Egy orosz állami TV-sorozat kapcsán már említettük, hogy a második világháborúról bizony nem csak az angolszászoknál folyik efféle audiovizuális ismeretterjesztés. Az anyag elfogult mivoltát kifogásoló véleményekre így utólag annyit reagálnánk, hogy az egészséges történelmi revizionizmus bizony már a muszkáknál is virágzik, ennek egyik megnyilvánulásaként pl. az NTV csatorna egy közelmúltbeli sorozata egyenesen arra vállalkozott, hogy lerántja a leplet a szovjet történetírás által elhallgatott vagy elferdített második világháborús eseményekről. Nemrég ez is felkerült a youtube-ra, méghozzá angol felirattal.

A "nagy honvédőnek" is nevezett 1941-45 közötti német-szovjet háború előzményeit bemutató részben két orosz történész, Mark Szolonyin és Mihail Meltyuhov a Vörös Hadsereg 1940-41-ben kidolgozott támadási tervei kapcsán azt az örökzöld témát járják körül, hogy a szovjet vezetés tervezett-e megelőző csapást Németország és Románia ellen: 

Film a breszti erőd védőiről, akiket az elsők között ért a német csapás azon a júniusi vasárnapon:

Ezt a gigantikus konfliktust a poptörténetírás hajlamos úgy beállítani, hogy a németek ihaj-csuhaj vágtában, néhány hét alatt akarták letudni a hadjáratot, ám a feltápászkodó orosz medve a mancsába köpött, és kitartóan, komótosan hazapofozta őket. A valóság ezzel szemben az, hogy az oroszok sem számoltak majdnem négy évig elhúzódó háborúval, talán még rémálmaikban sem, a szovjet főparancsnokság (SZTAVKA) haditervei pedig gyakran ugyanolyan irreálisak voltak, mint a kútba esett hitleri ábrándok.

Az 1941 végi - mondanunk sem kell, hogy irtózatos veszteségekkel járó - moszkvai ellentámadás sikerén felbuzdulva Sztálin általános offenzívát követelt a front teljes hosszában, nehogy a Wehrmacht tavaszig össze tudja szedni magát. Az értelmesebb tábornokok tudhatták, hogy megfelelő utánpótlás, kiképzés híján erősen megtépázott csapataik ezt képtelenek lesznek teljesíteni, de tiltakozásnak naná, hogy nem volt helye. 

A Leningrádi és a Volhovi Front (nyugat-európai szóhasználat szerint: hadseregcsoport) azt a feladatot kapták, hogy az egykori fővárost ostromgyűrűvel fojtogató német erők utánpótlását elvágják, majd újabb merész hadmozdulatokkal helyreállítsák a szárazföldi összeköttetést Leningrád és a szovjet hátország között. Az ambiciózus terv (balra) a célba vett közlekedési csomópontok után a "ljubanyi-csudovoi támadó hadművelet" nevet kapta.

A közkatonák részéről tulajdonképpen lett is volna elegendő létszám, felszerelés és halálmegvető orosz fatalizmus a siker eléréséhez, ám pechjükre nagyobb súllyal esett latba - az előbb említett gyengeségek mellett - a tapasztalt parancsnokok hiánya, amely részben a tisztikart erősen megritkító tisztogatások, részben a Vörös Hadsereg gyors és jelentős mértékű felduzzasztásának következménye volt. A gyakran előzetes felderítés és tüzérségi előkészítés nélkül indított, össze nem hangolt frontális támadások lendülete rendre megtört a makacs német védelmen.

Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a szovjetek paradox módon legfőbb előnyüket, a mennyiségi fölényt semlegesítették azzal, hogy támadó erőiket hosszú arcvonalon aprózták szét. Ha pedig az áttörés nem sikerült, a rohamot rendszerint minden változtatás nélkül ismételték meg újra meg újra. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy pl. a Volhovi Fronthoz rendelt 2. rohamhadsereg (yдарная армия) a hadvezetés rejtelmeiről mit sem sejtő volt rendőrtiszt, Grigorij Szokolov altábornagy parancsnoksága alatt az egyik támadás során 3 ezer fő veszteséget szenvedett néhány perc alatt.

