A történészek gyakran hangoztatják, hogy "mi lett volna, ha..." kezdetű kérdést semmi értelme feltenni, ennek dacára közülük többen adják a fejüket arra, hogy memoárokba és levéltári anyagokba temetkezve elszalasztott történelmi lehetőségek obskurus részleteit kutassák fel. Ezek közé tartozik a vietnami háború alighanem legkevésbé ismert fejezete, amikor is a NATO ill. a Varsói Szerződés egy-egy tagállamának diplomatái megpróbálták rávenni amerikai és észak-vietnami kollégáikat a közvetlen egyeztetésekre. Konspiratív jellegének dacára az ügy részletei már évtizedekkel ezelőtt nyilvánosságra kerültek, ám az ezeket bemutató első - igen kiterjedt kutatások után elkészült -monográfia csak idén jelent meg.

A történet érdekessége talán abban ragadható meg, hogy mindennél jobban rávilágít, a közvélekedéssel ellentétben mennyire összetettek is voltak a harcokat kísérő kormányzati szintű politikai háttérmanőverek. A vietnami háborút a poptörténetírás a mai napig hajlamos beállítani afféle amerikai-szovjet helyettesítő háborúnak (proxy war), mert ugye sémákban "gondolkodni" egyszerűbb, mint ténylegesen megvizsgálni a történteket. Valójában nincs ok feltételezni, hogy a koreai forgatókönyvvel - azaz kb. a korábban meghúzott demarkációs vonal kölcsönös elismerésével, az 1964 előtti állapothoz való visszatéréssel - ne tudott volna mindkét "szuperhatalom" kibékülni. Mégsem került sor ilyesmire egészen 1973-ig, ami főleg a konfliktusban játszott kulcsfontosságú kínai szerepnek volt köszönhető.

Érdekes módon erről manapság a vietnami háború kapcsán alig esik szó. Persze tény, hogy az ahhoz köthető kínai hivatalos dokumentumok máig titkosnak minősülnek, ergo nem is igazán lenne miből kiindulni. Ám gyaníthatóan az is szerepet játszik, hogy a téma feszegetése túl kellemetlen kérdéseket vetne fel, elvégre a szovjet medve tetemét már egy ideje nyugodtan lehet rugdosni, a Kínai Népköztársaság azonban még létezik, sőt megkerülhetetlen világhatalmi tényező, melynek külpolitikai mesterkedéseivel bizony egyre inkább számolni kell. 

"Kezdettől fogva tudtam, hogy meg fognak feszíteni, bármit is teszek. Ha elhagyom a nőt, akit igazán szerettem - a Nagy Társadalmat -, hogy a háború szajhájával kezdjek ki a világ másik felén, akkor otthon mindent elveszítek...De ha otthagyom a háborút és engedem, hogy Dél-Vietnam a kommunisták kezére kerüljön, akkor engem gyávának néznek majd, a hazámat pedig megalkuvónak..." (Lyndon B. Johnson)

A kínai politikát elsősorban az a megfontolás határozta meg, hogy el kellett kerülni a koreai események megismétlődését, amikor is reguláris csapatok bevetése volt szükséges a kommunista szomszéd területén előrenyomuló amerikaiak feltartóztatására. Ezért Mao - elméleteivel összhangban - nem konvencionális támadásra, hanem a dél-vietnami rendszer elleni elhúzódó népi háború folytatására ösztönözte a "demokratikus" Vietnamot (VDK), ehhez bőkezű gazdasági-katonai támogatást nyújtott és igyekezett lebeszélni őket a tárgyalásokról. A számára optimális végkifejlet szerint az amerikaiak belefáradnak a kilátástalan háborúba és hazamennek, a két Vietnam pedig közben szép lassan kivérezteti egymást, megfelelő terepet kínálva a kínai befolyásnak.

