"Most már bátran nézhetünk elébe minden orosz harckocsitámadásnak. Magyar szívvel és harcias akarattal, bízva katonai erényeinkben és jól kiépített védelmi rendszerünkben várjuk az orosz támadást. Ha kedvük van, jöjjenek. Ha komolyan támadnak, akkor majd meglátják, hogy milyen erősek vagyunk." - Vitéz Szabó László vezérőrnagy, a 7. könnyűhadosztály parancsnoka, 1943. jan. 9.

"A szovjet erők nagy lendülettel elindított támadásai a magyar és német csapatok ellenállása következtében ki sem bontakozhattak. A magyar arcvonal egyetlen pontján betört ellenséges csapatokat már a támadás megkezdésének másodnapján megsemmisítették." - Pesti Hírlap, 1943. jan. 16.

Minden bizonnyal a kedves olvasó is emlékszik a cikkek, visszaemlékezések, elemzések kisebb garmadájára, amely nemrég a 70. évforduló alkalmából a doni katasztrófáról megjelent szerte az itthoni médiában (lásd pl. itt). Az a fajta időszak ez, amikor az egyébként többnyire mellőzött történészeket is felkeresik a sajtó munkatársai, hogy ugyan mondjanak már az adott témáról néhány értelmes dolgot. Így aztán elég világos képet alkothatunk arról, mi a mai általános megítélése a szerencsétlen sorsú 2. honvédhadsereg történetének. De hogyan tálalták ezt akkor, a történtek idején? Mivel a brit háborús propaganda kapcsán egy kommentelő felhívta a figyelmünket a Magyar Nemzeti Filmarchívum gyűjteményére, amely a Neumann Nonprofit Kft. jóvoltából online is megtekinthető digitalizált formában, úgy döntöttünk, utánajárunk.

A Vezérkari Főnökség 6. Nemzetvédelmi és Propaganda Osztálya (VKF-6) alárendeltségébe tartozó, a 2. magyar hadsereggel egyidőben a keleti frontra küldött haditudósító század tevékenysége alighanem a II. világháborús magyar szerepvállalás egyik kevéssé ismert fejezete. A magyar állami szervek ugyanolyan komolyan vették a háborús propagandát, mint a többi hadviselő fél, így az összesen 14, egyenként négyfős stábból álló század felszerelés, szakmai felkészültség terén nem maradt el német, szovjet vagy akár angolszász kollégáik mögött. A mozgó nyomdákkal, hangstúdióval ellátott egységek fele a hátországban, a többi pedig a hadműveleti területeken tevékenykedett. Íme egy rövid bejátszás az ünnepélyes frontra indulásról:

(A század - akkor modernnek számító - eszközeiről itt egy másik felvétel.) Ők voltak felelősek a frontkatonákat szórakoztató tábori mozik működtetéséért, a honvédek és hátramaradt rokonaik közötti kapcsolattartás elősegítéséért, de legfontosabb feladatuk természetesen az volt, hogy a keleti frontot bemutató "nyersanyaggal" lássák el a sajtót, a rádiót és a Magyar Film Iroda Részvénytársaságot (MFI), amely a horthysta propagandagépezet valószínűleg legfontosabb fogaskereke volt. Ez a cég készítette ugyanis a heti filmhíradót, amely 1924 és 1944 között összesen 1084 adást élt meg, és vetítése már 1926-tól minden moziban kötelező volt. A magyar fegyveres erők erre szakosodott szervei egyaránt tanulmányozták a nyugati és szovjet propagandisták tevékenységét, és hozzájuk hasonlóan arra jutottak, hogy a propaganda leghatékonyabb eszköze a film.

A 2. hadsereg parancsnoksága alatti haditudósító század felvételeit ennek megfelelően a Vezérkari Főnökség bírálta el, a jóváhagyott anyagokon a végső technikai munkálatokat pedig egy budatétényi központban végezték el nagy műgonddal. Az MFI persze nemcsak hazai forrásokból dolgozott, gyakran a Deutsche Wochenschau adásait vette át. A tényleges harcokról csak kevés film készült, és nemcsak azért, mert a haditudósítók testi épségére is gondolni kellett, hanem mert a korabeli technológiával nem volt könnyű éles, jó minőségű, a nézők számára is élvezhető felvételeket készíteni a tüzérségi gránátok becsapódásáról, légicsapásokról meg effélékről. A probléma kiküszöbölésére Örkény határában katonai egységek bevonásával komplett harckocsi- v. lovassági rohamokat, partizánvadász akciókat "játszottak el" a kamerák előtt. Zsákmányolt harceszközöket is rendszeresen felhasználtak ilyen célokra, egy alkalommal pl. egy szovjet páncélost csörlővel vontattak, miközben a honvédek "megtámadták" majd kézifegyvereikkel hősiesen "leküzdötték". További érdekesség, hogy a felvételek készítésekor nem rögzítettek hangot - a hanganyagot máshol vették fel, és természetesen erre szolgáló műtermekben "keverték rá" az adott filmfelvételre.

