Tegnap előtt -  2010. augusztus 1-én - hatályba lépett a fürtös bombák betiltását célzó nemzetközi megállapodás, melynek megszületését 2008. májusában mi még cinikus kétkedéssel fogadtuk. Mielőtt azonban bárki is billentyűzetet ragadna egy-egy kárörvendő komment erejéig, kötelességünk tudatni, hogy a látszat ellenére ezzel sem kerültünk közelebb a fürtös bomba-mentes világ eszményi állapotához.

A fürtös bomba koncepcióját bizonyára senkinek sem kell hosszasan magyarázni: egy bomba, ami a célhoz közeledve számtalan apró robbanótöltetet szór szét, melyek aztán alapos - és meglehetősen látványos - pusztítást végeznek. (A baloldali képen egy - az Honest John rakétához készült - apró szarin-tölteteket tartalmazó fürtös bomba látható.) A dolognak ráadásul a taposóaknákhoz hasonlóan megvan az a kellemetlen szokása is, hogy a földben maradt, fel nem robbant lőszer bármikor leviheti a gyanútlan járókelők végtagjait. Ugyanezt dalban mondja el (Megj.: ki az az állat, akinek eszébe jut egy fürtös bomba életét megzenésíteni?): 

Ballad of a Cluster Bomb from Jani Lainesalo on Vimeo.

Nem túl meglepő hát, hogy a nemzetközi közösség (egy része) fel kívánt lépni e fegyvertípus alkalmazása ellen. Az eredmény a már említett egyezmény, mely a jelek szerint épp azon a két dolgon fog elcsúszni, amin előtte annyi más fegyverzetkorlátozási megállapodás is.

Hatályba lépés

Ha az ember - aki jó eséllyel skandináv diplomata - egy speciális fegyvertípus betiltását akarja nemzetközi egyezménybe foglalni, előre szembe kell, hogy nézzen a hatályba lépés problematikájával. Annak érdekében, hogy időről-időre mégiscsak születhessenek fegyverzetkorlátozási egyezmények, a hatályba lépési formulák két nagy iskolája alakult ki.

A taposóaknák betiltását célzó ottawai egyezmény tipikus példája annak az esetnek, mikor a hatályba lépés csupán az aláírók számától függ. A siker ilyenkor látszólag borítékolható, hisz mindig akad elég sanyarú sorsú afrikai állam és lelkiismeretes nyugat-európai jóléti demokrácia. Ám akik a nemes célért valóban tehetnének - a szóban forgó fegyvertípus gyártói és alkalmazói -, rendszerint meg sem jelennek az effajta konferenciákon, vagy ha csak egy kicsit is adnak nemzetközi megítélésükre, az aláírást követően feledkeznek meg csendben szerződéseik ratifikációjáról. Az egyezmény így papírforma szerint működésbe is léphet, csak épp kitűzött céljait lesz képtelen elérni.

A másik végletet talán az Átfogó atomcsend egyezmény testesíti meg a legszemléletesebb formában. Alkotói műszaki fejlettségük alapján felállították annak a 44 államnak a listáját, melyek csatlakozása hiányában a megállapodás értelmét vesztené, s ezek ratifikációját tették a hatályba lépés feltételévé. Nagy részük eleget is tett a felhívásnak, ám a fennmaradók közt olyan államokra bukkanhatunk, mint Kína, Észak-Korea, India, Pakisztán, Irán, Izrael, vagy épp az Egyesült Államok. Kutatók egybehangzó állásfoglalásai alapján a jelenleg uralkodó tudományos álláspont szerint márpedig ők a büdös rohadt életbe’ nem lesznek hajlandóak ratifikálni. Kiskapu persze itt is akad: az egyezmény háttér-intézményrendszere és megfigyelőhálózata felállt, megkezdte munkáját - pl. az észak-koreai robbantások elemzését (2006 és 2009) - ám mindezek felett képletesen szólva továbbra is ott virít a nagy vörös “nem hivatalos” pecsét.

A fürtös bombákról szóló megállapodás e tekintetben az ottawai egyezménnyel mutat rokonságot. Hatályba lépésére a harmincadik ratifikációs okmány letétbe helyezését követő hatodik hónap első napján automatikusan került sor. Igen ám, de nem elég, hogy a fürtös bombákat gyártó és/vagy alkalmazó államok már a 2008. májusi konferenciát is nagy ívben elkerülték, idestova két év alatt a 108 aláíró többsége sem bírkózott meg a ratifikáció feladatával. Még ha a Franciaországhoz, Németországhoz, Nagy-Britanniához, Kanadához és Japánhoz hasonló fajsúlyosabb tagállamok elöl is jártak a jó példával.

Ellenőrzés

A fegyverzetkorlátozási megállapodások gyakorlati használhatóságának másik nagy buktatója az ellenőrzés és betartatás - avagy szép magyar szóval: a verifikáció - kérdése. A megvalósítás különféle formáit megintcsak két szélső érték közé szoríthatjuk be, melyeket jól érzékeltet a - nem nukleáris - tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos egyezmények két klasszikusa.

Nagy általánosságban elmondható, hogy annál könnyebb széles bázist kialakítani egy egyezmény - vagy ami azt illeti, bárminemű kezdeményezés -  támogatására, minél egyszerűbb, semmitmondóbb kötöttségeket határozunk meg. A biológiai fegyver tilalmi egyezmény ezt a módszert fejlesztette tökélyre, amennyiben betartásának ellenőrzésére a világon semmiféle verifikációs mechanizmust nem határozott meg. Huszadik születésnapjához közeledett már, amikor ennek fájó hiánya a tagállamokban is tudatosult. A ‘90-es évektől az egyezmény felülvizsgálati konferenciáin aztán egymást követték a verifikációs rendszer kialakítására tett kezdeményezések, melyek közül egyik csúfosabb kudarcot vallott, mint a másik. Szóval örülhetünk, hogy a biológiai fegyverkezés minimális előnyeihez képest oly mértékben macerás és veszélyes, hogy az utóbbi évtizedekben komolyabban senki sem akart szórakozni vele.

A vegyifegyver tilalmi egyezmény ezzel szemben igazi sikertörténet is lehetne a fegyverzetkorlátozási megállapodások népes családjában. 7 kivétellel - Burma és Izrael nem ratifikálta, Angola, Észak-Korea, Egyiptom, Szomália és Szíria pedig alá sem írta - a világ minden állama csatlakozott a ‘93-ban elfogadott egyezményhez, mely a jelentési kötelezettségek,  számonkérés és mélyre ható ellenőrzések olyan átfogó rendszerét hozta létre, hogy talán már csak a tagállamok politikai és katonai vezetőinek havi rendszerességű kötelező végbéltükrözése hiányzik a repertoárjából.

A fürtös bombákról szóló egyezmény - reméljük rövidesen elkezdik dublini egyezményként emlegetni, mert ez így egy kicsit hosszadalmas - megintcsak a könnyebbik utat választotta. A sejtelmesen ”A teljesítés elősegítése és tisztázása” névvel illetett 8. cikkely kb. annyit mond ki, hogy a tagállamok kötelesek konzultálni és együttműködni, vitás esetben pedig konferenciájuk az ENSZ főtitkárának közvetítésével kérhet bővebb tájékoztatást a gyanúba keveredett tagok ügyes-bajos dolgairól.

Business as usual

Szóval szép dolog, hogy sikerült még egy egyezményt a világra segíteni, de a fentiek fényében azért ne lepődjünk meg, ha világszerte továbbra is inkább csak azt látjuk, amit a 2008-as dél-oszétiai háború során, majd azt követően megfigyelhettünk. Oroszország és Grúzia annak idején egyaránt nagy lelkesedéssel szórta egymás( lakosságá)ra a fürtös bombákat, amiről persze azóta diplomatikusan hallgatnak. Az AlJazeera alábbi videóján látható szimpatikus urak meg szedegethetik össze egyenként az elhullott lőszert, ha nem akarják, hogy a mámoros tekintetű grúz földmunkás egy ködös hajnalon kistraktorostul a levegőbe repüljön. 

Ráadás: ha már 2008-ban a magyar diplomácia nélkülözhetetlen közreműködésének méltatásával zártuk a tárgyalások témáját, egy bekezdést ezúttal is szentelhetünk neki. Az egyezmény honlapján ugyanis nyilvánosságra hozták a 2008. decemberi aláírási ceremónián elhangzott beszédeket. Nem tudom, kit küldtek, hogy a dokumentumot hazánk részéről kézjegyével ellássa - ha bárkit érdekelne: azóta sem ratifikáltuk -, de talán némi reményre adhat okot, hogy bár előre megírt beszéde (pdf) jó részét kihúzta, végül mégiscsak a nemzetközi leszerelés melletti keményebb kiállás szükségességének adott hangot: