Üdvözlöm minden olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, ez pedig a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk következő része. Mint eddig is, az átírásoknál elsődlegesen a népszerű magyar átírás szerepel, mellette a pinyin zárójelben az első említéskor. A tájékozódást segítő térképek itt és itt érhetők el.

A hadurak kora egy igen komplex időszaka a kínai történelemnek, így a sorozatban csak a legfontosabb események kerülnek bemutatásra, a regionális konfliktusok nem. Az északi és déli események jelentősen eltérnek egymástól, így azokat külön-külön dolgozzuk fel egészen az ún. északi hadjáratig, először az északi eseményekkel kezdve. A kiegészítő sorozat néhány része az itt ki nem bontott eseményekkel, a legfontosabb szereplőkkel és csoportosulásokkal fog majd foglalkozni, a fő részekkel váltásban. A mostani rész leginkább egyfajta általános áttekintésként szolgál, a későbbi események megértése céljából. 

Az előző rész tartalmából: a városi értelmiségiek létrehozzák az Új Kultúra mozgalmat – 1919. május 4-én kiderül a japánokkal kötött titkos egyezség, amiben kínai területről mondtak le kölcsönökért cserébe – Tömegtüntetések kezdődnek, megalakul a Május Negyedike Mozgalom – A kormány kénytelen engedni – 1920-ban az anhuji klikk katonáit megverik a rivális hadúri klikkek, a hadurak virágkora – 1921-ben megalakult a Kínai Kommunista Párt 

Virágozzék száz hadúr (1920-1928) 

A hadurak virágkorának jellemzői 

Az 1920-as anhuji-cseli háború utáni időszak, amelyet a hadurak virágkorának is nevezhetünk (angol nyelvterületen high warlordism), meglehetősen sajátos jellemzőkkel bírt. A hatalom teljes egészében a katonai parancsnokok kezébe került, akik a fegyverek erejével parancsoltak egy-egy területen; számukat ebben az időszakban 1300–2000 közé teszik. Csak Szecsuan (Sichuan) tartományban mintegy 500 fegyveres konfliktusra került sor 50 hadúr között húsz év leforgása alatt. Országos szinten öt vagy hat nagy, több százezer katonát mozgósító konfliktusra került sor. A hadurak igen változatos háttérrel rendelkeztek, és mivel a hadsereg Kínában mindig is a szegények egyik mentsvára volt kiszámíthatósága miatt, így nagy részük meglehetősen szerény helyekről indult. Akadtak köztük kulik, vízhordók, szegényparasztok vagy egykori banditák, de olyan tanult és a hivatalnoki vizsgát is letevő személyek is, mint Vu Pej-fu (Wu Peifu), aki Washingtont tekintette példaképének.

A külföldi megfigyelők gyakran egyfajta operetthadseregként gúnyolták a hadurakat, akik hajlamosak voltak túlcicomázni megjelenésüket. Csang Co-lin (Zhang Zuolin), az „Öreg Marsall” például, aki a nyersanyagokban gazdag és iparilag fejlett Mandzsúria vezetője volt, két gyermekével készült közös fotójához rájuk illő aprócska egyenruhákat varratott (fent). Státuszukat gazdagságukkal is igyekeztek kifejezni: Csang a világ legnagyobb igazgyöngyét viselte kalapján, saját palotája tele volt francia borokkal, Vu pedig a világ legnagyobb gyémántját birtokolta. Csang Cung-csang (Zhang Zongchang) – azon kívül, hogy alighanem a legtipikusabbnak gondolt kínai nevet viselte – „Kutyahús Tábornok” néven vált ismertté szerencsejáték függősége miatt (az egyik kínai szerencsejátékot hívták a szlengben „kutyahús evés”-nek), és állítása szerint sosem tudta éppen, „mennyi pénze, mennyi szeretője és mennyi katonája van”, és egy alkalommal a vendégeinek negyvenfogásos vacsorát szolgált fel. Azonban aligha lehetett őket egyszerű pózerként kezelni, hiszen eközben brutális harcot vívtak a területért, aminek uralása több adót és így több katonát jelentett számukra. 

