Remélhetőleg senki nem maradt le a hírről, de a biztonság kedvéért megismételjük, hogy 2013. szeptember 21-én szombaton szerkesztőségünk ismét egy szolid összejövetelre invitálja a kedves olvasókat. Jelentkezni szeptember 20. éjfélig továbbra is lehet a jobb felső sarokban látható e-mail címen, a Facebook-oldalunkon (lásd jobb alsó sarok) vagy a blogbuli eredeti felhívásánál kommentben. A részleteket az eseménynek otthont adó budapesti vendéglátóipari egység felfedésével együtt a blog.hu-s regisztrációhoz tartozó, vagy a jelentkezéshez használt egyéb e-mail címekre küldött körlevélben legkésőbb 21-én reggel a jelentkezők tudomására hozzuk. Ha valaki ezt mégsem kapta volna meg, az legyen szíves jelezze ezt itt komment formájában vagy e-mailben.

Minél inkább jelentőségét veszíti világunkban az államközi háború intézménye, politikailag annál súlytalanabbá válnak a reguláris hadseregek, s így lassan elsorvad a díszszemlék szervezésének és rendezésének művészete is. Ezt rendszerint a nagyhatalmak fejlesztették tökélyre - gondoljunk csak pl. a Szovjet Hadsereg rendszeres Vörös téri magamutogatására, vagy a Wehrmacht parádéira -, ám a kisebb országok is igyekezték villogtatni képességeiket ezen a téren. Közülük máig ezt teszik azok, melyek a legutóbbi időkig is a háborús fenyegetés árnyékában éltek, vagy egyszerűen csak az átlagnál fontosabbnak tartották hagyományaik megőrzését. Mai posztunkban a könnyed szórakoztatás jegyében mutatunk be erre néhány példát.  

Mai összeállításunk első szereplője, a hajdanvolt egységes Szomália azon kevés országok közé tartozott, melyeknek a hidegháborús korszakban alkalmuk volt "kipróbálni" mindkét szuperhatalmi tömböt - persze csak a maguk távolságtartó módján. Fővezére és egyben történelmének legmeghatározóbb alakja, Sziad Barre tábornok ugyanis egy idő után túl szorosnak találta az orosz medve ölelését, ezért inkább hagyta, hogy az arab sólyom vegye szárnyai alá. Ennek következményeként hadseregének fegyverzetét szovjet, amerikai, brit, olasz stb. eredetű eszközök sajátos elegye alkotta. Jól tükrözi ezt az alábbi felvétel, melyet egyik kommentelőnk, tudi ajánlott figyelmünkbe, és amely Barre 1969. október 21-i hatalomátvételének 15. évfordulóján rendezett parádét örökítette meg.   

Kétszeri kihagyás után idén újra megrendezésre került a kecskeméti repülőnap, hazánk és nemzetünk egyetlen nyilvános, nemzetközi katonai bemutatója szárazföldön és égen. Mivel a Honvédségnek 2010 óta nem volt lehetősége nyilvános rendezvényen megosztani képességeit a hazai és külföldi nagyérdeművel, ezért érthetően nagy volt a nyomás a szervezőkön, hogy látványos és sikeres programmal szolgáljanak, nem beszélve a repülőnapokkal járó általános logisztikai - tömegkezelési kérdésekről. Szerkesztőségünk augusztus 3-án szombaton képviseltette magát a jeles eseményen, megcsodálandó a haditechnikai eszközök és a körülöttük nyüzsgő tömeg kombinációját 35 fok körüli hőmérséklet mellett. Az alábbiakban néhány életképet osztunk meg erről.

Miután az amerikaiak eltökélten hangoztatják, hogy az augusztus 21-én, al Ghouta ellen végrehajtott vegyi támadásért a szíriai hadsereg a felelős, a csapból is a hamarosan bekövetkező amerikai/NATO csapásról szóló híresztelések folynak. Mindenki elemez, a médiamunkások sorra veszik, milyen amerikai egységek kapcsolódhatnak be a támadásba, milyen fegyverekkel lövik/bombázzák majd a szír kormányerőket, ők mivel tudnak visszalőni/bombázni, stb, miközben a szerencsétlen ENSZ-vizsgálóbizottság még mindig a helyszínen kutakodik. Én kevésbé hardverorientált emberként azt mondom, hogy jóval kevesebben teszik fel a valóban lényeges kérdést: mi értelme van egy ilyen csapásnak?

