Oroszország idén végleg megszabadul hadseregének T-62-es harckocsijaitól, adta hírül az Izvesztyija. Az hadsereg-modernizációs tervek keretében Moszkva felszámolja a még mindig több mint 900 db-ból álló járműállományát, melyet a legtöbbet harcolt orosz gyártmányú harckocsiként tartanak számon. A közelmúltbeli botrányok által megtépázott orosz védelmi minisztérium lépése a hadsereg modernizálásának hosszú folyamatába illik.

A T-62-es harckocsi tervezése 1957-ben indult, miután hamar kiderült, hogy a T-55-ös változat 100 mm-es ágyúja nehezen lenne képes átütni nyugati társai, a Centurion illetve az M48 Patton páncélzatát. A nyizsnij tagili Uralvagonzavod Leonyid Karcev vezetésével működő tervezőirodája 1959-ben rukkolt elő a prototípussal. A 40 tonnás, 650 km maximális hatótávolságú, U5TS 115 mm-es ágyúval, 7,62 mm-es PKT géppuskával és  12,7 mm-es DSKM légvédelmi géppuskával ellátott közepes harckocsi sorozatgyártása 1961-ben indult be, majd még ugyanabban az évben rendszerbe is állították. 

“World War II armor is the kind of thing that cheers me up when I'm down.”

/War Tard/

A franciaországi Saumur városában található a világ legnagyobb páncélosmúzeuma. Gondolva azonban azokra a kedves olvasóinkra is, akik valamiért még ennek hallatán sem indulnak kapát-kaszát eldobva Saumur felé, hadimúzeumokat bemutató sorozatunk keretében - a kiállítás méretére való tekintettel rendhagyó módon két részletben - itt a KatPolon is teszünk egy (feltehetőleg eleve kudarcra ítéltetett) kísérletet a kivételes élmény átadására. Az első részben kedves olvasóink bepillantást nyerhetnek a múzeum történetébe és megismerkedhetnek a világháborús gyűjtemények néhány érdekesebb darabjával. A teljes galéria a cikk végén található.

Köztudott, hogy a vallásokról az átlagemberekben kialakított képet elég durván torzítják a hírek a fősodorbeli médiából, hiszen miközben például az iszlámról és a muszlimokról az olyan dolgokra szokás asszociálni, mint erőszak és terrorizmus, addig például a buddhisták rendes, békeszerető népként élnek az emberek képzeletében. A Mianmarban művelt, népirtásba hajló etnikai tisztogatás, vagy a sri lankai hadsereg tamil lakossággal szemben elkövetett atrocitásai valahogy nem tudják befolyásolni ezt a képet.

Egy nem titkoltan vallási profilú szervezet által készített jordániai tanulmány vállalkozott arra a nemes feladatra, hogy kvantitatív módon összehasonlítsa a különböző vallások body count-ját az elmúlt két évezredből, hogy szakszerűen megállapítsa, melyik szolgált rá a békés és melyik a vérszomjas jelzőkre. Előre szólok, hogy ez szerintem - a cikkben kifejtett okokból - nem sikerült, de vitaindítónak nem rossz az ötlet.

Kevés olyan ország van Közép-Európában, amely ne mondhatná el magáról valamilyen formában, hogy évszázadokig a függetlenség és megszűnés különböző fázisai között ugrándozott, ahogyan azt szomszédai aktuális nagyhatalmi érdeke éppen megkívánta. Lengyelország azonban, amely stratégiai fekvése miatt már évszázadok óta éket képez az orosz és német nagyhatalmak között, talán még az átlagosnál is színesebb hadtörténelmet mondhat magáénak.

Lengyelország sorozatunk következő tagjaként több szempontból is egyedi. Egyrészt nem szomszédos hazánkkal, sőt a legendás lengyel-magyar barátság okán haderejének vizsgálatakor nem is lényeges kitérnünk arra, hogyan is teljesítenénk a varsói sólymok és társaik ellenében. Mérete és jelentősége miatt mégis megérdemli, hogy az eddigi országoknál nagyobb teret szenteljünk neki.

Cikkünkben nankingi barangolásunk egy másik fontos állomását, a Tajping Mennyei Királyság Múzeumát mutatjuk be, mely a Csing-dinasztiát (1644-1912) megrengető, máig rengeteg egyetemes katonai és politikai tanulsággal szolgáló parasztfelkelést és az abból kifejlődő államot tárja a nyilvánosság elé. Az Európában kevéssé ismert, a magyar középiskolai tanagyagban is éppen csak megemlített tajping felkelés (1850-64) legalább 20 millió főre becsült okozott emberveszteségével a 19. század legvéresebb konfliktusa volt. Az egy fanatikus újkeresztény által alapított mozgalom a 19. század közepi Kína általános válságán felemelkedve elemi erejű kihívást intézett a tespedt, konzervativizmusba merevedett politikai-társadalmi rend ellen és bukását gyakorlatilag szinte kizárólag belső okoknak, a korrupciónak, hatalmi harcoknak és hitelessége elvesztésének köszönheti. Elsöprően gyors sikerének és hamar bekövetkező bukásának máig érvényes tanulságai annyira fontosnak találtattak, hogy a tárlat kiírása szerint a Kínai Kommunista Párt Központi Pártiskolájának hallgatói számára a múzeum alapvető fontosságú látnivaló.