Márpedig a Volhovi Front parancsnoka, Kirill Mereckov (balra) jól tudta, hogy neki aztán végképp nem fogják elnézni az eredmények hiányát. A volt vezérkari főnököt a német támadás után sok más kollégájával együtt letartóztatták, majd a vallatótisztek kezei között beismerte, hogy az ellenség ügynöke. Vallomása alapján több tisztet kivégeztek, őt magát azonban szeptemberben kiengedték, mivel parancsnokként nagyobb szükség volt rá, mint sokadik bűnbakként. A nyomaték kedvéért tevékenységének ellenőrzésére a Vörös Hadsereg politikai főcsoportfőnökét, Lev Mehliszt nevezték ki, akinek rögeszmés könyörtelenségét csak dilettantizmusa múlta felül, így a borzalmas vereségek úgy követték őt, mint az árnyék. Néha azért értelmes döntéseket is hozott, pl. Szokolov helyére a jóval tehetségesebb Klikov tábornokot nevezte ki, akinek hamarosan fontos feladat jutott.   

Rémségek erdeje 

Az 1942. január 6-án indult hadművelet hamar lefékeződött, a német vonalakat csak a Volhov folyó jegén rohamozó 52. és 59. hadseregeknek sikerült áttörniük egy rövid szakaszon. Mereckov, aki nem akart visszakerülni az NKVD vérben úszó pincéibe, még a sikertelenség látszatát is el akarta kerülni, ezért a 2. rohamhadsereget, majd Guszev vezérőrnagy 13. lovashadtestét is beküldte nyugat felé a fronton ütött résen, mielőtt azt még más egységekkel kiszélesítette és biztosította volna. A SZTAVKA a támadás folytatását sürgette, de megfelelő utánpótlást és légitámogatást nem biztosított hozzá. A csapatok március 15-ig nagy nehézségek árán 75 km-t nyomultak előre, és fennállt a lehetőség, hogy az északról támadó 54. hadsereggel egyesülve jelentős német erőket ejtenek csapdába. Ekkor azonban fordult a kocka, és a Wehrmacht ellencsapása néhány napon belül 180 ezer vöröskatonát katlanozott be a Volhov nyugati partján.

Az egyetlen összeköttetést a Volhovi Front többi egységével egy kb. 4 km széles sáv jelentette, amelyen gyorsan lefektettek ugyan két keskeny nyomtávú vasútvonalat, de ezek ki voltak téve a német tüzérség és légierő támadásainak, a tavaszi olvadás során pedig az egész térség mocsaras sártengerré változott, mely fölött felhőkben jelentek meg a szúnyogok.

A katlan német térképeken:

Csapataival ellentétben azonban Mereckov ideális menekülési útvonalra lelt. A leningrádi pártvezér, Zsdanov közbenjárására a pártfogoltja, Hozin tábornok parancsnoksága alatti Leningrádi Frontba szervezetileg beolvasztották a Volhovi Frontot, így Mereckovot a Nyugati Fronthoz rendelték.

Régi posztján egyik utolsó döntése az volt, hogy április 20-án Klikovot saját helyettesével, Andrej Vlaszov altábornaggyal váltotta le (balra). Sztálin ezt alighanem azért engedélyezte, mert Vlaszov korábban már sikeresen kitört egy német katlanból Kijevnél, és Moszkva védelmében is jeleskedett a 20. hds. élén, mellesleg a helyettesi pozícióval is elégedetlen volt. Mindenesetre a döntésnek a későbbiekben messzemenő következményei voltak. A SZTAVKA a körbezárt 2. rohamhadseregnek májusban végül engedélyezte a kitörést, ám addigra a németek teljesen elvágták azt az utánpótlástól, és a hónap végén megkezdték a katlan felszámolását. A szovjet védők helyzetét tovább nehezítette, hogy fel kellett perzselniük a katlanban lévő falvakat és magukkal vinniük azok lakóit. Ez a parancs onnan több száz km-re, az íróasztal mögött egy cinikusabb fejesnek akár logikusnak is tűnhetett, de a helyszínen csak növelte a szenvedést és a káoszt, melyre alighanem a legjobb orosz írók sem találtak volna szavakat. Mozdonyok híján a sebesültekkel teli vasúti kocsikat is felrobbantották a visszavonulók. A német gyűrűt kívülről is megpróbálták áttörni, de mindhiába. A csapdába került, élelem és ellátmány nélkül maradt vöröskatonák és civilek először a bőrszíjakat ették meg, később a rügyeket, a fák kérgét (ahogy azt a lenti archív fénykép is mutatja), végül Leningrádhoz hasonlóan itt is megjelent a kannibalizmus. A volhovi erdőt az ezerszámra szanaszét heverő, oszlásnak indult holttestek miatt a szaga után is messziről meg lehetett találni. Közben az állami propaganda a 2. rohamhadsereg küszöbön álló nagy győzelméről harsogott.

(további képek itt)

Június 25-re végetért a szervezett ellenállás. A bekerítésből kb. 30 ezer katona jutott ki, a halottak és fogságba esettek száma 60 ezer főre rúgott. 1942. január-július között a Leningrádi és Volhovi Front összesen 403 ezer fő veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, ebből 150 ezer volt a halott és a hadifogoly, ennek dacára egyetlen hadműveleti célt sem sikerült elérni.

Mivel a fogságba esett Vlaszov felajánlotta szolgálatait a németeknek, s így a Szovjetunió leghírhedtebb árulójává vált, Mereckov a sztálini történetírással (vagy inkább -hamisítással) egyetértésben könnyedén rátolta a felelősséget a volhovi katasztrófáért. Álláspontját csak jóval később kiadott emlékirataiban közelítette a valósághoz. A 2. rohamhadsereget újjászervezték ugyan, ám a volhovi katlan túlélőire Vlaszov árulása maradandóan rossz fényt vetett. Erőfeszítéseiket nem honorálták, az elesetteket el sem temették, történetük lényegében a SZU felbomlásáig tabutémának minősült.

A német filmhíradóban persze nem ez volt a helyzet:   

Ám nem ez volt az 1942-es év egyetlen befuccsolt szovjet hadművelete, amely egész hadseregek bekerítésével és kivéreztetésével végződött. A támadók Harkovnál és a Krímben szintén súlyos nehézségekbe ütköztek - a teljes veszteség 454 ezer főt tett ki -, a SZTAVKA pedig a német Középső Hadseregcsoport szétverésének reményében Moszkvánál is a véráldozatokra fittyet hányva rendelt el általános támadást. A Nyugati ill. a Kalinyini Front teljes vesztesége 1942. január-április között elérte a 777 ezer főt (ebből 504 ezer fő volt a sebesült). A Wehrmacht támadásban és védekezésben egyaránt hatékonynak bizonyult.

Megismétlődött a volhovi história is, bár nem betűről betűre. A támadási parancsot teljesíteni próbáló 33. hadsereget Vjazmánál bekatlanozták. Nem kapott sem utánpótlást, sem felmentést, sem engedélyt a kitörésre. A SZTAVKA csak annyi "erőfeszítésre" volt hajlandó, hogy a parancsnokot, Mihail Jefremov tábornokot repülőgépen kimenekíti. Ő azonban ezt elutasította, inkább katonáival maradt s a hadifogságot elkerülendő, 1942 áprilisában végzett magával. A keleti fronton tomboló harcok jellemző erkölcsi színvonalához képest szokatlan módon a németek teljes katonai tiszteletadás mellett ravatalozták fel és temették el, még az aranyóráját is rajta hagyták.

Nem sokkal később Vjazmától északnyugatra a 39. hds. is bekerítésben pusztult el, annak parancsnoka, Ivan Maszlennyikov már inkább élt a légi evakuáció lehetőségével. A lényegében a semmiből újjászervezett 33. hds. élére pedig nem más került, mint Mereckov. Ez önmagában kiválóan példázta a darwini szelekció sajátos formáját, amely a Vörös Hadsereget jellemezte. A túlélésre annak volt a legnagyobb esélye, aki minden aggály nélkül halálba küldte az embereit akár értelmetlenül is, és ügyesen a háttérbe húzódott, ha a felettesei éppen bűnbakokat kerestek.          

Az elfeledett húsdaráló

Ahogyan a fenti térképen is látható, az 1942 tavaszi harcok után Rzsev és Szicsevka térségében méretes (leginkább talán egy karomra emlékeztető) kiszögellés éktelenkedett a frontvonalban, melyet a közelben lévő Moszkva stratégiai fontossága miatt a SZTAVKA módfelett irritálónak talált. Jellemző optimizmusától vezérelve úgy okoskodott, hogy ha nem is sikerül felszámolni azt nagy erejű támadásokkal, legalább az ott összevont német erőket le lehet kötni s ezzel megakadályozni azok átcsoportosítását más offenzívák feltartóztatására. A keleti front déli részén folyó súlyos harcokkal egyidőben, 1942 augusztusában az ún. "első rzsev-szicsevkai támadó hadművelet" során a Zsukov vezette Nyugati Front 20. és 31. hadseregét, továbbá a Konyev vezette Kalinyini Front 29. és 30. hadseregét vetették be a kiszögellés ellen.

Ám az alacsonyabb beosztású tisztek teljes hozzá nem értésén a két agyonsztárolt tábornok sem tudott változtatni. A csapatok pl. Polunyinot három héten át mindennap frontálisan, változatlan irányból rohamozták sikertelenül, így ma a falu 20 lakosával éles kontrasztot képez a közelében lévő tömegsírba temetett 12 ezer vöröskatona. A hatékonyság valószínűleg más helyszíneken sem volt magasabb, mivel a 24 napig tartó hadművelet összesen 194 ezer fő veszteséggel járt. Alekszandr Tvardovszkij költő, aki haditudósítóként volt jelen a harcokban, az alábbi versével állított emléket az elesetteknek: 

Rzsev alatt öltek meg engem
egy névtelen mocsárban,
az ötödik században
a balszárnyon
egy kegyetlen légitámadásban.

…

S ennek a kerek világnak
utolsó napjáig már
se folt, se jelvény nem marad
katonai zubbonyomból.

Ott vagyok, ahol a vak gyökér
a sötétben étel után kutat;
ott vagyok, ahol a rozs
hullámzik a domboldal porában.

Ott vagyok, ahol a kakas kiált
a hajnali szürkületben
ott vagyok, ahol autóitok
gázt könnyeznek az úton.

Ahol a kanyargó folyócska
szövi egybe a gyepet
ahová anyám se jön el
hogy emlékezzen reám.

…

Negyvenkettő nyarán
temettek jel nélkül el,
s mindentől, ami ezután jött
megfosztott a halál.

Nemrég Oroszországban egyesek olyan kényelmetlennek találták ezt a témát, hogy a vele foglalkozó dokumentumfilm (lent) készítőinek jogi felelősségre vonását követelték. 

A rzsev-szicsevkai kiszögellés, 1942 szeptember:

A SZTAVKA a szerény eredményeket is elegendő bátorításnak tekintette ahhoz, hogy 1942/43. telére szintén a hadsereg valódi képességeivel nem számoló, gigantikus hadműveleteket rendeljen el, melyeket valamilyen megfontolásból görög/római istenekről keresztelt el. Az "Uránusz" a Sztálingrádot ostromló 6. hadsereg bekerítését célozta meg. Ezt követte volna a meglehetősen nagyratörő "Szaturnusz", amelynek el kellett volna rongyolni az Azovi-tenger partjáig, ott bekerítenie a B hadseregcsoportot, egyben az Észak-Kaukázusban csapdába ejtenie az A hadseregcsoportot. A vártnál erősebb német ellenállás miatt ezt még Sztálin is túlzásnak találta, úgyhogy lefújták. A "második rzsev-szicsevkai támadó hadművelet", kódnevén "Mars" a 9. hadsereget volt hívatott felmorzsolni. Az utána esedékes "Jupiter" tervét az ismert orosz források konkrétan nem említik, csak bizonyos csapatösszevonásokból lehet következtetni rá. A jelek szerint célja az egész kiszögellés felszámolása volt.

Az "Uránusz" alighanem azért volt sikeres, mert kezdettől fogva prioritást élvezett. Ennek érdekében a SZTAVKA arról is gondoskodott, hogy a németek az erősítés zömét a front középső, ne pedig déli részére küldjék. Egy szovjet vezérkari tiszt, Alekszej Demjanov hadnagy, akit a Wehrmacht hírszerzése informátornak hitt, de annak valójában az NKVD ügynökeként csak a felettesei által jóváhagyott információkat adott át, előre figyelmeztette a "Mars" tervéről a németeket, akik így 16 hadosztályt dobtak át a Középső Hadseregcsoporthoz és megerősítették a védelmi vonalakat a rzsevi kiszögellésben.

A "Mars" végrehajtásában a Purkajev vezette Kalinyini Front 3 hadserege (22., 39., 41.) ill. a Konyev vezette Nyugati Front 4 hadserege vett részt (20., 31., részben a 29. és a 30.), (a kezdeti szakaszban) 362 ezer katona, 1300 harckocsi és 3940 löveg, összesen pedig kevesebb gyalogság, de több tüzérség és páncéloserő, mint az Uránuszban. De így is hiányzott a szükséges mennyiségi fölény, nem beszélve arról, hogy itt nem románokon és olaszokon kellett átgázolni. Ha ehhez hozzávesszük a már eddig említett szervezeti hiányosságokat, az előkészületek álcázásának hiányát és a hóval vastagon borított, jellemzően erdős-mocsaras terepet, az eredményre könnyen lehet következtetni.

