Üdvözlöm minden kedves olvasónkat! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, mivel jó ideje nem volt már blogposzt a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunkban, úgy gondoltam, méltó lezárása lenne az évnek még egy évbúcsúztató részt lehozni. A sorozat a tervek szerint a jövő évben is folytatódik majd változó rendszerességgel, és mindemellett más témákkal is tervezem foglalkozni.

Az előző rész tartalmából: kezdetét veszi a Nemzeti Párt (Kuomintang) északi hadjárata Csang Kaj-sek generalisszimusz vezetésével – a Nemzeti Hadsereg vereséget mér a Jáde Marsallra, Vu Pej-fura, majd elfoglalják Vuhant – Csang erőivel keletre megy, míg Vuhan a Kuomintang balszárnyának és a kommunistáknak lesz a központja – egyre erősebbé válik a Kuomintang bal- és jobbszárnya közötti törés az egységfronton belül – Csang csapatai beveszik Nankingot és Sanghajt, minden területet megszerezve a Jangcétól délre 

Az eddigiekhez hasonlóan, az átírásoknál elsődlegesen a népszerű magyar átírást használom, mellette a pinyin vagy más bevett angolos alak zárójelben szerepel az első említéskor.

A tájékozódást segítő térképek ITT érhetők el. 

A huszonkét éves polgárháború kezdete (1927)

Az egységfront szétszakad

1927. március végén Nanking, amely Szun Jat-szen (Sun Yat-sen) rövid életű kormányzása idején főváros volt, és Sanghaj, Kína legfejlettebb metropolisza a Kuomintang (Guomindang, röviden KMT) kezébe került. Sanghajban a város parancsnokának árulása után az első bevonuló nemzeti csapatokat Paj Csung-hszi (Bai Chongxi), a perzsa felmenőktől származó muszlim generális vezette, akiknek március 18-tól 22-ig tartott a már teljesen üres város elfoglalása, miután alig háromezer katonával rendelkezett. Ezalatt a városi proletariátust tömörítő Általános Munkás Unió teljesen megbénította a várost egy összehangolt sztrájkkal, a munkások a rendőrőrsök ellen szervezett rajtaütésekkel fegyverhez jutottak, majd az utcákon a „menekülő kutyákat”, a külföldi cégek dolgozóit végezték ki könyörtelenül. Az egyik munkásnegyedet háromszáz halott és háromezer leégett épület árán foglalták el.

A sanghaji munkásmilícia felvonulása

A kommunisták később spontán forradalmi megmozdulásként mutatták be a történéseket, amelyek a várost a KMT kezére juttatták, pedig a valóság ettől kissé árnyaltabb. Szárnyra kaptak olyan hírek, hogy a munkások egy szovjet kikiáltására készülnek az európai száműzetésből visszatérő Vang Csing-vej (Wang Jingwei), a baloldali Kuomintang prominens vezetőjének látogatásán.

A külföldiek elleni erőszak a tetőfokára hágott. Sanghajban a francia koncesszió kapuit felfeszítette a tömeg, és számos külföldi kommunista is követte őket, akik aztán azonnal hozzáláttak a fényűző életmódhoz, míg az odalátogató amerikai kommunista vezető, Earl Browder rendre nem utasította őket. Nankingban, amelyet március 19-én foglaltak el, azonban sokkal durvábban szabadultak el az indulatok. A várost a „Kutyahús Tábornok”, Csang Cung-csang (Zhang Zongchang) erői védték (lásd lent), akik visszavonulás idején erőszakoskodni és fosztogatni kezdtek, a felfordulás közben pedig a bevonuló 6. hadsereg, amely nem tartozott a generalisszimuszhoz hű erők közé, a külföldieket és tulajdonukat kezdte támadni.

