"Ha a németek élen jártak a vegyi fegyverek fejlesztése terén, akkor a japánok voltak a biológiai hadviselés mesterei." /John Norris, 1997/

A két világháború közötti időszak a katonai nagyhatalmaknál a gyors technológiai fejlődésnek köszönhetően az új fegyverek, ill. az ezekre épülő új harcászati elgondolások és stratégiák megjelenésének, elméleti kidolgozásának időszaka volt. A hódító háborús terveket dédelgető japán császári hadvezetés különösen nyitottnak, érdeklődőnek bizonyult az ilyen újdonságok iránt. Ez volt a fő körülmény, amely kulcsfontosságú belpolitikai tényezőkkel - a japán faji felsőbbrendűségi tudat kialakulása, a fegyveres erők egyre növekvő befolyása, a szélsőjobboldali militarista szellemiség térnyerése – és egy japán tisztiorvos, Isii Siró tudományos és személyes ambícióival együtt érvényesülve kialakította a feltételeket egy olyan biofegyver-programhoz, amelyet fennállása alatt mind méreteiben, mind könyörtelenségében egyedülállónak bizonyult.

Az ötlet születése

Az I. világháborúban több hadviselő fél részéről akadtak példák a biológiai hadviselés alkalmazására (pl. az ellenséges hadsereg által utánpótlás szállítására használt öszvérek megfertőzése takonykórral diverzáns akciók keretében), melyekre szórványosan került sor, és nem voltak kidolgozott biológiai hadviselési doktrínák eredményei, mindazonáltal felkeltették a Japán Császári Hadsereg (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért: IJA) figyelmét. 1918-ban az IJA egészségügyi szolgálata Tokióban létrehozott egy 40 tudósból álló csoportot, amely Haszebe Temnobu őrnagy vezetésével a biológiai hadviselés lehetőségeit kutatta. Ez „csak” tudományos kutatás volt, fegyverfejlesztést még senki nem vett tervbe. A helyzet valószínűleg később sem változik meg, ha nem lép színre a japán biológiaifegyver-program „szellemi atyja”.

Isii Siró (itt balra) 1892-ben született, 1920-ban szerzett orvosi diplomát a Kiotói Császári Egyetemen; ezután jelentkezett a hadseregbe, ahová hadnagyi rangban vették fel (hogy ez miért volt lehetséges, arról később lesz szó). 1924-től a már említett egyetemen posztgraduális képzésen vett részt, majd 1927-ben sikeresen doktorált mikrobiológiából. Dr. Isii visszatért a hadseregbe, ahol egyre többet foglalkoztatta a biológiai hadviselés témája; szilárd meggyőződésévé vált, hogy a biológiai fegyvereké a jövő, és hogy a modern háborúban kulcsfontosságú minden tudományos és technológiai vívmány felhasználása. Jó kapcsolati tőkére tett szert az Egészségügyi Minisztériumban, a Hadügyminisztériumban és a vezérkarban; 1928-ban felettesei világkörüli tanulmányútra küldték. Dr. Isii összesen 30 országban (pl. Franciaország, Németország, SZU, Egyesült Államok) látogatott meg biológiai kutatólaboratóriumokat. 1930-ban tért haza, és következtetéseit figyelemre méltó meggyőző erővel adta elő a vezérkarban.

Dr. Isii tanulmányútján arra a következtetésre jutott, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és az európai nagyhatalmak mind rendelkeznek biológiaifegyver-programmal (ennek semmi köze nem volt a valósághoz; Japán ezen a téren minden más országot megelőzött). Erre hivatkozva természetesen azt szorgalmazta, hogy az IJA is indítson egy ilyen programot, amelynek ráadásul részét képeznék az emberkísérletek, így javítva a kutatás hatékonyságát és „behozva” Japán nemzetközi „lemaradását”. Felhívta a figyelmet az 1925-ös Genfi Jegyzőkönyvre, amely betiltja a biológiai fegyverek háborús alkalmazását - Dr. Isii szerint ez arra engedett következtetni, hogy ezek a fegyverek nagy romboló erővel bírnak, bevetésük nagy lehetőségeket rejt magában. Gazdasági megfontolásokat is említett: a biológiai hadviselés relatíve igen „költséghatékony” (egyébként 1969-ben egy ENSZ-jelentés is hasonló következtetésre jutott), a korlátozott pénzügyi erőforrásokkal bíró Japán számára tehát kézenfekvő módszer.

A kezdetek

Az IJA vezérkara Dr. Isii összes ajánlását elfogadta. Mivel ekkorra a hadsereg legismertebb járványügyi szakértőjének számított (korábban részt vett egy agyhártyagyulladás-járvány megfékezésében Shikoku szigetén), hamarosan professzori címben részesítették a Hadsereg Orvosi Főiskolájának Járványmegelőzési Tanszékén, ahol hozzá is kezdett a kutatáshoz. Első feladata a megbízható szakembergárda megszervezése volt. Japán biológiaifegyver-programja a kezdetektől az IJA tisztiorvosi szolgálatának irányítása alatt, az uralkodóház és a mindenkori kormány beleegyezésével és a japán orvosi egyetemek aktív közreműködésével folyt. A felkelő nap országában az orvosi képzés a két világháború között már a világ élvonalába tartozott, a legmagasabb színvonalon pedig az Oktatási Minisztérium ill. az IJA irányítása alatt álló intézményekben folyt – ezek végzőseit tiszti rangban vették fel az IJA-ba és a Haditengerészethez (IJN). Azonban Dr. Isii és kollégái „szerencséjére” az orvosi etika egyetlen japán orvosi egyetemen sem képezte a tananyag részét – egyébként ekkoriban az IJA egészségügyi szolgálatában a hippokratészi eskü letétele nem volt kötelező –, ahogy a fegyveres erők akadémiáin sem tanították a hadviselésre vonatkozó nemzetközi egyezményeket. Mindez a későbbiekben nagyban megkönnyítette a program vezetőinek dolgát.

