A megboldogult Richard Nixon mondta egyszer, hogy a “béketeremtő” a legnagyszerűbb cím, amit a történetírás egy politikusnak adományozhat. Egy kis jóindulattal feltételezhetjük, hogy részben ilyen ambíciók késztették két regionális nemzetközi szervezet képviselőit arra, hogy a közelükben kialakult válsággócokban megpróbálják tárgyalóasztalhoz ültetni a szembenálló feleket - hogy aztán lógó orral térjenek haza.

Az egyik ilyen csoportot az Afrikai Unió (AU) tagjai alkotják, akiket aggodalommal töltött el az egyik jelentős finanszírozójuk és az ellene küzdő felkelők között kialakult patthelyzet. A jelek szerint úgy ítélték meg, nincs okuk feltételezni, hogy a szituáció Líbiában magától jobbra fordul, ezért előálltak egy béketervvel, amit április elején öt afrikai államfő vitt el Tripoliba. Ez első lépésben fegyverszünetet és a NATO-bombázások felfüggesztését írja elő, majd kétoldalú tárgyalások kezdődnének a felkelők és a kormány között, az utóbbi pedig hozzájárulna a politikai reformokhoz, és azonnal engedélyezné a humanitárius segély eljuttatását a harcokban szétdúlt területekre. A javaslatot Kadhafi ezredes elfogadta, a felkelők azonban visszautasították arra hivatkozva, hogy az nem kötelezi a diktátort arra, hogy csapatait visszavonja, a hatalomról lemondjon, elhagyja az országot és leugorjon egy toronyház tetejéről (az utóbbit csak gondolatban tették hozzá, legalábbis ezt gyanítom).

Nem sokkal később és néhány országgal odébb, Jemenben hasonló mértékű kompromisszumkészséget lehetett tapasztalni, ugyanis az arab forradalmi hullám Líbia és Szíria után itt eredményezte a legnagyobb politikai felfordulást (január óta legalább 140 fő halt meg az összecsapásokban). Itt valószínűleg nem jelentek volna meg az önjelölt békéltetők, ha a regionális stabilitás nem volna szívügye a Bahreinben is aktív válságkezelést folytató Öböl-menti Együttműködési Tanácsnak (GCC), amellyel Jemen évek óta csatlakozási tárgyalásokat folytat. (Ezek egyelőre nem sok eredményt hoztak, de a tervek szerint Jemen 2016-ra elnyerheti a tagságot - noha nem a Perzsa-öböl partján van, és sem politikai, sem gazdasági berendezkedésében nem hasonlít az olajmonarchiákra. Persze az érdekszövetség gondolata felülírhatja az efféle aggályokat.)

A GCC Rijádban összeült külügyminiszterei nem sok reményt fűzhetnek a jemeni status quo fennmaradásához, mivel lemondásra szólították fel Ali Abdullah Szaleh elnököt. Az általuk összeállított béketerv szerint az ellenzékkel történő megegyezést követő egy hónapon belül az alelnök kerülne az államfői székbe, és ugyanígy meg kellene válnia posztjától Szaleh legidősebb fiának (A Jemeni Köztársasági Gárda parancsnoka) és két unokaöccsének (az Elnöki Gárda ill. a belügyminisztérium félkatonai erőinek vezetői). Ennek fejében Szaleh elkerülné a felelősségre vonást, és elhagyhatná az országot. Ezután ideiglenes nemzeti egységkormány alakulna az ellenzék vezetőjével az élen, amely két hónapra rá megrendezné a választásokat.

Egy ilyen átmenetet nemcsak az USA és az EU támogatnak, de Oroszország és Kína is, ennek ellenére a békéltetés szándéka - legalábbis egyelőre - itt sem hozott eredményt. Az ellenzék elutasította a béketervet, és Szaleh azonnali lemondását követeli, az elnök pedig eleinte támogatta azt, de azután visszatáncolt és közölte, hogy egyelőre nem kívánja folytatni az egyeztetést a GCC képviselőjével.

Ami engem illet, szerencsétlen fejleménynek tartom azt, ha idegen kormányok bármilyen, számukra logikusnak tűnő megfontolásból beleütik az orrukat egy másik ország polgárháborújába akár azzal, hogy támogatást nyújtanak valamelyik félnek, vagy azzal, hogy fegyverszünetet kényszerítenek ki, “befagyasztva” ezzel a konfliktust ahelyett, hogy megoldanák azt, időt adva ezzel a harcoló feleknek soraik rendezésére és újrafegyverkezésre. (Edward Luttwak 1999-es elemzése szerint ez utóbbi magatartás különösen a hidegháború vége óta jellemző a nagyhatalmakra.) A következmény mindkét esetben rendszerint ugyanaz: a harcok szükségtelen mértékben elhúzódnak és összetetté válnak ahelyett, hogy a maguk természetes ütemében elvezetnének a tartós végkifejlethez. Ráadásul a beavatkozó hatalmak ritkán találják meg a számításukat. Könnyen belefolynak egy konfliktusba, amelyről lényegében fogalmuk sincs, de abból kihátrálni már jóval nehezebb jelentős (presztízs)veszteség nélkül, és a végeredmény sok esetben meg sem felel az elvárásaiknak. Nem csoda, hogy a közvélemény gyakran sanda pillantásokat vet a messzi tájakra béketeremtésre induló buzgómócsing diplomatákra.

