Musztafa Kemal Atatürk szerepéről a mai formájában létező Törökország megteremtésében egyszer a következő hasonlatot hallottam: képzeljük el,  hogy 1919-ben Stromfeld Aurél, miután visszafoglalta a Felvidék tekintélyes részét, elűzi a Tanácsköztársaság vezetését, kiveri a románokat Erdélyből, és végül olyan békeszerződést csikar ki az antant hatalmaktól, mely az eredeti terveikkel ellentétben Magyarországnál hagyja a többségében magyarok lakta területeket. Atatürk munkássága persze ennél jóval jelentősebb, azonban a modern és szekuláris Törökország nem születhetett volna meg reformjai nyomán, ha előbb nem húzza keresztül vérrel és vassal a minden irányból hazájára támadó ellenségei számításait.

Egy birodalom végnapjai

Az Oszmán Birodalom számára az első világháború 1918. október 30-án, a mudros-i fegyverszünettel ért véget. Ekkor "Európa beteg embere" már inkább egy feltrancsírozott hullára emlékeztetett: a birodalomban kaotikus állapotok uralkodtak, a háborús veszteségek és az örmény népirtás súlyos vérveszteséget (több,  mint 3 millió halott)  és csillapíthatatlan etnikai gyűlöletet szültek. A törökök ezen felül ekkor már  - ne felejtsük el az 1911-1912-es líbiai és az 1912-1913-as balkáni háborút - lényegében 7 éve hadban álltak. A fegyverszünet a törökök számára megalázó feltételekkel párosult: az oszmán hadsereget a határőrizeti és rendfenntartási feladatokra szolgáló csapatok kivételével le kellett fegyverezni, a összes oszmán hadihajót át kellett adni az Antant hatalmaknak. Fegyverszünet értelmében a már elfoglalt területeken túl Szíria, Mezopotámia még oszmán kézen lévő része, a Boszporusz és a Dardanellák stratégiai létesítményei is brit és francia kézre kerültek, és britek és franciák fenntartották maguknak a jogot, hogy további területeket szálljanak meg, ha „olyan helyzet merülne fel, ami veszélyezteti az antant csapatok biztonságát".

A fegyverszünet határai gyakorlatilag azonnal semmissé váltak, a Sykes-Picot egyezmény szellemében a franciák 1918. novemberében elfoglalják Kilikiát, a britek december elsején északra nyomulva megszállják Moszul térségét, később Ayntab (a mai Gaziantep), Maras és Urfa is a kezükre kerül. Az európai oldalon görög-francia csapatok nyomulnak Isztambul irányába. November 13-án Antant megszállás alá kerül az oszmán főváros is, pár hónappal később, 1919. február 8-án pedig Franchet d'Esperey francia tábornok szövetséges csapatok, köztük görög egységek élén, fehér lovon látványosan bevonul Isztambulba, nem titkoltan II. Mehmed 1453-as hasonló tettére utalva. Keleten a Kaukázusban az Orosz Birodalom széthullása következtében már megformálódott egy örmény állam, mely az egykori orosz területeken túl az oszmán Van tartományt is ellenőrzése alatt tartotta, és jelentős területeket követelt magának Kelet-Anatóliában (Erzurum, Bitlis, Sivas, Diyarbekir, Mamuret el-Aziz - Vannal együtt a "hat örmény tartomány", és Trabzon). Az örmények szerencsétlenségére a védnökeik az amerikaiak voltak, akik hamar, 1919 végétől kivonultak Európa világháború utáni rendezésből, Wilson 14 pontja meg nem sokat ért a puskacsövekkel szemben, de erről majd később.

