Az északír lojalisták félkatonai szervezetei a "Bajok" idején vívtak ki hírnevet maguknak, de a megalakulásuk mögöttes motivációi jóval régebben jelen voltak. A protestáns számbeli fölény és a rendőri erők széles jogköre mellett ugyanis az unionista belpolitikai hegemónia harmadik pillérét a brit fennhatóságról minimum ambivalens nézeteket valló, ennek megfelelően másodrangú állampolgárokként kezelt ír katolikusok megfélemlítése jelentette - ennek kirívó példája volt, amikor 1920-22 között Belfast katolikus lakosságának egyharmadát űzték el egymást követő pogromok eredményeként. A történelem során unionista protestáns civilek csoportjai többször is önként fegyvert fogtak az ír függetlenségi törekvések ellen, a "Bajok" kezdeti szakaszában is több okból erre került sor.

Az 1968-as események során Észak-Írországban is megrendült az addig fennálló politikai irányvonal legitimációja, és amikor a helyi vezetés és a londoni kormány is jelét adta, hogy a feszültség feloldása érdekében nem zárkózik el a kompromisszumoktól, az ír katolikus kisebbség körében tömeges méreteket öltött a változások követelése, amely a nacionalista törekvéseknek is lendületet adott. A keményvonalas unionisták rémálma megvalósulni látszott, már csak azért is, mert a politikai vezetés rövidlátó hozzáállása és a szűkös pénzügyi keretek miatt csak kis létszámú belbiztonsági alakulatok álltak rendelkezésre, a forrongó ír katolikusok megrendszabályozására ez messze nem volt elegendő.

Az Ulsteri Önkéntes Erő (UVF) volt az első lojalista fegyveres csoport, amely ebben az időszakban megszerveződött a régi rend állhatatos védelmére. Céljai felől nem sok kétséget hagyott az, hogy egy korábban már létezett, igaz jóval nagyobb létszámú és jelentőségű csoport nevét vette kölcsön, amely még az I. világháború előtt lépett színre az ír nacionalizmus letörésére. Az "utódszervezetet" belfasti dokkmunkások hozták létre, többen közülük gyarmati rendfenntartó műveletekben vettek részt katonai szolgálatuk idején, a maguk elé tűzött feladat tehát nem volt számukra ismeretlen. "Old school" társaságnak számítottak, támogatóikat nagyobb mértékben toborozták a pápisták elleni egykori harcok iránt nosztalgiát tápláló vidéki protestáns lakosságból, mint a hasonló csoportok, kerülve a média figyelmét. Sajátos elemnek nevezhető viszont az, hogy a szó szoros értelmében reakciós álláspontra helyezkedtek, mivel minden akciójukat az ír nacionalisták támadásaira adott válaszlépésnek minősítették, továbbá ígéretet tettek arra, hogy befejezik működésüket, amennyiben az ellenség is így tesz.

A lojalizmus fő erejét nem ők alkották, hanem a városi bázisú, jóval nagyobb létszámú Ulsteri Védelmi Egyesület (UDA), akiket talán úgy lehet röviden jellemezni, hogy az UVF-el ellentétben a jövőt, az újdonságot képviselték. Több figyelmet fordítottak a médiában való előnyös megjelenésre, és támadásaikért rendszerint nem vállaltak felelősséget. Ezenkívül sok kisebb lojalista félkatonai csoport is létrejött, de nem mindegyikük volt akár huzamosabb ideig is aktív, és összességében mindegyikük hasonló jellegzetességeket mutatott. Területi alapon szerveződtek, és a főleg munkásosztálybeli származású tagságukban jelentős volt mind az átfedés, mind a cserélődés. Az UVF szervezettebb, felkészültebb volt, mint az UDA, de ezen a téren mindkettő jelentősen elmaradt az "ideiglenes" IRA-tól ("provók"). Másrész a két szervezet egymással is rivalizált.

Hírnevüket nem kis mértékben az alapozta meg, hogy embereik között aránylag sok volt a büntetett előéletű, és mivel a helyi hagyományoknak megfelelően legfőbb kikapcsolódásuk a közös italozás volt, akcióikat gyakran erősen alkoholos állapotban követték el, különösebb előkészítés nélkül. Az anyagias beállítottságúak közül a későbbiekben sokan a szervezett bűnözés különböző formáit kezdték gyakorolni, így később összetűzések visszatérő forrásává vált a gengszertfőnökökre hasonlító helyi vezérfigurák és a harcias, eltökéltebb ifjú titánok közötti ellentét.

