(Az előző rész itt olvasható.)
Új ellenség, új csataterek
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a "demokratikus" Vietnam (VDK) küzdelme a két országrész egyesítéséért bizony jóval összetettebb politikai környezetben fog zajlani, mint az európai gyarmatosítók elleni felszabadító háború. Immár egy szomszédos állam volt az ellenség, amely a franciáknál kifinomultabb eszközöket alkalmazó amerikaiaktól kapott egyre növekvő mértékű támogatást már az Eisenhower-kormány alatt is. A világkommunizmus egységfrontja közben a múlté lett, és Hanoi a nagy kínai-szovjet haragszomrád kezdetén a kínai oldalon találta magát, mivel a vietnami állampártban (VDP) az északi szomszéd döntő befolyással bírt.
Mivel a cinizmusukról méltán elhíresült pekingi vezetők Indokínát saját érdekszférájuknak tekintették, számukra az volt az optimális forgatókönyv, hogy a két Vietnam szép lassan kifárasztja egymást, az amerikaiak pedig végül a franciákhoz hasonlóan kivonulnak. Ebből a megfontolásból Hanoiban a Giappal (balra) és a többi hidegebb fejű pártemberrel szemben a déli országrész elleni azonnali harcot sürgető keményvonalasokat támogatták, akik így 1960-ban a VDP III. kongresszusán magabiztosan határoztak a (papíron) nemcsak a kommunistákat, de több ellenállási mozgalmat is tömörítő Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front (DNFF) megalapításáról.
Annak fegyveres erőit - ismertebb nevükön a Vietkongot (VC) - Giap fő riválisa, a konvencionális háború mellett elkötelezett és közismerten radikális Nguyen Chi Thanh tábornok irányította. Meredeken nőtt a csapatainak északról küldött támogatás, így gyorsan zajlott az eszkaláció is. A történetírás hagyományosan a tonkini incidenshez köti a vietnami - vagy más szóhasználat szerint a második indokínai - háború kezdetét, de valójában mind a VDK, mind az Egyesült Államok már egymástól függetlenül korábban eldöntötte, hogy a dél-vietnami helyzetet a hagyományos úton kivívott döntő katonai győzelemmel rendezi a maga javára.
A DNFF egyre nagyobb területekre terjesztette ki ellenőrzését, és amikor 1964-re a saigoni rezsim helyzete végképp súlyossá vált, az amerikaiak a reguláris erők bevetése mellett döntöttek, Thanh és hívei sürgetésére pedig ugyanígy tettek az észak-vietnamiak is. Giap ezt ellenezte, mivel ellentmondott a népi gerillaháború logikájának, de addigra már háttérbe szorult a politikai vezetésen belül, így csak korlátozott mértékben szólhatott bele annak döntéseibe.
Az elkövetkező években a vérmes reményeket dédelgető pártvezetés több hadosztályt vetett be Dél-Vietnamban és egyre erőltette a támadásokat annak ellenére, hogy ezzel az ellenség kezére játszott. Az amerikai "kutasd és pusztítsd" műveletek nem voltak ugyan a felkelők elleni harc hatékony eszközei, de sikeresen rajtaütöttek a támadásra készülő reguláris csapatokon. Azokat lenyűgözte az ellenség tűzereje, mozgékonysága, és súlyos veszteségeket szenvedtek. Westmoreland tábornok, a Vietnamba küldött amerikai csapatok parancsnoka úgy vélte, csak meg kell maradni az addigi harcmodornál, és a vörösök előbb-utóbb egyszerűen kivéreznek. Giap ezzel szemben arra számított, hogy még így is inkább az amerikaiak lesznek azok, akik elsőként unnak rá az egészre és mennek haza. Ettől függetlenül továbbra is kritizálta az alkalmazott stratégiát, mivel meggyőződése szerint a hadsereget fokozatosan modernizálni kell, nem pedig eltapsolni annak legjobb egységeit egyenlőtlen összecsapásokban.
A déli országrészben kialakult patthelyzet politikai okokból egyébként sem volt fenntartható. A kínaiak, akárcsak Giap, inkább elhúzódó gerillaháborút javasoltak. Presztízsmegfontolásokból beleütötték az orrukat a konfliktusba a szovjetek is, noha Indokína iránti stratégiai érdeklődésük a nullához konvergált. Minél hamarabb tárgyalásos rendezést sürgettek, és hogy a VDK abba kedvező helyzetben foghasson bele, nagy mennyiségű modern fegyverrel látták el. A DNFF gerilláinak tevékenységét idegenkedve szemlélték, ideológiailag elhibázottnak, irreális maoista elgondolásnak tekintették.