A britek és a franciák sikerein felbuzdulva hamarosan két új szereplő jelenik meg, akik szintén hatalmas szeleteket akarnak a török tortából. 1919. márciusában az olaszok partra szállnak Antalyában és északra nyomulnak Kuşadası – Afyon vonalig. Ők a britekkel és a franciákkal 1917. április 26-án kötött Saint-Jean-de-Mauranne-i egyezmény alapján tették a kezüket a nekik "jogosan kijáró" keleti területekre, mert az Olasz Királyság területi ambícióit nem elégítette ki a líbiai sivatag. A határvonalak és elsősorban Izmir (Szmirna) városa miatt azonban összeütközésbe kerültek a kis-ázsiai hadszíntérre lépő görögökkel. Utóbbiak a britek, amerikaiak és a franciák jóváhagyásával 1919. május 15-én szállnak partra Izmirben, céljuk pedig egy többségében görögök lakta "újbizánci birodalom" megalakítása a Megali Idea, a Nagy Terv keretében. A görögöknek minden okuk meg volt az optimizmusra: 6 évvel korábban, 1913. májusában az első balkáni-háborút jelentős területi nyereséggel zárták, majd még ugyanabban az évben a korábbi szövetségeseivel szembeforduló Bulgáriát is megverték és újabb területeket szereztek. 1919. elején már borítékolható volt, hogy Bulgáriától további területeket kapnak, csapataik ellenőrzésük alatt tartották Kelet-Trákiát, és úgy tűnt nem lesz, mi megállítsa a görög gőzhengert Anatóliában sem.

A párizsi béketárgyalásokon a görögök által bemutatott rendezési javaslathoz fűzött térkép. Fontos megjegyezni, nem volt egységes álláspont, hogy pontosan hol kellene húzódni "Nagy-Görögország" keleti határainak Anatóliában, a fő cél az Égei-tenger és Márvány-tenger partvidékének megszerzése volt, tekintettel az akkor ott élő, nagy számú görög lakosságra.

Ha nincs a bolsevik forradalom, az orosz cár is  megjelent volna az osztozkodásnál területeket követelve a Kaukázusban és Észak-Anatóliában, a Boszporuszra és a Dardanellákra pedig csak a brit ellenállás miatt nem nyújtotta be területi igényét. A születőfélben lévő Szovjetuniót, mint pária államot az Antant kihagyta a rendezésből, a forradalmi Törökország viszont pont emiatt később benne talált rá első szövetségesére.

Belső káosz

A problémákat súlyosbította, hogy miközben az Oszmán Birodalmat minden irányból fenyegették, az oszmán vezetés nem igazán volt ura a helyzetnek.  A háború alatt az országot lényegében az Ifjú Törökök mozgalmából eredő CUP (İttihat ve Terakki Cemiyeti / Egység és Haladás Bizottsága - a cikk az angol rövidítést használja) irányította. 1918. októberében a kabinet lemondott, a CUP vezetői közül aki tehette, elmenekült az országból (többekkel később örmény merénylők végeznek, bosszúból az örmények ellen elkövetett atrocitásokért), a többieket a szultán, VI. Mehmed (Mehmed Vahdettin) hadbíróság elé állíttatta. Mehmed nem érezte biztonságban trónját az ingatag helyzetben és nem titkoltan a britekre és franciákra támaszkodva szándékozott megtartani hatalmát, emiatt ellenállás nélkül teljesítette minden követelésüket, és nem érdekelte, hogy ezzel mennyit árt az amúgy is megtépázott országnak. A CUP-nek még a nyomát is el akarta tüntetni, ezért tisztogatásba kezdett az államigazgatásban és a hadseregben, majd 1919. március 4-én sógorát, Damad Ferid Pasát nevezi ki nagyvezírnek.