A másik mozgatórugót az jelentette, hogy Kína számára a SzU és az Egyesült Államok egyaránt (és ebben a sorrendben) potenciális fenyegetést jelentett, így nyilvánvalóan az szolgálta érdekeit, ha ezek egymással, nem pedig vele kerülnek akármilyen formában összetűzésbe. Erre azért nyújthatott megfelelő alkalmat a vietnami háború, mert a két szuperhatalom ideológiai alapon igazolta külpolitikai lépéseit, így hajlamosak voltak számukra periferiális válsággócokból is presztízskérdést csinálni.

Az amerikaiak félelmeit a "dominóhatásról" aligha kell bővebben bemutatni. Velük ellentétben a Kreml nem kezelte az indokínai térséget hagyományos befolyási övezetként, így ódzkodott attól, hogy a konfliktusban és annak lezárásában fontos szerepet vállaljon, netán biztonsági garanciákat adjon bárkinek is. Mivel azonban a harmadik világban belement egy perspektíva nélküli versengésbe Kínával a "nemzeti felszabadító mozgalmak legfőbb támogatója" címért, a VDK katonai segélyezése mellett döntött. A kínaiak kigolyózása mellett ez elsősorban a kis ország pozícióit volt hívatott erősíteni a szovjetek által forszírozott béketárgyalások során, nem pedig azt, hogy Hanoi villámháborúsdit játsszon a dzsungelben.

Ám az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak sem fűződött akkora érdeke a békekötéshez, mint európai szövetségeseiknek, akik a kínai helyzetértékeléssel egyetértésben tisztában voltak azzal, hogy a háború elhúzódása megterhelné a két szuperhatalom viszonyát és elvonná figyelmüket a '60-as években jogilag még rendezetlen európai hatalmi egyensúly fenntartásától - márpedig ez kizárólag hátrányosan érintette volna az öreg kontinens szembenálló tömbökbe kényszerített államait. Ráadásul a VDK gazdasági támogatása a "szocialista internacionalizmus" korántsem örömteli kötelezettségeként szakadt a szovjet függőségben leledző egypártrendszerekre, mely alól az igazat megvallva szívesen mentesültek volna. Nem csoda tehát, hogy a közvetítés ötlete minden jel szerint lengyel és olasz külügyérek fejéből pattant ki.

Természetesen más tényezők is érvényesültek. Az olaszok mindig is otthonosan mozogtak a titkos-piszkos háttéralkuk, összeesküvések világában, a lengyelek pedig hagyományosan igyekeztek maximálisan kihasználni a keleti tömbben rendelkezésükre álló külpolitikai mozgásteret, amire Délkelet-Ázsiában egyedülálló lehetőségük nyílt. 1954-ben ugyanis saigoni székhellyel nemzetközi bizottság állt fel azzal a feladattal, hogy ellenőrizze és felügyelje a genfi egyezmények betartását (International Commission for Supervision and Control in Vietnam). Ebben India, Kanada és Lengyelország egyenlő arányban vett részt abból a nyilvánvaló megfontolásból, hogy a NATO, a VSz és az el nem kötelezett országok egyaránt képviseltethessék magukat. Ennek ellenére az ICSC munkáját a szerződő felek minden lehetséges módon szabotálták, hiszen a békeegyezményben vállalt kötelezettségeikre is magasról tojtak; létrejött viszont az a groteszk helyzet, hogy lengyel diplomaták és katonák állomásoztak egy olyan ország fővárosában, amelyet a szovjet tömb egyetlen tagja sem ismert el. Varsóban persze hamar felismerték, milyen machinációkat tesz ez lehetővé. 

"Tárgyalunk, miközben harcolunk, harcolunk, miközben tárgyalunk"

Az érintettek számára világos volt, hogy a háború lezárása érdekében nem a két Vietnamot kell a tárgyalóasztalhoz csábítani, és még csak nem is az Egyesült Államot és Kínát v. a Szovjetuniót, hanem az amerikaiakat és az észak-vietnamiakat. A VDK vezetői ugyanis terveik legfőbb kerékkötőjének nem magát a saigoni rezsimet tekintették, melynek katonai képességei iránt senki nem táplált illúziókat, hanem az annak nyújtott katonai támogatást, így az amerikaiaktól vártak politikai engedményeket.

