Hitler 1937 novemberében ismertette terveit a német vezérkarral, miszerint háborúra készül Anglia ellen. Bár a német hadsereg mind szárazföldön, mind pedig a levegőben felülmúlta az angol fegyveres erőket, a tengeren nyilvánvalóan nem vehette fel azzal a versenyt. A hadsereg vezetői két alternatívát kínáltak Führerüknek tengeri erejük fejlesztésére. Az első variáció egy tengeralattjárókból és zsebcirkálókból álló flotta felépítése, meglehetősen rövid idő alatt. A második lehetőség egy, az Brit Királyi Haditengerészethez hasonló hajóhad kiépítése, mely azonban legalább hét évet venne igénybe. A német felső vezetés végül a második elképzelést tartotta ígéretesebbnek. A tervek szerint az úgynevezett Z-tervű haditengerészetnek 10 csatahajóra, 3 zsebcirkálóra, 16 cirkálóra, 2 repülőgép-hordozóra, 190 tengeralattjáróra valamint számtalan rombolóra lett volna szüksége. A háború kitöréséig azonban a tervezett hajószámnak csupán töredéke készült el.
A német haditengerészet vezetői, élükön Erich Raederrel, a Kriegsmarine főparancsnokával, a kezdetektől tudták, hogy a Brit Haditengerészettel szemben, egy szokványos, felszíni összecsapásban nem lehetnek eredményesek. Így inkább visszatértek az első világháborúban kidolgozott, s jól bevált taktikához, melynek lényege az ellenség kereskedelmi konvojainak tengeralattjárókkal történő megsemmisítése. 1940-1941 fordulóján az atlanti-óceáni csatában egyre több brit teherszállító hajó esett áldozatul Raeder tengeralattjáróinak. A német tengerészet 1941. márciusában rekordot ért el 350000 bruttó regisztertonnányi brit haditechnika tengerfenekére küldésével. Raeder az eredményeket látva elérkezettnek látta az időt a britekre nehezedő nyomás fokozására. Hamarosan parancsot is adott egy kisebb felszíni erő összeállítására Günther Lütjens admirális vezetésével. A kötelékbe tartozott a Scharnhorst és a Gneisenau cirkáló, a Prinz Eugen nehézcirkáló, valamint Ernst Lindemann kapitány vezetésével a vadonatúj Bismarck csatahajó.
Az Otto von Bismarck herceg nevét viselő hajót 1939. Február 14-én bocsátotta vízre a híres német kancellár unokája a hamburgi Blohm und Voss hajógyárban. A maga 50995 tonnás vízkiszorításával és 791 lábnyi hosszával testvérhajója, a Tirpitz mellett a Bismarck volt ezidőtájt a német birodalom legerősebb haditengerészeti egysége – mivel ekkor a Z-terv H44 jelzésű 60000 tonnás gigásza még nem készült el. Legnagyobb szélessége 118 láb. Személyzetének létszáma 1500 fő. A kitűnően páncélozott hadihajó félelmetes fegyverzetétől joggal rettegett a brit tengerészet. Nyolc darab 15 hüvelykes ágyúját tizenkét 5,9 és tizenhat 4,1 hüvelykes löveg, valamint két torpedóvetőcső egészítette ki. A hajó önvédelmét szolgálta tizenhat 37 mm-es és tizenkét 20 mm-es nehézgépágyú. A Bismarck fegyverzetéhez tartozott továbbá négy darab felderítő/ tengeralattjáró-elhárító hidroplán. A hajó két tengelyű erőforrásai 150000 LE teljesítményt adtak le, üzemanyagkapacitásuk cirka 8000 tonna. 1940 augusztusára, nyolc hónappal annak felfegyverzése után Lindemann kapitány hadrafoghatónak nyilvánította a Bismarckot.
A hadiszerencse azonban keresztülhúzta Raeder számításait. Először a Scharnhorst kazánja mondta fel a szolgálatot, majd a Gneisenaut torpedózták meg, végül a Prinz Eugen futott aknára. A szerencsétlenül járt hajók közül csupán a Prinz Eugent lehetett belátható időn belül helyreállítani.