Térnyerésüket mutatja, hogy míg a Kínában működő hadseregek összlétszáma 1916-ban még csak félmillióra, 1918-ban egy, 1924-ben másfél, 1928-re pedig már kétmillióra rúgott. Ennek a hatalmas haderőnek a fenntartása meghaladta a hadurak pénzügyi lehetőségeit. A legfejlettebb területeket uraló Csang Co-lin 1925-ben 51 millió ezüstdollárt költött a hadseregére, amikor éves bevétele ennek csupán fele, 23 millió volt. Ezért igen súlyos adókat vetettek ki területükön, Szecsuanban például csak a sóra huszonhétféle adót vetettek ki, Hsziamen (Xiamen) kikötőjében hetvenféle adót szedtek, a Jangcén végighaladó papírszállítmányt tizenegyszer adóztatták meg, az értéke másfélszeresére rúgó mértékben, a központi kormányt illető bevételeket pedig egyszerűen visszatartották.

Az 1920-as években a különböző hadúri területeken összesen 673 különböző földadó volt kivetve, Mandzsúriában alig hat év alatt ezek mértéke tizenkétszeresére nőtt. Kreatív módszerek is léteztek, például valahol tíz évvel előre kellett az adót megfizetni, máshol az ősök tulajdonában lévő, de már nem birtokolt földek után is adót szedtek. Egy hadúr veresége esetén még gyorsan utoljára adót szedett, az őt felváltónak pedig első dolga volt ezt megismételni. Gyakori bevételi forrássá vált a hivatalosan tiltott ópium: Feng Jü-hsziang (Feng Yuxiang), a szigorúan erkölcsös „Keresztény Tábornok” (fent), tiltotta az embereinek az ópiumszívást, de azért behajtott évi húszmilliós adót a lakossági fogyasztás után. A korrupció természetesen virágzott, a hadurak gyakran fegyverrel kényszerítettek cégtulajdonosokat „kölcsönök” biztosítására vagy cégeik átadására. A hadsereg számára történő rekvirálások és a szinte nyílt rablások mindennaposak voltak. 

Élet a hadurak alatt

Nem meglepő, hogy a hadurak vasmarokkal uralkodtak területük felett, még ha éppenséggel haladónak is mutatkoztak, és különböző reformokat is vezettek be. Uralmuk „könyörtelenül autoriter” volt, Fenby szavaival élve. Jen Hszi-san (Yan Xishan), a „Mintakormányzó” (jobbra) hiába volt reformista beállítottságú, tartománya, Sanhszi (ShanxI) rendőrállamként működött. Vu Pej-fu katonái a sztrájkoló vasúti dolgozók közé lőttek, Csang Co-lin emberei rajtaütöttek a pekingi szovjet konzulátuson, és a bent bujkáló kommunistákat – köztük a párt alapítóját, Li Ta-csaót (Li Dazhao) – kirángatták, majd megkínozták és végül megfojtották. A „Keresztény Tábornok” sem gyakorolta olyan lelkesen a felebaráti szeretetet, és az északnyugat-kínai muszlim felkelők ellen vívott brutális harc mintegy százezer áldozatot követelt. 

A katonák, akik gyakran késve vagy egyáltalán nem kaptak zsoldot, banditának állva igyekeztek pénzt kicsikarni az amúgy is sanyargatott lakosságból. Egy visszaemlékezés szerint a katonák a vacsora után civil ruhát öltve siettek ki rabolni és zsarolni. Ahogy egy szecsuani újságcikk megfogalmazta: „a katona és a bandita két szó ugyanarra a dologra”, és ahogy egy katonát elbocsátanak, banditának áll, amint pedig új katona kell, besoroznak egy banditát. A pénzszerzés gyakori módja volt az emberrablás; áldozataikat „lottószelvényekként” emlegették. 1923-ban a Rockefeller család egyik tagja esett áldozatul, egy vonat 300 másik utasával együtt, és a kormány a nemzetközi visszhangtól félve inkább maga fizette ki a hatalmas váltságdíjat. 

Nyilvános kivégzés a hadurak területén.

A Kína népességének kétharmadát kitevő falusiak voltak a legfenyegetettebb helyzetben, gyakran a rekvirálások, kényszersorozások, illetve a tömeges nemi erőszak áldozataivá válva. A fenyegetések hatására megjelentek önvédelmi erők, például a hadúrellenes Vörös Lándzsa Társaság, ami több volt fegyveres milíciánál, hiszen saját titkos rituáléi és ceremóniái voltak. A Vaskapu Társaságban fehérbe öltözött hajadon nők járták a harcteret, kezükben legyezőkkel, ami hitük szerint az ölükbe lévő kosárba veri vissza a lövedékeket. A legjobb kiút azonban mégis az volt, ha valaki maga is katonának vagy banditának állt. 

A hadúri politika

A hadurakat nemcsak saját hatalmi igényeik vezették, de egyúttal hittek is abban, hogy Kínát újraegyesíthetik a fegyverek erejével. Ehhez először a fővárost, Pekinget kellett uralniuk, ugyanis az ottani kormányokat a nyugati hatalmak legitimnek ismerték el. Az uralomért folytatott harc jól látható abból, hogy 1916 és 1928 között hét különböző személy töltötte be az elnöki tisztséget, és legalább ennyi ideiglenes elnök is volt. Huszonöt különböző kabinet működött, átlagosan mindegyik négy hónapig. 

A központi kormányzat ennek eredményeként alig volt több, mint az éppen hatalmon lévő hadúri szövetség bábja, saját bevétele gyakorlatilag alig fedezett valamit. 1924-ben, mikor Feng Jü-hsziang és Csang Co-lin megbuktatta az addig uralkodó klikket, a régebben megbukott Tuan Csi-zsujt (Duan Qirui), az anhuji klikk volt vezetőjét tették meg elnöknek, aki alig pár száz fős testőrségnek parancsolt, és tényleges hatalma csak Pekingre terjedt ki. Cao Kun, a cseli klikk egyik vezető hadura annyira elnök akart lenni, hogy a parlament minden rá szavazó tagjának ötezer ezüstdollár vesztegetési díjat ígért teljesen nyíltan. Megválasztották. Példáját a mai napig úgy emlegetik, mint egy ok, amiért Kínában sosem működne igazán a demokrácia. 

A hadurak egyedül aligha remélhették, hogy beleszólhatnak a hatalomért vívott harcba, így aztán különböző klikkeket alakítottak hasonló gondolkodású társaikkal. Ezek személyes érdekszövetségek voltak, és ugyan volt benne alá-fölérendeltség, egyáltalán nem volt érdemi szervezetük. A kor legfontosabb klikkjei:

• Anhuji (Anhui) klikk: Tuan Csi-zsujhoz kötődő szövetség, amely 1916–1920 között uralta a kínai központi kormányzatot. Nevét Anhuj tartományról kapta, ahonnan tagjai többsége származott.
• Cseli (Zhili) klikk: Cao Kun és Vu Pej-fu vezette szövetség, Tuan ellen jött létre, majd 1920–1924 között uralta a központi kormányzatot. Tagjai a Peking környéki Cseli tartomány szülöttei voltak (ma Hopej).
• Fengtieni (Fengtian) klikk: Csang Co-lin és a mandzsúriai hadurak szövetsége, 1924–1928 között uralta a központi kormányzatot. Nevét Mandzsúria egyik tartományáról kapta (ma Liaoning).
• Kuomincsün (Guominjun, Nemzeti Hadsereg): Feng Jü-hsziang cseli klikkből kivált hadserege, rövid ideig a fengtieniek, majd a KMT szövetségese; később mindkettejük ellen harcolt is.