Egyre fogyott tehát a mecénások türelme, ami a VDP keményvonalasait már csak azért is aggasztotta, mivel ezzel egyidőben Ho Si Minh romló egészségi állapota miatt aktuálissá vált az utódlás kérdése, ráadásul a belső erőviszonyok is számukra kedvezőtlen irányba tolódtak el, amikor 1967 júliusában Thanh tábornok tisztázatlan körülmények között életét vesztette.
A biztonság kedvéért megelőző csapás mellett döntöttek. Nagy tisztogatási hullám vette kezdetét, melyet azzal indokoltak, hogy minden fontosabb párt- és állami szervbe befurakodtak a "revizionista" elhajlók (értsd: szovjetbérencek). A több száz letartóztatottat, akik között nem véletlenül ott volt Giap több magas rangú törzstisztje is, hivatalosan nem vádolták meg semmivel. Aki bevallotta képzeletbeli bűneit, kegyelmet kapott. A többi munkatáborba került, ahonnan 1976-ra engedték ki az összes még életben lévőt. A külföldi befolyás visszaszorítására irányuló akció egy minden addigit felülmúló offenzíva előkészítésének jegyében zajlott.
Az ellenség fokozatosan támadásból védelembe megy majd át. A villámháború elhúzódó háborúvá válik. Ezáltal az ellenség dilemmával fog szembenézni: el kell nyújtania a háborút ahhoz, hogy győzzön, ám politikailag és pszichológiailag képtelen lesz egy elhúzódó háború megvívására. /Vo Nguyen Giap/
- Tudja, maguk sosem győztek le minket a csatamezőn.
- Ez igaz. És lényegtelen./párbeszéd egy amerikai és egy észak-vietnami ezredes között, 1975/
A pártvezetés el akarta kerülni, hogy a "szuperhatalmak" együtt kényszerítsék rá a harcok előnytelen lezárását. Attól féltek, hogy az amerikai kormány még az 1968 novemberi választások előtt megkísérli a politikai rendezés kierőszakolását azzal, hogy eszkalálja a háborút. Ezt megtehette a VDK elleni bombázások fokozásával, tengeri blokáddal, esetleg az ország déli csücskénél végrehajtott partraszállással, amellyel elvágják a Ho Si Minh-ösvényt (az erre vonatkozó hadműveleti tervek is elő voltak készítve). Hogy bekövetkezett volna-e valamelyik - esetleg több - és mikor, az már nem derült ki. Az észak-vietnamiak ugyanis felborították az efféle számításokat azzal, hogy 1968 januárjában a DNFF teljes erejét bevetették Dél-Vietnam városaiban a népfelkelés kirobbanása és a kormány megbuktatása reményében.
Célpont: Saigon
Ez volt a hírhedt Tet-offenzíva, melyről a hidegháborús időkben kiadott amerikai szakirodalom tudni véli, hogy Giap gondolta ki és tervezte meg. Egy korábbi posztban én is megismételtem ezt a nézetet. Közelmúltbeli kutatások azonban rávilágítottak a valóság némileg összetettebb mivoltára. Honvédelmi miniszterként valóban felügyelte a művelet előkészítését, elrendelte a megindítását, sőt a kitervelésében is részt vett, ám kritikusan viszonyult a koncepcióhoz és nem fűzött nagy reményeket a gyors, látványos győzelemhez.
Tudta, hogy a DNFF semmilyen tekintetben nem áll készen egy ilyen méretű és összehangoltságú offenzívára. Azt sikerült elérnie, hogy reguláris egységeket ne vessenek be a gerillák támogatására, mint ahogy azt más tábornokok akarták, elvégre az könnyen a várttal ellentétes hatást, azaz növekvő amerikai szerepvállalást eredményezett volna. Helyette korlátozott erőkkel elterelő támadásokat indított az offenzíva előtt vidéki támaszpontok ellen, így elcsalva az amerikaiakat a városokból. Amikor azonban további javaslatait a PB elutasította, Magyarországra távozott gyógykezelésre (gondolom messzire akarták küldeni, hogy ne okoskodjon annyit, vagy neki lett elege a sok tökládából), és csak a Tet kezdete után tért haza.
