by Rammjaeger83 & SchA
A felkelők elleni tevékenység (COIN) több múltbéli példáját megvizsgáltuk már, és mivel a médiafigyelem középpontjába került szíriai belháború immár 17 hónapja zajlik, épp itt az ideje, hogy ezt a konfliktust is szemügyre vegyük hasonló szempontok szerint. Ami kormányellenes tüntetésnek indult, országos kiterjedésű fegyveres felkeléssé vált, melynek kimenetelét és időtartamát csak nehezen lehetne megjósolni.
Jellegét tekintve a felkelés néhány tekintetben a hidegháborús korszak klasszikus “népi felszabadító” harcait idézi. A Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) nyíltan külföldi támogatásban részesül, és a külföld előtt igyekszik magát hangzatos ideológiai célokért küzdő szabadságharcosok egységes szervezetének feltűntetni. A jóval prózaibb valóság viszont alapvetően inkább az összetettebb viszonyokra hajaz, melyeket a közelmúltban Afganisztánban és Irakban is láthattunk.
A belső viszonyok
Az alapvetően területi alapon szerveződő felkelők nemcsak világnézeti, de felekezeti vonalak mentén is megosztottak, nem fedezhető fel a körükben egységes parancshierarchia, vagy a kormány megbuktatásán túlmutató közös politikai cél - egyes csoportjaik legalább annyira gyűlölik egymást, mint Aszadot, ill. még papíron sem az FSA tagjai. Annyit viszont a javukra lehet írni, hogy olyan területeken is megjelentek, ahol eddig szilárd volt a kormányellenőrzés, és szervező-koordinációs képességeik is látványosan javulnak, még ha ez valószínűleg külföldi támogatás és segítségnyújtás eredménye is. A harcok éleződése következtében a Nemzetközi Vöröskereszt polgárháborúnak nyilvánította ugyan a szíriai állapotokat, ennek azonban ellentmond az a körülmény, hogy az FSA most sem képes területek tartós ellenőrzésére és védelmére, és minden képesség terén súlyosan alulmarad az ellenségével szemben.
És a rossz hírek itt még nem érnek véget, szemmel láthatólag egyre jobban radikalizálódnak a felkelők egyes csoportjai, apróságoktól kezdve, mint síiták szemében nem túl pozitív személyekről - Muawiyya és Yazid - elnevezett dandárok (habár ez a legbetegebb elnevezésű dandár, már ha nem kamu az egész hír), át az al Kaida híres-hírhedt, és Szíriában egyre gyakrabban előbukkanó fekete zászlaján, egészen a vészesen terjedő öngyilkos merényletekig. A szírek - nem bántásként a többiekre nézve - jóval iskolázottabbak és szekulárisabbak, mint sok más arab nép; az a fajta fanatizmus, ami az öngyilkos merényletek mozgatórugója, jóformán ismeretlen volt az országban a közelmúltig (amiben persze nagy szerepe volt az öreg Hafez al Aszad leszámolásának a Muszlim Testvériség helyi ágával a '80-as években). Amikor két héttel ezelőtt egy öngyilkos merénylő végzett a szír védelmi miniszterrel, sok szerepéből némileg kieső nyugati sajtótermék majdnem, hogy tapsolt az akcióhoz, pedig nem ártana belegondolni, hogy milyen rendszereket eredményez az ilyen mentalitású forradalmárok győzelme. Arról nem beszélve, hogy ezek szerint van jó öngyilkos merénylet, meg rossz öngyilkos merénylet...
Sokak számára bizonyára vigaszt jelent, hogy a kormány sem áll a helyzet magaslatán. A nagykönyv szerint a COIN négyötödrészt politikai, ötödrészt pedig katonai harc, ennek ellenére az Aszad-rendszer nem sok erőfeszítést tett a kompromisszumokra, a növekvő belső feszültség békés politikai eszközökkel való kezelésére, ugyanakkor a jelek szerint a felkelők katonai legyőzésére sincs koherens stratégiája. Ahogy arra számítani lehetett, a sorozott, gépesített szíriai hadsereg többé-kevésbé minden szempontból alkalmatlan az efféle harcra, és csak jelentős létszámfölénye akadályozta meg a felkelők jelenleginél is nagyobb sikereit. Ugyanakkor az egykori keleti tömb államaival ellentétben Szíria nem rendelkezik kifejezetten a belső rendfenntartásra megszervezett, jelentős erejű belügyi alakulatokkal - a nagy “barátság” dacára tehát a szovjet minta átvétele korlátozott mértékű volt.