Igen egyszerű magyarázatot lehetett adni arra, hogy a lojalistáknak általánosságban sem a hozzáértés, sem a jellemszilárdság nem volt az erőssége. Azokat az unionista érzelmű fiatalokat, akik elhatározták magukat a provók elleni harcra, két hivatalos testület is tárt karokkal várta: az ulsteri rendőrség (RUC), amely a '70-es években az Egyesült Királyság egyik legkompetensebb és leghírhedtebb karhatalmi erejévé nőtte ki magát, illetve a brit hadsereg ulsteri gyalogezrede (UDR). Mivel a briteknek szorult helyzetükben mindenkire szükségük volt, aki hajlandóságot mutatott fegyvert ragadni az érdekükben, egyik szervezet sem szigorú szempontok szerint válogatta az önkénteseket - egyszerűen megfogalmazva a lojalista csoportoknak nagyrészt már csak az aljanép maradt. Másrészt ez nem jelentett számukra különösebb hátrányt, mivel elsődleges célpontnak azokat a civileket tekintették, akiket a provókkal való együttműködéssel vagy szimpatizálással gyanúsítottak (a krónikák szerint az UVF első áldozata egy ír férfi volt, aki éjjel hullarészegen hazafelé tartva nacionalista dalokat énekelt a belfasti utcákon).

A lojalisták bíztak benne, hogy működésükkel a végsőkig kiélezhetik az ellentétet a protestánsok és katolikusok között, a provók pedig elveszítik egyébként sem legendás ír önmérsékletüket és a "válaszra válasz a válasz" elv jegyében sorozatos megtorló terrorista akciókat indítanak, végeredményben pedig a britek és a belfasti kormány kénytelen lesz a leghatározottabb módon, a provók semlegesítésével úrrá lenni a helyzeten. Ez a nagyratörő elképzelés hasonló "logikára" épült, mint amit a korszak nyugat-európai kommunista terrorszervezetei magukénak vallottak, de érdekesség gyanánt hozzá kell tenni, hogy a lojalisták esetében a civilek legyilkolására való hajlam nem párosult szélsőséges politikai nézetekkel - ez ma már legalábbis szokatlan.

A végletes lojalista módszertan alighanem legtöbb médiafigyelmet kapott megnyilvánulása az UVF egyik oszlopos belfasti tagja, Lenny Murphy ténykedése volt. A köztársaságpárti írekkel szembeni erős ellenszenv az ő esetében sem maradt meg a söröskorsó feletti anyázás szintjén, 23 éves korára már tíz gyilkosságot követett el, később pedig hasonszőrű ismerőseiből kis csapatot gyűjtött maga köré, hogy hatékonyabban terrorizálhassa a gyanútlan katolikus civileket. Murphy jobbkeze, William Moore taxiján jártak éjjeli embervadászatra, célszerszámnak pedig többnyire azokat a henteskéseket és -bárdokat használták, melyek Moore korábbi munkahelyéről vivődtek haza, így a sajtóban "hentesbandaként" emlegették őket.

Harbringer of death.

Ennek a saját szempontjukból megvoltak az előnyei, mivel Belfastban kb. 700 fekete taxi működött, de a költségminimalizálásra való törekvés végül megbosszulta magát. Az egyik akció során Murphy sikeresen kiejtette pisztolyát a jármű ablakán, majd másnap reggel gyalog visszament érte - a rendőrök már vártak rá.

Lenny Murphy baráti körben, 1975.