Némely tudósítás "hamis" mivolta a kritikus szemlélő számára eléggé egyértelmű. Itt pl. Horthy István kormányzóhelyettes és bajtársai elvileg egy T-34-et iktatnak ki, az ismert okból hírhedtté vált MÁVAG Héja típusú vadászgépeket repülve:         

Persze az egész jelenetet röhejesnek találja az, aki egy kicsit is konyít a II. világháborús haditechnikához, de ez nem volt lényeges, mivel 100 néző közül kb. 99 ismeretei nem terjedtek ki erre a témára. Külön vicces, hogy a film elkészítéséhez a Ju-87 zuhanóbombázók jellegzetes hangját "vették kölcsön". Ehhez képest nem is tűnik akkora turpisságnak, hogy egy másik tudósításban a lelőtt szovjet harci gép szerepét játssza a Stuka. Egy másik - gyaníthatóan az Alföld sík vidékén, de legalábbis a hátországban készült - felvételen bolsevista orvlövészeket láthatunk, akik felismerik harcuk hiábavalóságát, és egy búzatáblából spontán módon felbukkanva megadják magukat a magyar honvédeknek.

Ám korántsem volt mindig szükség ilyen kirívó csalásokra, a haditudósítók feladata elvégre nem a szó szoros értelmében vett tájékoztatás volt. Külföldi kollégáikhoz hasonlóan sablonok szerint dolgoztak, bátran építve az előítéletekre és sémákra, melyeket vagy ők és más propagandisták formáltak, vagy már korábban gyökeret eresztettek a néplélekben. Ennek megfelelően a haditudósítások is jól elkülöníthető témakörökbe csoportosíthatóak. Lássunk erre néhány példát.

A honvédcsapatok ünnepélyes útnak indítása ill. későbbi fogadtatása

Az ilyen események hírértéke magától értetődő. Az alábbi felvételen pl. egy frontra induló páncélvadász alakulat budapesti búcsúztatását láthatjuk. A magam részéről nem is annyira a Nimród típusú páncélgépágyúkat találtam érdekesnek, hanem hogy a menyecskék bor vagy pálinka helyett az ősi magyar italnak aligha nevezhető sörrel kínálják a honvédeket.

Ez az alakulat pedig 1943 első napján indult útnak - remélhetőleg a kéményseprő tényleg szerencsét hozott nekik, és túlélték a doni áttörést. Kassán a huszáralakulatokat nem más, mint Kállay miniszterelnök búcsúztatta, nem egészen egy évvel később pedig a 2. hadsereg hazatérő parancsnokát, Jány Gusztáv vezérezredest üdvözölte:

A realitásokkal számolva a kormányfő kénytelen volt elismerni, hogy a 2. hadsereg sajnos veszteségeket is elszenvedett a télen, de a Don menti védekező harcok sikertelen mivoltáról természetesen még Jány sem beszélhetett nyilvánosan. A súlyos horderejű eseményekről a hazatérő csapatok nagykanizsai fogadtatása kapcsán sem eshetett szó. A hátország és a honvédség közötti szoros köteléket voltak hívatottak még bemutatni a sebesült katonáknak való ünnepélyes karácsonyi ajándékosztásról és a frontharcosok részére szervezett adománygyűjtésről szóló híradások.   

A katonák mindennapjai

Örökzöld téma volt ez minden hadviselő ország médiájában. A filmhíradó szerint a becsületes magyar baka nyers jókedvvel száll szembe a szürke hétköznapok nehézségeivel és unalmával, miközben orosz civilek lelkes, önkéntes segítségével téli szállást, máskor pedig hadifoglyokat mozgósítva vasutat épít, lábadozás közben pedig játékokat és asztali díszeket készít és segít aratni. Itt egy tábori lókórház életébe nyerhetünk bepillantást - előre szólok, hogy a felvétel a lóbuzi olvasók nyugalmának megzavarására alkalmas, mivel egy szerencsétlen állat gázkamrába zárását is bemutatja.

Olyan monoton feladatokat is el kellett végezni, mint a kocsijavítás, járműjavítás vagy a kenyérsütés, de persze a harc közben vidáman megpihenő csapatok is visszatérő motívumnak számítanak, lásd pl. itt és itt. Az utóbbi bejátszás jó példa arra, hogy néha a propaganda is burkoltan kimondja az igazságot, mivel arról tájékoztatják a nézőket, hogy az akadályokat "a magyar honvéd hagyományos szelleme és győzni akarása" győzi le - megfelelő felszerelésről, kiképzésről nem esik szó. (Mellesleg bemutat zsákmányolt amerikai gyártmányú harckocsikat is.) Ezen a felvételen pedig cirkuszi mutatványokhoz konyító honvédek szórakoztatják bajtársaikat, a német tiszteket és és az orosz civileket is.

