(Az első rész itt olvasható.)

Terjed a "fekete veszedelem"

A Dél-Afrika fekete lakosságának szisztematikus marginalizálásával szembeni ellenállás vezető ereje az 1912-ben alapított Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) volt, amely kezdetben tiltakozó akciókkal, petíciókkal próbálta megakadályozni az Apartheid fokozatos kiépítését. Mivel panaszaik a politikai vezetésnél nem túl meglepő módon süket fülekre találtak, és a feketék egyre nagyobb mértékű diszkriminációt szenvedtek el, az ANC annak rendje és módja szerint radikalizálódott. A kommunista párttal és más radikálisokkal együttműködve követelte minden faji megkülönböztetés megszüntetését,  a bankrendszer és a (bánya)ipar államosítását, és mindennek tömegtüntetésekkel, bojkottal és a polgári engedetlenségre való felszólítással kívánt érvényt szerezni.

1959-ben a szervezet fegyveres harcot hirdető keményvonalasai kiléptek, és megalapították a Pánafrikai Kongresszust (PAC). Aktivistáik 1960 márciusában a Johannesburgtól kb. 80 km-re délre fekvő fekete elővárosban, Sharpeville-ben tömegdemonstrációt rendeztek  a belső útlevélrendszer ellen. A rendőrség, mintegy ízelítőt adva a kormány később is alkalmazott módszereiből, tüzet nyitott a tüntetőkre, akik közül 69 meghalt, 186 pedig megsebesült.

Alighanem ez volt az első alkalom, amikor a külvilág igazán felfigyelt az Apartheid rögvalóságára. (Egyébként India korábban már több alkalommal is tiltakozott különböző nemzetközi fórumokon a dél-afrikai indiai kisebbség elleni diszkrimináció ellen.) A forradalom veszélye miatt megkezdődött a külföldi tőke kivonása, és a rendszer egyre több külpolitikai problémával nézett szembe, de kezdetben ezek relatíve enyhének minősültek. 1962-ben az Egyesült Államok kormánya betiltotta az "Apartheid fenntartására alkalmas" fegyverek dél-afrikai exportját, az ENSZ Biztonsági Tanácsa pedig minden tagállamot felszólított a Dél-Afrika elleni önkéntes fegyverembargóra. A kormány 1961 májusában egyoldalúan kilépett a Brit Nemzetközösségből, ezzel megelőzve egy potenciális kizárást, és kikiáltotta a köztársaságot. A feketék körében terjedő engedetlenségre pedig az elnyomás fokozásával, a biztonsági erők jogkörének kiterjesztésével válaszolt - 1965-től pl. a rendőrség bírósági engedéllyel korlátlan időtartamra vizsgálati fogságba vehette a felforgató tevékenységgel vádolt gyanúsítottakat, 1976-tól már az sem kellett hozzá -; betiltotta az ANC-t és a PAC-t és tömeges letartóztatásokat rendelt el. 

Az ANC több vezetője, köztük Nelson Mandela, az addig folytatott stratégia sikertelensége láttán úgy vélték, hogy szabotázsakciók útján gazdasági nyomás alá vehetik a kormányt és kompromisszumokra kényszeríthetik azt, mivel harcukat a fekete tömegek is támogatnák. A szintén illegalitásban működő kommunistákkal együtt megalapították az ANC fegyveres szárnyát, a "Nemzet Lándzsáját" (Umkhonto we Sizwe). A félelmetesnek szánt elnevezés dacára a szervezet által a kormányzati épületek, erőművek, vasútvonalak és más létesítmények ellen végrehajtott támadások a tagok felkészületlensége következtében csak korlátozott eredményekkel jártak. A "hadjárat" kezdete után nem sokkal Mandela titokban külföldre utazott, hogy különböző afrikai országokban támogatást próbáljon szerezni az ANC számára, Etiópiában pedig gerillakiképzésben részesült. Azonban hazatérése után nem sokkal, 1962 júliusában illegális sztrájkra való felbujtás ill. engedély nélküli kiutazás vádjával letartóztatták - egyéb ügyeiről ekkor még a hatóságok nem tudtak. Egy évvel később viszont ezekre is fény derült, amikor a besúgóktól kapott ill. a gyanúsítottakból kicsikart információk alapján az Umkhonto we Sizwe több más vezetőjét is elfogták. 1964 júniusában Mandelát és nyolc társát szabotázs miatt életfogytiglani börtönre ítélték. A fekete ellenállás ezzel hosszú időre lényegében megszűnt.

