A líbiai harcokat kísérő lankadatlan médiafelhajtás közepette nem sok figyelmet kapott az, hogy az arab forradalmi hullám nemcsak ott eredményezett külföldi katonai beavatkozást. Március 14-én - a letűnt szocialista tömb lakóinak bizonyára valamelyest ismerősen csengő forgatókönyv szerint - Bahrein kormánya az ellenzéki tüntetők és a hatóságok közötti egyre súlyosabb összecsapások után formálisan is katonai segítséget kért az olajmonarchiákat tömörítő Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) többi tagállamától, melyre válaszul Szaúd-Arábiából 1200, az Egyesült Arab Emírségekből (UAE) pedig 800 katona érkezett a kis országba, hivatalosan a kormányzati épületek és gazdasági infrastruktúra védelmére ill. a béke és biztonság megerősítésére (melynek jegyében a tömeges letartóztatásokkal járó szükségállapot is érvénybe lépett). A GCC egyébként az intervenció előtt és után is kinyilvánította támogatását a bahreini uralkodócsalád iránt, ami Katar és az UAE részéről azért némileg megmosolyogtató annak ismeretében, hogy ezzel párhuzamosan a kormányellenes felkelőket segítő líbiai légtérzárhoz is hozzájárulnak.

Ami azt illeti, Szaúd-Arábia nem először játsza el a félsziget csendőrének szerepét. Az eset érdekessége inkább az, hogy az internacionalista segítséget nyújtó csapatok a dagályos nevet viselő Peninsula Shield Force (PSF) kötelékébe tartoznak, ami a világ egyik kevéssé ismert, de alighanem legjobban felszerelt, ugyanakkor hányattatott sorsú operetthadserege. 1984-ben hozta létre a GCC, noha kezdettől fogva a gazdasági-kulturális együttműködést tűzte ki célnak, és alapokmányában szó sincs kollektív védelemről vagy biztonságról. Egyes vélemények szerint az elhúzódó iraki-iráni háború késztette erre a lépésre, de mindenesetre az eredetileg 10 ezer fősre tervezett haderő hivatalos feladatköréről, felhatalmazásáról sosem nyilatkozott, és az erre vonatkozó javaslatok dacára sosem készítette fel a közös védelem feladatára (az 1991-es Öböl-háborúban pl. a tagállamok saját nemzeti kontingensekkel vettek részt). A PSF 2006-ban is csak 7 ezer fős állománnyal bírt, harckészültség és interoperabilitás terén színvonala minimális, és csak a GCC Legfelső Tanácsának egyhangú döntésével vethető be, (a szervezeten belüli erőviszonyoknak megfelelően) szaúdi főparancsnokság alatt.

A bahreini események jól mutatják, hogy a szervezeten belül mi az együttműködés egyik legfontosabb, de hivatalosan nem szabályozott területe, és mi a PSF valódi célja. A GCC egy közös piac, de szükség esetén úgy működik, mint egy 21. századi arab Szent Szövetség.