"Ten years ago a nation of puffed-up, self-worshipping, over-mortgaged, SUV-driving narcissists who couldn't even get our own kids to pull their pants up decided that we could fix the world and ourselves merely by dropping cluster bombs on Iraqi conscripts and marching gloriously into that country. We were delusional." - komment a TAC weboldalán

A napokban volt a 10. évfordulója annak, hogy az USA által vezetett koalíciós erők sikeresen befejezték katonai akciójukat Szaddam Husszein rezsimjének megdöntésére. Egy rövid visszatekintés és elemzés következik az akció első évéről.

Maga a háború a megindulásakor a zavaros okok és az indulás körülményei miatt erőteljes érzelmeket váltott ki, és a mai napig vitákra ad okot. A háború kimenetele, ami egy felkeléshez, etnikai-felekezeti feszültségek elszabadulásához és nem utolsósorban az Iránhoz fűződő kapcsolatok átalakulásához vezetett, a beavatkozó amerikaiak számára számos kellemetlen meglepetéssel szolgálva. Ezek a meglepetések kezdetben nem kis részben a háború megvívásának módjából és a háború utáni tervezés hiányosságaiból eredtek.A problémák azonban mélyebbre vezetnek. Egy korábbi posztunkban részleteztük a konvencionális háborúval kapcsolatos tévhiteket és az USA politikai és katonai vezetése nem egy hibába belefutott a listán. Az első és legfontosabb hiba a háború jellegének meghatározása volt. Az amerikaiak egy politikailag kényelmes, gyors konvencionális háborút akartak, majd kivonulni és a nemzetközi partnerekkel együtt (lehetőleg kevés közvetlen amerikai katonai részvétellel) elvégezni az ország talpra állítását. Nem vették figyelembe az alapvető stratégiai problémát, miszerint pusztán katonai erővel, főleg megfelelő tervek hiányában nehéz demokratikus reformokat egy olyan országba hozni, aminek a rövid történetére nem éppen ez a kormányzati forma volt a jellemző.

Ha egy kicsit hátrább lépünk, és megpróbáljuk kontextusba helyezni a kérdést, azt láthatjuk, hogy az amerikai politikai és katonai vezetés háborúhoz való hozzáállása sokat változott. Az idősebb Bush elnökségének idején még a vietnami háború utáni Weinberger-Powell doktrína volt a meghatározó, ami az 1991-es Öböl-háború megvívásának politikai kereteit adta az USA számára. Szaddam hadseregének Kuvaitból való kiűzése és a '90-es évek amerikai részvétellel zajlott katonai műveletei (főleg természetesen a koszovói beavatkozás) jelentős önbizalommal töltötték el az amerikai politikai vezetést a katonai erő alkalmazását illetően. Az efféle döntéseket a professzionális hadsereg létrehozása is megkönnyítette (tekintve, hogy a sorkötelezettség korábban egy fontos politikai problémának bizonyult). 2001 után pedig a megmaradt belpolitikai korlátok is ideiglenesen eltűntek a terrorizmus ellen újonnan meghirdetett háború keretében. 

Helyhiány miatt elvonatkoztatva a háború kitörésének indokaitól azt mondhatjuk, hogy az iraki háború konvencionális szakasza az amerikai katonai és politikai vezetés eléggé szokatlan tervezési folyamata után, sikerrel ért véget, vagyis a politikai vezetés mindenképpen ekként értékelte a kialakult helyzetet. A tervezés és felkészülés legnagyobb problémája az volt, hogy a háború meghirdetett jellege miatt (gyors felszabadító háború, gyors kivonulással és hatalomátadással) a háború utáni szakasz tervezése gyakorlatilag csak jelképes maradt. A katonai sikert az amerikaiak nem tudták politikai sikerré alakítani, ami soha nem ígérkezett egyszerűnek, a tervezés hiányában pedig lehetetlennek bizonyult.

