"As you know, you have to go to war with the Army you have, not the Army you want."

- Donald Rumsfeld

Amikor 1989-ben leomlott a Berlini Fal, és a hidegháború vége felderengett a horizonton, a nyugati féltekén kitört általános eufória és az annak farvizén érkező - amilyen ostoba, olyan optimista - "új világrend" elméletek ("történelem vége" stb.) közepette a fejlett országok "megbízhatónak", "magas harcértékűnek" vagy éppenséggel "verhetetlennek" tartott hadseregeiben aligha sejtette bárki is, hogy roppant kellemetlen meglepetéseket tartogat számukra a nem túl távoli jövő. Az oroszok éveken át tartó csecsenföldi bénázását a nyugati sajtó nagy része alig leplezett kárörömmel figyelte, de az amerikai kolosszus mindenható katonai hatalmába vetett hit is megrendült az emlékezetes mogadishui baki után - és a harmadik évezredben jött csak az igazi fekete leves. 

A 2006-os libanoni háborúra a konvencionális hadviselés mestereinek tartott Izraeli Védelmi Erők tagjai bizonyára nem büszkeségtől dagadó mellel fognak visszaemlékezni - ami bizonyos szempontból szomorú, mert az izraeli katonanők esztétikus látványt nyújtanának ilyen pózban. És persze az is nagyon valószínű, hogy az iraki háborúról sem fognak dicshimnuszokat zengeni az amerikai hadtörténészek. Talán még a neokonok sem. Bár ki tudja...

Ha ilyen témák kerülnek szóba, sok újságíró és önjelölt szakértő előszeretettel idézi a régi klisét: "a hadseregek mindig a legutóbbi háborút akarják megvívni". Ez történetesen igaz, csak éppen ebből nem az következik, hogy ez egy elhibázott megközelítés. Magától értetődő ugyanis, hogy egy vezérkar mindig a legutóbbi háborút veszi alapul, egyszerűen azért, mert arról vannak adatok, abból lehet tanulságokat levonni. Jövőbeli események jellegét maximum előrejelezni lehet, persze jelentős hibaszázalékkal. Felkészülni meg csak olyasmire lehet, aminek a bekövetkeztére a múlt tapasztalatai alapján számítunk. Előre tudni azt, hogy a legközelebbi háború "új" lesz, és azt is pontosan tudni, miben és hogyan lesz új - ilyen csak az újságírók fantáziájában létezik.

A dolgok a II. világháború után sem mentek másképp. A szövetségesek előszeretettel emlékeztek vissza az összhaderőnemi műveletekre, a stratégiai bombázásokra, a katonai-ipari komplexumok hatalmas termelési volumenére, amely a kezükbe adta a totális győzelmet. A német Blitzkrieg-taktikát pedig boldog-boldogtalan próbálta átvenni és továbbfejleszteni (persze maguk a németek is tökéletesíthették volna, de őket egykettőre elzavarták a világpolitika játszóteréről). Az atomfegyverek megjelenése a high-tech háború lehetőségeinek korábban elképzelhetetlen kiterjesztésével kecsegtetett. Mindenki joggal gondolta tehát, hogy a jövő háborúi kb. olyanok lesznek, mint a második nagy világégés - the Good War, ahogy az amerikaiak emlegették. Korea és az arab-izraeli konfliktusok megerősítették ezt a vélekedést. Vietnam csak látszólag jelentett kivételt - 1975-ben az északiak végső győzelmét nem gumiszandálos, dzsungelben ólálkodó vietkongok vívták ki, hanem 17 hadosztály átfogó offenzívája.

Az össznépi fegyverkezési verseny évtizedeken át boldogította a hadügyminisztériumokat és hadiipari cégeket szerte a világon, és olyan váratlan jelenséghez vezetett, ami csak keveseknek szúrt szemet. A hardvert felhalmozó fejlett országok ugyanis egyfajta elit klubot alkotnak; az ő háborújuk "a gazdag ember háborúja", míg a legtöbb állam a permanens valutahiány állapotában leledzik. Márpedig háborúkból ugyanúgy bőven kijut nekik is. Sőt, még jobban.

Ha át akarjuk látni az állandó fegyverkezés okozta problémákat, elég ellátogatnunk a legközelebbi játszótérre. A nagyobb gyerekek szívesen eljátszanak bárkivel, a pofonokat ígyis-úgyis ők osztják - itt fokozottan érvényes a régi mondás: "jobb adni, mint kapni". Ezért aztán a "nagyfiúk" többnyire egymással játszanak, mert más nem szívesen kezdeményez vitát bármelyikükkel is arról, hogy pl. ki foglalja el az utolsó szabad hintát. Ha pedig a környék rettegett kulcsos gyereke, az első általánost sokadszorra végző Józsika jelenik meg, mindenki tartja tőle a 15 méter távolságot. Az USA most hasonló helyzetben van a világpolitika porondján: ott ül az enyhén túlsúlyos Samuka a homokozóban a szuper játékaival, amiket mindenki irigyel - repülőgép-hordozók, lopakodó bombázók, robotrepülőgépek -, de vele bizony senki nem akar játszani.