/A cikkben szereplő személynevek vagy helyszínek leírásakor (amennyiben létezik) a magyar írásmódot, míg ahol nincs elterjedt magyar írásmód, a pinyin formát használjuk./

A tajping felkelés (1850-64) 

A 19. század közepére a legnagyobb kiterjedését elérő, a hosszú, jobbára békés 18. századi prosperitásába beletespedt Kína korábban nem látott méretű kihívásokkal találta szembe magát. A lenézett britektől elszenvedett ópiumháborús vereség (1840-42) rávilágított a korábban viszonylagos bezártságban élő mandzsu Csing császári rendszer gyenge pontjaira, elsősorban a merev konzervativizmusra. A kormányzat nem volt képes kezelni a kínai dinasztiák dinamikáját sem: a nyugodt, békés fejlődés idején megnövekedett népesség élelmiszer- és földigényével a merev, korrupcióba merülő rendszer nem tudott lépést tartani, a földéhes, növekvő létszámú parasztság pedig az 1840-es évek válságjelenségeinek sűrűsödésével és a természeti katasztrófákkal ellenérzéseinek adott hangot, és ez egyre inkább tömeges méreteket öltött.

A béketábor ogadeni győzelme után a SzU és Kuba természetesen igyekeztek elterelni a figyelmet a háború megelőzésére tett diplomáciai húzásaik csúfos kudarcáról azzal, hogy a történtekért minden felelősséget a Szomáliát magukhoz édesgető arab olajmonarchiákra és azok nyugati cinkosaira toltak, ám ez a borítékolható hozzáállás sem akadályozta meg, hogy külpolitikailag még jobban el ne szigetelődjenek az afrikai eseményekbe való otromba beavatkozásuk következtében.

Azt persze könnyen indokolni lehetett a nemzetközi jog alapján, hiszen a segítség egy katonai agressziót elszenvedett szuverén államnak érkezett, abban pedig deklaráltan egyetértettek az afrikai országok (is), hogy megengedhetetlen a gyarmati időkben meghúzott államhatárok erőszakos módosítása. Ám még a SzU iránt jóindulattal viseltető harmadik világbeli vezetők is tisztában voltak vele, hogy Barre vezérőrnagy és Mengisztu alezredes egyformán elvtelen, gátlástalan, törtető opportunisták, így ha egy külső hatalom előbb az egyik, aztán egy hirtelen váltással a másik hóna alá nyúl, az semmiképp nem a következetes politizálás vagy a bölcsesség jele.

1977 augusztusában a Kremlben döntés született arról, hogy Etiópia még korántsem szilárd "forradalmi" kormányának katonai támogatást kell adni a benyomuló szomáliai hadsereg elleni harcra. De ennek érdekében aligha határozták volna el magukat a bármiféle kockázatvállalástól viszolygó agg pártvezérek egy grandiózus légihíd elrendelésére, ha három hónappal később Szomália diktátora, Barre tábornok a barátsági szerződés felmondásával lényegében döntési kényszer elé nem állítja őket. Az addigi halogatást főleg az a feltételezés motiválta, hogy az Etiópia melletti látványos kiállás esetén a térség Amerika-barát államai válaszul csapatokat küldenek majd Szomália kisegítésére.

A szovjetek - jellemző módon - feleslegesen aggódtak. A kissé elbizakodott Barre úgy szakított meg velük minden együttműködést, hogy nyugati katonai segítségre még ígéretet sem kapott. Sőt: pálfordulása és új arab puszipajtásai ellenére teljesen egyedül maradt a világpolitikai porondon vérmes hódító terveivel. Szaúd-Arábia, Egyiptom, Pakisztán, Irán (gyengébbek kedvéért: akkor még monarchia) arra adtak neki pénzt és hadianyagot, hogy elhagyja a szovjet tömböt és hatalmát is megőrizze - arra nem, hogy nemzetegyesítő nagy álmokat hajkurásszon fegyveres erővel. Egyáltalán nem zavarta őket az egyre reálisabbnak tűnő lehetőség, hogy a szomáliai csapatok Ogadenben vereséget szenvednek. Ettől függetlenül szárnyra kaptak sajtóértesülések a szomáliai légierőben szolgáló pakisztáni, iraki és szír vadászpilótákról, sőt bevetett egyiptomi és iraki szárazföldi egységekről, de mindez a szenzációkeltés, nem pedig a tömegtájékoztatás tipikus példája volt.

