A kül- és biztonságpolitikával foglalkozó szakértők, újságírók körében alighanem a nukleáris proliferáció az egyik legnépszerűbb, legvitatottabb téma. Ennek folyamata állítólag az emberiség jövőjét veszélyezteti, és manapság (eléggé egyértelmű okokból) rendszerint az iráni nukleáris programmal összefüggésben kerül be a közbeszédbe. Az ehhez fűződő szokásos gondolatmenetet már gondolom sokan ismerik: nem szabad hagyni, hogy a perzsák atomfegyverhez jussanak, mert a) a fanatikus teheráni vezetők a "második Holokausztot" készítik elő b) még ha nincsenek is ilyen terveik, az atomütőerő kiépítésére irányuló erőfeszítéseik fegyverkezési versenyhez fognak vezetni a Közel-Keleten, mivel több arab ország követni fogja a példájukat.

Széllel szemben nehéz lesz

Az utóbbi érvelés kiindulópontja az a nyilvánvaló felismerés, hogy a kibővülő külpolitikai mozgástér, amellyel atomfegyverek birtokában Irán rendelkezne, elsősorban a fő riválisainak számító Amerika-barát arab olajmonarchiák érdekeit sértené, elvégre egy potenciális iráni első csapás célpontjai nagyobb eséllyel lennének ők, mint Izrael. (Atomhatalmak egymás ellen nem vetnek be atomfegyvert - ez az elmúlt 60 év egyik alapvető tanulsága). Nem véletlen, hogy az Öböl-menti Együttműködési Tanács főtitkárának egyik 2005-ös (ismerősen csengő) nyilatkozata szerint az iráni nukleáris programot nem lehet igazolni, és az egész Közel-Keletnek atomfegyvermentes övezetnek kellene lennie (nem nehéz kikövetkeztetni, hogy Irán mellett ez kik ellen irányul), később pedig Mubarak egyiptomi elnök azzal vádolta meg a perzsákat, hogy fel akarják falni az arab nemzeteket. (A síita iráni hegemonizmus és aknamunka népszerű mumus ezen a vidéken, erről már korábban is írtam.)

Ami azt illeti, 2006 óta összesen 13 közel-keleti állam fejezte ki szándékát atomprogram beindítására, és ezekre nagyrészt ugyanazt az indoklást lehet előadni, mint az irániak: ki kell valahogy elégíteni a lakosság várhatóan növekvő áramfogyasztását, és a kőolajkitermelés csökkenő jövőbeni üteme ismeretében (amely szintén borítékolható) érdemes alternatív energiaforrásokra szert tenni. Ezek a projektek egyelőre kezdeti stádiumban vannak. A nukleáris technológia főbb előállítói már több kétoldalú együttműködési megállapodást kötöttek arab államokkal - pl. Franciaország Szaúdi-Arábiával, Egyiptommal és az Egyesült Arab Emírségekkel (UAE), Japán Kuvaittal -, de ezek többnyire olyan tevékenységekre terjednek ki, mint a szakemberek képzése, tudományos eredmények átadása vagy az infrastruktúra fejlesztése. Ennek ellenére az amerikaiak a jelek szerint attól tartanak, hogy több arab állam (főleg Egyiptom és Szaúdi-Arábia) hosszú távú célja a nukleáris elrettentő potenciál megszerzése - amely egyes értelmezések szerint azzal magyarázható, hogy Irán nukleáris programját az amerikaiak már nem képesek/hajlandóak erőszakkal megakadályozni, és ezzel a fent említett országok is tisztában vannak, így hosszú távra terveznek.