Achtung, Achtung! Az ősz közeledtével ismét kötetlen találkozóra invitáljuk a kedves olvasóinkat, a már hagyományossá váló blogbuli keretében. A találkozó időpontja az Úr 2013. esztendejében szeptember havának 21. napja, mely nap szombatra esen. A víg malátaszármazék-fogyasztás este 7-től kezdődik és a mulató közönség igényeitől függően fejeződik be.

A bulira a megszokott módon, kommentben és/vagy a blog Facebook oldalán lehet jelentkezni, hogy tudjuk, körülbelül hány főre is számíthatunk.  A találkozó pontos helyét minden érintettnek privát üzenetben fogjuk tudtára hozni.

a KatPol blog szerkesztősége

Az elmúlt jó néhány napot az internettől és egyéb hírforrásoktól távol töltve, érdeklődve néztem utána, hogy mégis miről maradtam le. Szíriában még mindig lőnek, Egyiptomban még mindig tart a belpolitikai válság Morsi hívei és a hadsereg között, Izrael és a PFSZ újra tárgyalóasztalhoz ültek, ezekről gondolom mindenki hallott. Na és az megvan, hogy egy izraeli különleges alakulat kommandózott Libanonban, és vérző fejjel kellett menekülnie?

"Minden országnak van öröksége, amelyről az örökösök nem könnyen és nem szívesen mondanak le." /Donald Rayfield/

Az utóbbi évek egyik sajátos médiafejleményeként tartható számon, hogy a 2. világháború orosz értelmezése (is) szemmel láthatóan egyre nagyobb nyilvánosságot kap külföldön. Az orosz állami televízió által a közelmúltban a szovjet szerepvállalásról indított Nagy Háború c. dokumentumfilm-sorozat új évaddal jelentkezett, és a határokon átnyúló együttműködés példájaként a History Channel is műsorra tűzte (a nem sokkal fantáziadúsabb) Szovjet Vihar: a 2. Világháború Keleten címmel és angol (ill. nálunk magyar) szinkronnal. Az ötletgazdák bizonyára a "Vörös Vihar/Áradat/Gőzhenger" elnevezéseket is fontolóra vették, melyek hatékonyabban keltik fel ugyan a figyelmet, viszont túlságosan a hidegháborús nyugati narratívához kötődnek.

Cikkünk harmadik, befejező részében a krími háború végeredményében fontos szerepet játszó, ugyanakkor elfeledett északi front, valamint a távol-keleti front eseményeit tárgyaljuk. Mindemellett kitérünk a háború európai hatalmi helyzetet módosító utóhatásaira is.

1853. október 23-án tehát az Oszmán Birodalom, 1854. március 28-án pedig Nagy-Britannia és Franciaország üzent hadat az Orosz Birodalomnak. Mint korábban említettük, a háború a fő hadszíntér miatt "krími" néven vonult be a történelembe, a hadiesemények viszont már a cári csapatok 1853. július 2-i moldvai és havasalföldi bevonulásával, legkésőbb a török hadüzenet utáni havasalföldi orosz-török összecsapásokkal megkezdődtek. A hivatalos történetírás egyébként utóbbi eseményektől számítja a háború kezdetét. Cikkünk második részében a háború eseményeit tekintjük át a dunai, a kaukázusi és a krími hadszíntéren.

"Without victory, there can be no peace."

Tájékozottabb olvasóinkat valószínűleg felesleges emlékeztetni arra, hogy néhány nap híján 60 évvel ezelőtt Panmindzsonban fegyverszünet aláírásával fagyasztották be a szembenálló felek a Koreai-félszigetet dúló-tipró háborút. A "jeles" évforduló alkalmából alighanem komolynak szánt elemzések jelennek majd meg a nemzetközi médiában, kitérve talán arra is, hogy a fegyverszünetet az amerikaiak azóta részben felmondták, Észak-Korea deklaráltan nem tartja be többé annak rendelkezéseit, déli szomszédja pedig alá sem írta azt.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a két Korea a diplomáciai kapcsolatokat máig nem vette fel, akkor tényleg kár szépíteni a dolgot - ez a konfliktus rendezetlen, és ha drasztikus külpolitikai fordulatokkal nem számolunk, azt is nyugodtan kimondhatjuk: rendezhetetlen. Dél-Koreában ma is állomásoznak amerikai csapatok, és aligha jelentheti ki bárki teljes magabiztossággal, hogy a jövőben nem kell majd ismét harcba bocsátkozniuk - akár a két koreai állam újabb nyílt összecsapása miatt, akár (és ez valószínűbb) az észak-koreai állam összeomlása folyományaként.