Üdvözlöm minden kedves olvasónkat! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és ez itt a modern Kína történelmével foglalkozó sorozatunk idei első része.

Az előző rész tartalmából: Csang Kaj-sek Sanghajban a helyi alvilággal karöltve véres leszámolást rendez a helyi kommunisták körében – A Nemzeti Párt (KMT) két részre szakad: a baloldali érzelműek központja Vuhan, Vang Csing-vej vezetésével, míg a hadsereg nagy része Csangot támogatja – Újrakezdődnek a hadúri offenzívák a nemzetiek ellen, de végül kudarcot vallanak Feng Jü-hsziang, a „Keresztény Tábornok” beavatkozásának köszönhetően – Feng mindkét kormánnyal megállapodik, végül azonban Csang mellé áll – A baloldali KMT is szembefordul a kommunistákkal, kitör a nancsangi felkelés

Az eddigiekhez hasonlóan, az átírásoknál elsődlegesen a népszerű magyar átírást használom, mellette a pinyin vagy más bevett angolos alak zárójelben szerepel az első említéskor.

A tájékozódást segítő térképek ITT érhetők el.

A megaláztatás évszázada XIV: Zászlónk alatt egyesül majd minden ember (1927-1928)

A kommunista népfelkelés mítosza megszületik

A Nemzeti Párttal (Kuomintang, KMT) folytatott egységfrontpolitika bukását követően 1927. július 30-ra időzítették felkelésüket a vörös csapatok, ám erre csak augusztus 1-jén került sor. A mintegy 20.000 fős hadsereg parancsnoka Csou En-laj (Zhou Enlai) volt, tagjai között számos olyan akadt, akik később vezető szerepet töltöttek be a Kínai Vörös Hadseregben, köztük Csu Te (Zhu De). A nevek között azonban hiába keresnénk Mao Ce-tungét (Mao Zedong), aki ekkor még a vuhani, baloldali KMT-szárny üdvöskéje volt Vang Csing-vej protezsáltjaként. Még maga sem sejtette, mennyire is történelmi döntést hozott akkor, amikor úgy döntött, inkább elvtársaival tart. „Vigasztalannak éreztem magam, jó ideig nem tudtam, mitévő legyek” - nyilatkozta később a vacillálás napjairól.

A nancsangi felkelés kommunista propagandaképen; középen kék ruhában Csou En-laj agitál.

Sztálin, aki igen aktívan követte a kínai eseményeket, egyik grúz emberét, Beszo Lominadzét küldte az országba, míg a katonai hírszerzés (GRU) Kliment Vorosilov hadügyi népbiztosnak küldött jelentéséből kitűnik, hogy a legfőbb szovjet cél ekkor a Kínai Vörös Hadsereg felállítása volt. A most már a kommunisták mellett eltökélt Mao egy augusztus 7-i pártgyűlésen lelkesen támogatta a javaslatot, és megfogalmazta örökérvényű gondolatát, miszerint „a hatalom a puskacsőből ered”. Csen Tu-hsziu (Chen Duxiu) főtitkárt tették felelőssé a népfrontpolitika kudarcáért, és leváltották tisztségéből. Helyére az orosz vezetés egyik bábja került, Mao pedig tagja lehetett a Politbüronak, amely szovjet mintára a párt fő döntéshozó szerve volt.

Modernkori propaganda a felkelésről az Axis Of War: The First Of August című 2010-es filmben
(angol felirat elérhető)

Moszkva elhatározta, hogy a felkelt csapatokat délre, Kantonba vezényli, hogy ott tengeri úton orosz fegyverekhez juthassanak, és augusztus 5-én meg is kezdték a manővert. A körülmények aligha voltak ideálisak: se ellátmány, se lőszer nem volt elég, a harminc fokot meghaladó állandó melegben sokan a rizsföldek piszkos vizét itták, a sereg harmada pedig alig három nap alatt dezertált. Az első összecsapásra augusztus 20-án került sor: a kommunisták ezer fős veszteséget szenvedtek el, ám sikerült az útjukban álló KMT-erőket visszavonulásra kényszeríteniük. Augusztus 24-én sikerült visszaverniük a KMT támadását. Mao kezdetben amellett kardoskodott, hogy Hunan tartomány déli részén robbantsanak ki parasztfelkelést, és ott alakítsanak ki „bázisterületet”, ám ötletét hamar elvetették.