Az amerikaiak ennek természetesen nem örülnek, ugyanakkor az atomenergia-piacról sem szeretnének kiszorulni, ezért egyfajta középutas hozzáállást választottak. Ennek eredménye volt az UAE-vel egy korábbi orosz-amerikai nyilatkozat szellemében tavaly megkötött együttműködési megállapodás, amelynek értelmében az Emírségek amerikai támogatást, technológiát kap az atomprogramjához, amennyiben előre lemond az önálló urándúsítást képességéről (noha azt pl. a NAÜ-tagság nem tiltja), vagyis a szükséges fűtőanyagot a világpiacon szerzi be. Ám ha az Egyesült Államok ennél kedvezőbb feltételeket biztosító szerződést köt bármely más közel-keleti állammal, az Emírségek újratárgyalhatja a megállapodást annak érdekében, hogy szintén megkapja azokat a kedvezményeket.

Röviden tehát egy meglehetősen átlátszó diplomáciai húzásról van szó mindkét fél részéről. Az USA kinyilvánította, hogy támogatja bármely közel-keleti állam nukleáris ambícióit, amennyiben az nem törekszik a teljes fűtőanyagciklus kifejlesztésére (anélkül problematikus lenne saját atomütőerőt létrehozni). Az UAE is demonstrálta a nukleáris proliferáció megakadályozása melletti elkötelezettségét, de egyben gondoskodott róla, hogy az amerikaiakkal folytatandó együttműködés a lehető legkedvezőbb feltételek mellett folyjon, ugyanakkor egyéb opciók is nyitva maradjanak számára. Később meg is kötött egy 40 milliárd dolláros üzletet egy dél-koreai konzorciummal, amely négy, egyenként 1400 MW teljesítményű atomerőművi blokk felépítését vállalta 2020-ra - mivel az Emírségek deklaráltan továbbra sem törekszik az önálló urándúsításra, az amerikaiak nem tiltakoztak.

A döntés nemcsak a dél-koreai nukleáris technológia elsőrangú minőségével magyarázható. Az amerikaiak pl. ilyen együttműködésre csak akkor hajlandóak, ha a másik szerződő fél előre lemond az infrastruktúrát felépítő cég perléséről nukleáris baleset esetén, ill. szigorúan korlátozzák a kiégett fűtőelemek újrafeldolgozását, mivel az is lehetővé tenné a nukleáris fegyverkezést (annak idején ilyen szerződést kötöttek Dél-Koreával is). Márpedig nemcsak a dél-koreaiak, hanem a franciák és az oroszok hozzáállása is rugalmasabb ezen a téren, az előbbiek a szaúdiaknak és Jordániának, az utóbbiak Egyiptomnak és Törökországnak kínáltak előnyös együttműködést.

Az amerikai ajánlatot Jordánia is fontolóra vette ugyan, de azt még előnytelenebbnek találta, mivel az Emírségekkel ellentétben jelentős - kb. 65 ezer tonnára becsült - uránérctartalékokkal rendelkezik, amelyet nemcsak dúsítani kívánnak, de exportálni is. A kőolajban igen szegény, így az alternatív energiaforrások iránt nagy érdeklődést mutató ország a nagyratörő tervek szerint négy atomerőművet kíván létesíteni, 2030-ra pedig már Szíriának és Iraknak fog villamosenergiát exportálni. Első kutatóreaktorát szintén a dél-koreaiak építik.

Amit szabad Jupiternek...

Összességében az amerikai kezdeményezés egyelőre nem bizonyult valami népszerűnek, nyersen megfogalmazva a konkurencia állandóan "alájuk ígér" (ugyanakkor az amerikai piacra is szemet vetett, így tulajdonképpen nem lenne nehéz nyomást gyakorolni rá). Ennek ellenére az Obama-kormány nem volt hajlandó engedményekre, és az Emírségekkel megkötött szerződést követendő példaként állította a többi ország elé. Szilárdnak tűnő álláspontjukkal kapcsolatban azonban kínos kérdéseket vetettek fel az első sajtóhírek a Vietnammal való nukleáris együttműködést előkészítő tárgyalásokról, mivel a készülő megállapodás értelmében az amerikaiak legkellemetlenebb háborús élményeiért felelős ország amerikai nukleáris technológiához, reaktorokhoz, fűtőanyaghoz, tudományos eredményekhez juthat anélkül, hogy le kellene mondania az önálló urándúsítás jogáról.