Ennek ellenére úgy látszik, hogy a szóban forgó két esetben az érintettek hosszú távon jobban jártak volna a béketervek elfogadásával. A GCC ill. az AU nincsenek abban a helyzetben, hogy saját elképzeléseiket rájuk erőltessék, és aligha áll szándékukban bármelyikük oldalán beavatkozni. A katonai szempontból igen nudli líbiai felkelők kizárásos alapon azzal a nem túl megalapozott feltételezéssel utasították el az AU ajánlatát, hogy a NATO hajlandó lesz egyre nagyobb szerepet vállalni a konfliktusban. Pedig annak elfogadása még akkor is hasznukra vált volna, ha Kadhafi hosszú távon be sem tartja azt, elvégre a jelenlegi helyzetben elsősorban nekik van szükségük legalább lélegzetvételnyi időre soraik rendezéséhez, nem neki.

Ami Szaleh elnököt illeti, döntésében az ellenzék makacssága mellett egyes vélemények szerint más, szintén prózai okok motiválhatták: felbátorodott az ellenzékkel dacoló Kadhafi példáján, és egyébként sem bízik a közismerten gátlástalan szaúdiak biztonsági garanciáiban; ilyeneket szívesebben kapna az amerikaiaktól, hiszen nem akarják a rezsim bukását, és hatalma elsősorban tőlük függ. Elnökségének 32 éve alatt jelentős politikai tehetségről tett tanúbizonyságot - a jemeni viszonyok között már önmagában bámulatos eredmény, hogy még nem lett merénylet áldozata -, de a közelmúltban alighanem végleg elvetette a sulykot azzal, hogy a legidősebb fiát akarja megtenni utódjának, kiváltva ezzel az ország jelentős érdekcsoportjainak ellenállását. Elpártolt tőle még a politikai és katonai elit több prominens tagja is, pl. eddigi jobbkeze, Ali Moszen al-Ahmar tábornok. Ilyen közel még sosem került a bukáshoz, és a GCC ajánlata az ellenzék számára is lehetőséget kínál arra, hogy tőle és családjától vértelen úton megszabaduljanak. Aligha jó ötlet tovább élezni az amúgy is súlyos ellentéteket a világ egyik legjobban felfegyverzett társadalmában, amelynek még tartós béke esetén is igen rosszak a kilátásai.

A béketervek elfogadása megítélésem szerint Líbiában és Jemenben is elvezethetne olyan politikai rendezéshez, amely a jelenlegi válsághelyzet egyetlen hosszú távú megoldását jelentené, ez pedig a szétválás, vagy legalábbis decentralizáció. Mindkét esetben olyan országról van ugyanis szó, amelyre nagy mértékben jellemző a törzsi struktúrák fennmaradása, ennek ellenére a mesterségesen létrehozott államiság keretei közé szorultak. A jelenlegi Líbiát az olasz gyarmatosítók 1934-ben rajzolták körbe a térképen vonalzóval, nem tekinthet tehát vissza különösebb hagyományokra, amelyek kialakíthatták volna lakóiban az összetartozás tudatát. Ehhez képest az ország két fő egykori közigazgatási területe, Tripolitánia és Kirenaika jelentős történelmi múlttal rendelkeznek. A Kadhafi elleni felkelés lényegében Kirenaika területére korlátozódik, mivel itt élnek a vele régóta dacoló törzsek, pl. a Zuwayya. Ennek ismeretében valószínűsíthető, hogy a harcok elhúzódása Líbia kettéosztásához fog vezetni.

Az egységes Jemenben, amely 1990 óta létezik, még ennél is nyilvánvalóbbak a törésvonalak: Észak-Jemen már ezer éve tényleges autonómiával bírt, míg Dél-Jemen a britek kreálmánya. Az egyesítés utáni feszültségek, amelyek az utóbbi években a déli szeparatizmus felerősödéséhez vezettek, nagyrészt abból származtak, hogy az északi politikai és katonai vezetés igyekezett minden pozíciót kisajátítani magának. Ez legalábbis felveti a kérdést, hogy van-e egyáltalán értelme hosszabb távon egyben tartani ezt az államalakulatot.