Egy hadúri klikk bukása nem feltétlenül jelentette a hozzá tartozó összes hadúr bukását. Az anhuji klikk bukása után két tartományt is egykori anhuji hadurak uraltak, a cseli klikk összeomlását követően Vu Pej-fu és a Nankingot uraló Szun Csuan-fang (Sun Chuanfang) is fent tudta tartani a hatalmát. Mások függetlenek voltak, vagy kevéssé kötődtek az éppen aktuális szövetséghez. Jen Hszi-san, a „Mintakormányzó” különösen ügyes intrikus volt, aki minden hatalomváltást túlélt egészen addig, amíg a kommunisták ki nem űzték a területéről 1948-ban.

Mivel a hadúri klikkeket csak a hatalom birtoklása iránti igény tartotta össze, aligha meglepő, hogy az „ezüst golyó” – ahogy ekkoriban a vesztegetéseket nevezték – néha sokkal veszedelmesebb volt az acélnál. Csang Co-lin ugyan elvesztette a háborút Vu Pej-fu ellen 1924-ben, a „Keresztény Tábornok” – akinek nem túl hízelgő második beceneve az „Áruló Tábornok” volt – puccsszerűen elfoglalta Pekinget, így a cseli klikk teljesen összeomlott. (Fent: Csang Co-lin és Vu Pej-fu) Vu, aki egyébként is hajlamos volt a múltba révedő lamentálásra, később így nyilatkozott: 

Rendszer nélküli ország; anarchia és árulás uralkodik mindenhol. A feljebbvaló elárulása olyan természetessé vált, mint a reggeli elfogyasztása… a beosztottak semmi másra nem gondolnak, csak a vezetőiktől való megszabadulásra, hogy átvegyék a helyüket, így a zűrzavar csak vég nélkül fokozódik.

A hadurak azonban sosem érhették el céljukat, Kína katonai újraegyesítését. Ehhez ugyanis riválisaikat kellett volna először legyőzniük, és ezt a többiek is jól tudták. Így ha egy hadúri klikk túl erőssé vált, ellenfelei azonnal félretették ellentétjeiket és koalíciót alakítottak ellene. Az egyes hadurak között létezett egyfajta szolidaritás is: amikor Csang Co-lin vereséget szenvedett az első cseli-fengtieni háborúban, ellenfele, Vu Pej-fu (lent) vonatszerelvényeket bocsátott a rendelkezésére, hogy csapatait hazaszállíthassa Mandzsúriába. Négy évvel később Csang hasonló gesztust tett az ekkor alulmaradó Vu számára. 

Vu Pej-fu a „Jáde Marsall” vagy „Filozófus Tábornok” szívesen mutatkozott kalligráfus ecsettel és könyvekkel.

A hadúri hadseregek

A hadúri politika alapja a hadsereg volt. Ám míg a hadurak saját gazdagságuk fitogtatására jelentősen költöttek, ez már nem volt mindig igaz a hadseregükre, amelynek nagy részét a kevéssé képzett, gyakran rosszul felszerelt gyalogság tette ki; alig több, mint ágyútöltelék. A katonák nagy része szegényparaszt, városi nincstelen és csavargó volt. Az egyik helyőrségi irat szerint az állomány 90 százaléka írástudatlan volt. Joseph Stilwell így írt az egyik ilyen „madárijesztő” egységről: ötödük 140 centinél kisebb, sokan 14 évesnél is fiatalabbak és mezítlábasok. 

A bevethető hadsereg növelésének gyors módja volt a legyőzött hadúr hadseregének beolvasztása. Az anhuji klikk gyors és kevés áldozatot követelő bukása után több tízezer katonát soroztak be a győztes cseli és fengtieni klikk hadseregeibe, gyakran egész egységeket. Feng Jü-hsziang alig húszezer katonának parancsolt 1922-ben, ez a létszám három év alatt megötszöröződött, köszönhetően ennek a módszernek. Ez ugyan a létszámot gyakran növelte, az átvett csapatok képzettsége és lojalitása mindig erősen kétséges volt.