A közmondásos kettős mérce alkalmazásának eme egyértelmű példáját az amerikai külügyminisztérium kínjában nem tudta mással kommentálni, mint hogy a nukleáris proliferáció Ázsiában nem jelent akkora veszélyt, mint a Közel-Keleten, de azért azt szeretnék, ha mindenki az UAE példáját követné, de aki ezt mégsem teszi, a NAÜ előírásait akkor is be kell tartania [No shit!].  Ez természetesen röhejes érvelés az észak-koreai atomprogram ismeretében - amely Japánt és Dél-Koreát is ilyen képességek kifejlesztésére ösztönzi -, hogy a burmai (pardon: mianmari) katonai diktatúra hasonló ambícióiról szóló beszámolókat ne is említsük.

A magyarázatot tehát máshol kell keresni, és mint mindig, az eseményeket összefüggésükben, saját kontextusukban kell értelmezni. Egyrészt a két hidegháborús ellenség egymásra borulásának nem ez az egyetlen jele a közelmúltból. Július 23-án az ASEAN Regionális Fórumának Hanoiban megrendezett külügyminiszteri és posztminiszteriális konferenciáján Hillary Clinton nemzetközi együttműködésre tett javaslatot a Kína és más délkelet-ázsiai államok közötti területi viták rendezésére és kijelentette, hogy az ASEAN és Kína közös 2002-es deklarációját tiszteletben tartva hajlandó bizalomépítő lépéseket kezdeményezni. Ez kevésbé választékosan megfogalmazva azt jelenti, hogy az Egyesült Államok beleütötte az orrát a Dél-kínai-tenger lakatlan szigetcsoportjainak hovatartozásáról szóló vitákba, amelyeket az itt található, egyelőre feltáratlan kőolaj- és földgázlelőhelyek, ill. az itt áthúzódó forgalmas hajózási útvonalak fontossága élez ki. A Paracel-szigetek már álltak francia, japán és tajvani fennhatóság alatt, később Dél-Vietnamhoz kerültek, majd 1974-ben a kínaiak egy határozott lépéssel megkaparintották azokat, de Vietnam természetesen sosem mondott le róluk. A délebbre fekvő, nem kevésbé hányattatott sorsú Spratly-szigetek néhány v. összes tagjára pedig összesen hat ország tart igényt. A fennhatósága alatti szigetekhez természetesen mindenki körömszakadtáig ragaszkodik, néha egyes országok a terjeszkedéssel is próbálkoznak, ami időnként fegyveres összecsapásokhoz vezet.

A pekingi vezetés az egész tengert afféle kínai tónak, a Paracel-szk. feletti fennhatóságát pedig a tőle megszokott dagályos stílusban "vitathatatlannak" tekinti, és meggyőződése szerint az említett határviták rendezése az érintett országokon kívül nem tartozik senki másra, különösen nem az Egyesült Államokra. Clinton bejelentésére válaszul ezért légi-tengeri hadgyakorlatot tartottak a Dél-kínai-tengeren, erre az amerikaiak a USS George Washington repülőgép-hordozót és a USS John S. McCain rombolót baráti látogatásra és gyakorlatozásra küldték Vietnamba. (A John McCain felmenőiről elnevezett hadihajó baráti látogatásra érkezett Vietnamba. Ízlelgessük ezt a mondatot.) Az amerikai tárgyalások felgyorsításában nyilván szerepet játszott az a megállapodás is, melynek értelmében a szintén alternatív energiára áhítozó Vietnam első könnyűvizes reaktorát az oroszok építik majd fel, egy második felhúzására pedig egy amerikai és egy japán cég is pályázik. (Vietnam egyébként Argentínával, Dél-Koreával, Franciaországgal és Indiával is folytat együttműködést ezen a téren.)