Egyes kommentátorok szerint az amerikai haditerv egyfajta "távolsági puccs" volt: az egész az ellenség fővárosának megszállására volt kitalálva, abban a reményben, hogy Bagdad birtoklásával a rezsim összeomlik. Ennek érdekében az előrenyomuló erők kénytelenek voltak jelentősebb iraki csapattesteket elszigetelni, illetve az amerikai felhívásoknak eleget tevő, posztjukat elhagyó iraki katonák sokszor fegyverrel mentek haza (bár ennek végső soron nem volt akkora jelentősége, mert mint később kiderült, az egész ország tele volt fegyverekkel és lőszerrel, amiket a feladat nagyságához képest kis létszámú amerikai és szövetséges csapatok nem tudtak sem begyűjteni, sem kellő gyorsasággal megsemmisíteni). A kitűzött célok és a kialakult helyzet között is jelentős volt a különbség. Az elérhető anyagok alapján az alábbi célokat határozták meg a háborút követő időszakra:

• humanitárius segítségnyújtás
• tömegpusztító fegyverek leszerelése
• terrorista csoportok legyőzése
• a természeti erőforrások és az infrastruktúra megőrzése
• újjáépítés elősegítése, az infrastruktúra és a gazdaság védelme
• a kulcsfontosságú közszolgáltatások helyreállítása (élelmiszerellátás, víz, áram és egészségügy)
• az iraki hadsereg újjászervezése és reformja civil vezetéssel
• a belbiztonsági szervek átalakítása
• a hatalomátadás elősegítése iraki hatóságoknak

Nem alakult ki humanitárius katasztrófa, nem találtak tömegpusztító fegyvereket, nem került sor a korábbihoz hasonló környezeti pusztításra (nem voltak égő olajkutak nagy számban), az infrastruktúra többé-kevésbé ép maradt. Ugyanakkor az iraki hadsereg szétszéledt, az államapparátus és a gazdaság a szétesés szélén volt, a közbiztonság megrendült, a terrorista csoportok ennek köszönhetően sikeresen be tudtak szivárogni Irak addig békés részeire. Az elektromos hálózat és az egyéb közszolgáltatásokat ellátó infrastruktúra eleve nagyon rossz állapotban volt, amit csak évek alatt és hatalmas összegből lehetett volna helyreállítani. Ezek azonban olyan problémák voltak, amiket megfelelő politikai akarat, személyi állomány és finanszírozás mellett legalább nagymértékben csökkenteni lehetett volna. 

Az USA a megszállást a létszámbeli korlátok miatt a városokra koncentrálva kezdte meg, a vidéki területeket részben átengedve azoknak, akik hajlandóak voltak ott kellő erővel fellépni. Ez a kérdés már a háború előtt is felmerült. Eric Shinseki tábornok, aki akkor a hadsereg vezérkari főnöke volt, egy kongresszusi meghallgatás során kérdésre válaszolva több százezresre becsülte az ország megszállásához szükséges erők méretét, kivívva ezzel a vezető kormánytagok haragját. 

A háború előtt a Bush-kormány egy rövid megszállási szakasszal számolt (sőt, voltak akik azonnali hatalomátadást szorgalmaztak az egyébként jobbára csak külföldön működő iraki ellenzéknek). A gyakorlatban az ORHA (Office of Reconstruction and Humanitarian Assistance – helyreállítási és humanitárius segítségnyújtási iroda), amit Jay Garner nyugalmazott tábornok vezetett, rövid előkészítés után jött létre. A szervezet elnevezése tükrözte a prioritásait: a háború előtt jelentős menekülthullámmal és környezeti károkkal számoltak, amik azonban nem következtek be. Az ORHA gyorsan "összerakott" volt, és ki volt téve a többé-kevésbé a színfalak mögött zajló külügyminisztériumi és védelmi minisztériumi csatározásoknak, sőt végül ezeknek esett áldozatul. Zavaros körülmények között a szervezetet Irakba érkezése után néhány héttel feloszlatták, és egy új vezetőt küldtek Irakba, a mára elhíresült L. Paul „Jerry” Bremer nagykövetet.

