Érdekes cikk jelent meg a kanadai Globe and Mail internetes kiadásában még februárban (elolvasható itt). Bár maga a cikk már vagy három hete lejött, azért írunk róla mégis hírrovatunkban, mert én csak most találtam meg és bizonyos szempontból változatlanul aktuális. Továbbá, bár maga a cikk is érdekes (Kadhafiról mint az afrikai egység nagy támogatójáról szól), minket most jobban érdekel a hozzá tartozó térkép (ld. bentebb, nagyobb térkép a linkelt cikkben). 

A hivatkozás mögötti cikk (amely ritka példája annak, amikor mezei újságírók szélesebb összefüggésekben gondolkodnak) megjelenésekor arra kívánt rámutatni, hogy mely afrikai országokban vezethet hosszú távú problémákhoz Kadhafi (akkor úgy tűnt, karnyújtásnyira levő) bukása. A Száhel-övezet géniuszának uralma ugyanis sokaknak szúrja a szemét, de azok sincsenek kevesen, akiknek többször jött már jól. Nos, Líbiában időközben fordulni látszik a kocka, amint az bizonyára nem kerülte el az eseményeket követő olvasóink figyelmét sem. Ez a térkép viszont továbbra is megőrizte aktualitását, csak épp ellenkező előjellel, hogy ti. kinek/minek is köszönheti emberünk (akinek úgy látszik még vannak tiszta pillanatai, emlékezetes beszéde előtt talán csak elfelejtette bevenni a gyógyszereit), hogy nem csak életben van, de az elvesztett területek nagy részét ismét sikerült fennhatósága alá vonnia (mindebben persze szerepet játszott számos egyéb tényező is, a felkelők felszerelési hiányosságaitól és hozzá nem értésétől a nagyrészt a Kadhafi-párti erők kezén maradt hardverig, de ez a rövid bejegyzés csak az afrikai szövetségesek szerepét vizsgálja). Lássuk tehát a térkép szerint sorba haladva, melyik országhoz milyen kapcsolat fűzi Tripolit.

Mali/Niger: Kadhafi Líbiája, regionális nagyhatalmi ambícióit alátámasztandó, aktívan részt vett mind az 1991-95-ös, mind a 2007-2009-es, Malira és Nigerre kiterjedő tuareg felkelés rendezésében, eleinte mint a tuaregek nagy barátja, később mint közvetítő. Kadhafi hírnevét öregbíti ezen kívül Maliban többek között a líbiai pénzen kiépített helyi tv-hálózat vagy a legnagyobb adakozóról (tehát róla) elnevezett vadonatúj kormányzati negyed, a Cité Administrative Muammar el-Qaddafi. Hasonló a helyzet Nigerben, ahol Líbia 100 millió dolláros befektetési alap létrehozását jelentette be tavaly nyáron. 

A legutóbbi hírek szerint a bamakói líbiai nagykövetség szórólapokon toboroz tuareg zsoldosokat, 10 000 dolláros belépési bónuszt és a harcok idejére 1000 dolláros napidíjat ígérve (megj.: szabadúszó zsoldosok, illetve felfegyverzett vendégmunkások mindegyik felsorolt államból megtalálhatóak Líbiában, rájuk külön nem fogok kitérni). Mali kormánytisztviselők szerint a kormány tud a dologról, és a leghatározottabban ellenzi zsoldosok alkalmazását fegyveres konfliktusok során és már dolgozik a probléma megoldásán, csak hát ugye a korlátozott erőforrások... Mindenesetre tény, hogy a mali-algériai határon, a Szahara kellős közepén nem túl szigorú a vám- és útlevél-ellenőrzés és ez nem a fejlett közös piac miatt van. Hozzá kell tenni, hogy nem minden Líbiában harcoló tuareg zsoldos is egyben: korábbi felkelések és az azokat kiváltó elnyomás elől sok tuareg menekült Maliból és Nigerből Líbiába (ahol egy részük egyébként is él, lásd ezt a másik térképet) már a hetvenes-nyolcvanas évek során is. Kadhafi tárt karokkal fogadta őket, azok pedig természetesen megmentőjükként tisztelték és feltétlen híveivé (majd líbiai állampolgárokká) váltak. 