Mai történetünk előzményei 1966 áprilisáig nyúlnak vissza, amikor egy bizonyos Janusz Lewandowskit azzal a titkos feladattal neveztek ki az ICSC lengyel kontingensének élére, hogy a majdani közvetítésben főszerepet töltsön be. Az olasz külügyminiszer, Amintore Fanfani néhány hónappal később felhívta az amerikaiak figyelmét arra, hogy Lewandowski rendszeresen egyeztetni szokott a Vietnami Dolgozók Pártja (VDP v. Lao Dong) vezetőivel, úgyhogy ha netán szeretnének néhány javaslatot vagy egyéb közlendőt bizalmasan eljuttatni az észak-vietnamiakhoz, a lengyelek szívesen segédkeznek.

Mivel a javaslat pozitív fogadtatásra lelt, Lewandowski olasz segédlettel hosszasan egyeztetett az USA saigoni nagykövetével, Henry Cabot Lodge-al, aki megszövegezte neki a Johnson-kormány álláspontját a háború békés lezárásának lehetőségeiről; ezt Lewandowski azonnal és személyesen továbbította Hanoiba november 18-án. A kapott információ annyira felvillanyozta Adam Rapacki lengyel külügyminisztert, hogy még aznap Szófiába repült, mivel észak-vietnami kollégája, Nguyen Duy Trinh, a Lao Dong főtitkára, Le Duan és Leonyid Brezsnyev is épp a Bolgár Kommunista Párt IX. kongresszusán vendégeskedtek.

Közölte velük a kedvező híreket: az amerikaiak immár nem ragaszkodnak egész Vietnam semlegességéhez, de Dél-Vietnam semlegessége - vagyis saját katonai jelenlétük felszámolása - ellen úgymond nincs kifogásuk, továbbá nem várják el a VDK-tól, hogy kivonja csapatair Délről (vagy hogy egyáltalán elismerje azok jelenlétét) és jóval a béketárgyalások előtt hajlandóak felfüggeszteni a bombázásokat, hogy még a VDK zsarolásának látszatát is elkerüljék. Még abba is beleegyeztek, hogy a Nemzeti Felszabadítási Frontot (DNFF) tárgyalópartnernek ismerjék el.

A szokatlan békülékenységet Rapacki azzal magyarázta, hogy az 1966 novemberi kongresszusi választások a Johnson-kormány pozícióvesztését hozták, és nagy szükségük lett volna felmutatni valamilyen külpolitikai sikert vagy áttörést, lehetőleg még a soron következő elnökválasztások előtt. Brezsnyev áldását adta a közvetítési kísérlet folytatására, ugyanakkor figyelmeztetett, hogy ennél kedvezőbb amerikai ajánlatra már ne számítsanak. Trinh vette a lapot, lemondta az MSZMP IX. kongresszusára kapott meghívást és Moszkvába utazott a Lao Dong egyes vezetőivel egyeztetni. Nem sokkal később Le Duan Pekingben számolt be a fejleményekről, ahol természetesen megpróbálták udvariasan lebeszélni az amerikaiakkal folytatandó tárgyalásokról.

Hanoiban a pártvezetés napokig vitatkozott az amerikai üzenetről. Jól tudták, milyen megfontolások motiválják a kínaiakat és a lengyelek felett atyáskodó Kremlt; hithű nacionalistákként semmilyen idegen érdeket nem állt szándékukban kiszolgálni, másrészt egyfajta hintapolitikát követve igyekeztek minél több helyről külső támogatást szerezni ügyüknek.  A VDP Politikai Bizottsága már egy évvel korábban határozott a "tárgyalunk, miközben harcolunk és harcolunk, miközben tárgyalunk" maoista elvének gyakorlati alkalmazásáról, ami annak burkolt beismerését jelentette, hogy nem lehet kizárólag erőszakos módszerekre hagyatkozni a külpolitikában.