Szun Csuan-fang, a „nankingi hadúr” 1928-ban hetvenezer katonával védte Sanghajt és Nankingot (közülük sokan csak lándzsával voltak ellátva), ám alig pár nap alatt serege nagy része dezertált, fontos beosztottjai pedig átálltak a nacionalisták oldalára. Léteztek persze elitegységek is, amelyek magas harcértékkel bírtak, így például Vu Pej-fu 3. hadosztálya (fent), amellyel néhány nap alatt legyőzte az anhuji klikket. Ez az egység egy időben Kína legjobbjának számított, napi gyakorlatait már fél hétkor elkezdte, ám kritikusai szerint Vu nagyobb érdeklődést mutatott a díszfelvonulások, mint a harci taktikák gyakorlása iránt. 

A felszerelés terén fontos tényező volt az, hogy Kína – Mandzsúria kivételével – nem rendelkezett a katonai felszerelés gyártásához szükséges nehézipari kapacitással. Az egyenruhák a lehető legolcsóbb szürke posztóból készültek szinte mindenhol, így különböző színű karszalagokkal tettek különbséget a katonák között, amik hadjáratról hadjáratra változtak. A fegyverhiány szinte állandó jelenség volt, ami a puskákra is igaz volt. Ezekből leginkább a német Mauser M1888, az orosz Moszin-Nagant M1891 és a japán Arisaka voltak a legelterjedtebbek. A nehézfegyverzet különösen ritka volt, ahogy harci repülőgépből is alig 240 működött az Európával megegyező méretű országban (fent) – többségük a fengtieni klikk alkalmazásában, akik néhány Renault FT harckocsit is vásároltak (lent). Aki tehette, igyekezett külföldről vásárolni, így például az ilyen téren legkevesebb lehetőséggel bíró Vu Pej-fu Olaszországból, míg Csang Co-lin a japánokra támaszkodhatott, Feng Jü-hsziang pedig a szovjetektől kapott korlátozott támogatást.

A fegyverzettel együtt gyakran külföldi tanácsadók és zsoldosok támogatását is igénybe vették. Csang Co-lin támaszkodhatott a japán tanácsadókra és az orosz polgárháború után hozzá menekült fehérekre is, akik különösen nagy erőt képviseltek szerény létszámuk ellenére is. Csang marsall beosztottja, Csang Cung-csang (nincs rokoni kapcsolat) különösen jól alkalmazta az oroszok páncélvonatait a harcokban, és mintegy háromezer orosz szolgált alatta. Feng Jü-hsziang alatt három egykori cári tábornok is szolgált, és bizonyos helyeken az a meglehetősen furcsa helyzet állt elő, ahogy a szovjetek és a fehérek ugyanazt a hadúrt támogatva dolgoznak együtt. Ilyenre került sor például a távol eső Hszincsiang (Xinjiang) tartományban is, ami a baráti hadúrnak köszönhetően éveken át szovjet szatellitként szolgált.

1927-es olasz illusztráció a páncélvonatok kínai alkalmazásáról.

Ők voltak tehát a hadurak, a kínai politika fő alakítói majdnem egy évtizeden át, akiknek önkényes és kegyetlen uralma egy hosszabb távú következménnyel is járt: az addig virágzó kínai föderalista mozgalom teljes elhalásával, és azzal, hogy a Kuomintang (Guomindang, Nemzeti Párt), s később a Kínai Kommunista Párt által ígért, szovjet mintára elfogadott erősen centralizált állama olyan sok támogatót tudhatott maga mögött. 

Folyt. köv. 

Felhasznált irodalom:

·         Jack Gray: Rebellions and Revolutions. China from the 1800s to the 1980s. Oxford University Press, New York, 1990.

·         James E. Sheridan: China in Disintegration. The Republican Era in Chinese History 1912-1949. The Free Press, New York, 1975.

·         Jonathan D. Spence: The Search for Modern China. W. W. Norton & Company, New York, 1990.

·         Jonathan Fenby: Chiang Kai-shek. China’s Generalissimo and the Nation He Lost. Carroll&Graf, New York, 2005.

·         Mao Min: The Revival of China. 2017.

·         Philipp Jowett: China’s Wars. Rousing the Dragon 1894-1949. Osprey, 2013.