Üdvözlöm minden olvasónk! 

Enz vagyok a KatPol csapatából, a kínai történelemmel foglalkozó sorozat szerzője.

Az 1911-es forradalmi események áttekintése most különösen esedékes annak évfordulója miatt. Az itt ismertetett eseményekkel kapcsolatban nehéz tisztán látni, hiszen gyakorlatilag nincs egységes értékelése a kínai történetírásban. A forradalom napja ma Tajvanon nemzeti ünnep, Kínában szintén megemlékeznek az évfordulóról, de a népköztársaság október 1-jei kikiáltása egyértelmű előnyt élvez. Az eseményeket azóta mind a nacionalista, mind a kommunista történetírás saját pártjaik igazolására kívánta felhasználni, azok feldolgozása így sokszor aránytalan és egyoldalú. Jól mutatja ezt az 1911 című, a forradalom centenáriumára készült film is, ami innen eredezteti azt a „forradalmi hevületet”, amely révén a kommunisták jó három évtized múlva hatalomra kerültek. Persze valójában a két esemény között semmiféle közvetlen kapcsolat nincs. 

Mielőtt a sorozat következő részébe belevágnék, pár rövid megjegyzés következik. A térképen is ilyen néven szereplő, ma Vuhanként (Wuhan) ismert település ebben az időszakban még három közigazgatásilag különálló város volt: Hankou, Hanjang (Hanyang) és Vucsang (Wuchang). Apróság, de azért érdemesnek tartom megjegyezni, hogy bizonyos esetben a szereplők életkorai nem egyezhetnek bizonyos forrásokban. Ennek oka, hogy a kínaiak szerint születésekor mindenki egy éves, szemben a nyugati elképzelésekkel. 

A dupla tízes nap és a köztársaság születése (1911-1912)

A dupla tízes nap: felkelés Vucsangban

Mint azt már a bevezető részben is említettem, a vasútépítések felgyorsítása érdekében 1911 nyarán a Csing-udvar több készülő vasútvonalat is államosított, kivívva ezzel a helyi vagyonosok ellenszenvét, miután a részbeni kártalanítás nem ezüstben, hanem meglehetősen értéktelen államkötvényekben történt. Ráadásul az a hír terjedt el, hogy a kormányzat el akarja adni a vasútépítési jogokat külföldi befektetőknek. A kisemmizett befektetők által Szecsuanban (Sichuan) életre hívott Vasútvédelmi Liga megmozdulásainak elfojtására a szomszédos Hupej (Hubei) tartományból vezényeltek át katonákat, ami a helyi forradalmároknak kedvezett. A tartományban maradt Új Hadsereg felállítását még Jüan Si-kaj (Yuan Shikai) tábornok kezdte meg, az átlagnál jobban felszerelt és kiképzett központi haderő mintájára pedig a tartományok is hasonló egységeket állítottak fel, amelyekben hamar megvetette a lábát a mandzsuellenes szemlélet.

A felkelés zászlaja a Hupeji Katonai Kormányzat épületének bejáratánál

Az itt működő két forradalmi szervezet (az Irodalmi Társaság és az Együtt Előre Társaság) nem állt szoros kapcsolatban egyetlen külföldi csoportosulással sem. A két társaság 1911. október 16-ra tűzte ki a felkelés dátumát, ám október 9-én egy váratlan esemény történt: a hankoui orosz koncesszióban lévő titkos bombakészítő üzemük felrobbant, és többek között a hatóságok kezére jutott a két szervezet teljes tagnévsora (a kezdeményezés „komolyságát” mutatja egyébként az a tény is, hogy egy ilyen lista egyáltalán létezett). Rögtön kezdetét vették a letartóztatások, a forradalmárok pedig úgy döntöttek, azonnal cselekedni kell.

Másnap, október 10-e éjszakáján a szomszédos Vucsangban az Új Hadsereg rebellis egységei tüzérséggel kiegészülve megtámadták a kormányzói palotát. Zsuj-cseng (Ruicheng) kormányzó és a császárpárti csapatok parancsnoka is elmenekült a városból. Ugyan a forradalmárok győzelmet arattak, a helyi erők többsége még nem állt melléjük, egyetlen közismert figura sem volt közöttük, a leghíresebb forradalmárok, Szun Jat-szen (Sun Yat-sen) és Huang Hszing (Huang Xing) pedig külföldön tartózkodtak. Szun állítólag csak egy táviratból értesült az eseményekről, míg a történet meseszerűbb változata szerint este már túl fáradt volt azt elolvasni, így másnap az újságokból köszönt vissza rá a kínai forradalom.

Li Jüan-hung (balra) és Szun Jat-szen (jobbra)

A fellázadt katonák október 11-én saját parancsnokukhoz, Li Jüan-hunghoz (Li Yuanhong) fordultak vezetésért, aki korábban támogatta a vasútvédelmi mozgalmat, beszélt angolul és ismert tábornok volt. A feljegyzések szerint a harcsabajszú férfit az ágya alól rángattak elő, majd fegyverrel kényszerítették, hogy elfogadja a tartomány katonai kormányzójának tisztségét. Másnapra a felkelők kezére került Hanjang és Hankou is, és kiáltványt adtak ki, amiben kikiáltották Hupej tartomány függetlenségét a Csing-udvartól, saját zászlót fogadtak el, valamint visszatértek a régi császári naptárhoz, amely szerint épp a 4609. évet írták. 

Az udvar által korábban – a parlament összehívását előkészítendő – felállított tartományi gyűlések szinte mind a Csing-kormányzat ellen foglaltak állást, és alig egy hónap leforgása alatt a 18 tartományból 15 mondta ki saját függetlenségét. Vérontásra kevés helyen került sor, a régi rend tagjai többnyire békésen adták át a hatalmat, ezzel is mutatva a dinasztia uralmának általános elutasítottságát. Ekkor vette kezdetét Csang Kaj-sek forradalmi karrierje, aki más, Japánban tanuló kínai kadétokkal közösen Sanghajba érkezett, majd november elején fegyveresen, a legjelentősebb helyi bűnszervezet, a Zöld Banda támogatásával átvették a hatalmat az ország legnagyobb metropolisza felett. A huszonnégy éves forrófejű és makacs forradalmár viselkedése azonban kevés barátot szerzett neki: például amikor meglátogatta mentora egyik riválisát a kórházban, rövid szóváltást követően olyan dühös lett, hogy lelőtte az illetőt.

Kezdeti sikerei ellenére azonban a forradalom még korántsem aratott győzelmet.

Kína erős embere

A Csing-udvar felismerte, hogy erőteljesen fel kell lépniük a felkelés ellen, mielőtt az veszélyt jelent a dinasztia uralmára nézve. Csak egyetlen olyan katonai vezető volt azonban, aki elég tapasztalt volt ehhez, Jüan Si-kaj tábornok, akit Caj-feng (Zaifeng) régensherceg állítólag lábfájására hivatkozva két éve visszavonulásba kényszerített. Jüan érdekes pozícióba került: az udvarnak szüksége volt a képességeire, miközben a konzervatívabb forradalmárok is belé helyezték a bizalmukat, valamint a külföldi hatalmak is támogatták, mivel benne látták „Kína erős emberét”, aki képes az országot megregulázni.

Jüan nem sietett elfogadni a felajánlott főparancsnokságot, meglehetősen pimasz válasza szerint azért, mert lábfájása még nem gyógyult ki. Jüan különböző követelésekkel állt elő az udvar irányába, akik beadták a derekukat, és november 1-jén miniszterelnökké nevezték ki, felszámolva a régensséget. Han kínai utoljára a mandzsu hódítás idején törhetett ilyen magasra a császári adminisztrációban. 

Az Új Hadsereg kétharmadát kitevő, mintegy hetvenötezer fős Pejjang (Beiyang) Hadsereg hamar bebizonyította, hogy az ország legütőképesebb fegyveres ereje. Jüan október 27-én a frontra érkezett és két közeli beosztottját és bizalmasát, Feng Kuo-csangot (Feng Guozhang) és Tuan Csi-zsujt (Duan Qirui) is magával hozta. Miniszterelnöki kinevezésének napján, alig egynapnyi harc után katonái visszafoglalták Hankout a forradalmároktól.