Úgy látszik, ismét megerősítést nyert tehát a népszerű vélekedéssel ellentétes tétel, mely szerint a diktatúrák bizony nem feltétlenül értenek jobban a COIN-hoz a demokráciáknál (persze más kérdés, hogy alighanem rengeteg más ország sincs felkészülve ilyen fenyegetésekre, a belső berendezkedésüktől függetlenül). És ez annak dacára is igaz, hogy Aszadot több körülmény segíti: ő is nyíltan kap külföldi támogatást, a saját felségterületén harcol, amelyet csapatai bizonyára jól ismernek, a felkelők zöme pedig egy jól elkülöníthető felekezethez tartozik. A képet persze árnyalja, hogy ez a felekezet történetesen a lakosság többségét teszi ki, és a külső támogatás is kétélű fegyverré válhat: minél többet kap belőle bármelyik fél, annál kevesebb késztetése lesz a népi támogatás megszerzésére, márpedig a COIN során ez döntő.
szíriai életképek
Összességében mit lehet tehát elmondani a várható harci fejleményekről és az Aszad-rendszer túlélési esélyeiről? Ami a háború időtartamát illeti, egy gyakran ismételt megállapítás szerint egy fegyveres felkelés rendszerint hosszú folyamat, akár sikeres, akár nem. A hatékony COIN iskolapéldájának tekintett malájföldi szükségállapot pl. 12 évig tartott, de az egy igen alacsony intenzitású konfliktus volt kis létszámű erők között. Annyi biztos, hogy ezzel szemben a szíriai felkelés legfeljebb még 2-3 évig húzódhat a jelenlegi intenzitással, másképp a szembenálló felek minden tartalékukat felélik.
Aszad alapvető problémája alighanem az, hogy a sikeres COIN jellemző sarokköve a mélyreható politikai kompromisszum - pl. El Salvador esetében a demokratizálás, Kenya, Maláföld és Omán esetében pedig a nemzeti függetlenedés. Márpedig az ilyesmi Szíriában felettébb problematikus, mivel elkerülhetetlenül véget vetne a felekezeti kisebbségek, elsősorban persze az alaviták kivételezett helyzetének, politikai-gazdasági hegemóniájának, ami a jelenlegi rendszer alapját képezi. Ez természetesen nemcsak a politikai vezetés, hanem az említett kisebbségek ellenkezésével is találkozna.
Aszad már nincs abban a helyzetben, hogy a felkelőkkel kiegyezve békés rendezéssel, hatalommegosztással tegyen pontot a konfliktus végére, de erre nincs is nagyon oka addig, amíg az említett kisebbségek nem támogatják a felkelést, az ellenzék pedig megosztott marad. Ráadásul a harcok elhúzódása esetén a szélsőséges erők megerősödése, így a felkelők további fragmentálódása várható, ami az egyre átláthatatlanabb helyzet következtében egy külső beavatkozás esélyét is csökkenti.
további szíriai életképek
A külső szereplők
A rendszer legfőbb külföldi támogatója, az orosz kormány ehhez képest kevésbé súlyos dilemmákkal néz szembe. Vélhetően ezután sem fog annyi segítséget adni Aszadnak, ami a felkelés pusztán katonai eszközökkel történő gyors leveréséhez elegendő, ám erre nincs is szüksége. Nem túlzottan jelentős szíriai érdekeltségeit - mint pl. haditengerészete tartuszi karbantartási-utánpótlási létesítménye, továbbá energetikai befektetések és hadiipari megrendelések - akkor is biztosítani tudja, ha a damaszkuszi központ hatalma csorbát szenved, és az ország egyes területei felett elveszíti az ellenőrzést.
A Kreml számára ez nem a létező legjobb forgatókönyv, de a harcok kezdete óta Aszad hatalmon tartása nem követelt meg, és valószínűleg nem is fog megkövetelni tőle jelentős anyagi-politikai áldozatokat, másrészt a rendszer bukása után a helyi érdekeltségeinek védelmére senki nem adna neki garanciát. Ha nem kerül sor a felkelők melletti sikeres katonai intervencióra, a "fejlett Nyugat" részéről várhatóan a diktatúra gazdasági elszigetelésének stratégiája fog érvényesülni - pontosabban folytatódni -, ahogy azt Kuba, Észak-Korea, Burma Mianmar és (az 1991-es Öböl-háború után) Irak esetében is láthattunk.
