A Bangkokban bebörtönzött hírhedt orosz (fegyver)kereskedő, Viktor But bírósági szerepléseivel utoljára 2008 szeptemberében foglalkoztunk részletesebben. Hosszú “pangást” követően a nyár óta az ügyben - elsősorban (és alighanem annak erősen átpolitizált jellegéből fakadóan) a délkelet-ázsiai országra nehezedő egyre nyomasztóbb amerikai és orosz diplomáciai nyomás miatt - látványosan felpörögnek az események, ami komoly külpolitikai kihívást jelent a két tűz közé szorult thaiföldi kormánynak.

Vadkapitalisták hajnala

Viktor Anatoljevics But (balra) életútjának rövid ismertetésével még mindig adós vagyok; azt hiszem, ezt a hiányosságot egy biztonságpolitikai témájú blogon épp ideje pótolni.

Múltjáról nem sok megbízható adat látott napvilágot - ez az ő esetében nyilván afféle foglalkozási "ártalom".  1967-ben (vagy '70-ben) született a Tadzsik SzSzK fővárosában (vagy Asgabatban), orosz (vagy ukrán) szülők gyermekeként. Minden valószínűség szerint már fiatal korában beszervezte a szovjet katonai hírszerzés, a GRU, az apósa pedig magas rangban, diplomáciai fedésben dolgozott a KGB-nél (egyes források tudni vélik, hogy a '80-as években ő maga is a rettegett állambiztonsági szervek hírszerzője volt Olaszországban és Angolában). Moszkvában katonai szakfordítói képesítést szerzett (hat nyelven beszél folyékonyan), majd a szovjet légierő 339. (vityebszki) légiszállító ezredében szolgált, ahol pilótaképzést kapott. 1987-től fordítóként tevékenykedett az angolai ENSZ-békefenntartó erők kötelékében, később pedig Mozambikban (ahol egyik kollégája nem volt más, mint Igor Szecsin KGB-ügynök, jelenleg Oroszország miniszterelnök-helyettese). 1992-ben főhadnagyi, más források szerint alezredesi rendfokozattal szerelt le.

Sok egykori bajtársához hasonlóan ő is tömény szeszbe fojthatta volna a szocialista világrendszer szétesése felett érzett bánatát. Ehelyett azonban nyelvtudását, éles eszét és a fent vázolt kapcsolatait felhasználva főszereplőjévé vált annak a nagyszabású történelmi folyamatnak, melynek során a Varsói Szerződés volt tagállamaiban a harmadik világháború megvívására felhalmozott gigantikus fegyvermennyiség jelentős része a kelet-európai katonai és politikai elitek hallgatólagos beleegyezésével (vagy aktív közreműködésével), vállakozókká, kereskedőkké átvedlett maffiózók és titkosszolgálati tisztek szorgos tevékenysége révén harmadik világbeli hadurak, diktátorok és különféle "nemzeti felszabadító" mozgalmak kezébe vándorolt át a piaci korrekció jegyében.

Hősünk gyorsan felfedezte a letűnt birodalom légitámaszpontjain veszteglő katonai szállítógépek és munkanélküli pilótáik hasznosításának módjait. 1992-ben vásárolta meg első 3 gépét 120 ezer dollárért - a kedvezményes vételár (és minden későbbi segítség) bizonyára egykori feletteseinek és a hatalom berkeibe férkőzött patrónusainak volt köszönhető a bevétel egy részének fejében -, majd egyes országok laza törvényi előírásait kihasználva bővítette gyorsan gyümölcsöző vállalkozását, amit fantomcégek bejegyzésével, az egyre növekvő gépparkját hivatalosan üzemben tartó országok váltogatásával, hamis végfelhasználói igazolásokkal, pénzmosással és megvesztegetéssel burkolt a titokzatosság ködébe. Ő maga négy útlevelet és ennél is több álnevet használt, székhelyét pedig először az Egyesült Arab Emírségekbe (UAE), Belgiumba, majd később Dél-Afrikába tette át. Egyébként eddig összesen kb. 40 céget alapított.