Ahogy az várható volt, a DNFF rengeteg gerillát veszített a hosszas városi harcokban, ám azok Hanoi számára roppant előnyös belpolitikai következményekkel jártak az USA-ban. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Vietkong felmorzsolásáért és a VDK tárgyalóasztalhoz kényszerítéséért éveken át folytatott műveletek hasztalanok voltak, így az amerikai politikusok a szavazók nyomására a katonai szerepvállalás csökkentése mellett döntöttek. (Csak hogy ebbéli meggyőződésükből ki ne zökkenjenek, a DNFF májusban kisebb erőkkel ugyan, de lényegében megismételte az offenzívát.) Felfüggesztették az északi országrész elleni bombázásokat, megkezdődött a csapatkivonás, vele párhuzamosan pedig a vietnamizáció programja a dél-vietnami hadsereg (ARVN) felfejlesztésére.
Más kérdés, hogy mindezt a pártvezérek a jelek szerint nem látták kristálytisztán előre - inkább érte őket kellemes meglepetésként. Egy 1989-es interjú során tett beszámolója szerint maga Giap is a Tet idején ismerte fel annak jelentőségét, hogy a háborút el lehet vinni a TV-nézők elé, és így az amerikai közvélemény válhat a legfontosabb "frontvonallá".
Így aztán az észak-vietnamiak a későbbiekben élénk figyelemmel kísérték az amerikai belpolitikát, közben pedig egy újabb, ezúttal - jobb híján - reguláris erőkkel végrehajtandó offenzívára tettek előkészületeket. Ezeket azonban hátráltatták az ARVN és az amerikaiak 1970/71-es támadásai az északiak kambodzsai és laoszi támaszpontjai ellen, amelyek ugyanakkor még népszerűtlenebbé tették a háborút, és felfedték az ARVN hiányosságait.
Ezek után a VDP PB úgy határozott, hogy a nagy támadást győzelemre kell vinni 1972-ben, még a nyári esős évszak előtt. A bőkezű szovjet fegyverszállítmányok ellenére Giap tudta, hogy a hadsereg nincs felkészülve a modern összfegyvernemi műveletekre, és figyelmeztette az elvtársakat, hogy az offenzíva véres és nem elhanyagolható eséllyel sikertelen lesz. Ám a politikai helyzet nem engedte meg a további halogatást.
A pártvezetés - mint később kiderült: helyesen - úgy okoskodott, hogy az 1972 novemberi elnökválasztásokat is Nixon nyeri, és nyilvánvaló volt, hogy azt követően csak keményebb feltételekkel lesz hajlandó bármiről is tárgyalni velük. Ráadásul nemcsak ő tekintette külpolitikai ballasztnak az egész háborút, de immár a SZU és Kína is. A folyamatos amerikai csapatkivonás miatt a kínaiak már 1970-ben kivonták az "internacionalista segítségnyújtásra" érkezett légvédelmi és műszaki egységeiket Észak-Vietnamból, és a szovjetekkel együtt a tárgyalásos rendezést forszírozták. Az a korszak volt ez, amikor másról sem beszéltek a politikusok, mint az enyhülésről, meg a kölcsönösen előnyös kapcsolatépítésről. Hallatlan módon az amerikai elnök moszkvai és pekingi útja is napirendre került. A harcias Észak-Vietnamot egyre többen nézték hülyének. Az idő tehát ellenük dolgozott.
Az amerikai történetírásban - praktikusan - húsvétinak nevezett offenzíva a 17 milliós ország erőforrásainak viszonylatában gigantikus vállalkozás volt. Giap néhány nap eltéréssel 6, később pedig további 8 hadosztályt, lényegében a teljes haderőt vetette be három fő támadási irányban. A legfőbb cél a vietnamizáció programjának szétzilálása volt, vagyis egyszerűen az, hogy az ARVN a lehető legnagyobb veszteségeket szenvedje el. Az amerikai csapatok zömét ekkor már kivonták - 95 ezren állomásoztak Dél-Vietnamban, ebből 6 ezer volt a gyalogos -, és Giap úgy ítélte meg, hogy Nixon az otthoni helyzet és a közelgő moszkvai útja miatt nem fog szárazföldi erőket küldeni Saigon kisegítésére.
Kegyelemdöfés
Budapest (gyógykezelés ezúttal nem volt)...
Kuba...
Algéria (Kadhafi ezredes és Raul Castro jeles társaságában)
Kegyvesztettség
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, amint a porba hullott az egyik ellenség, megjelent a színen egy másik. A Kambodzsában az 1975-ös offenzívával egyidőben hatalomra került Vörös Khmer 1976-tól a rá jellemző hozzá nem értéssel durva határincidensek sorát provokálta Vietnammal, amelyet a mozgalmon belüli kiterjedt aknamunkával gyanúsított. Giap, aki ezekben az években a hadsereg átszervezését felügyelte, előkészületeket tett a vérben úszó szomszédos parasztköztársaság területén folytatandó népi háborúra. Utasítására rádióadót állítottak fel, és a határon a tisztogatási hullámok elől átszökött több ezer kommunistából gerillasereget szerveztek, amely a dagályos Kambodzsai Egyesült Nemzeti Megmentési Front nevet viselte (FUNSK).
A pártvezetés azonban, amely érthető módon egy kicsit elbízta magát Dél-Vietnam letiprása után, a válság gyorsabb kezelése, vagyis Kambodzsa lerohanása és megszállása mellett döntött. A PB-ben egyedül Giap ellenezte a merész tervet, ugyanis tudta, hogy a Vörös Khmerről sok rosszat el lehet mondani, de azt nem, hogy tehetségtelen gerillák lennének. De figyelmeztetése süket fülekre talált.
1978 decemberében a FUNSK néhány száz gerillája átlépte a határt, és rövid idő alatt megdöntötte Pol Pot és társai uralmát. A gyors sikerben alighanem az is szerepet játszott, hogy támogatta őket 200 ezer vietnami "önkéntes". Ám a PB döntése katasztrofális következményekkel járt. Kiprovokált egy offenzívát a Vörös Khmert támogató Kína részéről, másrészt Kambodzsában összesen 850 ezer halálos áldozatot követelő évtizedes polgárháborút robbantott ki, melyben Vietnam több katonát vesztett, mint a Szovjetunió Afganisztánban.
Mindez főleg abból fakadt, hogy Hanoi uralma itt még keménykezűbb volt, mint az egykori Dél-Vietnamban. A hatalomra juttatott új kormány a Vörös Khmer vezetésének egykori tagjaiból állt, ennek megfelelően az elnyomás jellege lényegében nem változott Pol Pot korszakához képest - továbbra is napirenden voltak a tömeges kivégzések, a kínvallatás, a tömeges kényszermunka -, csupán a civilek halálozási rátája csökkent. Mivel a súlyos gazdasági helyzetű Vietnam képtelen lett volna egyedül vállalni a megszállás terheit, rendszeres szovjet gazdasági és katonai segítségre szorult, amit egyrészt bajosan lehetett összeegyeztetni a nemzeti büszkeséget és függetlenséget hangsúlyozó hivatalos szólamokkal, másrészt bizonyára gyakori anyázást eredményezett a szovjet nagykövet részéről. Érdekes fejlemény volt tehát az, hogy míg az amerikaiak évtizedekre az eszükbe vésték a vietnami háború fő tanulságát - vagyis hogy nem szabad katonailag beavatkozni egy idegen országban homályos koncepciót követve, világosan nem definiált politikai célok érdekében -, a pártvezérek Hanoiban erről mindössze néhány év alatt megfeledkeztek.
Giap állandó okoskodásából mindenesetre végképp elegük lett, és valószínűleg az őt övező nimbusz miatt politikai kockázatnak is tekintették, ezért 1980-ban leváltották a honvédelmi minisztérium éléről, két évvel később pedig repült a Politikai Bizottságból is. Miniszterelnök-helyettesként 1991-es nyugdíjazásáig az állami kutatás-fejlesztési, ill. családtervezési politikát felügyelte. Ezután sem vonult vissza teljesen a közélettől. Rendszeresen kritizálta a pártban elharapózó korrupciót, két évvel ezelőtt pedig a kormánynak írt nyílt levélben tiltakozott egy kínai beruházásban Közép-Vietnamban épülő alumínium- és timföldgyár ellen, amely mások szerint is súlyos környezeti ártalmakat okozhat.
Hajlott kora ellenére hírneve nem kopott meg, a Vietnamba látogató államfők és más fejesek rendszeresen megragadják az alkalmat, hogy találkozzanak vele:
Giap és McNamara Hanoiban, 1995:
Talán nem túlzottan cinikus azt állítani, hogy Amerika vietnami kudarcához a maguk módján mindketten hozzájárultak.
Összegzés
Figyelemre méltó karrierje következtében Vo Nguyen Giap neve az észak-vietnami katonai vezetők között egyedülálló módon külföldön is ismertté vált, pl. háromszor is a TIME magazin címlapjára került (katt a képekre itt balra), mint az olvasó riogatására szolgáló aktuális mumus. Életrajzírója, Cecil B. Currey és a vietnami háború egyik veteránja, Harold Moore nyugalmazott altábornagy a 20. század egyik legnagyobb katonai parancsnokának nevezték. Persze ha ezt elfogadjuk ténynek, akkor is megfogalmazódik a kérdés, hogy az állítás tulajdonképpen kit minősít - Vo elvtársat, vagy a 20. századot? Tényleg egy géniusz volt, vagy inkább az ellenfelei voltak idióták? Akármi is az igazság, gyaníthatóan hírneve főleg az amerikaiak abbéli érzelmi igényéből fakadt, hogy a vietnami háború traumájáért ne csak hátországi árulókat tegyenek felelőssé - ahogy azt a hírhedt német Tőrdöfés-legenda (Dolchstoßlegende) ottani verziója hirdeti -, hanem az ellenség valamilyen sötét lelkű, gátlástalan, ám zseniális stratégáját is.
Ebbe a képbe illeszkedik a Giappal szemben megfogalmazott leggyakoribb kritika, mely szerint az emberélet semmit nem számított neki, a győzelemért bármekkora áldozatot igazolhatónak tartott. Tényleg úgy tűnik, hogy - sejtésem szerint történelemtanári múltjából kifolyólag - meglehetősen filozofikusan állt hozzá ehhez a kérdéshez, és ebből nem is csinált titkot. Egyik rövid és velős megállapítása szerint:
Minden percben több százezer ember hal meg szerte a világon. Száz, ezer vagy több tízezer emberi lény élete vagy halála csak igen keveset jelent, még ha a honfitársainkról is van szó.
Mint a korábban kifejtettekből kiderül, ezt az elvet a gyakorlatba is átültette. Logikusan következett ez saját ideológiai elkötelezettségéből és - mondhatni - szakmai meggyőződéséből. Ez nem azt jelenti, hogy katonáit mindenféle koncepció nélkül, tömegesen küldte a vágóhídra. Ha úgy ítélte meg, hogy a potenciális katonai nyereség már nem indokolja a további veszteségeket, leállította a támadást. De a veszteségek minimalizálására való törekvést önmagában nem tekintette erénynek. A végeredmény érdekelte, nem az áldozatok. Ezzel magyarázható, hogy hivatalos adatok szerint az észak-vietnami hadsereg 1,1 millió katonája esett el az 1954-75 közötti harcokban.
Ennek következtében Westmoreland jóval a háború után úgy vélekedett: Giap érdemeit nem kell elvitatni, de az kétségtelen, hogy ha amerikai tábornokként tevékenykedik, rövid úton leváltják. Ennek megítélésekor azért néhány dolgot érdemes figyelembe venni. Elsöprő mennyiségi és haditechnikai fölény mellett, a teljes légi uralom birtokában nagyon könnyű és kényelmes a saját veszteségek minimalizálását minden másnál fontosabb szempontnak tekinteni, de ha a szükség úgy hozta, olyan amerikai tábornokok is, kiket a mai napig nagyra tartanak, habozás nélkül, tömegével áldozták be csapataikat, ha megítélésük szerint a hadi helyzet úgy kívánta meg (Ulysses Grant vagy Robert Lee neve jó eséllyel mond valamit az olvasónak).
Másrészt egy Giap képességeivel bíró amerikai tábornok vagy honvédelmi miniszter nyilván sosem alkalmazta volna egy az egyben az ő módszereit Vietnamban. Ahogy a gazdaságtanban, úgy a hadviselésben is érvényesülnek ugyanis komparatív előnyök. Nemcsak a nagy mennyiségű emberanyag lehet ilyen, de a technológiai fölény vagy a fejlett logisztikai hálózat is. Egy tehetséges hadvezér felismeri ezt, és ennek megfelelően hoz döntéseket.
Giap egyébként nemcsak a vérveszteségek iránti közönyében hasonlított a szocialista világrendszer átlagos tábornokaira. A hadsereg és a párt rendezvényein rendszeresen terjengős, kommunista zsargonnal teletűzdelt, ugyanakkor a további hazafias erőfeszítésekre buzdító beszédeket mondott - ez gyaníthatóan pedagógusi előéletével magyarázható -, melyek olyan érdekfeszítő címeket viseltek, mint pl. A marxizmus-leninizmus és a tömegek felfegyverzésének problémája vagy A népi háború hadművészetének hozzáértő alkalmazása a városok és ipari központok légvédelmében. Ezek egy része 1976-ban magyar fordításban is megjelent (fent).
De természetesen jelentősen különbözött is tőlük - nemcsak abban, hogy önmagához is szigorú aszketikus alkatként nem ivott és nem dohányzott, hanem hogy sokat publikált - néhány írása szintén megjelent magyarul (balra) - és ami a legfontosabb: a világon elsőként vette át és igazította a helyi viszonyokhoz a maoista gerillastratégiát. Elég világos elképzelései volt a háborúról, melynek alapjait még Kínában és Észak-Vietnam hegyei közt dolgozta ki, Maon kívül ihletet merítve a szovjet partizánmozgalomból, a vietnami történelem ellenállási harcaiból és egyéb olvasmányélményeiből is.
A hosszú távú küzdelem (dau tranh) általa kidolgozott koncepciója elutasította azt a nyugati beidegződést, amely két elkülönülő szféraként kezeli a politizálást és a hadviselést, és helyette egy olyan szigorú, központi irányítás alatti, előre biztosított hátországból vívott elhúzódó harcot vizionált, amely egymással összhangban alkalmazza egy politikai szervezet minden lehetséges eszközét, beleértve a gerillaharcot, a hagyományos hadviselést, a terrort, tüntetéseket, sztrájkokat, szabotázst és a különböző célcsoportoknak szóló propagandát. Ebben felfedezhető tehát a totális háború európai elméleteinek hatása is. Persze ma, a globalizáció, a társadalmi fragmentálódás és a nemzetállami hanyatlás korában ez az elgondolás már meglehetősen idejétmúltnak hat. Giap életútja pedig azt is jól jelzi, hogy az elhúzódó gerillaháború stratégiáját csak nehezen lehet összeegyeztetni az államérdekkel.
Ugyanakkor nem ragaszkodott a merev elméleti sémákhoz. Gondolkodását hajlékonyság, realitásérzék jellemezte, és feltűnő, hogy ritkán ítélte meg hibásan a katonai helyzetet. A tévedései pedig kevésbé tűnnek durvának annak fényében, hogy katonai akadémiára sosem járt, sőt a szó köznapi értelmében katona sem volt. Párttagsága ellenére idegenkedett az ideológiai dogmatizmustól, bár hithű nacionalista meggyőződését a bolsevik politikai módszertanba vetett bizalommal ötvözte. Egyik gondolata szerint pl. kis sikereket a kommunizmussal, nagyokat a nacionalizmussal lehet elérni.
Mao tanítását sem vette át kritikátlanul, mivel annak pl. ellentmond a Giap által találóan "fegyveres propagandának" nevezett módszer. Ez azt jelentette, hogy már a kezdet kezdetén olyan reguláris erőket kell szervezni, melyek látványos rajtaütésekkel felkeltik a köznép érdeklődését a mozgalom iránt, kiprovokálják az elhibázott válaszlépéseket, így elősegítve a forradalmi szervezkedést. Az észak-vietnami hadsereg első alakulata is ilyen céllal jött létre 1944-ben. Ez lényegében a Foco elméletét vetítette előre, pedig Che Guevara ekkor még csak iskolába járt.
Összességében elmondható tehát, hogy Giap ugyan miniszteri bársonyszékben ült és tábornoki egyenruhát viselt, alapvetően mégis a gerillavezér, a teoretikus, a szervező szerepe illett hozzá a legjobban. Annak a hadseregnek a megteremtése, amely legyőzte a franciákat, Dél-Vietnamot és a Vörös Khmert, kivonulásra késztette az amerikaiakat és visszaverte a kínai agressziót, elsősorban az ő érdeme.
Felhasznált irodalom
Timothy J. Lomperis: Giap's Dream, Westmoreland's Nightmare (link)
William O. Staudenmaier: Vietnam, Mao, and Clausewitz (link)
William S. Turley: The Second Indochina War - A Concise Political and Military History
Clinton D. Wadsworth: Senior General Vo Nguyen Giap: Military Genius or Communist Butcher? (link)
Andrew Wiest: Rolling Thunder in a Gentle Land - The Vietnam War Revisited
Martin Windrow: The French Indochina War 1946-54
...meg ami a poszt két részében linkelve van
Utolsó kommentek