Megölték a brit kikötőparancsnokot és -orvost, súlyosan megsebesítették a brit konzult, az egyetem amerikai alelnöke és egy francia, valamint egy olasz pap szintén az erőszakhullám áldozatául esett, a japán konzulátus épületét kifosztották, kilenc külföldiek tulajdonában álló épületet pedig felgyújtottak. Mintegy két tucat amerikai nő és gyerek menekült el kalandos úton a városból, az erőszak pedig csak akkor csillapodott, amikor nyugati hadihajók horgonyoztak le a város mellett és ágyúzni kezdték azt. Csang Kaj-sek alig meglepő módon a hadsereg kommunista politikai tisztjét és a „kétes elemeket” okolta a történtekért. 

Csang, aki el akarta kerülni a külföldiekkel való konfrontálódást, érthető módon nem örült a fejleményeknek, és miközben már így is rossz viszonya volt a KMT balszárnyával, a helyzet nyílt szakadással fenyegetett. Sanghajban volt azonban még egy jelentős erő: a szervezett bűnözés. A város alvilágát a Zöld Banda uralta, ami a tradícióknak megfelelően részben bűnszervezet, részben titkos társaság volt. A Zöld Banda olyan hízelgő nevű vezetőkkel rendelkezett, mint „Ragyás Huang” (Huang Csin-zsung, Huang Jinrong), a francia koncesszió kínai nyomozóinak feje, és a gyakran csak „Nagyfülű Tu” néven emlegetett Tu Jüe-seng (Du Yuesheng - lásd jobbra), aki negyvenezer láda ópiumot adott el egy évben, és aki temetkezési vállalkozóknak fizetett, hogy koporsót vigyenek azok házához, akik nem engedelmeskedtek neki.

Nagyfülű állt a fegyveres milícia mögött, amit a munkások ellensúlyozására hoztak létre, és amelynek kis szemforgatással a Kínai Kölcsönös Fejlődés Egyesület nevet adták. A külföldi koncessziók kommunistáktól rettegő vezetői gyorsan támogatni kezdték Tu kezdeményezését, olyannyira, hogy annak központját francia rendőrök vigyázták, fegyveresei pedig bántatlanul végighaladhattak a brit koncesszió terüeltén. Ragyás Huang már korábban megkereste Csangot – aki március 26-án érkezett a városba – a kommunisták elleni együttműködés ügyében, amiért cserébe üzelmei városon kívülre kiterjesztését kérte, ám Csang válasza ekkorról nem ismert.

A kommunistaellenes félelmeket tovább táplálta április elején, hogy a mandzsúriai „Öreg Marsall”, Csang Co-lin (Zhang Zuolin) emberei Pekingben rajtaütöttek a szovjet nagykövetségen, ahol olyan moszkvai iratokat találtak, amelyek tanúsága szerint a Szovjetunió kommunista államot akar létrehozni Kínában. A rajtaütés során fogságba esett a Kínai Kommunista Párt egyik alapítója, a Pekingi Egyetem könyvtárosa, Li Ta-csao (Li Dazhao), akit tizenkilenc társával együtt felakasztottak, de a férfi tizenhét éves lánya nem volt ilyen szerencsés: őt háromnapos kínzás után fojtották csak meg. 

Ugyanakkor a kommunisták az elmozdítására buzdító hangzatos jelszavak ellenére sem voltak elkötelezettek amellett, hogy ténylegesen is fellépjenek Csang generalisszimusz ellen. Sztálin erőteljesen támogatta az egységfrontot, így az április 1-jén Sanghajba érkező Vang előbb a Kínai Kommunista Párt vezetőjével, Csen Tu-hsziuval találkozott, ahol megállapodtak a két párt „örökös együttműködéséről”, majd négy nappal később támogatásáról biztosította politikai vetélytársát. Még aznap továbbutazott Vuhanba, ahol átvette a baloldali kormány vezetését. Csang azonban ekkorra már elszánta magát a párt balszárnyával és a kommunistákkal való szakításra, és a Zöld Bandával való egyezségkötés után elhajózott Nankingba: szokásához híven nem akart jelen lenni, amikor elkezdődik a csata.