Bremer egy új szervezet élére állt: 2003 májusától a Koalíciós Átmeneti Hatóság (Coalition Provisional Authority, CPA) vált az iraki amerikai megszállás nem katonai arcává. Bremer saját bevallása szerint is komolyabb tervek nélkül érkezett Irakba, miután nem sokkal kiküldése előtt kérték fel a pozíció betöltésére. Első intézkedései azonban rányomták a bélyegüket az amerikai jelenlétre: a CPA első utasítása a Baath Párt, a második a hadsereg és (a rendőrség kivételével) a biztonsági szervek feloszlatását deklarálta. Ez mind az amerikai katonai vezetést Irakban, mind a washingtoni döntéshozókat a visszaemlékezések szerint meglepetésként érte. Bremer számára az elnöki megbízotti pozíció azt jelentette, hogy az Irakban lévő amerikai katonai vezetővel egyenrangú volt, és Ricardo Sanchez tábornokkal sokszor nem értették meg egymást. Sanchez tábornoknak nem ez volt az egyetlen problémája: a rendelkezésére álló csapatok létszáma tovább csökkent, a Szaddam elleni hadjárat megtervezésével és végrehajtásával megbízott parancsnoki állomány hazatért, a regionális parancsnok, Tommy Franks tábornok nyugdíjba ment, így egy széleskörű vezetési vákuum alakult ki, amit sok időbe került újból betölteni egy kritikus időszakban.

A homályosan körvonalazódott rendezési terv ráadásul gyorsan kudarcot vallott: a háborúban résztvevő partnerek mellett csak kelet-európai országok jelentkeztek a megszállásban való részvételre. Sem a regionális szövetségesek, sem a hagyományos nyugat-európai szövetségesek nem voltak hajlandóak a háború megindítása körüli bonyodalmakat elfelejteni és a saját közvéleményükkel szembemenve az amerikaiakkal közreműködni, így a megszállás katonai, politikai és gazdasági terhei az Egyesült Államokra hárultak. A háború előtti jóslatról, mely szerint Irak a saját újjáépítését fogja finanszírozni, szintén gyorsan kiderült, hogy erősen optimista. Bár Iraknak valóban jelentős olajtartalékai vannak, de az ország olajipari infrastruktúrája olyan rossz állapotban volt, hogy annak helyreállítása sem olcsón, sem gyorsan nem volt megoldható, és a felkelés megindulásával felettébb nehézzé vált. 

Kis létszámú erők, a régi elit kisöprése és a hadsereg tagjainak jövedelemtől (a nyugdíjakat is beleértve) és presztízstől való megfosztása, a stabilizációs terv hiánya, a polgári és katonai megszállási elemek ellentétei és hiányosságai, az állami szervek szétesése az invázió után, a túlzott elvárások, a kezdeti washingtoni viszolygás a megszállással járó kötelezettségtől és költségektől, illetve az átláthatatlan alá- és fölérendeltség a katonai és civil megszálló elemek között összességében ahhoz vezettek, hogy az egész stabilizációs kísérlet lassan káoszba fulladt.

Források:

1. iCasualties
2. Iraq Body Count  (sajtóértesülések alapján összeállított adatbázis, a valós szám jó eséllyel magasabb)

Az alá- és fölérendeltségi viszonyok érdekes kérdését érdemes kicsit kibontani. Bremer elnöki különmegbízottként érkezett az országba, így ő fenntartotta magának a jogot, hogy csak az elnök utasíthatja. Bush elnök nem volt napi kapcsolatban vele (amennyire tudni lehet, eléggé ritka volt a kapcsolatfelvétel), Rumsfeld védelmi miniszter nem tanúsított napi szintű érdeklődést, Rice nemzetbiztonsági tanácsadó nem volt sikeres a Bremerrel való együttműködésben, így Bremer gyakorlatilag "önjáróan" működött a civil oldalon, viszont nem kapcsolódott a katonai parancsnoki lánchoz semmilyen módon. Bremer Sanchez tábornokkal tartott megbeszélései jelentették a kapcsolattartást a legmagasabb szinten. (Ehhez nagymértékben hozzájárult, hogy a konvencionális győzelem után a washingtoni politikai életben Irak kérdése háttérbe szorult egészen addig, amíg a híradások nem lettek tele az ott zajló erőszakkal.)

Mivel egyik fél sem állt a másik felett, és mert a személyes kapcsolatok hamar megromlottak kettejük között, így a katonai és civil vonal kapcsolata a legfelsőbb szinten rányomta bélyegét az iraki megszállásra. Mindez oda vezetett, hogy bár alsóbb szinteken volt együttműködés, ez sosem lett egy átfogó stratégiába ágyazva, amivel hatékonyan stabilizálni lehetett volna Irakot. Ráadásul a CPA személyi állománya néhány hónapos kiküldetésekkel dolgozott és sokszor nem volt külföldi tapasztalatuk, költségvetése csekély volt és felettébb kevés iraki volt bevonva a működésébe. 