Az új nagyszabású terv a tartományi főváros, Csangsa (Changsha) bevétele lett, aminek ötletgazdája és „frontbizottsági parancsnoka” Mao lett. Mao a szovjet konzulátus elhagyását követően azonban nem Csangsába ment, hanem egy onnan száz kilométerre lévő biztonságos helyre, és a szeptember 11-én meginduló „felkelés” idején is ott tartózkodott. Az egész nagyon rövid ideig tartott, és Mao három nappal később máris visszavonulót fújt. Moszkva egyszerűen „kabaréfelkelésnek” minősítette a történteket, ám Mao máris elérte a célját, hiszen katonai kinevezést és 1500 fegyverest, vagyis tényleges hatalmat kapott. Az eseményt később a propaganda „őszi termés felkelésnek” nevezte, a hős parasztvezér Maóval az élen, aki azonban oda sem tolta a képét a „felkelés” idején. Mao hamarosan újabb trükkökkel elérte, hogy a rá bízott sereg feladja a csangsai terveket, és a banditák uralta hegyekbe vezette őket. Annyira új arc volt a hadseregben, hogy először a katonák helyinek hitték, és puskákat akartak cipeltetni vele. Mao "serege" a hegyekbe érkezés idejére hatszáz főre zsugorodott, ám ez is elegendő volt számára. Ők voltak „a szikra, amelyből tűz gerjedt”, saját szavai szerint.

A maradék kommunista erők szeptember 24-én elérték a célként kitűzött Santou (Shantou) kikötőjét, ám ott szovjet fegyverek nem várták őket, és végül a KMT ellentámadása miatt hat nappal később elhagyni kényszerültek azt. Ezzel a nyíltan vívott kommunista felkelés ötlete végleg dugába dőlt.

Személyes árulás a politikai hatalomért

A vuhani kormányzat kommunistaellenes fordulata és a Feng Jü-hszianggal (Feng Yuxiang) kötött szövetség úgy tűnt, biztosította Csang Kaj-sek hatalmát, ám a valóság nem is állhatott volna ettől messzebb. Most, hogy a KMT bal- és jobbszárnya már nem volt megosztott a kommunisták kérdésében, egyre többen tekintették a véres módszerekkel operáló Csangot a párt újraegyesítése útjában álló akadálynak. „Külön a kommunistáktól, szemben Csanggal” volt az új jelszó, és a Kanton környékét uraló hadúri csoportosulás, a Kuanghszi-klikk (Guangxi), amely eddig szövetségese volt, most titokban Vuhannal kezdett tárgyalásokat. Augusztus közepén a Katonai Tanács azt javasolta, hogy Csang főparancsnok helyett csak a keleti csapatok főparancsnoka legyen, mire ő azonnal felajánlotta lemondását, majd ahogy az egyik küldött az egység fontosságáról kezdett beszélni, egyszerűen kisétált és vonatra szállt, hazatérve szülőfalujába. Politikai szövetségesei szintén lemondtak, a sanghaji alvilág pedig beszüntette kifizetéseit a kormány számára.

Li Cung-zsen (Li Zongren), a Kuanghszi-klikk feje, Csang Kaj-sek egyik ellenlábasa.

Tíz nappal távozása után az északi hadurak egy 30.000 fős serege vonult Nanking ellen, amit az új Kuanghszi-klikk vezette kormány hatnapos csatában vert vissza, majd megverték a Vuhanhoz hű Tang Seng-csi (Tang Shengzhi) tábornok erőit is, aki hajón Japánba távozott. A két rivális, Vang és Csang, újra összefogtak, és Sanghajban tartottak megbeszélést. A helyzet december 11-én fordult nagyot, amikor Sztálin stratégiai zsenijét újfent megcsillogtatva parancsot adott egy kommunista felkelés kirobbantására Kantonban, ami rövid életűnek bizonyult és a klikk válasza véres volt: mintegy 5700-an vesztették életüket a harcokban és a megtorlásban. Az orosz konzulátust megrohamozták, és öt diplomatát végeztek ki, majd minden szovjet külképviselet bezárásáról és a diplomáciai kapcsolatok megszüntetéséről döntöttek. A kommunisták becslései szerint az év véres megtorlásai során 37.981 ember vesztette életét. Vang és a baloldali KMT ezzel teljesen hitelét vesztette, így Csangnak tőlük már nem kellett tartania.