További adalék történetünkhöz, hogy értesülések szerint az amerikai külügy semmilyen formában nem egyeztetett Kínával a Vietnammal megkötendő megállapodásról szóló tárgyalások előtt/során, és még júliusban tiltakoztak két, 340 MW teljesítményű polgári célú atomreaktor Pakisztánba irányuló kínai exportja miatt.

A hírekből könnyen kikövetkeztethető a reálpolitika rögvalósága: az USA diplomáciai gesztust tett Vietnamnak és támogatja regionális szerepének bővítését, hogy felhasználhassa azt (és más délkelet-ázsiai országokat) a kínai hegemonista törekvések feltartóztatására. A kínai pártvezetésnek - már amennyire a hivatalos álláspontját tükrözni hívatott médiumokból ezt ki lehet hámozni - nincs kétsége afelől, hogy ezek az amerikai machinációk ellenük irányulnak, Vietnam pedig úgy kíván javítani saját pozícióin, hogy bevonja az Egyesült Államokat a kelet-ázsiai hatalmi harcokba, így "nemzetköziesítve" a helyi határvitákat.

Kurvák és gengszterek

Végeredményben tehát itt nem is annyira a nukleáris proliferáció, hanem a nagyhatalmak és védencállamaik közötti szövevényes kapcsolatrendszer problémakörével állunk szemben, amely talán még összetettebb, mint amaz, mivel megterhelik azt a mindkét oldalon elterjedt illúziók, amelyek könnyen vezethetnek rossz politikai döntésekhez.

A szerencsétlen sorsú, kis nemzetek gyakran hajlamosak a szajha mentalitásra ("szolgáljuk ki mindenben X nagyhatalmat, hogy Y nagyhatalomtól megvédjen minket"), ugyanakkor - valószínűleg ezt kompenzálandó - rendszerint erkölcsi fölényükről is teljes mértékben meg vannak győződve. Háborús vereség vagy más hasonló megaláztatás után előszeretettel vádolják meg árulással a velük szövetséges (vagy csak a számukra szimpatikusabb) nagyhatalma(ka)t, (lásd pl. a nálunk népszerű szólamokat: "eladtak minket Jaltában", "a Nyugat nem segített '56-ban" stb.). A történelem tanulsága meglátásom szerint inkább az, hogy éppen a kis országokra jellemző az áruló, opportunista, manipulatív politizálás. Másrészt a szó köznapi értelmében "elárulni" csak egy nagyobb, felettünk álló hatalmat lehet - az erős, hegemón államok "árulásáról" beszélni már csak ezért is némileg komolytalan, elvégre ők nem azért léteznek, hogy a kis országokat megvédjék a történelem viharaiban, mint afféle biztonsági őrök.

Persze a nagyhatalmak sem mentesek a hibás elképzelésektől. A hozzájuk húzó kisállamokat könnyen feláldozható gyalogoknak akarják bevetni a világpolitika sakkjátszmáiban, és előszeretettel ártják bele magukat távoli regionális konfliktusokba, polgárháborúkba abban a reményben, hogy a helyi "baráti" országokat, fegyveres mozgalmakat golyófogónak használhatják egy v. több rivális nagyhatalom elleni harcban. Arroganciájukból fakadóan könnyelműen megfeledkeznek arról, hogy az ilyen konfliktusokban többnyire a helyi szereplők manipulálják a külsőket (bőkezű támogatás reményében), nem pedig fordítva, elvégre jobban ismerik a helyi viszonyokat, és maga a konfliktus is számukra bír nagyobb fontossággal.

