Üdvözlöm minden olvasónk!

Enz vagyok, a Katpol Blog csapatának viszonylag új tagja. Aki eddig hallgatta a Trumppal és a Távol-Kelettel kapcsolatos podkeszt adásainkat, az már találkozhatott legalább a hangommal. Régóta foglalkoztat a Távol-Kelet, és azon belül is Japán és Kína történelme és kultúrája, és másfél éve kínai nyelven is tanulok. Tavaly nyáron lehetőségem volt néhány hetet Pekingben eltöltenem és az ottani igen gazdag történelmi látványosságokat megszemlélnem, amelyek egy teljesen más világot mutatnak be. 

Tapasztalataim szerint idehaza nagyon kevés ismert az igen gazdag kínai történelemmel kapcsolatban, és a most induló sorozatban arra teszek kísérletet, hogy ezt közelebb hozzam az olvasókhoz. A sorozat a tervek szerint kb. 1989-ig mutatja majd be a kínai történelem alakulását, annak főbb eseményeit és időszakait. Alig száz évvel ezelőttig Kína egy régmúltból itt ragadt történelmi zárvány volt, ahol a császár még mindig áldozatot mutatott be az isteneknek, a bürokraták egyszerre voltak papok is, a népesség túlnyomó része pedig írástudatlan földműves volt. Napjainkban, hogy Kína a világ egyik vezető hatalma, igen nehéz ezt, és az ide vezető utat elképzelni. Ebben az időszakban a kínai történelem legikonikusabb alakjai, Szun Jat-szen, Csang Kaj-sek és Mao Ce-tung tevékenykedtek, és az ország jövőjét forradalmak, intrikák, belharcok és külső támadások alakították. 

Az írásokban a könnyebb érthetőség érdekében az MTA által kidolgozott, népszerű magyar átírást fogom használni, de az első említés alkalmával mindig feltüntetem az adott szó pinjin átírását is, hogy megkönnyítsem a téma iránt érdeklődők dolgát. A tradicionálisan rögzült szavak (pl. Kanton, Nanking, Csang Kaj-sek) esetén a bevett formát fogom használni az átírás helyett. Mivel Kína területe nagyjából akkora, mint Európáé, az egyes tartományok nevei igencsak összezavarók lehetnek (és akkor még nem is beszéltünk az olyan hasonló nevű helyekről, mint Sanhszi, Senhszi, Honan és Hunan…), így egy térképet mellékelek minden íráshoz, kiemelve a fontosabb helyeket.

* * *

A birodalom hanyatlása (1839-1911)

Kína tartományai a Kínai Köztársaság idején (illetve a tajvani Kínai Köztársaság nem éppen reálpolitikai területi követelései) 

A kínai gondolkodást formáló tényezők

Kínát a Kr. e. 2. évezredtől egy évszázaddal ezelőttig egymást váltó dinasztiák uralták, amelyek életére egyfajta ciklikusság volt jellemző: egy erős dinasztiaalapítót követően a rendszer aranykorát élte, majd lassan hanyatlásba fordult, és bukását követően a káoszból új erő emelkedett ki, gyakran a korábbi, meggyengült hatalmú dinasztia valamelyik tisztségviselője révén (az egyik legismertebb ilyen figura Cao Cao hadúr). Eközben többször is előfordult, hogy a központi autoritás hiánya miatt a tartományok önállósították magukat és egymással versengő államok jöttek létre. A klasszikus kínai irodalom egyik legismertebb írása, „A három királyság regényes története” is egy ilyen időszakot dolgoz fel. Ahogy arra is akadt példa, hogy a meggyengült dinasztia uralkodásának egy idegen invázió vetett véget, a megszállók elitje pedig lassan átvette a legyőzöttek kultúráját. 