Vang Csing-vej  és Csang Kaj-sek, 1926

Véres napok Sanghajban

A kommunistákkal való leszámolás igazi alvilági stílusban vette kezdetét: április 11-én, egy tervezett nagy baloldali megmozdulás előtti este a Nagyfülű vacsorára hívta az egyik legbefolyásosabb szakszervezeti vezetőt, akire odabent verőlegények rontottak. Ezután az anekdota szerint feltűnt a lépcsőn Tu, aki ópiumfogyasztás utáni erőtlen hangon kiparancsolta őket, a halottnak hitt vezetőt pedig a szemétlerakóhoz vitték, ám elásása után nyögéseket hallottak: vagyis élt, amikor még eltemették. Hajnalban kétezer kék egyenruhás fegyveres foglalta el helyét a városban, fehér karszalagjukon a „munkás” felirat állt. Ahogy a nap felkelt, a főhadiszállás felől érkező kürtszó és egy, a város mellett horgonyzó ágyúnaszád szirénái adtak jelzést a támadásra. A katonák mindenhol utat biztosítottak az alvilági segítőknek, vagy egyenesen ők maguk is tüzelni kezdtek a baloldali erősségekre, miközben az utcán kivégzések folytak. 

A baloldali tüntetésre a leszámolás ellenére is sor került délután, a résztvevők talán nem fogták fel, mibe is csöppentek. A menetet a főhadiszállás előtt géppuskatűzzel és bajonettel fogadták, legalább háromszáz tiltakozót megölve. Tisztogatási Bizottság állt fel, a Zöld Banda pedig rövidesen újjászervezte a szakszervezetet – saját felügyelete alatt. A leszámolás rövid és véres volt: a legfelfogadottabb becslések 5 és 10 ezer közötti áldozatot követelt, bár a hivatalos rendőri jelentések alig pár száz, míg a későbbi kommunista propaganda több tízezer áldozatról beszélt. Sokan elmenekültek azonban, köztük Csou En-laj (Zhou Enlai) is, akit állítólag Csang tudatosan engedett futni, miután korábban ő is megmentette Csang életét egy csapat baloldalitól Kantonban. A „fehérterror” hamarosan több területre átterjedt: Kanton, Hunan, Huangcsou (Huangzhou) mind véres leszámolások helyszínévé váltak. A Whampoa Akadémián 350 kommunista szimpátiával vádolt kadétot végeztek ki. 

Elfogott kommunisták tartanak a vesztőhely felé

Mintegy hatvan vállalkozás küldött gratuláló táviratot Csangnak, és maguk a kommunisták is a burzsoázia bábjaként utaltak a generalisszimuszra, ám a valóság egészen más volt. A kommunisták után ugyanis a sorban a tőkések következtek. Csangnak egyrészt pénzre volt szüksége a hadurak – és most már a kommunisták – ellen vívott harc folytatásához, ehhez pedig nekik is hozzá kellett járulniuk – akár akarták, akár nem. Másrészt a modern konfuciánus elveket valló Csang egyébként is megvetette a szabadpiacot és a kapitalistákat. A Zöld Banda és a biztonsági erők segítségével hozzálátott szervezett zaklatásukhoz. Hivatalosan „kölcsönnek” nevezték a követelt pénzösszeget, aki pedig megtagadta a fizetést, azt gyakran letartóztatták, mint „feltételezett kommunistát” vagy japánbarátot, esetleg valamely családtagjukat rabolták el, utóbb váltságdíjat követelve. Az egyik szállítmányozási cég vezetője ellen elfogatóparancsot adtak ki, és amikor elmenekült, államosították a vállalkozását.

Egy párt, két kormány

A vuhani baloldali kormányzatnak öt napjába telt, hogy reagáljon a történésekre. Április 17-én kizárták Csangot a pártból, akinek a fejére jelentős vérdíjat tűztek ki, egy nagy felvonulás pedig élesen elítélte a tetteit. Mivel az egységfront-politika kudarcot vallott, a kommunisták immáron Csanggal szemben foglaltak állást: egy moszkvai lap leközölte a Moszkvában tanuló fia, Csing-kuo (Ching-kuo) levelét, amelyben nyilvánosan megtagadta apját. Ugyanakkor a vuhani kormányzat igen rossz helyzetben volt: szemben Csanggal, alig két tartományt uraltak csak, és nem tudtak olyan könnyen pénzhez jutni. A vuhani munkások öntörvényűen cselekedtek, a kereskedők pedig inkább a jobboldalt támogatták, mindezt pedig egy kolerajárvány is súlyosbította. 