A Kreml egykori pártvezéreivel ellentétben az ő és hasonszőrű kollégái üzelmeit nem az át- és túlideologizált geopolitikai megfontolások motiválták, hanem - a hidegháborút követő paradigmaváltás jegyében - a jó öreg profit. Ezzel magyarázható, hogy nyugati kormányok és az ENSZ számára is vállalt szállítmányozást: a gépei vittek 1993-ban a belga békefenntartókat Szomáliába, egy évvel később francia csapatokat Ruandába, az amerikaiaknak katonai ellátmányt Irakba és Afganisztánba, brit csapatokat Koszovóba - Srí Lankára pedig a 2004-es indiai-óceáni szököár után humanitárius segélyt. Ezenkívül kereskedett gyémánttal, ritka fémekkel, bányaipari berendezésekkel, sőt még kardvirágokkal is. Az angolai, kongói, ruandai és afganisztáni polgárháborúk szembenálló feleinek pedig szintén a nagyobb bevétel érdekében párhuzamosan szállított fegyvereket - az UNITA részére 14 millió, a tálib kormány részére 50 millió dollár értékben. (Van egy olyan gyanúm, hogy afganisztáni kapcsolati tőkéjére még a 339. légiszállító ezred kötelékében tett szert.)

Ügyfelei közé tartozott még többek között Charles Taylor, a szudáni kormány, Líbia, Jean-Pierre Bemba, a Forradalmi Egységfront, az ICU, az Abu Sayyaf, a Hezbollah és a FARC is. A 2000-es évek elejére övé volt a világ legnagyobb, Antonov típusú szállítógépekből álló, magántulajdonban lévő flottája (kb. 60 gép), és az Emírségekben bejegyzett legnagyobb légiszállító cég; vállalatbirodalma már több, mint ezer főt foglalkoztatott. Ekkorra már legalább négy ENSZ-fegyverembargót szegett meg, így a különböző titkosszolgálatok is felfigyeltek rá.

A "halál kufárának" sűrűsödő gondjai - kronológia

But illegális ügyeiről először a belga katonai hírszerzés értesült a '90-es években, és az amerikai kémműholdak is felvételeket készítettek a hevenyészett afrikai "repülőterekre" gyanús rakománnyal megérkező szállítógépeiről.

1997. június - But elhagyja Belgiumot és Dél-Afrikába költözik, mivel a helyi sajtó beszámolt az Egyesült Iszlám Frontnak küldött szállítmányairól, de ezután ott újrajegyeztette a legfontosabb szállítmányozási cégét (Air Cess). Egyébként Libériában és Ruandában is voltak rezidenciái.

1999 - A Nyugat-Afrikában párhuzamosan folyó háborúk következtében az NSC elrendelte a helyi hadurak és kormánytagok lehallgatását. A feldolgozott információkból hamar kiderül, hogy But mindegyik konfliktusban nyakig benne van. Ez felkelti iránta az amerikai kormány érdeklődését.

Butot Dél-Afrikában megvádolják a légiforgalmi előírások és az UNITA elleni ENSZ-fegyverembargó sorozatos megsértésével, ezért az Emírségekbe távozik, gépei nagy részét pedig Szváziföldön újraregisztráltatja.

2002. február - Egy közös amerikai-belga rendőrségi művelet során az illegális nemzetközi fegyverkereskedelem több fontosabb szereplőjét letartóztatják. Egyikük, a kenyai üzletember, Sanjivan Ruprah vallomást tesz az FBI-nak. Részben ennek alapján Belgium nemzetközi elfogatóparancsot ad ki But ellen 32,5 millió dollár értékben elkövetett pénzmosás és fegyvercsempészet vádjával. De addigra But már Moszkvába költözött, az oroszok pedig természetesen nem adták ki.