Tiltott fegyverviselésért elítélték, és mivel hű emberei, akiket a továbbiakban a börtönből küldött üzenetek útján irányított, el akarták terelni róla a gyanút, újabb indokot találtak a gyilkosságok folytatására. Mivel ők sem látták jelét annak, hogy a hivatalos szervek eredményeket érnének el az ügy felgöngyölítésében, egyre hanyagabb módon viselkedtek. Ez oda vezetett, hogy egyik áldozatukat 1977 májusában életben hagyták, és kidobták egy sikátorba. Ő később kettőt is felismert közülük az utcán, így 11 bandatagot letartóztattak és bíróság elé állítottak. Szaftos sztorik reményében jelentős számban érkeztek Belfastba a külföldi sajtó munkatársai is, hogy a perről tudósítsanak. Lakóhelyük, a Belfast protestáns negyedének szívét jelentő út után immár "shankilli mészárosokként" emlegették az elkövetőket, aminek bizonyára őszintén örült a többi helyi lakos. A vádlottakra 19 gyilkosságot bizonyítottak rá, de valószínűleg ennél jóval többet követtek el. Annyi bizonyos, hogy 9 protestánst is megöltek, ebből hatot tévedésből. Miután 1979 elején összesen kétezer év börtönt szabott ki rájuk, a bíró a gyilkosságsorozatot a "vak felekezeti gyűlölet" megnyilvánulásának nevezte, amely ugyan érthető magyarázat volt az ő pozíciójában, de ahogy az első részben is utaltunk rá, a konfliktus okait nem a vallásban célszerű keresni.

Murphy 1982-ben szabadult és hozzáfogott egy újabb különítmény összetoborzásához, de a provók likvidálták, mielőtt még bármire juthatott volna. Néhány évvel később az ilyen történelmi kontextusban szokás szerint érvényesülő logikának megfelelően az az UDA-parancsnok is megtorlás áldozata lett, aki a riválisnak tekintett Murphy elleni merénylet megszervezéséhez segítséget nyújtott.

Mindenesetre a belső megosztottság ilyen látványos megnyilvánulásait a lojalisták nem szívesen verték nagy dobra, ennek megfelelően Murphy részére az UVF pazar temetést rendezett, igényes kidolgozású sírkövén pedig ott díszelgett a felirat: "Itt egy katona nyugszik". Hasonló búcsúztatásban részesült a banda közmondásos kemény magjának egyik további tagja, Robert Bates is, akit 1996-ban idő előtt szabadon engedtek, de nem sokkal később vérbosszú lett az osztályrésze. Velük ellentétben Moore természetes halált halt, szintén szabad emberként.

Egyáltalán nem Murphy és emberei alkották az egyetlen lojalista halálosztagot, amely ezekben az időkben tevékenykedett. Összességében az északír konfliktus áldozatainak harmadáért voltak felelősek a lojalisták, vagyis kevesebb áldozatot szedtek, mint a provók, viszont nagyobb arányban öltek civileket. Nem lehetett nem észrevenni, hogy különösebb akadályok nélkül hagytak széles vérnyomokat maguk után. Belfast katolikus lakosai közül a szkeptikusabbak arra gyanakodtak, hogy a rendfenntartó szervek jobban törték volna magukat, ha történetesen protestáns civileket gyilkolászott volna egy banda a sötét éjszakában. Azt sem tudta senki megmondani, mégis mennyi ideig működhettek volna még a shankilli mészárosok, ha egy meglehetősen durva bűnözői hiba nem teszi lehetővé az elfogásukat.

A "Bajok" kezdeti szakaszában az ideiglenes IRA önkénteseinek száma meredeken nőtt, így a RUC, a brit katonai hírszerzés és a polgári titkosszolgálat számára - ma már aránylag jól ismert módon - nem okozott jelentős nehézséget az, hogy ügynököket építsenek be a provók soraiba és besúgókat szervezzenek be. Könnyen el lehet képzelni, hogy a lojalista szervezetekbe való beépülés még ehhez képest is mennyire egyszerű lehetett. Észak-Írország ugyan nem Manhattan, de mondjuk nem is Szicília, ahol a hallgatás törvényét (Omertá) szigorúan érvényre juttatták, ezzel ellehetetlenítve a maffiába való beépüléssel próbálkozó nyomozó szervek munkáját. Eléggé valószínűtlen az, hogy a britek ne tudtak volna a különféle lojalista halálbrigádok tevékenységéről. Murphy jól ismert figura volt saját környezetében, ahol a lakosok nem kis hányada többé-kevésbé tisztában volt azzal, miket követ el.

Sokan feltették már a kérdést, hogyan viszonyultak a britek a lojalistákhoz, hogyan vélekedtek az északír konfliktusban betöltött szerepülről. A provók és híveik mindig is meg voltak győződve arról, hogy a britek aktívan támogatták a lojalista csoportokat, a britek pedig természetesen tagadják az aljas rágalmakat. Mivel az északír konfliktussal kapcsolatos hivatalos dokumentáció zöme máig titkosítva van, és egy részét talán meg is semmisítették, a még elő érintettek pedig nyilvánvalóan nem szívesen teregetik ki viselt dolgaikat, a témában nehéz igazságot tenni. A rendelkezésre álló információk alapján meglehetősen prózai valóságra következtethetünk. A brit hadsereg és a RUC tisztjei közül többen is - többségükben alacsony beosztásúak - pozíciójukkal visszaélve különféle módszerekkel támogatták a lojalistákat, feletteseik pedig általában jobbnak látták, ha ezt nem próbálják megakadályozni.