Ennek a sajátos történelmi fejlődésének az okaira Kína földrajzi kiterjedésében kell keresni a választ. Ahogy George Friedman megjegyzi, Kína valójában egy sziget, amelyet minden oldalról áthatolhatatlan terep (tengerek és óceánok, hegységek, sivatagok és dzsungelek) határol, így a terjeszkedési lehetőségektől elvágva sokkal defenzívebb mentalitás alakult ki. India esetén az egymás mellett élés volt a meghatározó, míg Délkelet-Ázsia, illetve Korea irányába a kínai dominancia hangsúlyozása. Sajátos volt a viszony a még inkább zárkózott Japánnal, amelyet az erőteljes kínai kulturális hatás és az időnkénti konfliktusok jellemeztek. A kelet-ázsiai térségben egyedül az északi területeken jelent meg komolyabb kihívás a kínai dominanciával szemben, elsősorban a pusztai népek, majd az oroszok formájában,, így nem véletlen, hogy a nagy fal is itt épült fel. Mandarin kínai nyelven az ország neve Zhongguo (中国), ami Középső Birodalmat jelent, és ez földrajzi fekvése alapján talán nem meglepő. 

A tradicionális kínai társadalom felépítése 

A körkörösség a kínai társadalmi berendezkedés elméleti alapjává vált. Minden közepén állt a császár, az Ég Fia (tianzi) állt, aki a mennyei mandátum birtokában uralkodott az egész világ felett. Az egyes személyek rangját az határozta meg, milyen közel állnak a császárhoz, így például csak a magas rangú hivatalnokoknak volt bejárása a Tiltott Városba, amely a 15. század közepétől hosszú időn át a császár lakhelyének számított. De kifejezésre jutott ez olyan formában is, hogy a palotaváros főútvonalain csak a császár használhatta az út közepét, mindenki másnak a szélén kellett haladnia. Ugyanez az elv érvényesült területi szinten is, ahol a főváros volt a legelőkelőbb (hiszen ott tartózkodott a császár), és minél messzebb feküdt tőle egy terület, annál inkább számított karriertemetőnek. Ezen világképből eredt az az elképzelés is, hogy mivel a császár uralkodik minden felett, és a környező népek egyike sem ennyire fejlett, így más uralkodók legfeljebb az ő vazallusai lehetnek. Ilyenformán a külvilággal fenntartott kapcsolatnak csak két formája volt ismeretes: az adófizetés a császári udvarnak és a háború. 

Mindezek mellett azonban a központi hatalom ereje mindig mérsékelt volt csupán, míg a helyi integráció meglehetősen erős volt. A tartományi parasztság nagyon jól elvolt saját falusi közösségeiben, a császár számukra tényleg legfeljebb egy távoli istenség volt csupán. Ahogy a mongol Jüan (Yuan)-dinasztia idején született beszédes kínai mondás is tartja, „az Ég magas, a császár messze van” (Tian gao, Huangdi yuan). A személyes lojalitás hiánya ellenére mégis a császár testesítette meg a soknemzetiségű és soknyelvű hatalmas birodalom egységét, amelynek az állami bürokrácia, a helyi földbirtokosok és a konfuciánus értékeken nyugvó egységes kultúra voltak a fő támaszai. A császár döntött a helyi tisztviselők kinevezéséről és elmozdításáról, rendelkezései pedig mindenki életére kihatással voltak. 

Kínai mandarin, a hivatalnoki elit tagja 

A bürokrácia hosszú időn át a társadalmi mobilitás eszköze volt, elvégre a konfuciánus klasszikusokból álló versenyvizsga mindenki számára nyitva állt. A Tang-dinasztia (618–907) alatt kiépült rendszer a tradicionális örökletes arisztokrácia pusztulását hozta, helyette pedig a mandarinokból álló bürokrata elitre támaszkodott a császár. Az évszázadok során az a rendszer is kialakult, hogy a hivatalnokok sosem szolgálhattak a szülőföldjükön, és bizonyos időközönként áthelyezték őket máshová. A helyi földbirtokosoknak ebben a rendszerben a központi és helyi közigazgatás összekapcsolásában jutott fontos szerep. A hivatalnokok előtérbe helyezése magával hozta azt, hogy az írástudók szerepe megnőtt, a katonákat pedig teljes egészében a hivatalnokoknak rendelték alá, akik így csak a zűrzavaros időszakokban tudtak előtérbe kerülni, egyébként a legalsóbb társadalmi rétegekbe tartoztak. 