2004. március - Az ENSZ BT szankciókat vezet be Charles Taylor üzleti partnerei ellen, de But mint az amerikai hadsereg egy fontos beszállítója egyelőre nem kerül fel a listára.

2004. július - A Butra irányuló médiafigyelem hatására az Egyesült Államok pénzügyi szankciókat vezet be ellene.

2005. április - egy elnöki rendelet értelmében az USA Pénzügyminisztériuma azonosítja But 30 cégét és 4 üzlettársát, köztük a szíriai származású Charles Ammar Chichaklit (a mulatságos honlapját lásd itt), akik megszegték a Charles Taylor és érdekköre ellen bevezetett ENSZ-szankciókat. Mindannyian felkerülnek az OFAC által megfigyelt személyek feketelistájára, így az USA állampolgárai és állandó lakosai többé nem folytathatnak velül üzleti tevékenységet, amerikai kintlévőségeiket pedig befagyasztják. 

Később az amerikai hatóságok megállapítják, hogy But a "demokratikus" Kongó elleni ENSZ-fegyverembargót is megsértette.

2005. november - But több cégének kintlévőségeit a fent említett szankciók megsértése miatt az ENSZ BT befagyasztja; ő maga már korábban az ENSZ utazási tilalma alá került.

But ezekben az években ritkán hagyta el Moszkvát - csak Kínába utazott el néha -, a 2006-ban a Hezbollahnak irányuló szállításokat is közvetítőkön keresztül intézte. A felelősségre vonására tett erőfeszítések semmire sem vezettek, és a hírekben is egyre ritkábban szerepelt. Egyesek szerint végül a szankciók miatt beszűkülő üzleti lehetőségei következtében vált óvatlanabbá.

2007. november - a DEA a holland, román és dán hatóságokkal együttműködve ambíciózus műveletet indít But lépre csalására. Egyik fizetett informátoruk, aki már a '90-es években kapcsolatban állt Buttal, egy hamis üzleti lehetőségről tájékoztatta annak egyik üzlettársát, a brit Andrew Smuliant. Bemutatta a DEA két további ügynökének, akik a FARC képviselőinek adták ki magukat. (Lehet, hogy csak rosszindulatú vagyok, de szerintem mexikói bevándorlók lehettek.) További találkozók után telefonon és e-mailben Buttal is kapcsolatba léptek, aki kérésüket teljesítve többek között bolgár arzenálokból származó légelhárító rakétákat, gépkarabélyokat, taposóaknákat és harci helikoptereket ajánlott fel nekik. Megegyeztek vele, hogy Bangkokban nyélbe ütik az üzletet.

A műveletről abban az indítványban lehet bővebben olvasni, amit 2008 februárjában a DEA egyik titkosügynöke nyújtott be egy New York-i bíróságnak But előzetes letartóztatásának elrendelésére terrorszervezet támogatására szőtt összeesküvés vádjával (az USA 1997 óta annak tekinti a FARC-ot). Érdemes szemügyre venni, mert a hivatalos verzió néhány részlete megítélésem szerint erősen sántít:

- a DEA-ügynökök a bukaresti, koppenhágai és dél-amerikai egyeztetések során több alkalommal "biztonságos" mobiltelefonokat adnak át a gyanútlan Smuliannak a további kapcsolattartás céljából, amiket aztán a helyi hatóságok vígan lehallgatnak

- az óvatos But ugyan nem hajlandó személyes találkozóra Romániában, de azt állítja, hogy a FARC részére még pénzt is mosna, mert neki "bármelyik kommunista a barátja" (ROFL!)