Az etióp katonai hírszerzést nem lepte meg különösebben, hogy 1977 elejére Etiópia és Szomália a háború szélére sodródott, hiszen Barre tábornok és elődei sosem csináltak titkot szándékukból az összes szomáli népcsoport egy nagy hazában való egyesítésére. Azzal már két évvel korábban reálisan számolt, hogy Szomália teljesen felkészült a támadásra, és első lépése a gerillaegységek tömeges kiképzése és bevetése lesz. Azt azonban nem látta, talán nem is láthatta előre, hogy Etiópia pozíciói mennyire és milyen gyorsan előnytelenné válnak. A hadsereg vezetőségében rendet vágó politikai tisztogatások, frakcióharcok mellett a keleti határok védelmét gyengítette az egységek részleges átcsoportosítása is az ország északi részére, ahol a vérben gázoló Derg uralma ellen fellázadt fegyveres csoportok Eritrea és Tigre növekvő hányadát tartották ellenőrzésük alatt. Természetesen ez sem kerülte el a szemfüles Barre figyelmét.

Mivel elég világossá vált, hogy a nemzetközi szocializmus ügye szempontjából Ogaden homokjában igen kellemetlen fejlemények érlelődnek, a gyorsan romló helyzet mielőbbi szanálása érdekében a szovjetek mellett egyetlen latin-amerikai kistestvérük, Kuba is aktivizálta magát, elvégre etnikai-kulturális értelemben mégiscsak több köze volt a fekete kontinenshez, másrészt a SzU-t leszámítva a béketáborban kb. egyedül ápolt szoros kapcsolatot mindkét érintett állammal.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerencsétlen sorsú afrikai állam, melynek a nagy Szovjetunió fegyverezte fel, szervezte meg és képezte ki az addig majdnem nulla szinten álló haderejét. Aztán néhány évvel később ezt csúnyán elverte egy ugyanolyan szerencsétlen szomszédos állam hadereje. Hadtörténeti szempontból önmagában ez nem lett volna annyira kirívó vagy ritka esemény azt leszámítva, hogy azt a haderőt is a Szovjetunió fegyverezte fel és szervezte meg, kiváló példát szolgáltatva arra, hogy a gyakran emlegetett világpolitikai Nagy Játszma a várakozásokkal köszönő viszonyban sem lévő eredményeket is produkálhat.

On the other other hand, we have the example of the late, unlamented Soviet Union, which enthusiastically played the Game of Nations in Afghanistan, Ethiopia, Cuba, Angola, Mozambique, Guinea-Bissau and other strategically vibrant hellholes. How's that working out for them? /Steve Sailer/

A hidegháború évtizedeiben ez a tartalmas időtöltés a szovjet pártvezérek részéről abban a törekvésben nyilvánult meg, amit a szemléletes leírásokat kedvelő megfigyelők "bakugrásnak" neveztek. Röviden összefoglalva ez azt jelentette, hogy a Kreml maradandó tényezőnek fogadta el az USA-barát rendszerekből álló gyűrűt, amely (a náluk jóval ellenségesebb Kínával kiegészülve) a szovjet hatalmi tömböt körbezárta, és inkább távolabbi vidékekre vetette tekintetét, hogy új szövetségi rendszer kiépítésével ellensúlyozza a szovjet tömb előnytelen földrajzi helyzetét. Az "aki nincs ellenünk, az velünk van" jelmondatot nálunk Kádár nevéhez kötik, de Moszkvában ezt már korábban, az egész földtekére vonatkozóan meghirdették. Ezt a későbbiekben persze az "enyhülésre" meg a "békés egymás mellett élésre" hivatkozva tették, de a fő bátorító mozzanat inkább az európaiak gyarmatbirodalmainak gyorsuló széthullása volt.  

Nanking, a kínai "déli főváros" egyik legfontosabb és leghíresebb nevezetessége elsősorban nem hadimúzeum, azonban az általa felölelt tárlat, épületek és kiállítási tárgyak a harci eseményekben nagyon is gazdag, 1840-1949 közötti kínai történelem egyik legfontosabb, katonai vonatkozásokban (és kiállítási tárgyakban) is bővelkedő helyszínét mutatják be. Nanking japánok általi bevételének és az általuk a civil lakosságon elkövetett embertelen mészárlás 75. évfordulóján cikkünkben az első ópiumháború kitörését kiprovokáló mandarinok rezidenciáját, a tajping-felkelés (rekonstruált) hatalmi központját, az 1912-ben Szun Jat-szen által itt kikiáltott és általa három hónapig innen irányított Kínai Köztársaság polgári és katonai vezetőinek kezdetleges hivatalát, a Csang Kaj-sek nevével fémjelzett Kuomintang (KMT) kormányzatának, illetve Vang Csing-vej japánbarát kollaboráns ellenkormányának székhelyét magában foglaló Kínai Modern Történelem Múzeumát (vagy ahogy a promóciós anyagokon kissé hanyagul hívják: Elnöki Palotát) mutatjuk be. A tárlaton a 20. századdal kapcsolatos kínai történelemszemlélet utóbbi időben végbemenő változásai is hangsúlyosan leképeződnek. A múzeum egyébként a Kínai Népköztársaság azon kevés helyszíneinek egyike, ahol a Kuomintang és a Kínai Köztársaság vitatott megítélésű, a tajvani kormány által jelenleg használt zászlaja is nyilvánosan látható.