A második világháború úgy látszik kimeríthetetlen, megunhatatlan téma a hadtörténet és a haditechnika iránt rajongóknak. Két évtizeddel a politikai irányváltás után, ma már bőséggel választhat az ember és szabadon informálódhat az igazán színvonalas és kevésbé színvonalas hazai és külföldi hadtörténeti művekből. A hazai egy főre jutó dzsídípi sajátosságai miatt azonban sejthető, hogy nem minden – (had)történeti okokból - jellemzően inkább a egykori tengelyhatalmak országai légiereje iránt érdeklődő hazai repülésmániákus könyvespolcán terpeszkedhet ott például Jochen Prien A német vadászegységek története 1934 és 1945 között címmel megjelent, a témát a germánokra oly jellemző mediterrán nagyvonalúsággal eddig húsz kötetben feldolgozó kiskátéja, potom 1000 ajró összértékben.
Ezért az egyszeri lelkes magyar érdeklődő inkább az ilyen, vagy még inkább műveket csekély szellemi önerő ráfordításával feldolgozó, zanzásított, általában a pályaudvarokon illetve aluljárókban kapható 300 Forintos könyvecskék formájában érheti el. A XXI. században élve azonban az interneten találhat még ennél is magasabb szintű forrásokat, nem utolsósorban internetes fórumokon. Ennek következtében természetesen elképesztő okosságok születnek, terjedek szájról szájra, fórumról fórumra. Ez persze sokszor nem is az őket hangoztatók hibája, nem is kell vele lekicsinylően bánni, hiszen az ember onnan informálódik az őt érdeklő témáról, ahonnan tud.
E – nem is burkoltan vitaindítónak is szánt – cikkben a szerző megpróbálkozik a lehetetlennel, néhány II. világháborúval kapcsolatos, népszerű témában kicsit rendet rakni, megvilágítani a dolgokat más szemszögből is. A hosszadalmas és feltehetően unalmas bevezető után nézzük is a cikk témáját, amelynek megírására a szerzőre egyébként egyáltalán nem jellemző alkoholos befolyásoltság alatt tett ígéretet.
Ha már második világháború, akkor persze vadászgépek. Miért is? Valószínűleg ugyanazért, amiért a Királytigrisnek (bocsánat – páncerkámfvágen tíger ahuszfűrungbé, egyéb vasmacskáknak és a Hadtörténeti Délutánokra járó belsősöknek csak simán tígerbé) nagyobb a rajongótábora, mint az Opel Blitz-nek. Mert az a faja, a látványos, a dicsőséges. Minden magára valamit adó repülőgép buzzancs fel tud sorolni legalább egy tucat vadászpilótát, légigyőzelmeik számával, bombázópilótát persze egyet sem. Mert a vadászgép vadászgép ellen harcol, egyenlő ellenfél ellen, azt legyőzni pedig dicsőség. Lássuk be, nem ugyanaz mint egy, az 1940-es évek színvonalán álló katódcső órákig tartó bámulása után kioldani 5 tonna bombát valami szintetikus üzemanyag gyárra, vagy az fülhallgatón az X-Gerät csipogását meghallva valahol Southhampton előtt az oldalkormányról levett lábbal finoman jelezni a elöl fekvő bombázótisztnek, hogy ébredni kellene lassan. Nem lesz belőle bestseller vagy stílszerűen blockbuster. Még akkor sem, ha egy bombázó sikeres bevetése következtében több vadászgéptől esik el a másik oldal, mint amennyit Hartmann egész karrierje alatt lelőtt, és ami a megmarad, annak a fele sem fog felszállni, üzemanyag híján. "Fighter pukes make movies. Bomber pilots make history".
De maradjunk most inkább mégis a vadászoknál. Nos, a fórumozás-trollkodás olvasóink számára nyilván teljesen ismeretlen, ám hagyományosnak tekinthető szabályainak megfelelően fel is állítottuk egy gyönyörűszép straw man argumentet, ideje hogy látványosan meg is cáfoljuk.
Mert mire is való egy vadászgép..?
A vadászgép nem a másik vadászgép elleni harcra van kitalálva. Nem ez a célja. Nem azért építik, hogy néhány vagány hülyegyerek ahelyett, hogy tisztességgel állna térdig talajvízben a lövészárokban egy jót rodeózhasson az égen, egymást kergetve, a mészárlás faktort tekintve igen gyenge eredményességgel. A vadászgép célja ugyanis csak az, hogy a levegőben, ahol az ellenség valami számára hasznosat csinál, odemehessen és rálőhessen valamivel.