Végül november 25-én Pham Van Dong miniszterelnök közölte Lewandowskival: ha a Johnson-kormány meg akarja erősíteni álláspontját, azt megteheti a VDK varsói nagykövetének. Az egyetlen feltételnek a titoktartást nevezte meg. A pozitív reakció Lewandowski, majd Lodge közvetítésével jutott el az amerikai külügyminisztériumba, amely ezután utasítást adott varsói nagykövetének, John Gronouski-nak az észak-vietnami kollégájával való kapcsolatfelvételre azzal a kikötéssel, hogy a Lodge által megfogalmazott pontok nagyjából tükrözik ugyan a kormány álláspontját, de néhány részletkérdést majd az eszmecsere folytán tisztázni kell. A VDK külügyminisztériuma pedig bizalmasan különmegbízottat küldött Varsóba, hogy a nagykövettel közölje a szükséges tájékoztatást és utasításokat.

A fondorlatos vállalkozást az amerikaiak a "Büdöske" (Marigold) kódnévvel illeték, amit nehéz mire vélni; mindenesetre a növény színes szirmai optimizmust sugallnak, ami talán nem volt véletlen. Úgy tűnt, a hosszadalmas egyeztetések és üzenetváltások sorozata eredményes lesz. A lengyel fővárosban előkészítettek egy nagyköveti szintű párbeszédet, melynek tárgyául sok kérdésben közös álláspont szolgálhatott. A háború további eszkalálására a harcoló felek egy ideje nem tettek egyértelmű lépéseket, objektíve tehát a béketárgyalások előkészítésének nem volt akadálya. Ennek ellenére a vállalkozásból átütő siker helyett prózai okokból csúfos lebőgés lett.

Büszkeség, balítéletek

Leggyengébb pontjának komikus módon sarokköve, a teljes titoktartás bizonyult. A szovjet pártvezetést a lengyelek minden fejleményről tájékoztatták, de ezt leszámítva a dologról egyetlen kívülálló sem tudott - azok a vezérkari tisztek sem, akik a VDK elleni bombatámadásokat tervezték meg. Ezek november vége felé a rossz időjárás miatt megritkultak, ám december 2. és 4., majd 13-14. folyamán Hanoit ismét nagy erejű csapások érték. Ezt az észak-vietnami külügyérek úgy értelmezték, hogy az amerikaiak titkos tárgyalásra csábították őket, majd ott megpróbálnak katonai úton engedményeket kicsikarni. Márpedig semmi nem ingerelte fel őket annyira, mint a külső nyomásgyakorlás. Lényegében tipikus félreértés történt - magukból kiindulva azzal számoltak, hogy az amerikaiak gondosan összehangolják katonai és politikai lépéseiket. Tévedtek. 

Szintén "gyenge" pontnak mutatkozott Rapacki, mivel nem elégedett meg az egyszerű közvetítéssel, hanem valamiféle randiguru szerepére áhítozva optimális légkört akart teremteni a kapcsolatfelvételhez. Az amerikaiak üzeneteit nem továbbította azonnal az észak-vietnamiaknak, hanem azokhoz módosításokat javasolt és a bombázások feltétlen felfüggesztését sürgette, noha erre senki nem kérte fel. Ezzel csak mélyítette az amerikaiak gyanakvását. Újabb szerencsétlen körülmény volt, hogy Gronouski a maximális diszkréció érdekében őt kérte fel a találkozó megszervezésére, Rapacki kifogásaiból azonban azt szűrte le, hogy az észak-vietnamiak újabb gesztusokra várnak.