Bremer végül 2003 szeptemberében a Washington Post hasábjain megjelent cikkében az alábbi „lépéseket” határozta meg a hatalomátadás folyamatát illetően:

1. Kormányzótanács létrehozása
2. A Kormányzótanács létrehoz egy előkészítő bizottságot az új alkotmány megírásához
3. A Kormányzótanács átveszi a miniszteriális feladatok végzését
4. Alkotmányozás
5. Az alkotmány lakossági jóváhagyása
6. Választások egy új iraki kormány kinevezésére
7. A CPA feloszlatása a választások után

Mint jól látható, nincs szó a biztonsági helyzet alakulásáról, a gazdasági helyzet javításáról, viszont Bremer kezdte érezni a nyomást otthonról, mivel 2004 választási év volt. Gyakorlatilag ennek a "stratégiának" a kritériumai mentén történt meg a hatalomátadás 2004 júniusában. 

Mint jól látható, a biztonsági helyzet romlásának és az újjáépítés kudarcának okai sokrétűek, és nem egyszerű a magyarázatuk. Az okok a politikai vezetés háborúról kialakított téves nézeteire, a háború megindításának módjára, a bürokratikus belharcokra, a személyes ellentétekre és az ezekből fakadó anyagi, kommunikációs és egyéb problémákra vezethetőek vissza. A talán legnyugtalanítóbb kérdés azonban a katonai és politikai vezetés háború utáni időszakra vonatkozó terveinek összehangolatlansága és hiányosságai, mivel azt sugallja, hogy a háború katonai és politikai „megnyerése” teljes mértékben elvált a fejekben, holott a katonai siker csak előfeltétele a politikai sikernek. Ráadásul a sikerdefiníció, amit az amerikai vezetőknek a nyilatkozataik alapján tulajdonítani lehetett, és a figyelem ill. ráfordítás, amit ténylegesen hajlandóak voltak erre fordítani, nagyon messze voltak egymástól.

Részben a konfliktus jellegével kapcsolatos félreértések magyarázzák azt, hogy a politikai vezetés a fokozódó erőszakra csak lassan és húzódozva reagált, tovább rontva a helyzetet. A politikai és katonai vezetés között kialakult eltérő helyzetértékelésre a leglátványosabb példára John Abizaid tábornok a CENTCOM élére való 2003 júliusi kinevezésekor került sor. A tábornok azt mondta:

Véleményem szerint klasszikus gerillahadjáratot folytatnak ellenünk. Alacsony intenzitású konfliktus a mi doktrinális értelmezésünk szerint, de ez háború, akárhogy is akarjuk jellemezni.

Lawrence Di Rita, a Pentagon szóvivője azonban gyorsan hozzátette:

Az, hogy milyen jellegű konfliktusban veszünk részt, mint oly sok más vita Irak kontextusában, majdnem teljesen lényegtelen. A célja egyértelmű. Nagy számú ellensége van a koalíciónak, akiknek csak egy célja van, helyreállítani Szaddam rezsimjét.

A tagadásnak feltehetően politikai és ideológiai oka is volt: politikai, mert az elhúzódó háború politikai nehézség, ideológiai pedig azért, mert a szabadságretorikával nehéz lett volna összeegyeztetni. Az alapvető problémán azonban nem változtatott: a politikai vezetés nem volt hajlandó szembesülni azzal a konfliktussal, amibe belemászott, és nem volt stratégiája arra, hogyan is másszon ki belőle.

A szélesebb tanulság stratégiai szinten az, hogy a háborús készülődést nem szabad politikai okokból siettetni, vagy politikai/ideológiai okokból fontos szempontokat (mint a megszállás) hanyagolni. A másik fontos motívum, hogy a politikai és katonai vezetés a legfelsőbb szinten nem megfelelően kommunikált. A katonai vezetés nem tudta megfelelően megértetni a politikai vezetőkkel, hogy a kialakult helyzet mennyire súlyos, és azok csak későn ébredtek rá erre. 

Legyen a zárszó Sanchez tábornoké, aki nyugdíjazása után a Bush-kormány kritikusává vált (kb. a 12. perctől a 17. percig, illetve 19:20-tól 22:46-ig érdekes a téma szempontjából, de érdemes az egészet végignézni):