Ritka esetben még le is lőhesse. Tudni kell, hogy a lőkiképzés színvonala a II. világháborús vadászpilóták nagy részénél erősen konvergált a nullához. A vadászpilóta-növendékeknek néhány rácsapást engedtek egy földön elhelyezett célra, pár órát repülhettek azzal a típussal, amelyel később bevetésre repültek, egyébként makettekkel gyakoroltak, és legfeljebb az öreg rókáktól csíptek el egy-két alap igazságot. A légiharcban azonban a cél eltalálni, az előretartást helyesen felbecsülni nagyon nehéz volt, legtöbbször egyszerűen harcban tapasztalták ki. Jellemző például, hogy a németek pl. a légi lövészet alapjait 1944-ben egy vicces, illetve nudi lányok képeivel érdekesebbé tevő képregényszerű füzetecskével, a Schiessfibel-el próbálták a vadászpilóták fejébe beleverni. Elképzelhető, milyen volt a lőképesség, ha ilyen módszerekhez folyamodtak.
A vadászpilóták így nem kis hasonlóságot mutattak a 18. századi, a magyarban idétlenül vonalharcászatnak hívott valamivel, amelyet sorgyalogosok vívtak, bajonettel és főleg gépiesen, lehetőleg minél közelebbről leadott sortüzekkel. Dacára ennek, a katonák akiknek elvileg e taktika szerint kellett volna csatáikat megvívniuk, még a Magyar Honvédséghez mérten is alig tartottak lőgyakorlatot. Drága volt a lőpor, nem pazarolták fölöslegesen. Maradt hát a közelharc, és ugyanígy, az arany igazságok is ugyanazok voltak, mint a muskétával harcoló gyalogságnál: ne lőj, amíg nem látod a szeme fehérjét!
"Csak közelről nyiss tüzet, és akkor is csak akkor, ha ellenfeled biztosan ül a célzókörödben!" - A Dicta Boelcke 3.-ik parancsolata
"Várj, amíg nem látod a szemük fehérjét, csak utána tüzelj! Lőj rövid, egy-két másodperces sorozatokat, és csak ha a egészen biztosan a célon van!" - Sailor Malan saját, "A légiharc tízparancsolatából" az első szabály.
A pilóták többsége egyszerűen nem tudott jól lőni, ha a célpont észrevette és manőverezett, általában csak az eget lőtték szanaszét. A légi győzelmek jellemzően akkor születtek, ha sikerült észrevétlenül a gyanútlan ellenfélhez közelíteni, és közvetlen közelről minden fegyverből rálőni. Ha valaki végignéz egy eredeti, vágatlan fotógéppuska felvételt, egy rakás bénázást fog látni: jellemzően a megtámadott, amikor már tudja hogy lőnek rá, alig-alig próbál kitérő manővereket csinálni, a támadója pedig még így is képtelen eltalálni. Persze ez nem túl látványos, ezért is látja az ember mindig ugyanazt a, kuriózumszámba menő tíz-húsz felvételt a diszkávöricsennelen és hasonló, nagy igazságokat műsorukra tűző csatornákon, ahol látványosan felrobban és kigyullad ugyanaz a néhány gép.
Na de mitől is lesz jó egy vadászgép?
A vadászgép célja más repülőgépek, elsősorban bombázók elleni küzdelem. Ezekhez képest a vadászgép olcsó - és ezért feláldozható - harceszköz, amellyel jóval drágább, bonyolultabb harceszközöket lehet megsemmisíteni. És ehhez nem kellett egy hihetetlen bonyolultságú szerkezet. Egy motor, ízlés szerinti mennyiségű-minőségű fedélzeti fegyver, és egy alumínium kaszni, ahova mindezt bele lehetett pakolni aztán beleülni valahova, valahogy. Ja - és szárnyak hogy repüljön is. Mindezt a lehető legkompaktabb, legkönnyebb, leggazdaságosabb csomagban amivel a kijelölt bevetési feladatokat el lehetett látni. Minden más pazarlás, mi több - csökkenti a teljesítményt. Azt is figyelembe kell venni, hogy háborúban egy vadászgép várható élettartalma ijesztően csekély - lelövik, leszállásnál összetörik, sérülések miatt leírják. 1941-ben egy német Bf 109-es vadász átlagos várható élettartalma 11 és fél hónap és 115 repült óra volt - és ekkor még általában a Luftwaffének állt a zászló - 1942-ben pedig ennek már csak a fele. Teljesen fölösleges volt a gépeket az örökkévalóságnak építeni, vagy épp olyan elnyűhetetlen repülőgépmotorokat gyártani, amik több száz órás élettartammal bírtak. Minek? Statisztikailag a gépet motorostul-mindenestül már rég leírták addigra, vagy vége lett a háborúnak.