A kisebb szereplők érdekeinek természetesen nem a hősies mártírszerep meg a végtelen helyettesítő háborúk felelnek meg leginkább, hanem az, ha a rivális nagyhatalmak versengenek az ő támogatásukért, és kölcsönösen "kioltják" egymás regionális ambícióit. Figyelemre méltó a fülöp-szigeteki külügyminiszter példás tisztánlátásról tanúskodó nyilatkozata, mely szerint a már említett határviták kizárólag Kínára és az ASEAN-ra tartoznak, az amerikaiaknak ahhoz semmi köze - elvégre világos, hogy részükről valójában mire megy ki a játék. Vietnam érdeke szintén az Egyesült Államok és Kína közötti hatalmi egyensúly Délkelet-Ázsiában, nem pedig az, hogy az amerikaiak geopolitikai érdekeit kiszolgálva tűzzel-vassal pont ők tartóztassák fel az ősellenség Kínát. Ennek megfelelően óvatosan politizálnak, és egyszerre több vasat tartanak a tűzben. Atomütőerő megszerzésére nem törekszenek (még a délkelet-ázsiai atomfegyvermentes övezetnek is tagjai), sőt hivatalosan urándúsítást sem terveznek, de a későbbiekben azért szeretnének rendelkezni annak az USA által is jóváhagyott lehetőségével. Az üzemanyag nemcsak a majdani atomerőművekbe kell (a tervek szerint 2030-ra összesen 13-at akarnak felépíteni), hanem atomtengeralattjárókba is, amelyeket Vietnam sok más fegyverrel együtt esetleg be kíván majd szerezni a jövőben. Ha ugyanis egy ország több szigetcsoportra is bejelentette a területi igényét, azokat ajánlatos alá is támasztani valamivel. Könnyen lehet tehát, hogy egy szép napon amerikai üzemanyaggal meghajtott (valószínűleg) orosz gyártmányú vietnami atomtengeralattjárók ólálkodnak majd a Dél-kínai-tengeren. A történelem váratlan fordulatai...

Végezetül egy kérdést érdemes még körüljárni: miért keresik a nagyhatalmak a gyümölcsöző kapcsolatot Vietnammal? A válasz viszonylag egyszerű. Az ő szempontjukból egy értékes védencállamnak vannak bizonyos ismérvei:

a) külső támogatással ugyan, de meg tudja védeni magát egy másik nagyhatalom agressziójától

b) szükség esetén képes önállóan katonailag leverni egyik v. másik renitenskedő kisebb szomszédját

c) politikai berendezkedése stabil

d) tetszés szerint dolgoztatható szorgalmas kulik seregét képes a külföldi befektetők rendelkezésére bocsátani

e) jelentős természeti erőforrásokkal bír.

Nos, az utolsó kivételével Vietnam az összes felsorolt képességgel rendelkezik (pl. az USA a legnagyobb külföldi befektető az indokínai országban, és egyben Vietnam legnagyobb exportpiaca is, a kettejük közötti éves külkereskedelem volumene 2009-ben elérte a 15,4 milliárd dollárt). Éles kontrasztot képezett ezzel az egykori Dél-Vietnam, melynek vezetői hazájuk szégyenletes veresége után azzal vádolták meg az amerikai kormányt, hogy magukra hagyta őket a bajban. Arról a kézenfekvő lehetőségről, hogy ez azért következhetett be, mert az általuk létrehozott velejéig korrupt, inkompetens, katonailag meglehetősen nudli diktatúra éppenséggel nem volt ideális szövetséges, természetesen nem ejtenek szót. De említhetném Szaakasvili Grúziáját, amelyről 2008 nyarán kiderült, hogy egyenesen tehertételt jelent a barátai számára, vagy akár kis hazánkat, amely a történészek és a kortársak szinte egybehangzó értékelése szerint eddig mind a Varsói Szerződés, mind a NATO egyik legcsekélyebb képességű, legmegbízhatatlanabb tagállama volt.

Vietnam ezzel szemben óriási áldozatok árán ugyan, de többször bizonyította mindenkinek, hogy szövetségesnek értékes, ellenségnek pedig félelmetes. Szép, de nehéz sors a "regionális középhatalmaké". 

Utószó helyett ajánlom mindenkinek a témával kapcsolatos beszélgetést a kaliforniai KCRW rádióadó To the point c. műsorának egyik régebbi adásában: