A történészek gyakran hangoztatják, hogy "mi lett volna, ha..." kezdetű kérdést semmi értelme feltenni, ennek dacára közülük többen adják a fejüket arra, hogy memoárokba és levéltári anyagokba temetkezve elszalasztott történelmi lehetőségek obskurus részleteit kutassák fel. Ezek közé tartozik a vietnami háború alighanem legkevésbé ismert fejezete, amikor is a NATO ill. a Varsói Szerződés egy-egy tagállamának diplomatái megpróbálták rávenni amerikai és észak-vietnami kollégáikat a közvetlen egyeztetésekre. Konspiratív jellegének dacára az ügy részletei már évtizedekkel ezelőtt nyilvánosságra kerültek, ám az ezeket bemutató első - igen kiterjedt kutatások után elkészült -monográfia csak idén jelent meg.

A történet érdekessége talán abban ragadható meg, hogy mindennél jobban rávilágít, a közvélekedéssel ellentétben mennyire összetettek is voltak a harcokat kísérő kormányzati szintű politikai háttérmanőverek. A vietnami háborút a poptörténetírás a mai napig hajlamos beállítani afféle amerikai-szovjet helyettesítő háborúnak (proxy war), mert ugye sémákban "gondolkodni" egyszerűbb, mint ténylegesen megvizsgálni a történteket. Valójában nincs ok feltételezni, hogy a koreai forgatókönyvvel - azaz kb. a korábban meghúzott demarkációs vonal kölcsönös elismerésével, az 1964 előtti állapothoz való visszatéréssel - ne tudott volna mindkét "szuperhatalom" kibékülni. Mégsem került sor ilyesmire egészen 1973-ig, ami főleg a konfliktusban játszott kulcsfontosságú kínai szerepnek volt köszönhető.

Érdekes módon erről manapság a vietnami háború kapcsán alig esik szó. Persze tény, hogy az ahhoz köthető kínai hivatalos dokumentumok máig titkosnak minősülnek, ergo nem is igazán lenne miből kiindulni. Ám gyaníthatóan az is szerepet játszik, hogy a téma feszegetése túl kellemetlen kérdéseket vetne fel, elvégre a szovjet medve tetemét már egy ideje nyugodtan lehet rugdosni, a Kínai Népköztársaság azonban még létezik, sőt megkerülhetetlen világhatalmi tényező, melynek külpolitikai mesterkedéseivel bizony egyre inkább számolni kell. 

"A múltban mi, libanoniak azt gondoltuk, hogy a mi erősségünk a gyengeségünk. (...) Azt gondoltuk, hogy mivel nem rendelkezünk katonai erővel, senki nem akar majd megtámadni minket, senki nem fog annyira félni tőlünk, hogy harcolni akarjon velünk. Ennek az lett az eredménye, hogy ma az ország egyharmada romokban hever, kétharmada pedig idegen seregek megszállása alá került."

Bashir Gemayel, 1982. szeptember 14.

30 éve avatkozott be Izrael a Békét Galileának hadművelettel a tomboló libanoni polgárháborúba, nem sejtve, hogy további 18 évig az országban fognak ragadni erői, és hogy a PFSZ üldözése közben olyan változásokat idéz elő, melyek teljesen átformálják az erőviszonyokat Libanonban, és megteremtik az első arab sereget, mely képes lesz katonai vereséget mérni az IDF-re. 1982 június hatodikán megindult az izraeli invázió. De mi vezetett idáig?

Ha valaki esetleg lemaradt volna a hírről: 2012. szeptember 1-én szombaton blogunk történetében immár harmadik alkalommal egy szolid összejövetelre invitáljuk olvasóinkat. A részleteket az eseménynek otthont adó budapesti vendéglátóipari egység felfedésével együtt a blog.hu-s regisztrációhoz használt e-mail címekre küldött körlevélben a jelentkezők tudomására hoztuk. Ha valaki ezeket mégsem kapta volna meg, az jelezze ezt itt komment formájában vagy e-mailben.

2011 decemberében az amerikai hadsereg kivonulása Irakból nem jelentette a konfliktus végét. Mint az elmúlt hetekben is sokszor hallani lehetett (ha figyelt az ember), a merényletek továbbra is történnek (legutóbb csütörtökön), de már csak a nagyok és látványosak kerülnek be a hírekbe, és azok is egyre hátrébb vannak sorolva (ha egyáltalán bekerülnek). Az alábbi posztnak a célja, hogy az elérhető adatok alapján betekintést nyújtson abba, hogy az erőszak miként alakult az elmúlt bő fél évben.

Tájékoztatjuk a kedves olvasókat, hogy megjelent a Konfliktus és konspiráció podcast tizenegyedik adása, melyben Benicsák Péter, Marton Péter a Külpraktika blogtól, Keleti Arthur, Huszár Viktor (biztonsagpolitika.hu), Szöllősi Gábor (szogi.hu) és egyik szerkesztőnk, CN, a hadviselés legújabb frontjáról, a kibertérben zajló küzdelemről beszélgetett. Jó szórakozást!

A szerkesztőség a tavalyi és tavaly előtti sikereken felbuzdulva idén is író-olvasó találkozót hirdet, ahol egyben blogunk 5. születésnapját is méltó körülmények között megünnepeljük.