Libéria: Charles Taylor, a Libériai Nemzeti Hazafias Front (NPFL) egykori hadura, a kilencvenes években Libéria teljhatalmú ura, jelenleg a Nemzetközi Büntetőbíróság vendége szintén igen közeli barátja és üzletfele volt Kadhafinak. A líbiai kiképzésnek és felszerelésnek ugyanis nagy szerepe volt abban, hogy az első libériai polgárháborúból Taylor és az NPFL kerültek ki győztesen. A két ország kapcsolata azonban Taylor bukásával sem ért véget: Kadhafi Libéria első, nagyjából demokratikusan választott elnökével, a 2005 óta hatalmon levő Ellen Johnson Sirleaffel (aki egyébként az egyetlen és valószínűleg az első női államfő Afrikában) is kitűnő kapcsolatokat ápol. A Líbiai Afrikai Befektetési Társaság (LAICO) nevű állami vállalaton keresztül (ami gyakorlatilag Kadhafi harmadik világbeli országok számára fenntartott feneketlen pénzeszsákja) csak tavaly 55 millió dollárt fektetett be Libériában „újjáépítés” címén. És a helyi viszonyok ismeretében elképzelhető, hogy az elnök asszony sem jár rosszul az ilyen üzletekkel. A két állam kapcsolata egyébként olyannyira szoros, hogy Sirleaf idén januárban meg is hívta Kadhafit Monroviába a júliusban tartandó függetlenségi ünnepségre. Bár az ezredes úr idei programját a líbiai ellenzék máshogy képzeli el, ahogy a dolgok jelenleg állnak, akár még eleget is tud majd tenni a meghívásnak.


Csád: a Kadhafi rossz emlékű csádi kalandja miatti hűvös viszony jóval barátibb-bá vált a kilencvenes években, 2007 óta meg különösen, mikor is líbiai közvetítéssel sikerült tető alá hozni egy békeszerződést a csádi kormány és néhány nagyobb helyi felkelő szervezet között. A nyolcvanas években még Kadhafi ellen harcoló Idriss Déby hatalomra kerülése óta igen jó viszonyt ápol Líbiával és több területen született együttműködési megállapodás a két ország között. 

Közép-Afrika: 2001-ben Kadhafi csapatokat küldött a felkelők által szorongatott Ange-Felix Patassé elnök megsegítésére. Az ő hatalmát ugyan 2003-ban megdöntötte a jelenlegi elnök Francois Bozizé, viszont Patassé még ezt megelőzően 99 évre bérbe adta Líbiának az ország olaj, urán és minden egyéb ásványkincsének kitermelési jogait. Bár Bozizé Kadhafi védencét megpuccsolva jutott hatalomra, többek között ezért sem függetlenítheti magát Líbiától.

Szudán/Etiópia/Szomália: Ezek az országok elsősorban az Afrikai Unióval összefüggésben kerülnek a képbe. Darfúrban 20 000 fős AU/ENSZ misszió igyekszik békefenntartani, Mogadishuban egy 8000 főnyi AU-kontingens próbálkozik ugyanezzel, Etiópiában pedig a szervezet székhelye található. Mindhárom területen nehéz/még nehezebb helyzetbe kerülhet az AU, ha csak ideiglenesen is elesik a teljes tagdíjbevétel 15%-át produkáló Líbia (a saját és néhány szerencsés fekete-afrikai ország tagdíja) befizetéseitől. Ja, és persze a LAICO ezekben az országokban is igen aktív. Nem is meglepő, hogy az AU egy kínosan távolságtartó és semleges nyilatkozattal próbált reagálni az eseményekre.

A felsorolt országoknak saját nem túl rózsás helyzetük ellenére is számos eszköz áll rendelkezésükre szorult helyzetben levő patrónusuk megsegítésére: zsoldosok toborzásának megtűrése/lehetővé tétele/elősegítése, az időközben életbe lépett fegyverembargó kijátszása, menedék az összeharácsolt családi vagyonnak, végső esetben pedig a családtagoknak és magának Kadhafinak.  

Látható, hogy Líbia koránt sincs annyira egyedül, mint az innen nyugatról tűnhet, köszönhetően Kadhafi népszerű, a kizsákmányoló imperialista stb. Nyugatot ostorozó és pánafrikanizmust éltető nagyszájú propagandájának, na és persze nem utolsó sorban nagyvonalú szívességeinek és segélypolitikájának, amelyekkel negyven év alatt függőségek egész hálózatát sikerült kialakítania. Bár a felsorolt államok láttán leginkább az a bizonyos vicc jutna először az ember eszébe („Ilyen barátokkal kinek van szüksége ellenségekre?”), az Afrika-szerte kvázi a nép közé szórt olajdollárok is felfoghatók egyfajta befektetésként, ami éppen ezekben a napokban látszik megtérülni.