Harc a partizánok ellen

1942 kora nyarán a 2. hadsereggel együtt a honvédség 5 további hadosztálya is a keleti területekre érkezett a már ott működő megszálló erői kiegészítésére. Az ő tevékenységük szintén a II. világháborús magyar részvétel kevéssé ismert fejezete, nagyrészt azért, mert politikai okokból a magyar és a szovjet/orosz vezetés a kellemetlen téma feszegetését 1945 óta egyszer sem tartotta kívánatosnak. Némileg más volt a helyzet a háborús filmhíradók készítői esetében, mivel számukra a keleti fronton egyre erősödő partizánharc alkalmat nyújtott a bolsevik ellenség barbár, gátlástalan mivoltának újbóli hangsúlyozására és a civil lakosság szovjet örökségű mélyszegénységének bemutatására. Ebben a tudósításban az utóbbi jelenség háttérbe szorul ugyan, itt viszont már a kenyerüket a nélkülöző oroszokkal megosztó honvédeket láthatunk:   

Azt mondjuk a rombolást elnézve nem tudom, mégis milyen otthonokba tudtak "visszatérni" a pórul járt civilek. Valamilyen megfontolásból ebben a tudósításban is mutatnak felgyújtott faházakat. Mindenesetre elmondható, hogy a filmhíradók az orosz lakosság iránt inkább szánalmat, mint gyűlöletet vagy megvetést voltak hívatva kiváltani - mondjuk a tetvészkedés, mint az "orosz tisztálkodás egyik módjának" bemutatása azért megmosolyogtató.

A megvert ellenség

Ehhez felesleges kommentárt fűzni. A háborús propaganda egyik állandó figurája a foglyul ejtett, toprongyos, koszos baka.

Hasonló hír látható itt és itt.

A győzedelmes harc

Nos igen, mi másról is szólna a háborús filmhíradók zöme. Az alábbi film egy felderítő műveletről szól. Némelyik részlet olyannyira realisztikusnak tűnik, hogy akár valódi összecsapásról is készülhetett - persze mérget azért nem vennék rá:

Ez a felvétel egy magyar bombázóalakulatot mutat be, amely szemmel láthatóan nem tart ellenséges légicsapástól (felhívnám a figyelmet a robbanótöltet platóról való lepakolásának egyszerű módjára). Ebben a tudósításban - gyaníthatóan a hatás kedvéért - egy harckocsik még fákat is kidönt a kamera előtt, itt pedig páncéloscsapást láthatott a nagyérdemű, bár a célba vett ellenség nem bukkan fel:

Máshol rejtélyes célból való vízbe lövöldözést mutatnak be. Előnyomulás a Don felé:

A "doni védekező harcokat" megörökítő alábbi felvétel pedig valódi gyöngyszem:

Az még hagyján, hogy szinte biztosan Magyarországon készült, de a doni áttörés idején a 2. hadsereg kötelékében nem voltak páncéloserők (a keleti fronton állomásozott ugyan egy magyar páncéloshadosztály német parancsnokság alatt, de az sem Turán típusú harckocsikkal volt felszerelve). A súlyos vereség tényét természetesen a filmhíradókban is elhallgatták/félremagyarázták, és erősen idealizált képet festettek a védekező csapatok helyzetéről (további hasonló tudósítások megtekinthetők itt.)

Végezetül fel kell tenni a kérdést, hogy mégis mennyire volt hatékony a magyar háborús propaganda? Nem szívesen ismételgetek kliséket, de...ezt már utólag nehéz megítélni. Ehhez nincs köze annak, hogy ma hogyan ítéljük meg a magyar részvételt a II. világháborúban, mivel véleményünket akaratlanul is befolyásolják a részvétel és a végső vereség hosszú távú következményei, többek között a 40 évnyi létező szocializmus. Egy dolog biztos: Szlovákiával vagy Romániával ellentétben Magyarországon sem a köznép, sem a politikai-katonai vezetés körében nem alakult ki számottevő ellenállás a németek oldalán folytatott harc ellen. És ez is egy olyan kellemetlen tény, melynek okait 1945 óta senki nem feszegeti szívesen.

Horthy médiamunkásai minden jel szerint kiváló munkát végeztek.

Felhasznált irodalom:

Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért

Vécsey Aurél: A II. világháború Magyarországon