A felépítményben a kötőanyagot a konfucianizmus szolgáltatta, amely állami ideológiaként szolgált. Érdekes módon a császárnak tulajdonított isteni mivolt ellenére a jogot a kínaiak – szemben a nyugati tradícióval (lásd Hamurappi törvényoszlopait vagy a római pontifexeket) – nem tartották isteni eredetűnek, arra, mint a társadalom irányításának az eszközeként tekintettek. Ebben a rendszerben két gondolati iskola létezett: a konfucianizmus és a legalizmus. Előbbinek az elsőbbsége hosszú idő alatt alakult ki, és korántsem volt mindig egyértelmű. Időről-időre a konkurens legalizmus került fölénybe, amely a moralitással nem törődve pragmatikusan szolgálta az uralkodó elit érdekeit, mindenkire vonatkozó törvények megalkotásával, hasonlóan az újkori pozitív jogfelfogáshoz.

Saját uralmának erősítése érdekében támogatta a legalizmust Csin Si Huang-ti (Qin Shi Huangdi, Kr. e. 260–210), aki stílusosan élve temettette el a vele nem egyező véleményű konfuciánus tudósokat és Mao Ce-tung kommunistái is, akik a konzervatív konfuciánus társadalmi rend teljes eltörlését tűzték ki célul, és legalista álláspont alapján kritizálták azt. A konfucianizmus alapja a család, és az azon belüli hierarchia volt, amelyben a fiatalabb az idősebbeknek, a nők a férfiaknak tartoztak engedelmességgel. Ebben a rendszerben az egyén neme, generációja és életkora határozta meg a társadalomban elfoglalt helyét. A harmónia előtérbe helyezése, a társadalmi konfliktusok elfojtására nevelés azt eredményezte, hogy nem volt alkalom ezen ellentétek felszínre kerülésére, és így megoldására sem.

Ez az igen konzervatív ideológia meglehetősen nehézzé tette a változásokhoz való igazodást, az új ötletek elterjedését, hiszen célja mindig a dicső múlt fenntartása volt, és bár jelentős társadalmi stabilitást biztosított, a kialakult lojalitás nem az országhoz, hanem a családhoz fűződött. A rendszer sajátossága volt az is, hogy a teljes család felelős volt a tagjai viselkedéséért, hiszen az egyén érdekei egyszerűen nem léteztek. Ugyanígy felelősséggel tartoztak a tisztviselők is protezsáltjaik magatartásáért, ez pedig a hatalmi klikkek kialakulásával járt. 

Az utolsó dinasztia

A mongol Jüan-dinasztia uralmát (1271–1368) megdöntő „vörösturbános felkelés” egyik vezéralakja 1368-ban megalapította a Ming-dinasztiát, amely az utolsó han nemzetiségű császári dinasztia volt a kínai történelemben. A japánok ellen vívott Imdzsin-háborút (1592–98) ugyan sikerült megnyerni, és így biztosítani Koreát, mint kínai adófizető, az ár túl magas volt. Az ezt követően kibontakozó gazdasági válság és éhínségek a monarchia ellen hangolták a tömegeket, a belső konfliktusai által lekötött birodalom határain túl pedig Nurhacsi egyesítette a nomád dzsürcsi törzseket, akinek utódai Kínára támadtak. Az utolsó Ming császár uralmát egy fellázadt paraszti katona, Li Ce-cseng (Li Zicheng) döntötte meg, a Pekingbe bevonuló felkelők elől menekülő uralkodó pedig felkötötte magát a Tiltott Város melletti Szén-hegy egyik fájára, amely ma turistalátványosságként szolgál.

