolni őket. A szándékot és a szimpatizánsok körében a támogatást a dolgozat igyekezett illusztrálni az elérhető információk alapján. Fontos kérdés az, hogy a jelen, és a jövőbeli vezetés számára mi lesz a fontosabb: a saját követők, szimpatizánsok, tagság véleménye, vagy a szélesebb muszlim közvélemény illetve a világ közvéleményének megítélése? Vagyis maradnak a jelen „távoli ellenséget” célzó dzsihádi ideológia mellett, vagy fokozatosan a takfiri irányba mozdulnak el? Ebből a szempontból a generációváltás a csoport vezetésében meghatározó lesz, és ennek hatásait egyelőre nem lehet megmondani. Reuven Paz nem derűlátásról tesz tanúbizonyságot, amikor arról ír, hogy az ideológiai fejlődés fontos szerepet fog játszani és a jövendő generáció fetvákra támaszkodása kétséges lehet, de az erőszak alkalmazására való hajlandóság valószínűleg kevésbé.
Bruce Hoffman szerint a jelenlegi terrorista szervezetek felépítése kedvez az ilyen jellegű fegyverek bevetésének. „A nyilvánosan azonosítható központi irányítás teljes hiánya olyan szempontból különösen jelentős, hogy egy ilyen jellegű struktúra a terroristáknál leszállíthatja a válogatás nélküli tömeggyilkosság irányába mutató merényletek végrehajtásához szükséges tűréshatárt. Az valószínű, hogy az egyes hálózatok kevésbé intellektuálisak és nem rendelkeznek olyan nagy szakmai háttérrel, de taktikai döntéseknél valószínűleg nagyobb önállósággal és szabadsággal rendelkeznek, mint a hagyományos terrorista csoportok esetében ez megszokott volt, mivel nem rendelkeznek olyan központi parancsnoksággal vagy főhadiszállással, amelyek ellen az államok válaszcsapást hajthatnak végre. Ezért a jelenleg tapasztalható fejlődési trend napjaink terrorizmusában egy teljesen más jellegű és potenciálisan sokkal halálosabb fenyegetés irányába mutat, mint az ismert és hagyományos terrorista szervezetek esetében.” Hoffman azt is hozzáteszi az elemzéséhez, hogy a névtelenségbe burkolózás is nagyban megnehezíti a lehetséges elkövető azonosítását. Ez pedig a potenciális válaszadást is nagyban megnehezítheti. A központi al-Káida esetében a jelen helyzetben a csoport központi vezetése az ismertté vált információk szerint igyekszik a nagyarányú műveleteket saját felügyelete alatt tartani. Az ellenük való fellépés sikerének azonban lehet az az eredménye, hogy a Hoffman által felvázolt rendszer irányába mozdulnak el, vagyis a kiemelt műveletek területén is alacsonyabb szintekre helyezik a döntéshozást. Bár a tömegpusztító fegyverek a jelentőségük miatt kivételt képezhetnek majd ez alól még extrém körülmények között is a lehetséges negatív visszhangok miatt.
A harmadik kérdésre az a válasz, hogy az ilyen fegyverek kifejlesztése vagy megszerzése a jövőben is jelentős akadályokba fog ütközni, csökkentve egy ilyen támadás bekövetkeztének esélyét. Továbbá nem csak a megszerzés jelent nehézséget, hanem a tárolásnak és a bevetésnek is komoly logisztikai akadályai lehetnek. Ha azok az államok, amelyek most rendelkeznek tömegpusztító fegyverekkel, továbbra is megfelelően őrzik a készleteiket és az előállításukhoz szükséges eszközöket és tudást. Az állami szereplőknél – remélhetőleg – továbbra is meglesznek azok a biztonsági rendszerek és garanciák, amelyek megakadályozzák, hogy az igazán veszélyes fegyverek nem állami kezekbe kerüljenek. Az ilyen jellegű fegyverek kifejlesztése jelen technikai színvonal mellett állami szintű erőforrások, technológia és képzés meglétét igénylik, ezért saját fejlesztésű tömegpusztító fegyverekről valószínűleg még egy jó ideig nem lehet beszélni. A kettős felhasználású technológiák terjedésével a jövőben és a mutatott szándékkal a háttérben azonban nem lehet kizárni, hogy az al-Káida vagy akár más csoportok kísérletezése sikerrel fog járni valamilyen módon.
A célpontok kérdésével kapcsolatban két trend látszik kirajzolódni. Az egyik, a kontinentális Egyesült Államok, a másik Izrael. A dzsihádi világnézet mindkét országot halálos ellenségnek tartja, és a tömeges veszteséget okozó támadásokat elfogadhatónak tartja ellenük. Ugyanakkor a civil áldozatok, és a muszlim civil áldozatok valószínűleg nagy száma miatt egy ilyen jellegű támadás minden szinten elítélésre kerülne, ha pedig muszlim országok területén vetnék be őket, a saját támogatói kört is elidegenítheti egy ilyen támadás. Érdemes ezen a ponton visszautalni Khalid Sheikh Mohammed megjegyzésére a 2001. szeptember 11-i támadásokkal kapcsolatban, miszerint az események irányítását nem akarták kiengedni a kezükből. Az al-Káida számára legalább ennyire fontos a saját harcában az üzenetének megfelelő irányítása, a megfelelő közönségek felé. Ilyen jellegű támadásokkal azonban könnyedén elveszíthetnék a kezdeményezést és defenzívába szorulhatnának még ezen a téren is.
Összegzésként érdemes idézni George Tenetet, aki könyvében az alábbi mondatokkal fejezi be az al-Káida és tömegpusztító fegyverek kapcsolatáról szóló fejezetét: „Egyetlen gombafelhő megváltoztatná a történelmet. A legnagyobb félelmem, hogy pontosan erre készülnek.”
(Folyt. köv.)
Felhasznált, interneten nem elérhető irodalom:
Hoffman, Bruce: Terrorismus – Der unerklärte Krieg, Bundeszentrale für politische Bildung, 2006.
Scheuer, Michael: Imperial Hubris: Why the West is Losing the War on Terror, Potomac Books, 2007.
Scheuer, Michael: Through Our Enemies’ Eyes: Osama bin Laden, Radical Islam and the Future of America, Potomac Books, 2006.
Tenet, George: At the Center of the Storm: My Years at the CIA, HarperCollins, 2007.
Letöltött, már nem elérhető internetes források:
Brulliard, Karin: Chlorine Bombs Kill 10, Injure at Least 350 in Iraq, The Washington Post, 2007. március 17.
Daragahi, Borzou: More than 60 killed amid as Shiite festival ends, The Los Angeles Times, 2007. január 31.
Halaby, Jamal: Officials: Group Plotted Jordan Attacks, The Associated Press, a The Washington Post honlapján, 2004. április 18.
Mroue, Bassem: Chlorine Truck Bomber Kills 27 in Ramadi, The Associated Press a Washington Post honlapján, 2007. április 6.
Susman, Tina: Chlorine gas injures hundreds in Iraq bombing, The Los Angeles Times, 2007. március 17.
Zavis, Alexandra és Therolf, Garret: 14 U.S. troops reported killed in Iraq, The Los Angeles Times, 2007. június 4.
Utolsó kommentek