Az utóbbiak motivációi egyszerűek voltak - egyesek azt akarták elkerülni, hogy a provók mellett a lojalistákat is bármivel maguk ellen hangolják, vagy eleve a lojalista irányvonallal szimpatizáltak. Mások tisztában voltak vele, hogy a lojalisták népszerűsége nem elhanyagolható mértékű, márpedig a brit csapatok csak úgy hajthatták végre feladataikat sikeresen, ha minimum a protestáns lakosság jóindulatára számíthattak. Ráadásul az ő kezükben érdemes volt meghagyni irreguláris fegyveres erőket arra az esetre, ha a helyzet polgárháborúba torkollik. Az unionista politikusok és civilek között pedig többen is voltak, akik nem rajongtak ugyan a terrorista módszerekért, viszont úgy vélték, a lojalisták ellensúlyt jelentenek a provókkal szemben, így végeredményben politikai hasznot hajtanak.

A britek mondhatni egy szokásos történelmi dilemmával néztek szembe: egy fegyveres erő legeltökéltebb, legfelkészültebb tagjai rendszerint nem kis mértékben olyanok közül kerülnek ki, akiknek megvan a maguk markáns, keményvonalas véleménye a követendő politikai irányvonalról, ebben az esetben a provók elleni kíméletlen harcról. Az ilyen személyiségekkel nem feltétlenül kellemes együtt dolgozni, viszont parancsnokaik nem engedhetik meg maguknak, hogy mellőzzék szolgálataikat. Az efféle buzgómócsingok kezére játszik az egység imidzse is, amit a hivatalos testületekről a mundér becsületének védelmében a kormányok elvárnak. A valóság persze az, hogy a brit hadsereg és a RUC tisztikara sem vallott azonos véleményt a politikai vezetésről és az északír konfliktuszónákban alkalmazandó módszerekről, de az ilyesmit ugyebár nem lehet felvállalni a nyilvánosság előtt.

Észak-Írországban az a gyanú is elterjedt, hogy a britek voltaképpen a piszkos munkát végeztették el a lojalistákkal, így megosztva a provók erejét, ám ezt nem sok minden támasztja alá. Elenyésző számú bizonyítható példa ismert arra, hogy a lojalisták az ideiglenes IRA prominens tagjait likvidálták volna, ráadásul a riválisok és árulók utáni hajszában többet öltek meg saját maguk közül, mint a provók. Gyaníthatóan a lojalista mozgalom szétaprózódását a britek is elősegítették titkosszolgálati módszerekkel, hogy ezzel is ártalmatlanná, manipulálhatóvá tegyenek minden potenciális politikai veszélyforrást Észak-Írországban. És egyvalami biztos: ha a provók felveszik a kesztyűt, és hasonló módszerekkel reagálnak a lojalisták rémtetteire, azzal csak a britek kezére játszottak volna, hiszen ebben az esetben azok úgy léphettek volna fel, mint a sötét barbarizmus egymással marakodó erőivel szemben pártatlanul fellépő, jóságos igazságosztók, akik a békés rendezést akarják elősegíteni egy sokad szenvedett földön. Az ideiglenes IRA azonban jól nevelt terroristákból állt.  

Utószó helyett következzen pár forrás azok kedvéért, akik jobban el akarnak merülni a témában:

- dokumentumfilm a shankilli mészárosokról

- dokumentumfilm-sorozat a lojalista mozgalomról (első rész, második rész, harmadik rész)

- Casebook on Insurgency and Revolutionary Warfare Volume II: 1962-2009 (link)

- Robert E.Rose: Protestant Paramilitaries in Northern Ireland, 1969-1992 (link)

- Marc Mulholland: The Longest War: Northern Ireland's Troubled History

- John Newsinger: British Counterinsurgency: From Palestine to Northern Ireland

- Mike Chappell - Tim Ripley: Security Forces in Northern Ireland 1969-92

- a Glenanne-banda