 A fa, amelyen a hagyomány szerint az utolsó Ming császár élete véget ért

 Az időközben már mandzsuknak nevezett hódítókat a nagy fal védelmére kinevezett tábornok egyszerűen átengedte, ők pedig kihasználva a hatalmi vákuumot, meghódították előbb Észak-Kínát, majd a déli tartományokat is. A Ming-lojalisták még pár évtizedig kitartottak a hollandoktól elhódított Tajvan (vagy korabeli nyugati nevén Formosa) szigetén, de aztán őket is legyőzték. A mandzsuk hasonló helyzetben találták magukat, mint a mongolok, hiszen egy apró kisebbségnek számítottak az általuk irányított birodalomban. Erre a kínaiaktól való éles elkülönüléssel reagálták, és Mandzsúriának nevezett ősi földjükre is megtiltották a han kínaiak betelepülését. Mindeközben azonban a mennyei mandátum elve alapján saját legitimitásuk érdekében a korábbi han kínai császárok emlékét is tisztelniük kellett, ez pedig feloldhatatlan ellentét volt a dinasztia számára. Az utolsó kínai császár, Pu Ji (Puyi) már csak egyetlen szót tudott ősei nyelvén.

A kínai torta felosztása: a britek, a németek, az oroszok, a franciák és a japánok mind a saját szeletüket akarták

 A dinasztia bukásában nagy szerepet játszott az ópium, amelyet először a britek kezdtek el szervezetten behozni az országba, hogy így csökkentsék a kereskedelmi deficitjüket. Kínában nagy ópiumkultúra alakult ki, ahol az ópiumbarlangok a közösségi élet részévé váltak, és mivel csak kínai üzletkötőkön kereskedhettek a nyugatiak az országgal, az ópiumterjesztésben részt vevő szűk réteg hatalmas vagyonra tett szert. A kínai vezetésnek értelemszerűen nem tetszett az új gyakorlat, így betiltották az ópiumkereskedelmet, és lefoglalták a kereskedők készleteit. Az első ópiumháborúban (1839–1842) Kína megalázó vereséget szenvedett a britektől, és az ezt lezáró nankingi béke első volt az országra kényszerített egyenlőtlen szerződések közül. Kína ráébredt, hogy menthetetlenül lemaradt a világ többi részétől, és ezt az időszakot a kínai emlékezet mint a „megaláztatás évszázada” őrzi. 

Természetesen más nagyhatalmak is részesülni akartak Kína javaiból, és koncessziós területeket kényszerítettek ki maguknak (például Hong Kong, Csingtao (Qingdao) vagy Tiencsin (Tianjin), állampolgáraiknak pedig területen kívüliséget, vagyis ügyükben csakis nyugati bíróság járhatott el. A gondokat tetézték a belső lázadások, ezek közül is a legnagyobb a Tajping (Taiping) felkelés volt, amely a nyugatiak által hozott keresztény hittérők munkája alapján robbant ki. A felkelők vezetője ugyanis egy lázasan látott álom után meg volt róla győződve, hogy ő Jézus öccse, aki létrehozza a Mennyei Királyságot a földön, eltörli a konfuciánus társadalmat, valamint kiűzi a nyugatiakat Kínából. Vallásilag fűtött becsvágya eredménye 14 év háborúskodás és tízmilliónál is több halott volt. A felkelés leverésében nagy szerepet játszott Li Hung-csang (Li Hongzhang), aki később évtizedekig a birodalmi külpolitika fő alakítója volt. 