Aj-ling már régóta megvetette Csang aktuális (második) feleségét, Jennie-t (lásd jobbra), akit egy egyszerű „ningpói parasztnak” tartott, és 1927 elején Sanghajba utazott, ahol felajánlotta Csangnak, hogy mellé állítja Ce-vent és a sanghaji üzleti köröket, de cserébe feleségül kell vennie húgát, Mej-linget. Csangot nem kellett sokáig győzködni: egy parasztlány nem versenyezhetett Kína legbefolyásosabb családjának legifjabb, Amerikában tanult lányával. Csang személyesen állt második felesége elé: „Elkeseredett vagyok. Aj-ling keményen alkudott, de amit mondott, az igaz. Az ő ajánlata az egyetlen módja, hogy elérjem a célomat, Kína egyesítését. Most arra kérlek, segíts. Könyörgök, ne mondj nemet. Végtére is, az igazi szerelmet a feláldozásra való hajlandóságban mérik”.

Csang azzal hitegette, csak öt évre küldi az Egyesült Államokba, „tanulni”, hogy addig megköthesse a politikai házasságot, majd visszatérhet, és akkor folytatják közös életüket. Jennie végül beadta a derekát, és a Csang lemondását követő héten elindult Amerikába. Mire San Franciscoba érkezett, megdöbbenten tapasztalta, hogy Csang egyszerű ágyasnak titulálta őt, és azt hazudta az újságíróknak, sosem volt a felesége. A nő szinte eszét vesztve futkározott fel-alá, a haját tépve és ordítva. Jennie 1933-ban tért vissza Sanghajba, majd a ’60-as években Hongkongba költözött, és 1971-ben halt meg. Sosem ment újra férjhez.

Csang egyik problémája ezzel megoldódott, ám továbbra sem dőlhetett hátra: Charlie Soong özvegye lenézte a katonákat, és azt is nehezményezte, hogy lánya kérője nem keresztény, már volt nős, és ágyasokat tart, valamint a húszas éveiben meglehetősen kicsapongó életet élt. 1927 szeptemberében Csang Japánba utazott, ahol Kobe közelében Szung asszony épp egy forró fürdős pihenőben töltötte napjait orvosi kezelése miatt, és itt ígéretet tett arra, hogy olvasni fogja a Bibliát – ám az áttérésre nem vállalt garanciát –, illetve fogadkozott, hogy már nincs más nő az életében. Ez elegendő volt ahhoz, hogy az eljegyzést bejelentsék. Csing-ling a rá jellemző Csang-ellenes éllel úgy fogalmazott: „abba is beleegyezett volna, hogy Holy Roller (a szertartások közben a földön fetrengő, erős érzelmi kitöréseket mutató protestáns szektatag – a szerk.) legyen. Szüksége volt őrá, hogy dinasztiát építhessen”.

Az esküvőre december 1-jén került sor Sanghajban (jobbra): előbb egy keresztény szertartásra a Szung-házban, majd a nagyobb nyilvánosság előtt egy kínai ceremóniára, ahol a negyven éves vőlegény és a huszonhat éves menyasszonya egybekeltek. Az esküvő által egyesült a gazdasági, a politikai és a katonai hatalom, ám Mej-ling ennek ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy a házasságuk ne kizárólag politikai jellegű legyen, és például megtanította férjének az angol „Darling” szót, de több szerelmeslevelet is váltottak. Csang, akit a fiatalkorában összeszedett nemi betegségek teljesen nemzőképtelenné tettek, azonban nem folytatott vele szexuális életet. Mej-ling elmondása szerint férje közölte vele, mivel van gyereke, és nem akar többet, így nem lesz nemi kapcsolat kettejük között.

Csang nem sokkal később nyílt táviratban támadta a Kuanghszi-klikk vezette kormányt, és a KMT berkeiből mindenhonnan pozitív visszajelzést kapott. Ho (He) tábornok, régi bizalmasa táviratban sürgette visszatérését. Csang azonban másoktól is kapott üzenetet: új felesége az egyik nap eltűnt otthonról, és hamarosan kiderült, hogy Nagyfülű Tu, a sanghaji alvilág egyik feje „biztonságba helyezte”, miután a nő állítólag Sanghaj egy veszélyes részén kóborolt. Csang rögtön megértette az üzenetet. 1928. január 1-jén aztán a KMT hivatalosan visszahívta posztjára, teljhatalmat kínálva neki. Nankingba három páncélvonat kísérte.