És amitől nem...
Az alap elgondolás mindenkinél ez volt, vagy előbb-utóbb a maga kárán kénytelen volt rájönni, hogy ez az ami működik. A doktrinális zűrzavar a fejekben persze itt sem segített. Az olyan monsztrózitások, mint pl. a P-47 Thunderbolt, a maga közel 7 tonnás, könnyűbombázókat és kétmotoros vadászokat idéző felszállótömegével olyan evolúciós zsákutcának bizonyult, mint a szupernehéz harckocsiprojektek.
A hülyeség ugyanis nem politikai rendszer vagy berendezkedés függvénye. Persze létezésének voltak racionális okai is - az amerikai hadsereg légiereje, kicsit talán belegabalyodva saját, a nagy magasságú bombázás hatásosságáról alkotott doktrínájába, úgy döntött kell neki egy nagy magasságokra tervezett elfogóvadászgép.
Mondani sem kell, a feladatkörben soha nem alkalmazták. A nagy méretből, amely a hatalmas turbófeltöltőből fakadt - gyakorlatilag e köré építették az egész gépet - persze hátrányok is származtak szép számmal. Noha stabil, általában véve jól repülhető gép, a nagy méretből fakadóan emelkedni, fordulni nem igazán tudott. Az üzemanyagfogyasztást nem kell különösebben ecsetelni, e szempontból is az igazi amerikai életérzést testesítette meg: az egyszerűséget és a bőség érzetét, mert még a korai, még kevésbé falánk változatokon is elérte az 1000 liter/órát. Ezzel önmagával nem lett volna baj - az Egyesült Államokban ha valamiben nem szenvedtek hiányt, az a repülőbenzin volt - csak épp az volt a kellemetlen, hogy az irgalmatlan mennyiségű gépben hordozott üzemanyag mellett sem lehetett különösebben jó hatótávolságot elérni. A német mérnökök az első lepottyant példányok megvizsgálásakor valószínűleg ugyanúgy érezhettek, mint amikor a Porsche mérnökei először láttak Ford Mustangot: nem értették, miért csinálnak az amerikaiak ilyet. Egy olyan vadászt, amelyik külalakjában egy mozdonyra hasonlít, kétszer olyan nehéz, kétszer annyi alapanyagba és legalább ugyanennyivel több munkaórába kerülve készül, köztük a turbokompresszorokhoz használt ritka és drága ötvözőanyagból, háromszor annyi üzemanyagot visz magával és hatótávolsága mégsem nagyobb semmivel, mint az ő Bf 109-esük vagy Fw 190-esük. Azzal a kis különbséggel, hogy ez utóbbiakat elfogóvadásznak tervezték és annak is alkalmazták, nem pedig kísérővadásznak, az 1000 (póttankkal 1600) km-es hatótávolság és pár órás levegőben maradásra elég üzemanyag nem okozott gondot, arról nem beszélve hogy sokkal mozgékonyabbak voltak légiharcban. Más szóval: mint elfogóvadászként olyan volt mint egy irgalmatlanul elhízott agár, amelynek csak az volt a baja, hogy hamar kifullad és nem szeret különösebben mozogni sem. Nem a tervező hibája volt persze, ő pontosan azt építette, amit kértek tőle: hülyeséget. Egy olyan elfogóvadászt, amely egy egyszerűen még 10 évig nem létező ellenséges interkontinentális bombázótól védte volna Amerikát, és mindezt elképesztő nagy magasságban teszi. Mint a példa mutatja, a légüres térben fejlődő katonai doktrína talán a legveszélyesebb. Másoknak is voltak hasonlóan hülye elképzelései - a brit Boulton Paul Defiant ékes példája ennek, amikor valaki békeidőben, elméletben elképzeli, mi lesz a tuti a következő háborúban, de a saját kárukon kénytelenek voltak nagyon gyorsan megokosodni.
Folytatása következik!
A szerző a 88. számú Muszlim Szabadkőműves Páholy tanácsosa, izraeli-sealandi kettős állampolgár. A Fővárosi Bíróság jogerős ítélete alapján személye nem azonos a korábban a K-109 SZT-számmal azonosított, nyugalmazott személyével. Nőtlen, tudomása szerint gyermektelen.
Utolsó kommentek