Raeder, Lütjens határozott tiltakozása ellenére úgy döntött, belevág az időközben Rajna-hadműveletre keresztelt akcióba, s csupán a Bismarckot és a Prinz Eugent használja a továbbiakban. Május 12-ére minden készen állt egy három hónapos bevetés megindításához, bár műszaki problémák miatt a Bismarck üzemanyagtartályait nem tudták teljesen feltölteni.
Hat nappal később március 18-án a Prinz Eugen és a Bismarck kifutott Gotenhafen ( a mai Gdynia) kikötőjéből s ezzel megkezdte történelmi jelentőségű útját. Az út elején a két hajó rombolók kíséretében haladt a Luftwaffe fedezete alatt. Bár az indulást titokban akarták tartani, március 20-án a semleges svéd haderő felfedezte a köteléket, majd arról egy, a szövetségesekkel szimpatizáló munkatársa értesítette a brit haditengerészetet. Március 21-én a Bismarck a Grimstadfjordban húzta meg magát, míg a rombolók és a Prinz Eugen egy üzemanyagszállító hajóval találkozott. Érthetetlen módon a Bismarck nem kapott parancsot a feltöltésre, annak ellenére hogy a szükségesnél eleve kevesebb üzemanyaggal a fedélzetén indúlt útjára. Eközben az RAF egy felderítő gépe észlelte a csatahajót, de az még idejében, a szövetséges bombázók érkezése előtt kereket oldott. Május 22-én a két német hajó megvált rombolókíséretétől, s megkezdte útját az Izlandot és Grönlandot elválasztó Dánia-szoros felé.
Ezalatt a brit admiralitás ellenlépésekbe kezdett. Sir John Trovey tengernagy május 21-én indította Lancelot Holland altengernagyot különítményével, hogy megerősítse Izland környékének védelmét. A hajórajba tartozott a flotta büszkesége a HMS Hood csatacirkáló, mely bár azidőtájt a világ legnagyobb hadihajójának számított, húszéves korával, valamint relatíve gyenge páncélzatával már korántsem számított jelentős ellenfélnek a két német óriás számára. A Hood oldalán jelen volt a HMS Prince of Wales, melynek fegyverrendszerével - új egység révén - problémák voltak, valamint fél tucat romboló. Május 22-ére a két hajó az RAF légifelderítése szerint eltűnt a norvég vizekről.
A britek attól tartva, hogy a két német hadihajó esetleg kijuthat az Atlanti-óceánra a hazai flotta nagy részét azok üldözésére küldték. Az üldözők között volt négy cirkáló, hét romboló, valamint a King George V csatahajó, a Victorious repülőgép-anyahajó és a Repulse csatacirkáló. Május 23-án 7:22-kor a Suffolk cirkáló fedezte fel a két német hajót, majd a Norfolk kíséretében üldözőbe vette azokat. 20.30-kor dördültek el az első lövések, melyek nem tettek kárt az üldözőkben és az üldözöttekben sem, de az ágyúlövések okozta rázkódás miatt a Bismarck elülső radarja elromlott, így a vezető helyet a Prinz Eugennek kellett átvennie. 24-én 5.52-kor a HMS Hood és a HMS Prince of Wales utolérte a két német hajót, s az orrütegekből tüzet nyitott azokra. A pár perces tűzharc során a Bismarck elsüllyesztette a Hoodot. A lövedékek a gyengén pácélozott fedélzeten keresztül behatoltak a lőszerraktárba, majd az ott bekövetkezett robbanás szabályosan kettétörte a hajótörzset. Az 1420 főnyi legénységből mindössze hárman élték túl az összecsapást. Ezek után mindkét német hajó a Prince of Walest vette tűz alá, mely nyolc találatot kapott, s ezután visszavonult.
A Prinz Eugen sértetlenül úszta meg az esetet, nem úgy a Bismarck, melynek orr-részébe három gránát csapódott be. A találatok következtében a hajó első része elmerült, s az egyik üzemanyagtartályból kiszivárgó olaj árulkodó csíkot húzott a Bismarck után. Az üzemanyagszűkében lévő csatahajónak lassítania kellett és vissza kellett indulnia az elérhető legközelebbi kikötő, a nyugat-franciaországi St. Nazaire felé. Ezzel a Bismarck elvesztette a lehetőségét annak, hogy megszökjön üldözői elől. Hogy a Brit Haditengerészet visszaszerezzen valamicskét elvesztett tekintélyéből, teljes erejét a német támadókra koncentrálta. A Suffolk, a Norfolk és a sérült Prince of Wales folytatta az üldözést, valamint riadóztatták a Bismarcktól körülbelül 800 km-re, a Giblaltári szoros környékén tartózkodó H-egységet. Az egy repülőgép-anyahajóból, két cirkálóból és hat rombolóból álló köteléket Sir James Somerville vezette. Az admiralitás parancsot adott továbbá minden az Atlanti-óceánon tartózkodó hajónak, hogy amennyiben érintkezésbe kerülnének a német hajókkal, azokat minden eszközzel tartóztassák fel, függetlenül attól, hogy eredetileg milyen feladatot láttak el. A nehézségek ellenére a briteknek összesen 5 csatahajót, 2 repülőgép-anyahajót, 14 cirkálót és 21 rombolót sikerült az ellenség üldözésére vezényelni.
Lütjens úgy határozott, hogy míg sérült zászlóshajójának vissza kell térnie saját felségvizekre, addig a Prinz Eugen folytathatja az akciót az eredeti terveknek megfelően. A két hajó szétválása közben eredménytelen tüzérségi párbaj zajlott le a német és a brit hajók között. A manővernek köszönhetően a Prinz Eugennek sikerült megszabadulnia üldözőitől, s a küldetése befejeztével visszatérnie a megszállt Franciaországba. Még aznap felszállt a Victorious fedélzetéről 9 darab Fairey Swordfish torpedóvető biplán, melyek támadása azonban teljességgel hatástalannak bizonyult. Ezután még egy ugyancsak jelentéktelennek mondható párbaj zajlott le a Bismarck és a Prince of Wales között. 25-én éjjel a Bismarcknak sikerült leráznia üldözőit. A britek lázas kutatásba kezdtek az eltűnt német csatahajó után, melyet végül egy PBY-5 Catalina fedezett fel, teljesen véletlenül. A brit Hazai Flotta jórészének üzemanyaghiány miatt vissza kellett térnie. Úgy gondolták, hogy az érkezőben lévő H-csoportnak majd sikerül feltartóztatnia az ellenséget addig, amíg a Hazai Flotta újra be nem tud kapcsolódni az
Leszállt az éj. A német hajót Tovey öt rombolója érte be, de a sötétben kilőtt lövedékek és torpedók kivétel nélkül célt tévesztettek. Ennek ellenére a német legénység minden tagja tisztában volt azzal, hogy napkelte után hajójukat a túlerőben levő ellenség könnyűszerrel megsemmisíti majd. Másnap 8.45-kor a King George V és a Rodney csatahajók tűz alá vették a Bismarckot, 9.31-re a Német birodalom zászlóshajójának utolsó ágyúi is elhallgattak. Az ezt követő egy órában a Bismarck felépítményét a brit lövedékek szabályosan letarolták, a hajó víz alatti részében pokoli tűz tombolt, még sem sülyedt el. Ekkor Tovey parancsot adott Dorsetshire cirkálónak, hogy végezzen az ellenséggel.
A Bismarck elsülyesztése után Hitler felismerte, nagyobb hadihajóira ugyanolyan sors vár, mint a Bismarckra, ezért megtiltotta azok Atlanti óceánra vezénylését, továbbá az újabb csatahajók építését is felfüggesztette. Kudarcot vallot tengernagyának, Erich Raedernek a helyére Dönitz tengernagyot állította.
A Bismarck pusztulása mintha az egész második világháborút jellemezte volna; egy kivételes német technikai eszköz nyolc napon át sakkban tartotta a világ legnagyobb tengeri hatalmát, mely azonban kihasználva számbeli fölényét, nagy erőfeszítéseket téve elpusztította azt.
John Macdonald: A második világháború nagy csatái (1995)
Katonai témájú magazinok
Utolsó kommentek