Az északi hadjárat vége

1928. január 4-én iktatták be az új kormányt Nankingban: Vang Csing-vej ismételt „orvosi kezelésre” utazott Európába, míg Csang a Politikai Tanács elnöke lett, és azonnal folytatta a két évvel korábban megkezdett északi hadjáratot. Egyetlen ellenfele mostanra Csang Co-lin (Zhang Zuolin), Mandzsúria hadura maradt, aki Pekinget és Északkelet-Kínát uralta. Szövetségei között ott volt a „Keresztény Tábornok” és Jen Hszi-san (Yan Xishan), a „Mintakormányzó”, így a déli erők jelentős túlerőben voltak. Szung Ce-ven, immáron sógoraként tért vissza a pénzügyminiszteri pozícióba és biztosította, hogy elengedő pénzzel rendelkezzen a hadjárathoz. Hogy a szovjetek távozásával elveszített szakértelmet pótolja, Csang Németországhoz fordult és először Ludendorff tábornokot akarta Kínába csábítani, de ő maga helyett Max Bauer ezredest javasolta, aki számos szélsőjobboldali tisztet is magával hozott. Bauer dicsérte a kínaiak „erejét, büszkeségét, józanságát és jószándékát”, szemben a „fehér faj” degenerációjával.

Mandzsúriai géppuskafészek

Csang kb. egymillió katonával vágott bele ismét az északi hadjáratba 1928. április 7-én. A „Keresztény Tábornok” 310 ezer főt, ő maga 290 ezer főt, a Kuanghszi-klikk 240 ezer főt, a „Mintakormányzó” pedig 150 ezer főt vezetett ezen erők közül. Az első célpont Santung (Shandong) tartomány volt, amelyet korábban már részben elfoglaltak a nemzeti erők, de aztán a belharcok idején elvesztették ezeket a területeket. A nemzeti csapatok május 1-jén keltek át a Sárga-folyón, és a tartományt addig vezető „Kutyahús Tábornok” erői fejvesztve menekülni kezdtek. Csang másnap érkezett a tartomány központjába, Csinanba (Jinan), ahol először tapasztalta meg a Japánok erejét és brutalitását.

Míg Csang (jobbra) Csinanban próbálta kezelni a krízist, a háború új fordulatot vett: a „Mintakormányzó” és a „Keresztény Tábornok” csapatai nyugatról és délről közelegtek Peking felé. Emlékezve rá, hogy Feng hogyan árulta el szövetségeseit, amikor 1924-ben rátette a kezét Pekingre, Csang eltökélte, nem hagyja, hogy ő érjen oda először, így végül Jen számára adták utasításba a főváros elfoglalását. Mindenki meglepetésére Japán sem kívánta megvédeni kínai szövetségesét, csak annyit kötöttek ki, hogy Mandzsúriába nem vonulhat tovább a nemzeti hadsereg, különben beavatkozással fenyegettek.

Az ellenséges sereg nem kívánta ezt a reménytelen csatát megvívni, így Mandzsúria ura, Csang Co-lin úgy döntött, kivonja csapatait, ami június 3-án meg is kezdődött. Ő maga páncélvonattal indult saját hatalmi központjába, Mukdenbe, és az út egy részén a „Kutyahús Tábornok” is elkísérte. A nemzetiek kérése alapján egy megbízható egység hátramaradt Pekingben, hogy elkerüljék a fosztogatást, amíg erőik odaérnek.

Csang Co-lin halála

Az 54 éves „Öreg Marsall” páncélvonata június 4-én hajnal ötkor ért Mukden külvárosába, Csang Co-lin pedig békésen cigarettázgatott. Ahogy a vonat egy híd alatt haladt el, robbanás zaja zavarta meg a hajnal csendjét, és a híd leszakadt. A vonal a japánok igazgatása alatt állt, ám vasúti őreik a házaikban voltak, nem a vonalat figyelték. Csangot egy japán tanácsadó segítette ki a vasúti kocsiból, és a férfi erősen vérzett. Egy teherautó platójára helyezték, ahol már vért hányt, és négy órával a közeli japán kórházba érkezése után meghalt.

A robbanástól összeomlott híd törmeléke.

A halála kapcsán számos teória létezett, de a legelfogadottabb szerint a Kvantung-hadsereg, a közeli Kvantung Bérleti Terület felügyeletére létrehozott japán haderő egyre önállósodóbb, a központi vezetés terveivel mit sem törődő, saját célokat követő fiatal tisztjeinek az első saját akciója volt. Ők úgy ítélték meg, ha Csang Co-lin behódol az új nemzeti kormánynak, és egyesül Kína és Mandzsúria, úgy az komolyan sértené a japán érdekeket. Az események a japán katonai és politikai vezetést is felháborították, és Tanaka miniszterelnök, valamint Hirohito császár erélyesen követelte a bűnösök előkerítését és megbüntetését, ám szavakon túl nem sok minden történt ennek érdekében. A teória hitelessége mellett szól, hogy a II. vh. után a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék (IMTFE) előtt tett vallomások is megerősítik ezt (persze ilyen alapon Katynnak is voltak német „felelősei”...).