A párbeszéd legfőbb akadályának azonban a politika kemény világának egyik gyakran hangoztatott szabálya bizonyult, mely szerint soha, semmilyen körülmények között nem szabad a gyengeség jelét mutatni, mert akkor megesznek minket reggelire (vagy valami ilyesmi). Ez a hozzáállás bizonyára teljesen indokolt és elfogadható mondjuk egy csimpánzhordában vagy a patkányok között, de a titkos államközi kapcsolatokban könnyen bizonyulhat nem kellően rugalmasnak v. kifinomultnak.

Ez a logika a szembenálló feleknél eltérő formában fejeződött ki. A Johnson-kormánynak az otthoni közvélemény előtt a látszatát is el kellett kerülnie annak, hogy holmi diplomatává átvedlett bolsevik funkcionáriusok az orránál fogva vezetik, és számottevő engedményeket csalnak ki belőlük a nagy semmire, természetesen Hanoi érdekében. A kb. 17 milliós Észak-Vietnamról pedig könnyen azt hihette a világ, hogy az amerikai kolosszus erővel kényszeríthet rá azt, amit csak akar, így tartózkodtak az olyan lépésektől, ami ezt bármilyen formában alátámaszthatta volna. Továbbá a kínai támogatásról sem állt szándékukban lemondani, ezért igyekeztek minden adandó alkalommal határozottságukat, keménységüket bizonygatni.

A gyengeség jeleként értelmezhető az is, ha érdekkülönbség esetén az egyik fél kompromisszumot kezdeményez, mert ugye mi más oka lenne ilyesmire, mint a felismerés, hogy nem képes akaratát a másikra erőltetni? Az íratlan "bölcsesség" szerint az ilyen gesztustól tartózkodni kell; majd megteszi azt az ellenség, ha eleget ütjük.

Mindezek együttes eredménye az lett, hogy 1966 decemberében Varsóban az Egyesült Államok ill. Észak-Vietnam nagykövete egyaránt azt várta, hogy a másik udvariasan felkeresse és bizalmas tereferét kezdeményezzen, vagy hogy ugyanilyen céllal mindkettejüket meghívják a lengyel külügyminisztériumba, ahol azonban nem számoltak azzal, hogy erre szükség lehet. A történet annyira szánalmas, hogy szinte hihetetlen - mégis igaz. Rapacki addig kavarta a közmondásos fekáliát, míg végül őt is berántotta a kanál.

December 14-én észak-vietnami részről lefújták a találkozót. Nem sokkal később az amerikaiak megpróbálták menteni a menthetőt azzal, hogy ideiglenesen felfüggesztették Hanoi bombázását és ennek fejében javaslatot tettek a párbeszédre, de a VDK már nem érte volna be ennyivel. Gronouski azzal állt elő, hogy a lengyelek helyett a szovjeteket kérjék fel a közvetítésre, de főnökei csak legyintettek. Valószínűleg nem véletlenül tartja úgy a népi bölcsesség, hogy felmelegítve csak a töltött káposzta jó.

Cinikus vélemények szerint a kedvezőtlen fejleményre adott jellemző politikusi reakció az, hogy a felelősséget a történtekért a riválisok nyakába varrják. Ebben az esetben sem történt másképp. Az amerikaiak és a lengyelek is ráébredtek, hogy amennyiben a Büdöske kitudódik - ami borítékolható volt, hacsak nem likvidálják csendben a kevésbé fontos beavatottakat -, a háborúba belefáradó közvélemény valamelyiküket v. mindkettejüket felelősnek fogja tekinteni egy ígéretes politikai lehetőség elmamlaszkodásáért. Egy ilyen helyzetben az előremenekülés a bevett módszer.