Elvetélt reformok

1884-85-ben a franciák a birodalmat legyőzve gyarmati sorba taszították Vietnamot, majd 1894-95-ben még Japán is megalázó vereséget mért Kínára, megszerezve a fennhatóságot Korea és Tajvan felett. A vereségekben nagy szerepet játszottak a belső hatalmi harcok (a politikai riválisok seregei nem siettek egymás segítségére a harctéren) és a korrupció (egy hajó például harc közben fogyott ki a lőszerből, mivel az erre szánt keretet ellopták). Ez rámutatott arra, hogy az országnak komoly reformokra van szüksége, ha meg kívánja őrizni területeit és önállóságát. Az elit ezt megelőzően a korábbi társadalmi berendezkedés érintetlenül hagyásával, kizárólag a technológiai újítások átvételével akart javítani a birodalom helyzetén, amit „önerősítő mozgalomnak" neveztek, ez azonban csak látszatsikerekét ért el, így például a helyben gyártott modern fegyverek nemcsak drágábbak, de rosszabb minőségűek is voltak, mint nyugati párjaik. 

A katonai reformok egyik vezetője a han származása ellenére a mandzsu udvar főembereinek bizalmát élvező Jüan Si-kaj (Yuan Shikai) lett, akit 1895-ben kineveztek a modern elvek szerint kiképzett és felszerelt modern Új Hadsereg élére, amely Peking közelében állomásozott. 1898-ban az akkor regnáló ifjú Kuang-hszü (Guangxu) császár is hozzálátott a köré szervező újkonfuciánius, változásokat támogató írástudók által kidolgozott társadalmi és gazdasági reformjai végrehajtásához, amit a kínai történelemben száznapos reformként ismernek (a magyar olvasó számára már a száz és a reform szó egy kifejezésben használása is utalhat annak elfuseráltságára). Az udvarban a császár nagynénje, Ce-hszi (Cixi) anyacsászárné gyakorolta a tényleges hatalmat, aki ugyan nem vallott nyíltan színt a reformok mellett, de a hallgatólagos beleegyezése nélkül azokra nem kerülhetett volna sor.

 Ce-hszi anyacsászárné, a birodalom tényleges irányítója

 A száz nap alatt mintegy ötven császári ediktum született, egy olyan országban, amely egyáltalán nem volt felkészülve erre a tempóra. A reformok fogadtatásán az sem segített, hogy közülük több egyértelműen a konzervatív udvari és hivatalnoki elit hatalmát és jövedelmeit (így például a futárpostát és a minisztériumi posztokat) vette célba. A reformerek nagyon hamar elszakadtak a valóságtól, és minél nagyobb ellenállásba ütköztek, annál inkább fokozni próbálták a tempót, ami azzal járt együtt, hogy a számos újító rendelet gyakorlati alkalmazására sor sem kerülhetett. A végső céljuk a japán Meidzsi-reformok mintájának követése volt, egy alkotmányos monarchia és parlament létrehozása, valamint az eunuchok kiszorítása a hatalomból. 

Ugyan Ce-hszi nem szállt szembe nyíltan a reformokkal, az ifjú császár félt attól, hogy elvesztette a támogatását, és hamarosan félreállítják az útból. Ezért Jüan Si-kajhoz fordult, azzal bízva meg a befolyásos tábornokot, hogy csapataival hajtson végre puccsot, és távolítsa el az anyacsászárnét a hatalomból. Jüan hadserege ugyan modern volt, de a maga hétezer fős létszámával eltörpült a százezer fős császári csapatok mellett, aminek a parancsnokával ráadásul korábban már vértestvéri szerződést kötött. Jüan felismerte az elkeseredett terv lehetetlenségét, és tájékoztatta az anyacsászárnét a készülő puccsról, aki a palotában elfogatta unokaöccsét, majd élete végéig háziőrizetbe helyezte őt, míg a reformer kör vezetői Japánba menekültek. 