Nankingban új kormányzat állt fel Csang vezetésével, amihez csatlakozott Hu Hanmin is, a generalisszimusz másik korábbi ellenfele a Szun Jat-szen halála utáni hatalmi harcban, akit ironikus módon pontosan ő kényszerített száműzetésbe jobboldali nézetei miatt. A Zöld Banda is megfelelő jutalmazásban részesült: főnökeik mind kormányzati tanácsadók lettek tiszteletbeli vezérőrnagyi rendfokozatban. Nagyfülű Tu Sanghaj egyik leghatalmasabb bűnvezérévé vált, akit az ópiumterjesztés elleni hivatal vezetőjévé neveztek ki, amely pozícióból háboríthatatlanul terjeszthette a különböző kábítószereket, meghatározott összegű kormányzati sáp megfizetése ellenében. A csatlakozók között ott volt a pénzügyminiszter, Szung Ce-ven (Soong Ziwen) is, aki sértetten távozott, miután a vuhani kormányzat leértékelte a „gyönyörű bankjegyeit”. 

KMT-propagandaábrázolás: Szun Jat-szen egyenruhás képe alatt Csang Kaj-sek fehér lovon vezeti a nemzeti haderőt

A KMT hadúri ellenségei meglátták a lehetőséget a szakításban: „Kutyahús Tábornok” erői Nanking ellen vonultak, olyan közelségbe érve, hogy ágyúzni tudták a várost, míg a vuhani kormány erői ellen az „Öreg Marsall” huszonhat éves fia, Csang Hszüe-liang (Zhang Xueliang), az „Ifjú Marsall” indított támadást. A fiatal férfi a hadsereg vezetésével járó nagy stressz hatására ópiumfüggő lett, amiből orvosa morfium segítségével igyekezett „kigyógyítani”. Ezzel sikerrel is járt, így az ifjú Csang ezután már a morfium rabja lett, amelyet olyan gyakran vett magához, hogy a háta, ahol a szert adták be, tele volt tű hagyta sebhelyekkel.

A megújított hadúri offenzívák megmutatták a KMT elért sikereinek viszonylagosságát és a pozíciójának gyengeségét, ám még a vuhani-nankingi szakadás és megosztottság idején is képesek voltak győzelmet aratni, még ha nagy áldozatok árán is. Májusban Csang erői mélyen behatoltak Santung (Shandong) tartományba, hatvan kilométerre megközelítve Csingtao (Qingdao) nagy fontosságú kikötőjét. A vuhani erők Tang Seng-csi (Tang Shengzhi) vezetésével több fontos vasúti csomópontot is megszereztek Honan (Henan) tartományban.

Az északi sereg vezérei: Csu Jü-Pu (Chu Yupu), a „Kutyahús Tábornok” és az „Ifjú Marsall”

A mérleg nyelve

Szerencséjükre új szövetségesre akadtak az ellenség hátában. Feng Jü-hsziang (Feng Yuxiang), a „Keresztény Tábornok” és az általa vezetett Kuomincsün (Guominjun, Nemzeti Hadsereg) már 1925 óta hadban állt a mandzsúriaiakkal, és bár erői vereséget szenvedtek és visszavonultak, mégis erős bázissal rendelkezett. Most Moszkvába utazott, ahol magas rangú vezetők fogadták, és támogatást ígértek neki. Feng, az örök opportunista (akinek másik, nem túl hízelgő beceneve az „Áruló Tábornok” volt) meglátta a lehetőséget a helyzetben. Erői csak akkor avatkoztak be, amikor a mandzsúriai és vuhani erők már mind harcban álltak, és mélyen az ellenség hátába támadva elfoglalták Csengcsot (Zhengzou), egy kulcsfontosságú vasúti csomópontot. Feng a csatában alig negyven embert vesztett, szemben a vuhaniak 14.000 fős veszteségével.

