Hivatalos nevén a Kínai Népi Forradalom Hadimúzeuma az egyetlen, a teljes kínai haderőről szóló átfogó hadtörténeti múzeum. Az 1960-ban a kommunisták polgárháborús győzelmének 10. évfordulójára  megnyitott pekingi létesítmény a kínai hadtörténet 1840 utáni időszakára, különös tekintettel a Népi Felszabadító Hadsereg első négy évtizedének harcaira (az 1937-45 között folyó kínai-japán háborúra, az 1927-49 között folyó kínai polgárháborúra, az 1950-53 közötti koreai háborúra és az 1969-es szovjet-kínai konfliktusra) és nyomokban az utóbbi 20 év néhány fejlesztésére koncentrál. A jelenleg átalakítás alatt álló múzeum udvarán felállított pavilonokban Kína büszkén mutatja be a látogatóknak a japán, a kínai nacionalista, az amerikai és a szovjet haderő ellen elért sikereinek tárgyi bizonyítékait.

Grodin & Rammjaeger83 & SchA

[FIGYELEM! Az alábbi cikk az Ön szellemi egészségére káros, még ha nem is teljesen komoly gondolatokat tartalmaz. 18 IQ alatti látogatók számára elolvasása egyáltalán nem, szellemileg kiskorú fórumfighterek számára pedig csak Seduxen + sör kombinációjának társaságában ajánlott. Bárminemű hasonlóság vélt vagy valós személyekkel, helyszínekkel és eseményekkel csak a fantázia és az Ön agyhullámait befolyásoló Echelon műve.]

Magyarország nagyon közel van a polgárháborúhoz. De az biztos, hogy a mi népünk áll majd a vesztesek oldalán, mert nincsen pénzünk és nincsenek fegyvereink. (Mohácsi Viktória)

Időnként fel-felröppen a hazai sajtóban, hogy nemzetünk jövőjéért, vagy éppen saját jövőjükért aggódó politikusok polgárháborút vizionálnak kis hazánkban. A bevezető sorban idézett hölgy mellett a Bar!kád barikád túlsó oldalán álló Juhász Oszkár és Lenhardt Balázs is tettek már hasonló kijelentéseket. Mi, mint a haza ügyét szívükön viselő szakbloggerek komolyan elgondolkoztunk, milyen forgatókönyv szerint is alakulna Magyarország sorsa akkor, ha bekövetkezne a legrosszabb.

Miután előző cikkünkben áttekintettük Lengyelország elhelyezkedéséből és stratégiai helyzetéből adódó biztonsági dilemmáit, most lássuk, mit tud felvonultatni a német és orosz nagyhatalmak közé szorult Varsó katonai téren, és egyáltalán hol és hogyan vonultatják fel mindezt.

Musztafa Kemal Atatürk szerepéről a mai formájában létező Törökország megteremtésében egyszer a következő hasonlatot hallottam: képzeljük el,  hogy 1919-ben Stromfeld Aurél, miután visszafoglalta a Felvidék tekintélyes részét, elűzi a Tanácsköztársaság vezetését, kiveri a románokat Erdélyből, és végül olyan békeszerződést csikar ki az antant hatalmaktól, mely az eredeti terveikkel ellentétben Magyarországnál hagyja a többségében magyarok lakta területeket. Atatürk munkássága persze ennél jóval jelentősebb, azonban a modern és szekuláris Törökország nem születhetett volna meg reformjai nyomán, ha előbb nem húzza keresztül vérrel és vassal a minden irányból hazájára támadó ellenségei számításait.

Az Írországban régóta népszerű viccek közül az egyik egy angol megszálló katonáról szól, aki szuronyával keresztüldöfi az idegen uralom ellen tiltakozó ír prolit, aztán a forma kedvéért hangosan összeszidja és jól bele is rúg néhányat, miközben a szerencsétlen kivérzik az árokban. Utolsó erejével a haldokló pápista még megkérdezi: "miért haragudtok ránk ennyire?", mire az angol lehajol és a fülébe súgja: "te disznó, sosem fogjuk megbocsátani nektek, amit veletek tettünk".

Kb. erre a kedélyes párbeszédre emlékeztettek a többségében ingerült és utálkozó internetes reakciók, amelyek az átlagemberek részéről az elmúlt héten itthon érkeztek A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban - Levéltári dokumentumok 1941-1947 című (itt is megrendelhető) kiadvány megjelenésére. A címet nagy rosszindulattal sem nevezhetjük szenzációhajhásznak, és a rövid kommentártól eltekintve a mű lényegében nem más, mint összesen négy orosz archívumból származó, a közönség elől eddig elzárt 185 hivatalos dokumentum gyűjteménye, márpedig az efféle csontszáraz nyelvezetű anyagok közös ismertetőjele, hogy tartalmuktól függetlenül az utca emberét legfeljebb ásításra ingerlik. Főleg akkor, ha kb. 70 évvel ezelőtt gépelték papírra azokat.