A száznapos reform egy ambiciózus, de nem kellőképpen átgondolt kísérlet volt a birodalom gyors modernizálására, amelynek megbuktatása nem sokat javított az amúgy se közkedvelt anyacsászárné megítélésén. Ce-hszi ezt követő nyílt uralma kapcsán például közismert az, hogyan kótyavetyélte el a flottamodernizációra szánt pénzt arra, hogy hatalmas és impozáns márványhajót építsen a Nyári Palota mesterséges tavára. Ugyanakkor vezetése alatt a reformok folytatódtak, még ha sokkal lassabban is. 1905-ben például az oktatási reformok részeként eltörölték a hivatalnoki versenyvizsgákat, ám a hivatalnoki réteg pótlása nem volt megoldott. Az állami hivatalok és a hadsereg több ezer diákot küldött állami pénzen külföldre, elsősorban Japánba tanulni, akik aztán sietve csatlakoztak is az egyre gyarapodó számú dinasztiaellenes titkos társaságok valamelyikéhez. Köztük volt egy fiatal csöcsiangi (Zhejiang) kadét is, Csang Kaj-sek (Jiang Jieshi), aki nem különösebben nyűgözte le oktatóit. 1906 szeptemberében a központi kormány újjászervezése történt meg, a régi hivatalok helyett minisztérium álltak fel és ígéret született arra, hogy az elkövetkező években alkotmányt fogadnak el. 1908-ban kilencéves határidőt szabtak a parlament felállítására és az alkotmány teljes bevezetésére. 

A nyolcnemzeti szövetség katonái

Eközben a császárné 1900-ban az egyre erősödő népi mozgalom, a boxerek mellé állt, akik abban hittek, hogy a kínai harcművészetek eléggé eltökélt gyakorlása golyóállóvá teszi őket, és hitet tettek a nyugatiak kiűzése és a befolyásuk megsemmisítése mellett. Az elkerülhetetlen nyugati válaszcsapásban a nyolcnemzeti szövetség (köztük az Osztrák-Magyar Monarchia) katonái bebizonyították a kínaiaknak, hogy nagyot tévedtek, és közben elfoglalták Pekinget, valamint kifosztották a Nyári Palotát, az 1860-as második ópiumháborút idézve. Ce-hszi csak hosszú alkudozás után tudta elérni, hogy az udvar felelősségét ne firtassák a konfliktust lezáró szerződésnél, és ez igen sokba került az országnak. 

Egy birodalom haláltusája

A sorozatos kudarcok fő okát eddigre a legtöbben az „idegen” dinasztiában látták, amely képtelen volt az országot megfelelően irányítani. Japán modernizációját példaként maguk elé állítva sorra születtek a forradalmi szervezetek, amelyek közül kiemelkedett a Tungmenghuj (Tongmenghui), vagyis a Kínai Forradalmi Szövetség, amelyet a nyugati mintájú, Hongkongban és Hawaii-on tanult orvos, Szun Jat-szen (Sun Yat-sen) hívott életre, és céljául tűzte ki a maradisággal azonosított kínai monarchia megdöntését és a köztársaság létrehozását. A száznapos reform Japánba menekült vezéralakjai ezzel szemben továbbra is a birodalom radikális újjászervezését hirdették, és a két irányvonal folyamatosan harcolt a külföldön élő kínaiak pénzügyi és politikai támogatásáért. Szun Jat-szen és társai fegyveres felkelést kíséreltek meg Kantonban és máshol, ezek azonban rendre kudarcba fulladtak, mivel a gyengélkedő monarchia még elég erőt képviselt ahhoz, hogy a hatalma elleni lokalizált kihívásokat elfojtsa. 

1909-ben a haldokló Ce-hszit nem sokkal megelőzően meghalt Kuang-hszü császár, sokak szerint az anyacsászárné akaratából, aki azután a kétéves Pu Jit, a halott császár unokaöccsét tette meg uralkodóvá. Még bízhatott abban, hogy felépül, és az ifjú mögül gyakorolja a hatalmat, de ez nem a tervei szerint alakult. Mikor pár nappal később meghalt, a fiú apja, a tapasztalatlan Caj-feng (Zaifeng) herceg lett a régens. Ő még tett pár kísérletet a birodalom megmentésére, de amatőr és kevéssé átgondolt kezdeményezéseit kevés siker koronázta. Legendássá vált az, ahogy az új császár beiktatása során azzal nyugtatta a megállás nélkül síró ifjú uralkodót, hogy „hamarosan véget ér az egész”.