- But a saját nevén regisztrál egy internetes postafiókot, és azon kommunikál a "kolumbiaiakkal"; ezután a Google kiadja az adatokat az amerikai hatóságoknak (ez a furcsaság nemcsak nekem tűnt fel)

- szó sem esik arról, hogy az Igla melyik verzióját ajánlotta fel But

- nincs arról nyilvános információ, hogy But és Smulian egyáltalán be tudták e volna szerezni Bulgáriából a szóban forgó eszközöket, és ha igen, hogyan és ki(k)től

2008. március - Az üzlet megkötésére Bangkokba érkező Butot és Smuliant a thai rendőrség letartóztatja. Smuliant azonnal kiadják az Egyesült Államoknak, ahol őrizetbe veszik. (Hogy But miért nem jutott hasonló sorsa, az számomra a nyilvános forrásokból nem derült ki, de majd remélhetőleg egy jogilag képzettebb olvasó felvilágosít.) Egyes feltételezések szerint Smulian vádalkut kötött (vagy már korábban beszervezték az amerikaiak), és az általa átadott információk sokat rontottak But helyzetén. 

2008. május - az USA Igazságügyi Minisztériuma ismerteti a hivatalos vádiratot. Butot külföldi terrorista szervezet támogatására ill. amerikai állampolgárok és tisztviselők (= a Kolumbiában állomásozó amerikai katonák és pilóták) meggyilkolására szőtt összeesküvéssel vádolják, és kérik a kiadatását. Ebben az esetben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélnék. (Egy újabb vicces részlet: But többek között azért hajlandó üzletelni a FARC-al, mert elmondása szerint az USA "az ő ellensége is". Aha...) Egyesek tudni vélik, hogy But igen értékes információkat adhatna át az amerikaiaknak az orosz titkosszolgálatokról és az afganisztáni viszonyokról.

2008. szeptember - Bangkokban kezdetét veszi a bírósági meghallgatás But kiadatásának ügyében. Hősünket a bíróság által kirendelt ügyvéd képviseli, mert két másik jelölt nem vállalta a feladatot. Az orosz Duma hivatalosan kinyilvánítja szolidaritását Buttal, mint egy "politikailag motivált" eljárás áldozatával.

2009. április - Újabb meghallgatások. Az ügy során a védelem eddig összesen 17 tanút idézett be, közöttük But nejét, Allát, aki közölte, hogy férje Latin-Amerika iránti érdeklődése kizárólag a tangóra korlátozódik.

2009. augusztus - A bangkoki bíróság első fokon elutasítja az Egyesült Államok kérelmét But kiadatására azzal az indokkal, hogy Thaiföld nem terrorszervezetnek, hanem politikai mozgalomnak tekinti a FARC-ot, és thai büntetőbíróság nem ítélkezhet olyan ügyben, ahol külföldi állampolgár külföldön egy harmadik ország ellen követett el bűncselekményt. Őszintén szólva kétlem, hogy a bíráknak majd' másfél évbe telt előkeresni az ezekre vonatkozó paragrafusokat/rendeleteket, nyilván politikai machinációk és az időhúzás szándéka álltak a háttérben. Az Egyesült Államok kérésére a thai külügyminisztérium a legfőbb ügyésznél fellebbezett.

2010. február - A DEA és a New York-i ügyészség újabb vádakat (pénzmosás, csalás, gazdasági szankciók megsértése) jelent be But és Chichakli ellen arra az esetre, ha az előző év augusztusi fellebbezésüket a bíróság elutasítaná.

2010. augusztus - A thaiföldi fellebbviteli bíróság úgy dönt, hogy But mégis ki kell adni az Egyesült Államoknak, méghozzá három hónapon belül. Az amerikai hatóságok nagyon örülnek és arra kérik a thai bíróságot, hogy ejtse a februárban benyújtott, okafogyottá vált vádakat. Ez október elején meg is történik, But ügyvédje viszont időhúzási szándékkal megfellebbezte a döntést azzal az indokkal, hogy az újabb vádak is az amerikaiak politikai motivációit bizonyítják, és arra kérte a thaiföldi törvényhozást, hogy állítson fel bizottságot a hatóságok által az ügy során elkövetett esetleges szabálytalanságok kivizsgálására. 