Huang Hszing, Szun közeli forradalmártársa, aki a kantoni felkelés idején két ujját vesztette el, ekkor érkezett Vucsangba; a hírről egy lovas értesítette a fronton harcolókat, aki kezében hatalmas vörös zászlót vitt, „Huang Hszing megérkezett” felirattal, ezzel lelkesítve a katonákat (apróság, de az 1911 c. filmben természetesen a Jackie Chan által alakított Huang az, aki lóra pattan és végigvágtat az ellenséges tüzérség zárótüzén). A harc mintegy egy hónapig folytatódott a három városért, ám november 27-én Jüan csapatai győzedelmeskedtek és elfoglalták Hanjangot. Az idős tábornok azonban úgy döntött, nem veszi be az immáron védtelenné vált Vucsangot.

A nyugati mintájú Pejjang Hadsereg egyenruhái (Forrás: Philip Jowett: Chinese Civil War Armies 1911-49. Men-at-Arms 306. Osprey, 2005)

Jüan ugyanis felismerte, hogy a forradalom leverése esetén újra mellőzötté válik, így inkább saját útját kezdte egyengetni az új rendszer felé. A tábornok a győzelem után visszatért Penkigbe és magához hívatta Vang Csing-vejt (Wang Jingwei), aki egy évvel korábban azzal vált ismertté, hogy merényletet tervezett a régensherceg ellen. Hogy a forradalmárt miért nem végezték ki, arról megoszlanak a vélemények: egyesek szerint nem akartak mártírt csinálni belőle, mások az angolok vagy japánok közbenjárását valószínűsítik, míg rossz nyelvek szerint a meglehetősen jóképű ifjú megnyerte egy befolyásos mandzsu udvarhölgy szimpátiáját.

Akármi is volt az ok, a forradalom idején a forradalmárok iránti gesztusként szabadon engedték, és hamar barátságot kötött az idős tábornokkal, akinek javaslatára aztán legidősebb fiával vértestvéri szerződést kötöttek. Vang ezután gyakori vendég lett Jüan házában és délre küldött távirataiban sürgette a vele való megegyezést. A megegyezés érdekében közbejárt a brit követ is.

Vang Csing-vej, aki forradalmi karriert épített a jóképűségére

Megegyezés a polgárháború árnyékában

Mivel az ország erősen megosztott volt és egyfajta patthelyzet alakult ki, mindkét oldal érdekelt volt az ügy tárgyalásos rendezésében. A forradalmárok már korábban úgy döntöttek, felajánlják az elnöki pozíciót Jüannak, ha ő cserébe garantálja a dinasztia bukását, így az egyelőre betöltetlen maradt. A másik nagy esélyes, Szun Jat-szen szintén késznek mutatkozott erre a megoldásra. Ő ekkor még mindig külföldön tartózkodott: előbb az Egyesült Államokban gyűjtött pénzt a forradalom támogatására, majd Európába ment, hogy lebeszélje a külföldi bankárokat a Csing-udvarnak a vasútfejlesztésre nyújtandó kölcsön folyósításáról. November 28-án Jüan egy udvari kihallgatás során ismertette azt, hogyan ölték meg a forradalmárok XVI. Lajost, és ennek elkerülésére a lemondást javasolta az akkor leginkább befolyásos udvari politikusnak, Lung-jü (Longyu) anyacsászárnénak (ő nem Pu Ji anyja, hanem az előző császár, Kuang-hszü özvegye volt).

A gyermekcsászár Pu Ji ábrázolása Bertolucci "Az utolsó császár" c. filmjében 

1911. december 1-jén a felek háromnapos fegyverszünetet kötöttek, a küldöttek pedig két nappal később ültek tárgyalóasztalhoz. Jüan a még koreai szolgálata idején beosztottjaként dolgozó Tang Sao-jit (Tang Shaoyi) küldte a sanghaji brit koncesszió területén zajló tárgyalásokra, aki először még az alkotmányos monarchia mellett foglalt állást. Maga Jüan is ezen megoldás mellett tört lándzsát korábban, amikor táviratot küldött a felkelőket vezető Li Jüan-hungnak. A tárgyalások azonban nem hoztak eredményt.