Feng (középen, egyenruhában) találkozója a vuhani vezetőkkel: jobbról az első Tang Seng-csi tábornok, a második Vang Csing-vej

Május közepén a vuhani kormányzat egyik hadserege átállt Csang oldalára, és míg ez az erő Vuhan ellen vonult, Csang elfoglalta a radikális érzelmű Hunan fővárosát, Csangsát (Changsha). Borogyin, a Komintern küldötte a munkások felfegyverzésével azonban képes volt megállítani a Vuhanra támadó csapatokat. A vuhani kormányt vezető Vang Csing-vej úgy látta, itt az ideje formalizálni a Fenggel való kapcsolatukat. A találkozóra június közepén került sor Csengcsouban: Feng igen látványos belépővel érkezett, egy egyszerű katonai teherautón, közkatonai uniformisban – kevesen tudhatták, hogy a városig saját magánvonata hozta luxus körülmények között.

A „Keresztény Tábornok” feltételei igen kemények voltak: a vuhani kormány át kellett engedje neki a nagy véráldozat árán megszerzett Honan tartományt, azzal az ígérettel, hogy a később elfoglalt északi tartományok is az ő irányítása alá kerülnek, valamint a hadjárat vezetőjévé kellett kinevezni. A feltételek között olyanok is voltak, amiket Vangék nem hoztak nyilvánosságra: a szovjet tanácsadók hazaküldése és a kommunisták kiszorítása minden pozícióból. Ettől függetlenül készen álltak ennek meglépésére, hiszen Feng támogatása jobb alkupozícióba juttatta volna őket Csanggal szemben, és a mérsékelt baloldaliaknak egyre inkább elegük volt a kommunistákból. 

A találkozó hírére két héttel később, június 19-én Csang Kaj-sek is találkozott Fenggel (fent, balra az első alak Feng, jobbról a második egyenruhás Csang). Egyszerű khaki színű egyenruhát viselt, a mozdony elején mentora, Szun Jat-szen hatalmas képe díszelgett, ő pedig minden állomáson megállt beszédet mondani. Hszücsou (Xuzhou) városában Csang díszes fogadtatást szervezett, katonazenekarral és díszegyenruhás tisztekkel. Feng belépője ismét látványosra sikerült: egyszerű közkatonai uniformisban, állatok szállítására kialakított vasúti kocsiból lépett elő. Mint korábban, most is az út nagy részét a vonat elejében töltötte, remek körülmények és szolgák között. Csang és Feng hamar megtalálták a közös hangot: utóbbi lánya szintén Moszkvában tanult, és ebben az időben együtt lakott Kaj-sek fiával, Csing-kuóval. Osztálytársuk, Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping), Kína későbbi reformer vezetője pedig ekkoriban Feng tanácsadója volt.

Négy napi tárgyalás után megállapodásra jutottak: Feng igen nagylelkű, havi kétmillió dollárnyi juttatásról szóló ígéretet kapott, és a Honan tartomány feletti fennhatóságot. Csang még a mandzsúriaiakkal és Sanhszi (Shanxi) tartomány „mintakormányzójával”, Jan Hszi-sannal (Yan Xishan) is tárgyalásokat kezdett egy kommunistaellenes szövetségről, de a saját császári ambíciókat dédelgető Csang Co-lin hamar kihátrált ebből. Csang a prominens kommunistákról körözési listát állított össze: az első természetesen Borogyin volt, de Mao Ce-tung se hiányozhatott a 197 név közül. 