A történelmi tapasztalatok szerint a bekövetkező ellátási problémák ellenére ez nem rendíti meg a rendszer alapjait, nem növeli belső megbuktatásának valószínűségét, továbbá az orosz (és kínai) gazdasági térnyerés lehetőségeit sem csökkenti, ráadásul a kapcsolatok felszámolása miatt megszűnnek a nyugati politikai nyomásgyakorlás esélyei. Oroszország tehát ebben az esetben sem járna különösebben rosszul. Aszad nemzetközi páriává válása persze kifejezetten kedvező lenne a felkelés legfőbb mecénásai, Szaúd-Arábia és Katar szempontjából, mivel számukra az optimális végkifejlet a Szíriában érvényesülő iráni befolyás teljes kiiktatása, lehetőleg a szunnita hegemóniára épülő baráti diktatúra hatalomra segítésével. Ha ez történetesen nem sikerül, az Aszad-rendszer gyengítésével akkor sem vállaltak semmiféle külpolitikai kockázatot, sőt a "közel-keleti demokratizáció" támogatóinak szerepében tetszeleghetnek a gyanútlan nyugati közvélemény előtt, ami természetesen a kínos bahreini eseményekről is elvonja a figyelmet.
Egy szíriai rendszerváltás lehetséges hatásai a szomszédságban
Törökország
A török kormány az FSA egyik legnagyobb támogatója, fegyver és pénz érkezik a török határon át, és a felkelők mozgását is megkönnyíti, hogy a török határőrség legalább is eltűri a tevékenységüket. Ankara számára a legnegatívabb forgatókönyv nem a felkelők vagy Aszad győzelme lenne, hanem az elhúzódó polgárháború, ahol a területek nem központi iránytás alatt állnak, hanem mindenféle helyi milíciák kezében vannak. Kurd milíciák kezében, hogy pontosabbak legyünk. Erdogan a bizonyos (csendben elhalt?) Phantom-incidens óta most vetette fel legkomolyabban, hogy a török hadsereg bizony átkirándul Szíria területére, hogy odacsapjon a PKK helyi szövetségeseinek.
Kérdés, hogy az oroszok és a kínaiak mit szólnának, ha a török légierő megbombázná az Aszad számára is kellemetlen kurd erőket. Ugyanis ez sokkal realisztikusabb forgatókönyv, mint hogy török katonák tízezrei átmennek békét fenntartani Szíriába (lásd az Iraki Kurdisztánban végrehajtott, már-már rutinjellegű akcióikat).
A sajtó által a előszerettel a “jó” (FSA) és a “rossz” (kormányerők) harcának lefestett konfliktus tagadhatatlanul megmutatná a valódi kaotikus arcát, ha Törökországnak nem az egyik fél mellett, a másik fél ellen, hanem a saját jólfelfogott érdekeit követve kellene a fegyverekhez nyúlnia a központi hatalom meggyengülése miatt erőre kapó kurd szeparatizmus ellen. Minél jobban meggyengül a rezsim, annál nagyobb lesz erre az esély.
Libanon
A XX. században, ha a szomszédai nyakig voltak a szarban, mozgolódásuk eredményeként Libanont is mindig beterítette egy tekintélyes hullám, és ez most sem lesz másképp. Akár túléli a konfliktust Aszad rendszere, akár bukik, a libanoniak szívni fognak. A szerkesztőség véleménye szerint bukás esetén persze hatványozottan.
Az első számú probléma a szunnita lakosság radikalizálódása: nem csak arról van szó, hogy a helyi szunniták a szokásosnál vehemensebben próbálnak fellépni Damaszkusz (vélt és valós) támogatói ellen, hanem arról, hogy a Szíriában termékeny táptalajra talált al-Kaida franchise és radikális fundamentalista társaik előbb-utóbb átmennek Libanonba is, elvégre ott egy fokkal kellemesebb a dzsihádot vívni, elhajlók, síiták és hasonlók meg ott is akadnak dögivel.