Persze a török nép körében az  első pillanattól kezdve felütötte a fejét az ellenállás az idegen megszállással szemben. Úgynevezett Jogvédelmi Bizottságok (Müdafaai Hukuk Cemiyetleri) alakultak, nemzeti erőknek (kuva-yı milliye) nevezett fegyveres csoportok szerveződtek, hogy gerillaharccal, de legalább is passzív ellenállással hátráltassák az ellenség előrenyomulását, amennyire lehetett. Izmir elfoglalása után például Hasan Tahsin az első ember aki tüzet nyit a görögökre pisztolyával (és pillanatokkal később az első ember, aki ellenállóként tűzharcban elesik), miután látta, hogy a görög katonák bajonettjeikkel halálra döfik a város török parancsnokát, amiért az nem volt hajlandó hangosan éltetni a görög elnököt, Venizelost. Az úr egyébként nem egy véletlenül odatévedt amatőr volt, a világháború alatt a török titkosszolgálat berkeiben, a Különleges Erőknél (Teşkilat-ı Mahsusa) szolgált. Jól jellemzi a helyzetet, hogy az Izmirben tartózkodó, több száz fős, felfegyverzett török helyőrség miért nem fejtett ki semmilyen ellenállást a görögökkel szemben - a szultán kifejezett parancsban tiltotta meg ezt nekik. Szintén a Különleges Erőkhöz tartozott az a Cerkes Ethem, aki miután a világháború alatt komoly tapasztalatot szerzett a felkelések, felforgató tevékenység elfojtásában szerte a birodalomban, most ennek ellenkezőjére használta fel tudását a görögökkel szemben. Gyakorlatilag az inváziót követően azonnal, 1919. májusában megkezdi az ellenállás megszervezését. Mobil erői (Kuvva-i seyyara) jelentős szerepet játszanak a görög előrenyomulás fékezésében, mivel Venizelos seregei Izmir "pacifikálását" követően azonnal további terjeszkedésbe kezdtek, később azonban meglepő fordulatot vesz a sorsa, amikor szembekerül a formálódó ankarai vezetéssel.

Ebből a helyzetből kellett Musztafa Kemalnak (az Atatürk nevet csak 1934-ben kapta, de az egyszerűség kedvéért inkább így hivatkozok rá) valamit kihoznia. Nos, ő nem az az ember volt, aki megijedt a kihívásoktól. Katonai akadémián töltött éveiben kapcsolatba került az Ifjú Törökökkel és a CUP-vel is, és részt vett a "forradalmi szervezkedésben", amiért is félig száműzetésként Isztambulból a Damaszkuszban állomásozó V. Hadsereghez helyezték át, hogy drúz lázadók ellen harcoljon. Időközben elhidegült a viszonya a forradalmi erőkkel, ezért az 1908-as forradalom kevés pozitívumot hozott neki. Kitüntette magát mind a líbiai, mind a balkáni harcokban 1912-13-ban, de mégis a világháború első évét diplomáciai vonalon töltötte katonai attaséként Szófiában, és csak hosszas győzködése után állították újra aktív szolgálatba, ahol is a gyengén felszerelt 19. Hadosztály parancsnokának nevezték ki, hogy a német Liman von Sanders tábornok vezette V. Hadseregnek segédkezzen a Dardanellák védelmében. A "segédkezés" olyan jól sikerült, hogy egymaga feltörölte a padlót brit, francia és ANZAC seregekkel, megmentve a katasztrofális vereségtől az Oszmán Birodalmat (ha a Dardanellák elesnek, az antant flotta békésen elhajókázhatott volna Isztambulig, ahol a fenséges szultán palotájára foghatták volna 12 inches hajóágyúikat) és megadta az első témát az angolszász filmművészetnek az "idegen földön elkenik a szánkat, de mi vagyunk az erkölcsileg felsőbbrendű áldozatok, ezért sírjál értünk" típusú filmek hosszú sorában. Természetesen a XX. századi hadviselésben ritka eset, amikor 1 emberen múlik a győzelem, és a Gallipolinál aratott diadalból más török tábornokok és von Sanders is kivette a részét, de Atatürk volt az aki személyesen ment ki a frontvonalakra, tájékozódni a helyzetről, lelkesíteni a katonákat, és nem 100 kilométerről, egy kényelmes irodából küldözgette a "szép munka fiúk, csak így tovább" jellegű táviratokat.