Helyszín: Budapest

Dátum: 2012. szeptember 1. (szombat)

Szokásunkhoz híven első körben igényfelmérést végzünk. A részvételi szándékot  ennél a posztnál lehet kommentben jelezni, a pontos helyszínről és a kezdési időpontról a blog.hu-s regisztrációhoz tartozó e-mail címekre küldünk tájékoztatót az érdeklődőknek az esemény előtt két héttel. Ha a kedves olvasó ilyen regisztrációval történetesen nem rendelkezik, nyugodtan írhat a jobb felső sarokban látható címre is. 

Előre is jó szórakozást kíván mindenkinek a KatPol szerkesztősége!

by Rammjaeger83 & SchA

A felkelők elleni tevékenység (COIN) több múltbéli példáját megvizsgáltuk már, és mivel a médiafigyelem középpontjába került szíriai belháború immár 17 hónapja zajlik, épp itt az ideje, hogy ezt a konfliktust is szemügyre vegyük hasonló szempontok szerint. Ami kormányellenes tüntetésnek indult, országos kiterjedésű fegyveres felkeléssé vált, melynek kimenetelét és időtartamát csak nehezen lehetne megjósolni.

Egy balul sikerült bankrablás tavaly novemberben pontot tett Németország modern kori bűnügyi történetének egyik legrejtélyesebb gyilkosságsorozatára – méghozzá olyan pontot, amivel nemcsak a bulvárlapok főcímlapjára kerültek az elkövetők, újra ráirányítva a közfigyelmet a szélsőjobb és a neonácizmus mai napig érzékelhető jelenlétére, de az ügynek máig tartó következményei voltak és vannak a német politikában is.

2000 és 2006 között összesen kilenc török, illetve görög származású boltos esett áldozatul fegyveres támadásnak Németország szerte, például Nürnbergben, Münchenben és más városokban. Az elkövetők minden esetben maszkos férfiak voltak, és ugyanazt a fegyvert használták. A rendőrség annak idején képtelen volt nyomára akadni az elkövetőknek, mígnem 2011. november 4.-én Eisenach környékén a nyomába eredtek két férfinak, miután sikertelenül próbáltak kirabolni egy bankot. A forró nyomok a rendőrséget végül egy égő lakókocsihoz vezették, amelyben két halott férfit találtak; Uwe Mundlos és Uwe Börnhardt a hatóságok közlése szerint öngyilkosságot követett el.

Az el salvadori polgárháború előzményeinek bemutatását 1979 októberénél hagytuk abba, amikor is a Carter-kormány támogatásával - vagy legalábbis beleegyezésével - a hadsereg néhány reformpárti tisztje államcsínyt hajtott végre, ami azt a képzetet keltette belföldön és külföldön egyaránt, hogy a súlyos társadalmi problémák dacára el lehet kerülni a belpolitikai helyzet további éleződését. Ám az ilyen remények rövid életűek voltak. A hatalomra került Kormányzó Forradalmi Tanács* (Junta Revolucionaria de Gobierno) által kilátásba helyezett mélyreható intézkedések ellenére ugyanis a "megdöntött" rezsim erőszakszervezetei lényegében változatlanul működtek tovább, az egyébként is igen korlátozott mértékű földreform első szakaszának végrehajtását pedig számos visszaélés jellemezte.

A baloldali ellenzékből egyedül a jelentéktelen befolyású Salvadori Kommunista Párt (PCS) támogatta a juntát (Moszkvából hagyományosan a más pártokkal való békés együttműködésre kapott utasítást, mivel a szovjet vezetés érthető okokból Közép-Amerikát nem tekintette ideális terepnek a tudományos szocializmus terjesztésére). A többi mozgalom és szakszervezet ugyanerre csak komoly feltételekkel lett volna hajlandó, mint pl. a politikai foglyok szabadon bocsátása és az elkövetett atrocitások kivizsgálása, ám ezeket elutasították. A fegyveres erők feletti irányítás az oligarchia híveinek kezében maradt, így mindenki számára gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági és politikai elit egyáltalán nem törekszik mélyreható változtatásokra, hogy a katonai puccs és a reformokra tett ígéretek valójában csak a lélegzetvételnyi szünet, az üres gesztusok és az erőgyűjtés szerepét töltötték be a politikai harc új, jóval véresebb szakasza előtt.

Az elhúzódó - és egyre kiélezettebb - szíriai polgárháború egyik szembetűnő külföldi következménye, hogy ráirányította a nemzetközi média érdeklődését a Damaszkusz és Moszkva közötti kapcsolatokra, amelyre valószínűleg az 1973-as arab-izraeli háború óta nem nagyon volt példa. Az orosz politikai vezetés igyekszik elgáncsolni az Aszad-diktatúra hatalmának aláásására irányuló kezdeményezéseket, amelyet egyesek érthetetlennek tartanak, a többség viszont orosz hadiipari, illetve katonai - szűkebb értelemben haditengerészeti - érdekeltségekkel magyaráz. Eltérő vélemények szerint viszont ezek jelentőségét mindenki hajlamos erősen eltúlozni. Megint mások arra következtetnek, hogy a Kreml elsősorban Aszad potenciális bukásának szintén potenciális külpolitikai utóhatásaitól tart - mint pl. a népfelkelés bátorító példájának "átragadása" a közép-ázsiai térségre, az iszlám (szunnita) fundamentalizmus megszilárdulása Szíriában, meg úgy általában a Közel-Keleten szétterjedő káosz -, ezért akarja elvenni a NATO (és annak arab érdekszövetségesei) kedvét egy újabb beavatkozástól.