Léteznek más elképzelések is: Jung Chang szerint szovjet titkosszolgálati iratok utalnak rá (Dmitrij Prohorov munkássága alapján), hogy az akció mögött a kínai politikában mind aktívabb Sztálin állt, a végrehajtó pedig Náhum Ejtingon konzulhelyettes volt (fent), aki állambiztonsági tisztként később Trockij meggyilkolását is megszervezte. Bár Prohorov eredeti, kizárólag orosz nyelvű munkája online nem elérhető, egy vele készült interjú linkjét feltüntettük a felhasznált irodalomban. Eszerint a szovjetek már 1926-ban is megpróbáltak végezni Csanggal, aki nemcsak a KMT és a Kommunista Párt ellensége volt, de egyúttal erősen antikommunista érzelmű is, aki lépten-nyomon sértette a szovjet érdekeket.

Csang Co-lin vasúti kocsija szinte megsemmisült.

Prohorov véleménye szerint a Kvantung-hadsereg hírszerzésébe beépült litván származású szovjet ügynök (a japánok sok orosz emigránst is beszerveztek, akik közül sok Mandzsúriában talált menedéket), Christopher Salnyn utasította japán embereit a támadás végrehajtására. A hivatalos teória, amely szerint a bomba a vonaton kívül volt, több sebből vérzik, hiszen annak esélye, hogy egy gyorsan mozgó vonatra ráomlasztanak egy hidat úgy, hogy csak egyetlen kocsi sérüljön, matematikailag is igen alacsony. Ha viszont a vonaton magán volt a robbanóanyag, megmagyarázza, miért volt Salnyn egyik legfontosabb embere, Vinarov a szomszédos kocsiban.

A teljes igazság valószínűleg már sosem derül ki, ami köszönhető az akkori kínai viszonyoknak, az országot átszövő nagyhatalmi érdekek bonyolult hálójának, és a sokféle cselszövésnek és ellencselszövésnek.

Egy zászló alatt az ország

A mandzsúriai erők új vezére a halott marsall fia, Csang Hszüe-liang (Zhang Xueliang) [vele kapcsolatban bővebb információért lásd az előző részt], az „Ifjú Marsall” lett, aki nagy japán nyomás alá került, nehogy kiegyezzen „a belsőleg instabil, kommunistabarát kormánnyal Nankingban”. A Kínába delegált japán megbízott apja temetése után emlékeztette, a japánok bármire képesek, nehogy nemzeti zászló alá kerüljön Mandzsúria is. Az ifjabb Csang saját elmondása szerint úgy reagált: „Elfelejt egyvalamit – elfelejti, hogy kínai vagyok”. Június 19-én az „Ifjú Marsall” valóban táviratot küldött Csangnak, amiben kifejzte hűségét Kína iránt, és jelezte szándékát, hogy csatlakozzon a központi kormányhoz.

A Kuomintang győzelmi szemléje Pekingben, Szun Jat-szen mauzóleumánál. Az első sorban jobbról a harmadik Csang Kaj-sek, tőle kettővel balra Jen Hszi-san, illetve a muszlim vallású Ma Fu-hsziang (Ma Fuxiang).

Ezalatt a győztes KMT-csapatok bevonultak Pekingbe, ahol a Nyári Palota környékén voltak csak harcok. Az egyik átállt parancsnok kifosztotta a császári sírokat, és többek között Ce-hszi (Cixi) anyacsászárné testét a szemétbe vetették, míg értékeit teherautókon szállították el. Ám hivatalos megrovásban nem részesült (miután lefizette az ezzel megbízott embereket), sőt, olyan pletykák kezdtek keringeni, hogy Ce-hszi anyacsászárné gyémántjait Csang felesége, Mej-ling kapta meg ajándékba, aki cipőjén viselte azokat. Pu Ji, a trónfosztott császár ettől éktelen haragra gerjedt, és ellenségként tekintett az új hatalomra.

