Manapság nagy divatja van az online közösségben a Magyar Honvédség képességeiről szóló negatív megnyilatkozásoknak. Nincs elég katonánk (tankunk, repülőnk, ágyúnk, Panzerfaustunk, pénzünk, tartalékosunk, koronaőrünk), ezen kívül a kutya sem fog minket megvédeni, ha jönnek az oroszok és a kínaiak, stb.  A viszonyítás kedvéért azonban hozzá kell tenni, hogy legtöbb közvetlenül szomszédunk, akik szintén a NATO tagjai, hazai fórumaikon hasonló vitákkal kerülnek szembe nap, mint nap. 

Örömmel tájékoztatjuk a kedves olvasókat, hogy a magyar blogoszféra biztonságpolitikával foglalkozó szelete nemrég egy újabb szereplővel bővült.

Az ókori hadseregekről sok leegyszerűsített téveszme kering, többek között a ponyvairodalomnak, igénytelen játékoknak és Hollywoodnak köszönhetően. Ha valaki ma meghallja Karthágó vagy Hannibál nevét, jó eséllyel egyből a harci elefántokra fog gondolni. Ehhez képest Karthágó igen változatos, összetett hadsereggel rendelkezett, amiben az elefántok csupán a pszichológiai fegyver/holt teher szerepét töltötték be és több problémát okoztak, mint ahány csatát megnyertek volna a punoknak.

A következőkben az iraki páncélos erők, és elsősorban a nem régiben rendszerbe állt Abrams-ekről (és T-72-esekről) készült videó válogatással szeretnénk kedveskedni kedves olvasóinknak. Korábbi részletesebb írásunkat a témával kapcsolatban itt lehet olvasni. Jó szórakozást! 

Egy elcsépelt közhely szerint a történelem bővelkedik a váratlan fordulatokban. A Magyar Néphadsereg katonai és tisztjei pl. annak idején valószínűleg álmukban sem gondolták volna, hogy kiselejtezett fegyvereik egy részét a nem is oly távoli jövőben mint egy feledésbe merülő, letűnt kor emlékeit száműzik majd szabadtéri kiállításokra, ahol sokat közülük kisebb-nagyobb mértékben átengednek az enyészetnek, vagy éppenséggel a látogatók szórakoztatására használnak fel.

Az ismeretlen messzi tájakon zajló helyi konfliktusok a fejlett világban legjobb eséllyel a velük kapcsolatos belpolitikai botrányok következtében tehetnek szert médiaérdeklődésre. Valószínűleg pl. a nicaraguai háború sem került volna az amerikai lapok címoldalára, ha nincs az ún. Irangate-botrány, ezért indokolt a konfliktust bemutató cikksorozatunk befejező részét az Irán-kontra néven is elhíresült ügy rövid bemutatásával kezdeni.

A véres norvégiai eseményekkel természetesen tele van az Internet. Számos blogger és hírforrás ragadta meg a lehetőséget arra, hogy - természetesen az áldozatoknak szóló részvétnyilvánítás mellett - saját szempontjából "csámcsogjon" a történteken, legyen szó akár az ateistákról, a "nahát nem is iszlám terrorista volt" - típusú megmondóemberekről, vagy a geekekről. A legutóbbi blogger azért is dícséretet érdemel, mert - bizonyára tisztán szakmai alapon, avagy a sajtószabadság jegyében - szívfájdalom nélkül be merte linkelni a már sokat emlegetett "1500-oldalas hitvallást", ehhez pedig még a kevésbé polkorrekt hírportáloknak sem volt merszük.  

A cikk témája az a vita, mely Izrael és Libanon között robbant ki, miután nem tudtak (és igazság szerint nem is akartak) egyezségre jutni az elmúlt években feltárt hatalmas tengeri földgázkészletet illetően. Viszont mivel a norvégiai kettős merénylet jelenleg az aktuális esemény, előbb pár mondatot szentelnék ennek a témának.

Az afganisztáni háborúnak egy sajátos és kevéssé közismert „műfaja” a politikai gyilkosság. Ez azonban korántsem újdonság, az 1979 óta tartó konfliktusban sokan folyamodtak politikai verseny ellenfeleik megölésével való egyszerűsítéséhez. És ebből számos volt már idén is. Az ENSZ adatai szerint összesen 233 civil személy ellen végrehajtott célzott gyilkossági kísérlet volt Afganisztánban, amiben 190-en meghaltak és 43-an megsebesültek.

A második világháború úgy látszik kimeríthetetlen, megunhatatlan téma a hadtörténet és a haditechnika iránt rajongóknak. Két évtizeddel a politikai irányváltás után, ma már bőséggel választhat az ember és szabadon informálódhat az igazán színvonalas és kevésbé színvonalas hazai és külföldi hadtörténeti művekből. A hazai egy főre jutó dzsídípi sajátosságai miatt azonban sejthető, hogy nem minden – (had)történeti okokból - jellemzően inkább a egykori tengelyhatalmak országai légiereje iránt érdeklődő hazai repülésmániákus könyvespolcán terpeszkedhet ott például Jochen Prien A német vadászegységek története 1934 és 1945 között címmel megjelent, a témát a germánokra oly jellemző mediterrán nagyvonalúsággal eddig húsz kötetben feldolgozó kiskátéja, potom 1000 ajró összértékben.