A hadművelet október 28-án kezdődött volna, de az őszi esőzések miatt el kellett halasztani november 25-ig, különben az egész beleragadt volna a sárba. A ködös, viharos téli időjárás miatt a tüzérségi előkészítés és a légitámogatás nem sokat ért, a csapatok pedig jól kiépített védelembe ütköztek. Egy német túlélő elmondása szerint a harcok intenzitása minden képzeletet felülmúlt, így pl. az offenzíva második szakaszában a 20. hds. 300 harckocsit veszített két nap alatt (nem kis részben azért, mert sok nem volt ellátva téli álcázófestéssel), de természetesen a többi fegyvernem is hatalmas veszteségeket szenvedett. 

Az offenzíva néhány nap után kifulladt, de a SZTAVKA december 15-ig erőltette az ismétlődő rohamokat. A kezdeti áttörések kifejlesztésére vállalkozó egységeket a németek több helyen bekerítették, csak nehézfegyverzetük hátrahagyásával/megsemmisítésével tudtak kitörni. Egy német jelentés nyersen foglalta össze az orosz hozzáállást:

Az ellenséges vezetés, amely az offenzíva előkészítése és kezdeti végrehajtása során tehetségesnek, alkalmazkodóképesnek bizonyult, a hadművelet előrehaladtával ismét felfedte régi gyengeségeit. Az ellenség valóban sokat tanult, de továbbra is képtelen a kritikus helyzetek kihasználására. Ez többször megmutatkozik, amikor a nagy eltökéltséggel és kezdeti sikerekkel induló hadműveletek vad és esztelen frontális támadásokba torkollnak, amint előre nem látott szituációkba ütköznek és jelentős veszteségeket szenvednek el. Ez az érthetetlen jelenség újra és újra megnyilvánul. De az orosz még legnagyobb kétségbeesésében sem viselkedik logikusan, inkább természetes ösztöneire hagyatkozik, azaz a tömeges gőzhenger taktikáját alkalmazza, és a kitűzött célokhoz a körülmények változása esetén is ragaszkodik.       

A veszteség elérte a 215 ezer főt (70 ezer halott és hadifogoly) és kb. 800 harckocsit, bár vannak, akik jóval nagyobb számokat emlegetnek. (Összehasonlítás gyanánt az Uránusz-hadművelet 480 ezer fő szovjet veszteséggel járt, ebből 331 ezer volt a sebesült). A német veszteség 40 ezer főt tett ki, de a többi egység is minden szempontból annyira kimerült, hogy 1943 márciusában a Bivaly-hadművelet során (Büffel) a Wehrmacht a rá jellemző precizitással és alapossággal kiürítette a kb. 23 ezer négyzetkilométernyi kiszögellést. Rzsev 5 ezer épületéből addigra 300 maradt meg, itt később emlékművet szenteltek a város "hős védőinek" - azaz mulatságos módon a Szovjetunióban hivatalosan ünnepelték a 9. német hadsereget.  

A fehér nyilak a Mars és Jupiter műveletek tervét jelölik, a szaggatott vonal pedig azt, ami ebből meg is valósult. A 9. hadsereg igen kemény diónak bizonyult.

A keleti front általános helyzete 1942/43. telén:

A hallgatás leple

A Vörös Hadsereg számos későbbi offenzívája hasonló módon dőlt dugába, még 1944-ben is (ezekről bővebben itt.) A szovjet történetírás természetesen a Mars-hadművelettel együtt ezeket is agyonhallgatta vagy lábjegyzetekben magyarázta félre. Az már kevésbé magától értetődő, hogy ezekkel miért nem foglalkoztak a nyugati történészek sem egészen az utóbbi évekig. A levéltári anyagokat a szovjetek persze titkosították, de David M. Glantz amerikai hadtörténész szerint okuk volt hallgatni minderről a német veteránoknak is, kiknek visszaemlékezései a mai napig a keleti frontról összegyűlt pontos ismeretek fő forrását jelentik. Ők abban voltak érdekeltek, hogy végső vereségüket Hitler ostobaságával és a szovjetek elsöprő mennyiségi fölényével magyarázzák, így érdemes volt úgy beállítaniuk a történteket, hogy a kezdeti német sikerek után a Vörös Hadsereg 1942-45 között megállíthatatlanul tört előre, győzelmek meg nem szakadó sorozatát aratva.      

Felhasznált irodalom:

David M. Glantz: The Siege of Leningrad, 1941-1944

Robert Forczyk: Leningrad 1941–44

...meg ami a posztban linkelve van. A szovjet veszteségekről szóló adatok Krivosejev munkáiból származnak.