Rammjaeger83 & SchA

London mára az ott dolgozó kitántorgók révén a második/ötödik (aligha vette bárki is a fáradságot, hogy pontosan utánanézzen, hanyadik) legnagyobb magyar várossá vált, így ha valaki rokonokat, ismerősöket látogat odakint, vagy az unortodoxia elől a ködös Albionba menekülve éppen belevág pizzasütő/biciklis futár/stb. karrierjébe, annak javasoljuk, hogy mindenképpen látogasson el a RAF londoni múzeumába. Tömegközlekedéssel is kiválóan megközelíthető (Északi vonal, Edgware ág, Colindale állomás), a belépés pedig díjtalan, így megmaradnak a fontok egy esti pub meglátogatására, ahol a nap élményeitől megihletve ki lehet beszélni, hogy végül is a Spitfire vagy a Bf-109 volt-e a jobb gép. Az alábbi, 2009-ben készített képeket a blog.hu berkeiben vacsad néven futó olvasónk bocsátotta rendelkezésünkre, melyért ezúton is köszönetet mondunk neki. 

"Most már bátran nézhetünk elébe minden orosz harckocsitámadásnak. Magyar szívvel és harcias akarattal, bízva katonai erényeinkben és jól kiépített védelmi rendszerünkben várjuk az orosz támadást. Ha kedvük van, jöjjenek. Ha komolyan támadnak, akkor majd meglátják, hogy milyen erősek vagyunk." - Vitéz Szabó László vezérőrnagy, a 7. könnyűhadosztály parancsnoka, 1943. jan. 9.

"A szovjet erők nagy lendülettel elindított támadásai a magyar és német csapatok ellenállása következtében ki sem bontakozhattak. A magyar arcvonal egyetlen pontján betört ellenséges csapatokat már a támadás megkezdésének másodnapján megsemmisítették." - Pesti Hírlap, 1943. jan. 16.

Minden bizonnyal a kedves olvasó is emlékszik a cikkek, visszaemlékezések, elemzések kisebb garmadájára, amely nemrég a 70. évforduló alkalmából a doni katasztrófáról megjelent szerte az itthoni médiában (lásd pl. itt). Az a fajta időszak ez, amikor az egyébként többnyire mellőzött történészeket is felkeresik a sajtó munkatársai, hogy ugyan mondjanak már az adott témáról néhány értelmes dolgot. Így aztán elég világos képet alkothatunk arról, mi a mai általános megítélése a szerencsétlen sorsú 2. honvédhadsereg történetének. De hogyan tálalták ezt akkor, a történtek idején? Mivel a brit háborús propaganda kapcsán egy kommentelő felhívta a figyelmünket a Magyar Nemzeti Filmarchívum gyűjteményére, amely a Neumann Nonprofit Kft. jóvoltából online is megtekinthető digitalizált formában, úgy döntöttünk, utánajárunk.

Egy kedves olvasónk jóvoltából ma újabb címmel bővülhet a világ hadimúzeumait bemutató sorozatunk. Következzen tehát néhány kép a nagy német román uralkodóról, I. Ferdinándról elnevezett bukaresti hadtörténeti múzeum különlegességeiről. A képanyag mennyisége talán nem eget rengető, de kárpótol ezért néhány különösen figyelemre méltó darab. A képek nagyobb méretben (gyengébbek kedvéért) rákattintás után tekinthetőek meg.

5.g & CN & NagyH & Rammjaeger83 & SchA

Tapasztalataink szerint nemcsak kis hazánkban, de a nyugati világban is népszerű tévhitek alakultak ki a hagyományos hadviselésről, elég csak az ezzel kapcsolatos közbeszédben etalonnak számító II. világháborúból eredő általánosításokra gondolni. A mai bejegyzésben ezekből szedtünk csokorba és vizsgáltunk meg közelebbről néhányat.

A harmadik nankingi múzeum, melyet blogunkon tárgyalunk, nem hadimúzeum, ugyanakkor a második japán-kínai háborúhoz (1937-45) szorosan köthető eseménysort tárgyal. Egyfelől a múzeumnak kevés a közvetlen hadi vonatkozása, hisz az akkori kínai fővárosért 1937-ben rövid ideig folytak harcok. Másfelől viszont a japán hadsereg által a város lakóin végrehajtott módszeres mészárlás a modern kínai történelem egyik legnagyobb traumája, a nemzeti megaláztatás egyik szimbóluma és a japán-kínai kapcsolatok be nem hegedt sebe. A mészárlás ténye, annak japán hivatalos források általi maszatolása az elmúlt évtizedekben a japán-kínai kapcsolatokat folyamatosan megterheli, és a két ország közötti konfliktusok során újra és újra felszínre kerül. A kínai közgondolkodásban Nanking meggyalázásaként ismert, szinte napra pontosan 75 évvel ezelőtt véget ért borzalmakat bemutató múzeum megrázó kiállítás, síremlék, emlékmű és tisztelgés is egyben a hat-nyolc hét alatt meggyilkolt, 300 ezer főre tehető áldozat előtt.