December 25-én, majdnem egyhónapos hajóút után Szun Jat-szen megérkezett Sanghajba, ahol ünneplő tömeg fogadta. Miután Jüan nem tett érdemi lépéseket a császárság megbuktatására, 29-én a fellázadt tartományok gyűlést tartottak, ahol Szunt ideiglenes elnökké választották. Nyitva tartották azonban az utat Jüan számára is, mivel megegyezés született arról, hogy Szun átadja neki az elnöki tisztséget, ha segít elmozdítani a dinasztiát. A meglehetősen különc gondolkodású forradalmár magával hozott egy amerikai kalandort is, a púpos Homer Lea-t, akit „világviszonylatú katonai lángelmének” nevezett, és katonai tanácsadóvá akart kineveztetni, de a megrökönyödött kínai küldöttek hamar félreállították. A déli kormányt egyetlen külföldi nagyhatalom se ismerte el.

 Jüan erre a hírre igencsak felbőszült, és visszahívta küldöttségét Sanghajból, a továbbiakban pedig csak táviratokban volt hajlandó tárgyalni. Azonban egyre biztosabbá vált, hogy a dinasztia uralma semmilyen formában nem menthető meg. Jüan ekkor személyesen már nem érintkezett az udvarral, egy korábbi, a Tiltott Város egyik kapujánál történt merényletkísérletre hivatkozva, udvari bizalmasai ugyanakkor segítettek előkészíteni a császár lemondását, méltányos bánásmóddal kecsegtetve az udvart. (Többek között a Tiltott Városban maradhattak, éves járadékot kaptak a Köztársaságtól és garantálták a császári ház sértetlenségét.) Január 25-én Jüan 47 tábornoka Tuan Csi-zsuj vezetésével kiáltványt adott ki, a császár lemondását sürgetve. Az anyacsászárné beadta a derekát, és 1912. február 12-én kihirdették a mindössze hatéves Pu Ji lemondását a trónról, így véget ért a Csing-dinasztia 268 éves uralma és a több ezer éves kínai monarchia.

Jüan Si-kaj a köztársaság elnökeként

Február 14-én Szun Jat-szen az ígéretének megfelelően lemondott az elnöki tisztségről és utódjául másnap Jüan Si-kajt választották meg, alelnöke pedig Li Jüan-hung lett. Szun feltételül szabta azonban azt, hogy Nanking legyen az új főváros, és hogy Jüan betartsa az alkotmányt. „Boldogan elfogadom” – válaszolta Jüan, majd utasítást adott rá, hogy a katonák és hivatalnokok vágják le hosszú copfjaikat, aminek viselését korábban a dinasztia írta elő, mint a lojalitás jól látható jelét. 1912 a következő évtizedekben használt köztársasági naptár első éve lett. 

Jüant ekkor már „kínai Washingtonként” emlegettek a forradalmárok. Úgy tűnt, a forradalom elérte célját, a gyűlölt „idegen” dinasztia megbukott. A forradalmárok azonban úgy tűnik, arról megfeledkeztek, hogy Washington számára is lehetőség adódott, hogy katonai úton magához ragadja a fiatal köztársaság vezetését. Jüan négy és fél évig volt a Kínai Köztársaság elnöke, és ezen időszak jelentős fordulatot hozott a sikeresnek hitt forradalom ügyét illetően. 

Hogyan győzött a forradalom? Az események utóélete

Az 1911-es forradalom sikere a kortársak számára is hihetetlennek tűnt. Alig néhány hónappal korábban Szun Jat-szen és Huang Hszing kantoni felkelése véres kudarcba fulladt. A későbbi nacionalista történetírás szerint a bukott felkelés után kivégzett mártírok miatti nemzeti felháborodás és a növekvő elégedetlenség együttesen hozták el a sikert. A kommunisták saját hatalomra jutásuk előképét kívánták az eseményben láttatni.