Az ügyben érintett amerikai és lengyel tisztviselők kezére játszott, hogy a teljes igazság csak a titkosított minisztériumi anyagokból derülhetett volna ki, így a saját tálalásukban több kormánynak is kiszivárogtatták a félbeszakadt művelet egyes részleteit, melyekről így 1967 elejére az amerikai újságolvasók is értesülhettek. Markáns ellentétben állt ez a titkos tárgyalásokon tett kölcsönös ígéretekkel, melyek szerint mindenki mindent tagad, ha bármilyen információ kitudódik. A lengyelek a Pentagon és a Johnson-kormány keményvonalasait okolták a kudarcért, mire ők azzal vágtak vissza, hogy az egész csak néhány hazug, buzgómócsing varsói külügyér üres trükkje volt, akiket a VDK fel sem hatalmazott arra, hogy a nevében tárgyaljanak. A művelet tehát kifejezetten károsnak bizonyult, mivel tovább mélyítette a bizalmatlanságot az Egyesült Államok és a VDK között, és megnehezítette a béketárgyalások megkezdését. Egyetlen haszonélvezője az amerikai háborúellenes mozgalom volt.

A keserű vég

A művelet végső soron méltó volt a kódnevéhez - messziről szép, de közelebbről vizsgálva mindenkinek büdös. Egyáltalán nem ez volt az egyetlen kísérlet az Egyesült Államok és a VDK közötti közvetítésre a háború alatt, noha kétségtelenül ez volt a legambiciózusabb és még ez jutott a legmesszebbre. Több száz hasonlóra került sor 1963 és 1967 között, állami és nem állami szinten egyaránt, melyek előkészítés és komolyság terén elég széles palettán helyezkedtek el. Franciaország, Kanada, Nagy-Britannia és Norvégia, továbbá (Csehszlovákia kivételével) a Vsz összes tagállamának diplomatái is tettek ugyanilyen próbálkozásokat, melyeket az amerikai külügyminisztérium valamilyen megfontolásból szintén növényekről nevezett el, pl. "Napraforgó", "Galagonya", "Kankalin". Ezekből sem lett semmi.

Ehelyett a "kalkulált" eszkaláció érvényesült, amely 1968 tavaszára meg is hozta gyümölcsét, bár egyáltalán nem az amerikai elképzeléseknek megfelelően. A Tet-offenzíva látványosan cáfolta meg a Vietkong utolsókat rúgó, megtizedelt erőiről és az amerikai hadsereg fényes győzelmeiről szóló korábbi optimista nyilatkozatokat, és a harcoló feleket végül szokás szerint nem a közvetítők fáradságos munkája, hanem a katonai patthelyzet kényszerítette kompromisszumra. Az amerikaiak felfüggesztették a VDK bombázását, megkezdték a csapatkivonást és belementek az éveken át sehová sem vezető béketárgyalásokba, Hanoi pedig korábbi álláspontját feladva beleegyezett, hogy azokon Dél-Vietnam is részt vehessen.    

A "Büdöske" befuccsolása után még 6 évig folytak a harcok. Közben beköszöntöttek az "enyhülés" és a "kölcsönösen előnyös együttműködés" napsugaras évei, a lassan romhalmazzá váló két Vietnam vezetői pedig kénytelenek voltak ráébredni, hogy mecénásaik szemében már csak nemkívánatos ballasztnak számítanak. Addigra a háború elhúzódása maradéktalanul betöltötte a kínaiak számára kedvező szerepet, így a tárgyalásos rendezés sürgetésében ők is a szovjetek mellé álltak. Ennek hiányában aligha köttetett volna meg az 1973-as párizsi békeszerződés, amely a kínai mellett gyaníthatóan a szovjet érdekeknek is megfelelt, mivel Észak-Vietnam katonai segélyezésének jelentős csökkentését vonta maga után.

A rossz emlékű háború valószínűleg gyorsan a feledés jótékony homályába borult volna, ha nem kerül sor az észak-vietnamiak 1975 tavaszi végső offenzívájára, melynek gyors győzelme még őket is meglepetésként érte - a saigoni rezsim olyan dicstelenül hullott a porba, mint Franciaország 1940-ben. Ám az erőviszonyok gyors átrendeződése itt is további összetűzések magvait hintette el. Az erőszakkal egyesített ország vezetése ugyanis a kínai hegemóniától legalább annyira tartott, mint az amerikaitól, így aztán jelentős katonai erőket fecsérelt el arra a vállalkozásra, hogy a szomszédos Kambodzsában és Laoszban baráti rendszereket szilárdítson meg, amellyel ráadásul egy kínai támadást is provokált maga ellen.