A győzelemért "jutalmul" gyorsan eltávolították Isztambulból és 1916 februárjában az orosz frontra küldték, ahol Diyarbakirból kiindulva visszafoglalta Bitlis és Muş tartományokat. Szolgált még a Kaukázusban és Szíriában, majd egy súlyos betegséget követően, amivel Bécsbe kellett mennie gyógykezelésre, végül Palesztinában kötött ki. A fegyverletétel híre Aleppóban érte, ahol seregeit feloszlatták, őt pedig sürgősen Isztambulba rendelték. November 13-án ért vissza a fővárosba, pontosan aznap, amikor az első antantkatonák bevonultak. A szultán és belső köre úgy gondolták, hogy az ország katasztrofális helyzetéért a nacionalista erők a felelősek, ezért elleneztek és elnyomtak minden török ellenállási kezdeményezést, jöjjön az a hadsereg megmaradt egységeitől vagy a néptől. Atatürköt, mint egy olyan tisztet, aki hírnevet szerezett magának, de nem volt köze a CUP vezetőségéhez, kinevezték a IX. Hadsereg (Észak- és Kelet-Anatólia) leszerelési felügyelőjévé. A feladata volt biztosítani, hogy rendben megy az oszmán hadsereg egységeinek lefegyverzése és feloszlatása, az esetleges népi ellenállás elfojtása, mindezt együttműködésben a térségben állomásozó megszálló brit csapatokkal. Neki azonban valami egészen más járt a fejében. Kemal Atatürk 1919. május 19-én szállt partra Samsun városában. Hazája lehangoló helyzetét a következőképpen foglalta össze:

"A Nagy Háború hosszú évei kimerültté és fölödnfutóvá tették az embereket. Azok, akik a világháborúba taszították országukat és népüket, elmenekültek, nem törődve mással, csak a saját bizontságukkal.

Vahdettin, a trón és a kalifátus degenerált birtoklója azon munkálkodott, hogy valamilyen alávaló módon megmentse személyét és trónját, aggodalmának kizárólagos tárgyait. A Damad Ferid Pasha vezette kabinet gyenge volt, és hiányzott belőle a méltóság és a bátorság: a szultán akaratának volt alárendelve, és minden javaslatot elfogadott, mellyel megvédhette tagjait és uralkodóját. A hadsereget megfosztották fegyvereitől és lőszerétől, és ez a folyamat csak tovább folytatódott. Az antant hatalmak nem érezték szükségesnek, hogy betartsák a tűzszünet feltételeit. Mindenféle ürügyre hivatkozva, az antant flotta és csapatok Isztambulban maradtak. Adana tartományt megszállták a franciák, Urfát, Maraşt és Antepet az angolok, olasz csapatok voltak Antalyában és Konyában, angol katonák Merzifonban és Samsunban. Idegen tisztek, hivatalnokok és különleges ügynökeik voltak mindenütt. Végül, május 15-én... a görög hadsereg, az antant hatalmak jóváhagyásával, partra szállt Izmirben."

A helyi brit parancsnok azonnal látta, hogy Atatürk veszélyt jelent, és megbízatásával ellentétben a nemzeti ellenállás megszervezésén munkálkodik, de Isztambulba küldött táviratait rendre figyelmen kívül hagyták. Atatürk miután Samsunban megszilárdította helyzetét, Amasyaba ment ahol, a függetlenségi háború több más neves parancsnokával - Hüseyin Rauf (Orbay), Ali Fuat Pasa (Cebesoy) tábornok és Refet (Bele) ezredes - közösen 1919. június 22-én kiadta az amasyai körlevelét (Amasya Tamimi), melyben egy új politikai erő létrehozását sürgette szemben a tehetetlen oszmán kormánnyal, ellenállást sürgetett Isztambul szabotáló tevékenységével szemben és egy konferenciát hívott össze Sivasba, melyen minden tartomány védelmi bizottsága képviselteti magát. A körlevélre válaszul a szultán felmentette Atatürköt megbízatásából, mire ő lemondott a hadseregben betöltött minden tisztségéről és július 23. és augusztus 7. között megtartotta az Erzurumi Nagygyűlést. A gyűlés, mely elnökének választotta, kimondta, hogy a nemzet ellenáll mindenféle külföldi megszállásnak és befolyásnak -  ha erre az oszmán kormány nem képes, akkor egy átmeneti kormánnyal le kell váltani, a 6 keleti tartomány Törökország része, és nem lehet a keresztény lakosságnak olyan privilégiumokat adni, melyek aláássák az ország integritását és a társadalmi egyensúlyt.

Következett Sivas és a végleges szembefordulás a szultánnal.

Folyt köv.

Források:

Cambridge - History of Turks (gyűjtemény)

Hasan Kayali – The struggle for independence

Andrew Mango - Atatürk

Bernard Lewis - The emergence of modern Turkey

Feroz Ahmad - The making of modern Turkey

internetes források