Jüan Si-kaj tábornok, akit „lábfájása” elszólított a hadseregmodernizáció éléről

 A hercegek Poroszországot tekintették mintának, és mind katonai rangot kaptak, valamint egyenruhákban és nyugati ruhákban jártak, de mint Pu Ji epésen megjegyzi emlékirataiban, még azokat sem tudták rendesen viselni, a külsőségeken pedig végképp nem jutottak túl. A herceg nyugdíjba küldte a testvére, Kuang-hszü bukásában szerepet játszó Jüan tábornokot, hivatalosan azzal, hogy kezeltesse lábfájását. Ezt megelőzően az ő feladata volt a helyi konzultatív tanácsok felállításának módszerét kidolgozni és felügyelni, mint a parlament felállításának első lépése, ám a folyamat az ő eltávolítása ellenére sem akadt meg. 1910-ben a tanácsok összeültek, és egyre hangosabban követelték a parlament azonnali összehívását, ám erre a dinasztia regnálása idején már nem került sor. 

1905-ben egy amerikai cég befektetése a Hankou-Kanton vasútvonal fejlesztésébe valóságos nemzeti vasútfejlesztési lázat indított el, ám az ehhez szükséges tőke összegyűjtése sokszor gondokba ütközött, ami a projektek állandó csúszásával járt. A Csing udvar ezért a folyamat felgyorsítása érdekében több vasútvonalat is államosított. 1911-ben így tettek a Hankou-Kanton és Szecsuan-Kanton vasútvonallal is, amivel magukra vonták a helyi földbirtokosok és vagyonosok haragját, és az elégedetlenség elfojtására katonákat vezényeltek a térségbe. Az udvari reformtörekvések a parasztságot is a rendszer ellen hangolták, hiszen a növekvő kiadásokat elsősorban az ő adójukból fedezték, a fejlesztések azonban szinte csak a városokat érintették. 1910-11 során számos parasztmegmozdulásra került sor, ezek az események azonban mind elszigeteltek maradtak, nem jött létre belőlük nemzeti szintű ellenzéki mozgalom. 

1910-ben egy fiatal radikális forradalmár, Vang Csing-vej (Wang Jingwei) merényletet kísérelt meg a régensherceg ellen, ami jól mutatja, mennyire pattanásig feszültté vált a belső helyzet. Senki sem számított azonban arra, hogy a több ezer éves kínai monarchiának nem egy invázió vagy előre eltervezett felkelés vet majd véget, hanem egy váratlan robbanás és egy igencsak ambiciózus tábornok. 

Felhasznált irodalom:

·         Geroge Friedman: A következő 100 év. Előrejelzés a 21. századra. New Wave Media, Budapest, 2015.

·         Hajdú Zoltán: Kína politikai földrajza. In: Pap Norbert (szerk.): Ázsia politikai földrajza. Alexandra, Pécs, 2005.

·         James E. Sheridan: China in Disintegration. The Republican Era in Chinese History 1912-1949. The Free Press, New York, 1975.

·         Johnathan Fenby: Chiang Kai-shek. China’s Generalissimo and the Nation He Lost. Carroll & Graf, New York, 2005.

·         Jordán Gyula – Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX-XX. században. Napvilág, Budapest, 2005.

·         Keith Laidler: Jehonala, az utolsó kínai császárné. General Press, 2003.

·         Polonyi Péter: Kína ​története. Maecenas, Budapest, 1994.

·         Pu Ji: Az ​utolsó kínai császár voltam. Láng, Budapest, 1989.

·         http://www.fokusz.info/File/tortenelem/Dr__Celler_-_Kina.pdf

·         https://russkiymir.ru/en/magazines/article/144506/

·         http://hungarian.cri.cn/1/2008/07/16/2s95845.htm

·         https://www.britannica.com/place/China/Japan-and-the-Ryukyu-Islands#ref71788

·         https://www.jstor.org/stable/pdf/29737903.pdf