A dél-afrikai kormány legközelebb 1976-ban rontotta le az Apartheid-rendszer egyébként is pocsék nemzetközi megítélését. Egy korábban elfogadott törvény kötelezővé tette az angol és afrikánsz nyelvű oktatást a fekete középiskolákban. A felháborodott diákság bojkottálta az órákat, és június 16-án Soweto-ban tömegtüntetést rendeztek a törvény ellen. Erre is rendőrségi sortűz volt a válasz, melynek hírére nemcsak ott, de más környékbeli fekete elővárosokban is szervezetlen zavargás, gyújtogatás vette kezdetét, melynek összesen 575 halálos áldozata volt, 3907 fő pedig megsebesült.     

Az elnyomás újabb hullámára válaszul az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1977 novemberében kötelező erejű, a nukleáris technológiára is kiterjedő fegyverembargót rendelt el Dél-Afrika ellen.

Sűrűsödnek a viharfelhők

Ami azt illeti, a dél-afrikai vezetés valószínűleg pusztán a nyílt erőszak további rögeszmés alkalmazásával az amiatt bekövetkezett diplomáciai elszigeteltség dacára is hosszú időre elodázhatta volna az Apartheid-rendszer bukását, ha annak alapjait nem kezdte volna ki az afrikai gyarmati rend összeomlása és a faji szegregációt elvető Zeitgeist elterjedése. Az 1964-ben függetlenedett, baloldali orientációt felvevő Tanzánia és Zambia hamar az olyan "nemzeti felszabadító", valójában inkább etnikai alapon szerveződő mozgalmak hátországa lett, mint pl. az angolai portugál fennhatóság ellen küzdő, elsősorban az ovimbundu népcsoport tagjaiból toborzódott MPLA (Angola Felszabadításának Népi Mozgalma), a FRELIMO (Mozambik Felszabadítási Frontja), a Rodéziában a dél-afrikaihoz igen hasonló fehér uralom ellen harcoló ZANU (Zimbabwei Afrikai Nemzeti Szövetség) és ZAPU (Zimbabwei Afrikai Népi Szövetség) vagy a namíbiai SWAPO (Délnyugat-afrikai Népi Szervezet).

Egyikük sem ment volna túl sokra a bőkezű külföldi - elsősorban szovjet vagy kínai, kisebb mértékben egyiptomi, észak-koreai, keletnémet stb. - segítség nélkül, amelyre már csak azért is hagyatkozhattak, mert a kínai-szovjet szakítás után a két proletárállam egymással versengve igyekezett kitölteni a gyarmati rendszerek bukása után Afrikában és Délkelet-Ázsiában keletkezett hatalmi űrt, főleg rivális baloldali gerillamozgalmak támogatásával. Erre jó példa Rodézia, ahol a főleg a sona népcsoport tagjaiból álló ZANU kínai támogatást kapott és ennek megfelelően maoista stratégiát folytatott, míg a Szovjetunió az alapvetően ndebele identitású ZAPU-t favorizálta. 

A namíbiai-angolai határ mentén tevékenykedő SWAPO, amely délnyugat-zambiai támaszpontokkal rendelkezett és Namíbia legnagyobb népcsoportjára, az ovambokra "hagyatkozott", mindkét ország támogatását élvezte. Bár jelentős harcértékkel nem rendelkezett, az ellene való fellépést a nehezen járható, sivatagos terep mellett némiképp az is megnehezítette, hogy Namíbia, az egykori Német Délnyugat-Afrika jogi státusza rendezetlen volt. A területet az első világháborúba a britek oldalán belépő Dél-Afrika 1915-ben szállta meg, 1920-ban pedig C osztályú népszövetségi mandátumterületté vált, ami kb. annyit jelentett, hogy Dél-Afrika saját szuverén területeként igazgathatta azt. 1946-ban az ENSZ Gyámsági Tanácsa vette át a Népszövetség mandátumát, de Dél-Afrika ezt nem fogadta el. Ebbéli meggyőződésükben az sem ingatta meg őket, hogy az ENSZ Közgyűlése 1966-ban de jure ENSZ-felügyelet alá helyezte Namíbiát, 1972-ben pedig "Namíbia népének egyetlen legitim képviselőjének" ismerte el a SWAPO-t.

A harcok szünetében két Eland-90 típusú dél-afrikai páncélautó személyzete egy pálmafa  árnyékába húzódik a perzselő nap elől Észak-Namíbiában

Dél-Afrikát az efféle határozatoknál sokkal súlyosabban érintette az 1974 áprilisi lisszaboni baloldali katonai hatalomátvétel (a "szegfűk forradalma") és az afrikai portugál gyarmatbirodalom ezt követő bukása, melynek következtében az MPLA, a SWAPO, sőt a Rodézia ellen küzdő ZANU is újabb hátországhoz jutott. A Dél-Afrikával határos "baráti rendszerek" hamarosan eltűntek a térképről, és kezdetét vette az angolai határháború, amelyről sorozatunk következő részében lesz szó.