Egy ilyen helyzetnek logikus következménye, hogy a gerillaháborúk virágkorában élünk. Ezen nincs mit csodálkozni - már említést tettünk a politika legősibb törvényéről: ha valamit nem lehet elérni szép szóval, el kell érni nyers erővel. De ugyanilyen régi szabály az is, hogy mindig olyan lépést kell tenni, amire az ellenség nem számít. Ha tehát a nyers erő sem járható út, mert sajnos ellenfelünkkel nem vagyunk azonos súlycsoportban, akkor jöhet az ármány, a hátbaszúrás, a váratlan húzások, az alattomos módszerek és hajlékony taktikák, a hit-and-run - egyszóval a gerillaharc.

Az amerikaiak és az oroszok számtalan hadgyakorlat és több évtizedes készülődés után világos elképzeléssel rendelkeztek arról, hogyan lehet az NSZK-ból sugárszennyezett pusztaságot csinálni, aztán a kurszki csatát újra lejátszani egy minden addigit felülmúló háború keretében, de jóval kevésbé bizonyultak kompetensnek, amikor AK-47-esekkel hadonászó afgánokkal és IED-ket a földbe ásó arabokkal kerültek szembe. Alighanem az izraeliek is túlságosan elkényelmesedtek, és hozzászoktak ahhoz, hogy csak a szovjet hadsereg harmadrangú arab kópiáival és kődobáló palesztinokkal kell megvívniuk. Sok víz le fog még folyni Mezopotámia folyóin, mire a csecsen háborúk, Irak és Libanon gondos elemzése után a hadviselés eme új módjáról is minden érintett országnak világos elképzelése lesz, és ennek megfelelően új stratégiát dolgoznak ki - már ha egyáltalán kidolgoznak, nem pedig szokás szerint elhanyagolják az egész problémát, vagy éppenséggel túl sem jutnak teljesen evidens "tanulságok" levonásán. Ahogy Dana Carvey mondta: “And if we do go to war, I can assure you — it will not be another Vietnam. Because we learned well the simple lesson of Vietnam: ‘Stay out of Vietnam.’”

(megjegyzés: a COIN = "counter-insurgency" kifejezésnek legjobb tudomásom szerint nincs épkézláb magyar megfelelője, úgyhogy a későbbiekben ezt a rövidítést fogom használni)

A COIN-ról a későbbiekben többször is írni fogunk, mivel roppant hálás téma. Az elmúlt évek eseményei miatt a média és a szakértők egyre többet foglalkoznak vele, ezért aztán gyakran hangzanak el módfelett ostoba vélemények vele kapcsolatban. Úgy látszik, a téma egyes "amerikai katonai szakértőknek" is teljesen új, ugyanis nem kevesebbet állítanak, mint hogy az "átlagos" gerillafelkelést a megszállók kb. 10 év alatt leverik. Casey tábornok ennél optimistább, szerinte ugyanez 9 év alatt is megoldható.

Elképzelem, ahogy Petraeus tábornok rádióbeszédet tart az Irakban állomásozó csapatoknak: "Katonák! Jelenleg számtalan nehézséggel kell szembenéznünk, 4 éve itt szívtok különösebb eredmény nélkül, de a történelem minket fog igazolni! A Pentagon szakértői megnyugtattak, hogy már csak kb. 6 évig kell zavarásznunk a felkelőket itt a sivatagban, és a győzelem minden számítás szerint a kezünkben lesz!"

Valójában a COIN egyértelműen a "piszkos munka" kategóriába tartozik, gyomor kell hozzá, illetve ész és türelem, nem csak idő, és a siker még így sem garantálható. A 20. században nem sok példa akad arra, hogy egy állam katonai beavatkozással legyőzött egy gerillamozgalmat, majd pacifikálta a területet. De néhány azért akadt - ilyenkor az adott nagyhatalom katonái nem mint kellemetlen élményre, hanem mint bátorító és tanulságos példára emlékeztek vissza a harcokra. Későbbi szösszeneteimben majd ilyen háborúkról ejtek szót. Egyébként könnyen lehet, hogy a közeljövőben ezekről többet is olvashatunk majd amerikai hadtörténészek tollából, ha az iraki háború lehangoló eredménnyel zárul (ami nagyon valószínű), és a búskomor, de mindig reménykedő olvasók majd jobb híján a múlt sikeres COIN műveleteiről akarnak többet megtudni.