A szovjet pártvezéreknek megint sikerült kényelmetlen válaszúthoz érkeznie: vagy magukra hagyják az ismét tehertétellé vált új "szövetségesüket", ami ugye a nagykönyv szerint egyszerre a gyengeség jele és hibabeismerés, vagy továbbra is ölik bele a rubelmilliárdokat az előnyszerzés minden esélye nélkül, egyszerre kiélezve a viszonyukat az amerikaiakkal és a kínaiakkal. Az eredmény ismert.

"Mer' fussa rá"

Vietnam szerencsére kikecmergett a katonai eszközökkel folytatott szomszédságpolitika és a szovjet típusú tervgazdálkodás zsákutcájából, manapság pedig az ázsiai kapitalizmus útját járva groteszk - vagy nem is annyira groteszk - módon az USA segítségét keresi ahhoz, hogy Peking nyomasztó befolyását ellensúlyozhassa.

Mit lehet tehát összességében elmondani a katonai megoldás erőltetéséről és kölcsönös politikai engedmények teljes mellőzéséről, melyek az egész "második indokínai háborút" fémjelezték? A teljesen váratlan végkifejlet nemcsak az USA számára volt felemás, mondhatni kellemetlen - hogy a térképről leradírozott Dél-Vietnamról ne is beszéljünk -, hanem Kína és a Szovjetunió számára is, noha erről nem sok szó esik manapság. Lett volna tehát értelme annak, ha egy kicsit több figyelmet fordítanak a rémálomba illő konfliktus békés lezárására.

Persze lehet érvelni azzal, hogy Hanoi ígyse-úgyse tett volna le az erőszakos országegyesítés szándékáról. Ha ezt el is fogadjuk, az amerikaiak számára ez csak másodlagos szempont lehetett ahhoz képest, hogy a háborúból minél kevesebb anyagi-katonai veszteséggel vonják ki magukat, mielőtt még politikai megítélésük csorbát szenvedne. A saigoni rezsim ebben az esetben rákényszerül, hogy a nagyobb önállósággal küzdjön a fennmaradásért. Könnyen lehet, hogy végül az alábbihoz hasonló képsorokat akkor is bejárja a világ, csak az USA számára ez messze nem lett volna annyira kínos, mivel nem előzi meg több tízezer katonájának halála és dollárszázmilliárdok eltapsolása.   

Végezetül persze arra sem árt kitérni, hogy a tárgyalásos rendezés is járhat felemás eredményekkel. Ennek kiváló példáját nyújtotta a hidegháború másik emblematikus ázsiai konfliktusa, Korea. 1953-ban az amerikaiak, kínaiak és szovjetek egyetértésben "fagyasztották be" a harcokat, a békekötés pedig a mai napig várat magára. A konfliktus rendezetlensége azonban meglehetősen paranoid magatartásformákat alakított ki a dél-koreaiak, de még inkább az észak-koreaiak körében, amely a háborúba beavatkozó három nagyhatalomnak a mai napig állandó fejfájást okoz. A világ szerencséjére a vietnami kommunisták messze nem bizonyultak olyan hajthatatlanul keményvonalasnak és mániákusnak, mint az észak-koreaiak, ez azonban nem feltétlenül alakult volna így a konfliktus hibernálása, vagyis az országot kettévágó határ megszilárdítása esetén is.

És hogy a kedves olvasó ne maradjon ütős kép-, pontosabban filmanyag nélkül, a vietnami háború egy alternatív értelmezésével búcsúzom:

Felhasznált irodalom:

James Hershberg - L.W. Gluchowski: Who Murdered "Marigold"? New Evidence on the Mysterious Failure of Poland's Secret Initiative to Start U.S.-North Vietnamese Peace Talks, 1966 (link)