A wiki szerint már 28.000 regisztrált szíriai menekült van Libanonban, a tényleges szám pedig akár 90.000 is lehet. De a menekültek összetételében időközben változás állt be: míg a konfliktus kezdetén főleg szunniták menekültek át Homszból, és a határ menti falvakból, mostanra egyre nagyobb számban érkeznek a vallási kisebbségek tagjai is. Hozzávéve az első pontot, a szunnita fundamentalizmust, sok párhuzamot találhat az ember a ‘70-es évekkel.
Aszad bukásának egyik legnagyobb vesztese a Hezbollah lenne. Napi szinten a Hezbollaht sokkal szorosabb szálak fűzik Damaszkuszhoz, mint Teheránhoz (érdemes összahasonlítani a sajtóközleményeiket 2009-ből az iráni tüntetések vérbe fojtásának idejéről a mostaniakkal), arról nem is beszélve, hogy Damaszkusz kulcsszerepet tölt be az iráni támogatás Libanonba juttatásánál. Egy FSA-győzelem, vagy akár a kormányerők szignifikáns meggyengülése, veszélyesen meggyengítené a Hezbollaht.
Hogy miért veszélyesen? Izrael eddig két háborút indított azzal a szándékkal, hogy úgymond a gyökeresen megváltozott geopolitikai helyzetet kihasználva egyszer és mindekorra leszámol a síita szervezettel. Ez volt az egyik mozgatórugó, amikor 1993-ban, a libanoni polgárháború lezárulta után megtámadták Libanont, mert a HA továbbra is folytatta a felszabadító harcot, és 2006-ban is sokat nyomott a latban, hogy a szíriai hadsereg 2005-ös kivonulásával alapvető fordulat következett be Libanonban. Kétszer számítottak arra, hogy a HA az új helyzetben már verhetőnek fog bizonyulni, hiába. A szerzők bátran fogadnak, hogy Aszad bukásától számított 1 éven belül Izrael újra támadna valamilyen mondvacsinált ürüggyel, amiért persze egész Libanon, és az ország mind a 19 hivatalos vallási felekezetének tagjai szívnának. (Lásd a bulgáriai terrortámadást, amit Netanyahu azonnal a HA-nak tulajdonított, mintha a bombakészítés™ és az izraeli állampolgárok meggyilkolása™ Hezbollah védjegy & monopólium lenne, viszont a síita szervezeten és Iránon kívül senki nem neheztelne a világon Izraelre.)
Irak
A 2011-es arab forradalmi hullám előtt önjelölt szakértők még a félelmetes, Teherántól Bejrútig érő síita tengely rémével ijesztgették a tájékozott közönséget. Ez az ábránd már a múlté, azonban nem lehet elmenni a lehetőség mellett, hogy Irán a számára kedvezőtlenül alakuló geopolitikai helyzet miatt úgy kompenzálná magát Szíria elvesztéséért, hogy Irakban terjeszti - még tovább - a befolyását.
Irak 2003-as lezúzása mennyei ajándék volt Iránnak, és azóta Irak az iráni diplomácia és titkosszolgálatok aktív műveleti terepe. Az amerikaiak kivonulása még egyszerűbbé tette a dolgokat, ezért az IRGC tábornokai eljátszhatnak a gondolattal, hogy széles eszköztárukat és sakkfiguraként mozgatható iraki politikusokat felhasználva még szorosabbra vonják a kapcsolatokat Bagdad és Teherán között, mintegy jelezve Szaúd-Arábiának és GCC-s szövetségeseinek, hogy nincs még minden lejátszva a Közel-keleten.
Megfordítva a képet, egy FSA győzelem, vagy legalább is az iraki-szír határ tartós megszerzése arányosan több, kedves szunnita fegyveres megjelenését is magával hozhatja Irakban - ironikus módon, hasonlóan a 2000-es évekhez, amikor Aszadék is bátorították (és pénzelték, és felfegyverezték, etc.) az iraki népet, hogy az lerázza az amerikai megszállás rabigáját. Ősi bölcsesség, hogy a forradalom nem áll meg az országhatároknál, és habár egy Aszad-Maliki párhuzam több, mint erőltetett volna, a kétbites szunnita dzsihádisták erről máshogy is vélekedhetnek, elvégre a szunnita-síita felekezeti vérengzés mára Irak nemzeti sportjává vált.
Utolsó kommentek