2010. október 14. - A fellebbviteli bíróság helyt ad a fellebbezésnek és úgy határoz, hogy az összes vádat meg kell vizsgálni. Thaiföld miniszterelnöke, Abhiszit Veddzsadzsiva - csak hogy semmi kétséget ne hagyjon az ügy külpolitikai jelentősége felől - közölte, hogy But kiadatása ügyében a kormány fogja kimondani az utolsó szót, vagyis majd felülbírálhatja a bíróság végleges döntését - de úgymond "csak jó indokkal".

A magyar "kapcsolat"

A lebilincselő fejleményeknek és a látványos amerikai-orosz érdekkülönbségeknek köszönhetően a hazai média is mintha a szokottnál többet foglalkozna az üggyel. A legsajátosabb értelmezést alighanem a Népszava tálalta a nagyérdemű elé. (Megjelent nyomtatásban a lap augusztus 27-i számában is).

Mielőtt szemügyre vennénk a cikket, érdemes felidézni a lap belpolitikai szempontból közismerten "vonalas" mivoltát, és hogy az ilyesfajta kiadványok előszeretettel alkalmazzák az angolszász nyelvterületen csak spin jelzővel illetett módszert. Ez lényegét tekintve a politikai ellenségekkel szembeni hangulatkeltés, ill. a szóban forgó sajtótermék által kiszolgált politikai irányvonal megerősítése szándékával folytatott hírközlés, pontosabban hírmagyarázat. Itt is ilyesmivel állunk szemben. 

A közelmúltban az illegális nemzetközi fegyverkereskedelemmel két alkalommal foglalkozott bővebben a magyar sajtó: a Kalasnyikov-ügy idején, és amikor Belgium a magyar hatóságok segítségét kérte egy fegyvercsempészettel is foglalkozó bűnszervezet felgöngyölítéséhez, amelyről a belga Le Soir c. lap számolt be részletesen. A Népszava szerkesztőségében ezt nyilvánvalóan felismerve megpróbáltak kapcsolatot teremteni a két ügy és Viktor But között. Állításaik szerint:

- Viktor Butnak része volt a 9/11-i merényletek előkészítésében

- az ő kezében futottak össze Jugoszlávia felbomlása idején a Horvátországba irányuló titkos fegyverszállítmányok

- kapcsolati köréhez tartozott két fegyverkereskedő, az orosz Alekszandr Zsukov és a belga állampolgárságú, Magyarországról eltávozott Mezősy Géza

- Mezősy kapcsolatban állt a Technika Külkereskedelmi Vállalattal is, és így közvetlen részese volt a Kalasnyikov-ügynek, és állítólag az ő kezén ment át a fegyver, amellyel Mehmed Ali Agca megsebesítette II. János Pál pápát

- Mezősy neve és a "magyar kapcsolat" témája is szóba kerülhet, ha Butot kihallgatják az amerikaiak

Egy tájékozatlanabb olvasó elméjében a szerző szándékainak megfelelően gyorsan össze is kapcsolódik a sok mumus: magyar disszidensek - Antall-kormány - orosz fegyverkereskedők - iszlamista terroristák - Mehmed Ali Agca.

De vizsgáljuk meg közelebbről, mi volt az állítólagos kapcsolat valódi jellege.

Először is Mezősy Géza nem magyar emigráns - Brüsszelben született magyar anya és szerb apa gyermekeként. Egy Magyarországon alapított fantomcégen és az egykori Technika Külkereskedelmi Vállalattal (TKV) fenntartott kapcsolatain kívül nem sok minden köti kis hazánkhoz. Fegyvercsempészettel foglalkozott, és ilyen minőségében lett üzlettársa az Ukrajnában kiváló titkosszolgálati és politikai kapcsolatokkal rendelkező odesszai olajmaffiának, amely a drogkereskedelemből, zsarolásból és hasonlókból származó bevételeit az 1991-ben Jugoszlávia ellen elrendelt ENSZ-fegyverembargó kijátszásával egészítette ki. Érdekkörükbe tartozott a Berlint meghódító marsall egyik unokája, Alekszandr Zsukov és egy másik fegyverkereskedő, az odesszai születésű, 1972-ben Izraelbe kivándorolt milliomos, Leonyid Minyin.