James Sheridan szerint azonban nem a köztársaság vagy a szociális forradalom iránti vágy vezette a felkelőket, hanem a mandzsu dinasztia megbuktatásának szándéka és a tartományi önrendelkezés megőrzése. Véleménye szerint az, hogy a Szunhoz hasonló radikális forradalmároknak semmi köze nem volt az eseményekhez, egyértelműen hozzájárult a sikerhez. Li Jüan-hung ismert tábornok és „megbízható polgár” volt, olyan, aki mögé a konzervatívok is be tudtak állni. A forradalom vezéralakjai katonák, régi bürokraták és helyi vagyonosok voltak. Pontosan az őket összefogó mandzsuellenesség volt az, ami megakadályozta az alkotmányos monarchiát, mint közös nevezőt, hiszen a dinasztia félreállítása után csak köztársasági államforma következhetett.

Nem volt ugyanis lehetőség egy új dinasztia trónra helyezésére, a kínai dinasztiaváltások sajátosságai miatt. Jüan elnökké választása ezzel szemben garantálta azt, hogy nem a radikális forradalmi hangok fognak érvényesülni az új rendszerben. Fontos volt még az a tény is, hogy a tartományok úgy tekintettek a köztársaságra, mint saját autonómiájuk zálogára. A forradalom egyik igencsak érdekes sajátossága, hogy kezdettől fogva a konzervatív erők vezették és a radikális forradalmat megtestesítő Szun mindössze néhány napra került előtérbe.

Jüan Si-kaj véleménye az önzetlenségről az 1911 c. film ábrázolása alapján

Érdemes a véletlen szerepét is hangsúlyozni: mind a kormányzó, mind a katonai parancsnok elmenekült Vucsangból, így a felkelők időt nyertek, és ennek köszönhetően tudták kiadni kiáltványukat, amihez aztán a többi tartomány csatlakozott. Megkerülhetetlen szereplője volt még az eseményeknek Jüan Si-kaj is, aki az udvari intrikák veteránja volt, és az egyik legnagyobb hatalommal bíró han kínai a mandzsu udvar történetében. A későbbi történetírók ennek és ambícióinak tudták be azt, hogy kezdettől fogva csak saját hatalma érdekelte, és ezért utóbb „elárulta” a köztársaságot.

Ám az események azt mutatják, hogy Jüan sosem támogatta a köztársaság ötletét, mindig is az alkotmányos monarchia pártján állt, ám ez, mint már említettem, ekkoriban megvalósíthatatlan volt. Ráadásul a köztársaságot ekkoriban csak néhány radikális értelmiségi és üzletember tartotta fontos ügynek, a restauráció kérdése folyamatosan ott volt a közbeszédben, és erre több kísérlet is történt. Jüan, mint a régi Kína embere és katonatiszt, aligha hitt a demokrácia erejében és az erős egyszemélyi uralmat a stabilitás alapjának gondolta.

A Szun Jat-szen által megfogalmazott három népi alapelv: a nacionalizmus (minzu), a demokrácia (minquan) és a jólét (minsheng) közül mindössze az első valósult meg tartósan a forradalom eredményeként. Az egyszeri szemlélő számára úgy tűnhet, hogy az azóta eltelt egy évszázadban sem sikerült mindhármat elérni.

Felhasznált irodalom:

• James E. Sheridan: China in Disintegration. The Republican Era in Chinese History 1912-1949. The Free Press, New York, 1975.
• Jay Taylor: The Generalissimo – Chiang Kai-shek and the Struggle for Modern China. Harvard University Press, 2009.
• Johnathan Fenby: Chiang Kai-shek. China’s Generalissimo and the Nation He Lost. Carroll&Graf, New York, 2005.
• Jordán Gyula – Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX-XX. században. Napvilág, Budapest, 2005.
• Mao Min: The Revival of China. 2017.
• Polonyi Péter: Kína ​története. Maecenas, Budapest, 1994.
• Pu Ji: Az ​utolsó kínai császár voltam. Láng, Budapest, 1989.
• Rana Mitter: China's War with Japan 1937-1945. The Struggle for Survival. Penguin Books, London, 2014.
• http://www.readchina8.com/HistoryItems.php?PassId=D8C7AEE9-D5C1-4F3F-802F-65087B6A9C8B
• https://www.thechinastory.org/ritp/tong-shao-yi-tang-shaoyi-%E5%94%90%E7%B4%B9%E5%84%80/