Nankingban Csang Kaj-sek felajánlotta lemondását a katonai tisztségeiről, mivel már nem folyt fegyveres harc, de persze ezt elutasították. Ezt követően feleségével vonattal indultak győzelmi körútra: Nankingból előbb Vuhanba utaztak, amely nem is olyan régen még a baloldali KMT fellegvára volt, ám most bankettel fogadták őket. Útjuk ezután Pekingbe vezetett, ahová július 3-án érkeztek meg, és Csang, aki eltökélt volt, hogy Nanking legyen az új főváros, számos módon kifejezte megvetését a hely iránt, és azt sem engedte, hogy lefényképezzék ott. Csang útja Szun Jat-szen mauzóleumába vezetett, ahol lerótta tiszteletét halott mentora előtt. Július 6-án egy nagyobb megemlékezés során az eulógia felolvasása követően Csang könnyei potyogni kezdtek, miközben mentora koporsóját fogta és végül a „Keresztény Tábornok” segítette ki onnan.

Az „Ifjú Marsall” és pótapja, Csang Kaj-sek 1930 elején

A pár a legjobb helyen, a Peking Hotelben szállt meg, és meghívták teára az „Ifjú Marsallt” is, akit Mej-ling már régebb óta ismert. Mintha nem is olyan rég még nem álltak volna harcban. Csang Hszüe-liang és Csang Kaj-sek között rövidesen igen bensőséges kapcsolat alakult ki, és a 13 évvel fiatalabb „Ifjú Marsall” úgy nyilatkozott, a másik férfi „mintha édesapja volna”. A nemzeti és mandzsúriai csapatok közösen morzsolták fel a „Kutyahús Tábornok” maradék seregét, amely megtagadta a visszavonulást és megadást. Az „Ifjú Marsall” hamarosan hozzálátott, hogy megszabaduljon a japánok befolyásától. Apja japánbarát vezérkari főnökét, Jang Jü-tinget (Yang Yuting) meghívta magához madzsongozni, majd a játék során olyan jelzést tett, mintha épp szokásos morfiumadagját kívánná magához venni. Ahogy azonban kiment a helyiségből, testőrök siettek be és agyonlőtték a vendégeket. 1928. december 28-án aztán Mandzsúriában mindenhol bevonták a régi köztársaság ötsávos lobogóját, és helyette a nemzeti kormány zászlaját vonták fel (lásd lent). Ezzel – ha névleg is – de befejeződött Kína egyesítése.

Az északi hadjárat el is érte céljait meg nem is: egyrészt egyesítette az országot a Kuomintang zászlaja alatt, ám másrészt nem tudta felszámolni a hadúriságot és leküzdeni a külső imperializmust. A KMT Nemzeti Forradalmi Hadseregének eddigre már több hadúri csatlakozója volt, mint az eredeti, ideológiailag is képzett, a nemzeti ügy iránt elkötelezett seregmag. Ezek a hadurak pedig elsősorban csak saját érdekeiket nézték. Másrészt, amikor az imperialista politika ellen lehetett volna fellépni, Csang inkább meghátrált.

A konfliktusok megmaradtak: Csangnak nemcsak a japánokkal és a kommunistákkal kellett szembenéznie, de a győztes koalíció hadúri tagjai, Feng Jü-hsziang, Jen Hszi-san és a Kuanghszi-klikk már szervezkedtek ellene, hogy a hatalom centralizációját időben megelőzzék. Kína elkövetkező tíz évét a „nankingi évtizedként” is emlegetik, amely az északi hadjárattól a Japánnal való háború kitöréséig tart. Ez az időszak sem szűkölködött véres konfliktusokban, leszámolásokban és cselszövésekben, de Kínának most először volt olyan nemzeti kormánya, amely az egész országot uralta, még ha jelentős részeit csak névleg is. Ráadásul Teng Hsziao-ping országlásáig ez volt az egyetlen kormány, amely eltökélt volt Kína modernizációját illetően.

Folyt. köv.

Felhasznált irodalom:

• Jack Gray: Rebellions and Revolutions. China from the 1800s to the 1980s. Oxford University Press, New York, 1990.
• Jay Taylor: The Generalissimo – Chiang Kai-shek and the Struggle for Modern China. Harvard University Press, 2009.
• Jonathan Fenby: Chiang Kai-shek. China’s Generalissimo and the Nation He Lost. Carroll & Graf, New York, 2005.
• Jonathan Fenby: The Penguin History of Modern China. The Fall and Rise of a Great Power, 1850 to the Present. Penguin Books, 2013.
• Philipp Jowett: China’s Wars. Rousing the Dragon 1894-1949. Osprey, 2013.
• Verify the history behind the Huanggutun incident (Apple Town)