A szervezet 1992 októbere és 1994 márciusa között ukrán és belorusz raktárkészletekből összesen kb. 13 ezer tonna fegyvert juttatott el Horvátországnak és Boszniának közvetítő cégeken keresztül. A jelek szerint a TKV volt az egyik, amelyet Mezősy magyar nyelvtudását és szerb jugoszláv kapcsolatait mozgósítva vett rá az együttműködésre - olasz és belga rendőrségi források szerint a magyar kormány hallgatólagos beleegyezésével. Ő tárgyalt a megrendelőkkel és beszerezte a hamis marokkói, egyiptomi, szudáni, nigériai stb. végfelhasználói igazolásokat kenőpénz fejében. Zsukov cége, a GTI (Global Technologies International) "adta el" az árut Mezősy belgiumi cégének (Eastronicom), amely aztán papíron leszállította azt a harmadik világbeli megrendelőkhöz. Az üzlet egészen addig virágzott, amíg Korfu mellett francia hadihajók egy nemzetközi titkosszolgálati művelet eredményeképpen fel nem tartóztatták a máltai zászló alatt közlekedő Jadran Express konténerhajót, amely hivatalosan rézhulladékot és gyapotbálákat szállított Izmirből Horvátországba, de a rakomány átvizsgálásakor ehelyett többek között 30 ezer AK-47 gépkarabély, 32 millió lőszer, 10 ezer tankelhárító rakéta és 5 ezer tüzérségi rakéta került elő.          

Mindebből azonban erős túlzás arra következtetni, hogy Mezősy közvetlen részese volt a Kalasnyikov-ügynek, amely egy legális tranzakció volt a TKV és egy horvát cég között az ENSZ-fegyverembargó előtt a belgrádi kormány által 1990-ben lefegyverzett horvát területvédelmi egységek ellátására. Az egyetlen közös nevező a TKV szerepvállalása. Viktor Butnak pedig az odesszai olajmaffiához képest csekély szerepe volt Horvátország felfegyverzésében, mivel ő elsősorban Afrikába és Ázsiába irányuló légi szállításokra specializálódott - nem beszélve arról, hogy a délszláv háború kitörésekor még Mozambikban szolgált, annak befejezésekor pedig még vállalkozásának kiépítésével volt elfoglalva.  

A fent említett kereskedők közötti "kapcsolati körről" beszélni már valamivel közelebb áll a valósághoz. Az mindenképpen figyelemreméltó, hogy But és Mezősy azonos időszakokban azonos helyeken tevékenykedtek (1994-6: Belgium, 1997-8: Dél-Afrika), ami legalábbis valamiféle üzleti kapcsolatot feltételez, ill. hogy But, Zsukov és Minyin közösen dézsmálták a kelet-európai (elsősorban orosz, ukrán, belorusz és bolgár, nem pedig magyar) arzenálokat és szállítottak Afrikába, de "magyar szálra" ezekből nem igazán lehet következtetni, a But elleni amerikai vádaknak pedig mindehhez végképp semmi közük nincs.

Ami pedig a szeptember 11-i merényletet illeti, annak előkészítésében But szerepéről beszélni már csak nagy félremagyarázás árán lehetne, elvégre "X szervezet Y akciójának előkészítésében részt venni" nem egészen ugyanaz, mint "az X szervezetnek otthont adó Z kormánynak olyan fegyvereket eladni, amelyeket Y műveletben fel sem használtak".

Összességében tehát nekem erről a cikkről leginkább a régi vicc jutott eszembe a jereváni rádióban elhangzó hírről, mely szerint Moszkvában Zsigulikat osztogatnak. Mindenesetre érdekes, hogy a hazai tömegtájékoztatás bizonyos tekintetben nem sokat változott azóta.