Új polgárháború kezdődik

Ahogy a kommunisták nem tudtak Vang és Feng titkos kommunistaellenes egyezségéről, úgy Vangék sem voltak tisztában Feng és Csang megállapodásával. Ekkor olyasmi történt, ami törésre vitte a dolgot: Madendranath Roy, egy indiai Komintern-küldött érkezett Vuhanba, aki a parasztok felfegyverzését, a vidék önigazgatását szorgalmazta egy június 1-jei moszkvai távirat alapján, amely a „vacilláló és kompromisszumokat kötő” veteránok felváltására, a kommunista befolyás kiterjesztésére szólított fel, valamint hetvenezer paraszt és munkás felfegyverzésére – mindezen politikákat nemrég még trockistának bélyegezték. Csen Tu-hsziu azon javaslatát, hogy fogjanak össze a KMT balszárnyával Csang ellen, Sztálin többször is megvétózta és úgy jellemezte azt, mint „szarban fürdést”. Roy, aki azt hitte, Vangot is beavatták a tervbe a visszatérése előtti moszkvai látogatásán, megmutatta neki a táviratot. Másnap hangot adott annak, hogy a távirat tartalma elfogadhatatlan: a küldött erre megzsarolta, hogy ellenkező esetben ellenségként fogják kezelni őket.

A vuhani kormány vezetői balról jobbra: Eugene Chen külügyminiszter, Borogyin, Vang Csing-vej, Szung Ce-ven pénzügyminiszter

Bár a távirat bombaként robbant Vuhanban, mégis hat hétbe telt reagálni rá: július 15-én a KMT Politikai Tanácsa a kommunista tagok kizárásáról és a szovjet tanácsadók hazaküldéséről rendelkezett. Borogyin július 27-én hagyta el Kínát, egy rövid búcsúztató ceremónia után. Sanghaj megkockáztatása helyett sokkal hosszabb úton, Mongólián keresztül tért vissza Moszkvába. A helyzet alakulásáról úgy fogalmazott: „a Kuomintang, mint minden burzsoá párt, olyan, mint egy vécé, amelyet akárhányszor is húzol le, mindig bűzlik”. 1949-ig egy angol nyelvű újság szerkesztője lett, ám a sztálini tisztogatások végül őt is utolérték, és 1951-ben Szibériában halt meg.

Blücher tábornok is kénytelen volt távozni, aki Sanghajon keresztül tette ezt, ahol személyesen búcsút intett Csang Kaj-seknek is. Csang „élete egyik legmegindítóbb búcsújaként” jellemezte a találkozót. A tábornok hazatérése után a szovjet Távol-keleti Hadsereg parancsnoka lett, majd marsallá léptették elő. Kényszerűen részt vett a hadseregen belül tisztogatásban, ám annak 1938-ban ő maga is áldozatul esett. Cellájában belehalt a kínzásokba – többek között kiverték az egyik szemét is kínzói –, de ezt az állami szervek természetesen nem hozták nyilvánosságra. Jobb híján utólag megfosztották marsalli rangjától, továbbá halálra ítélték szovjetellenes összeesküvésben való részvételért és Japánnak való kémkedésért. Később Csang is ezt az épületes magyarázatot kapta, amikor már a Japán elleni háború idején ismét együttműködött Sztálinnal, és többször kérte tőle, hogy küldjék vissza hozzá Blüchert tanácsadónak. 

Augusztus 1-jén az immáron a KMT mindkét szárnya által üldözött kommunisták felkelést robbantottak ki Nancsangban (Nanchang) Csou En-laj és Csu Te - rosszul rögzült átírás, helyesen Csu Tö (Zhu De) - vezetésével, a teljesen diszkreditálódott vuhani kormány pedig röviddel ezután behódolt Csang Kaj-seknek, megszüntetve működését. A nancsangi felkelés dátuma ma a kínai fegyveres erők napja, az esemény pedig a nemzetiek és kommunisták között huszonkét évig húzódó polgárháború nyitányaként szolgált. 

Folyt. köv. 

Felhasznált irodalom:

• Jack Gray: Rebellions and Revolutions. China from the 1800s to the 1980s. Oxford University Press, New York, 1990.
• Jay Taylor: The Generalissimo – Chiang Kai-shek and the Struggle for Modern China. Harvard University Press, 2009.
• Jonathan Fenby: Chiang Kai-shek. China’s Generalissimo and the Nation He Lost. Carroll&Graf, New York, 2005.
• Jonathan Fenby: The Penguin History of Modern China. The Fall and Rise of a Great Power, 1850 to the Present. Penguin Books, 2013.
• Philipp Jowett: China’s Wars. Rousing the Dragon 1894-1949. Osprey, 2013.