Dr. Isii a vezérkar jóváhagyásával kapcsolatba lépett az orvosi egyetemek többi professzorával, és felszólította őket, hogy legtehetségesebb munkatársaikat, hallgatóikat küldjék a biológiaifegyver-program kutatóközpontjaiba; ennek fejében az IJA modern orvosi felszereléssel és magas költségvetéssel látta el a szóban forgó intézményeket. Ha valaki nem akart önként csatlakozni a „speciális egységekhez”, megfenyegették, hogy hazaárulás vádjával hadbíróság elé állítják. Később akadtak hallgatók, akik vissza kívántak térni a kutatóközpontokból, hogy tanulmányaikat tovább folytassák, és erre feletteseiktől engedélyt is kaptak, azonban kevés ilyen példát ismerünk. Meg kell jegyezni, hogy a kutatóközpontok alkalmazottai igen magas fizetésben részesültek, és olyan luxusban éltek, amiről az átlagos japán állampolgár csak álmodhatott. Ezen kívül azzal is tisztában voltak, hogy sok szakmai tapasztalatra tesznek szert, így katonai szolgálatuk letelte után Japánban könnyen futnak majd be orvosi karriert.

A kutatás-fejlesztési központok

1930-ban a kutatás-fejlesztés még az IJA Orvosi Főiskolájára korlátozódott, Dr. Isii ezzel szemben olyan nagy területű központot tartott volna megfelelőnek, amely a nyilvánosság (és természetesen a külföldi hírszerzés) teljes kizárásával, titokban működik (erre jó oka volt, mivel a program keretében kezdettől fogva embereken, többnyire elítélteken végeztek kísérleteket, természetesen azok beleegyezése nélkül). Erre 1931 után nyílt lehetőség, amikor Japán lerohanta Mandzsúriát, és létrehozta Mandzsukuo bábállamot. Ezután a japán Kvantung-hadsereg, amely csak a Főparancsnokságnak tartozott engedelmességgel, és feladata egy esetleges szovjet támadás visszaverése volt, a háború végéig itt állomásozott. 1932 augusztusában Dr. Isii és tíz kollégája az IJA Orvosi Főiskolájáról körútra indultak Mandzsukuoba, hogy új központot találjanak az ún. Togo-egységnek (Dr. Isii kutatócsoportja). Ezt előbb Harbin külvárosában, egy elhagyatott szeszfőzdében rendezték be, majd – mivel túlságosan a civil lakosság „szeme előtt” volt –, elköltöztették Beijinhe-be, a várostól 70 km-re délkeletre. Dr. Isii 1932-ben azt is elérte, hogy az IJA Tokióban megalapítsa a Járványügyi Kutatólaboratóriumot, amelynek élére őt nevezték ki. Az egyre nagyobb méretű fegyverprogramot ettől kezdve innen irányították.

A Beijinhe-i központban „csak” meglehetősen alacsony színvonalú bakteriológiai kutatás folyt, melynek keretében emberkísérletek során gyűjtöttek adatokat a takonykór- és pestisbaktériumok életciklusáról, fertőzési módjáról és a szóban forgó betegségek lefolyásáról. A program kibővítéséhez szükség volt a Kvantung-hadsereggel való szoros együttműködéshez, csakhogy ez váratlan következményekkel is járt. A kutatás kísérleti alanyait – többnyire szabotázsért, kémkedésért, partizántevékenységért halálra ítélt kínaiakat, koreaiakat, mongolokat és oroszokat – ugyanis az IJA katonai hírszerzése, a Kempeitai „szállította” a Togo-egységnek; 1934 szeptemberében a Beijinhe-ben fogva tartott rabok fellázadtak, közülük 16 meg is szökött. Az incidens után a környékbeli civilek körében mendemondák kaptak szárnyra a kutatási központban folyó tevékenységről. A teljes titoktartásra törekvő Dr. Isii számára a Togo-egység elköltöztetése egy jobban őrzött központba már csak ezért is időszerűvé vált (egyébként a program méreteivel sem volt megelégedve).

Tervei sikeres megvalósítása során ezekben az években több tényező is a kezére játszott: 1936. augusztus 1-én Hirohito császár hivatalosan engedélyezte az IJA-nak egy „állatorvosi”, ill. egy „víztisztító és járványmegelőzési” egység felállítását (utóbbit a Togo-egységből hozták létre), 1938-ban pedig a japán törvényhozás elfogadta a Nemzeti Mozgósítási Törvényt, melynek értelmében a kormány tetszőleges célokra kiutalhatott pénzügyi forrásokat a parlament jóváhagyása nélkül is. Mindez azt jelentette, hogy a biológiai fegyverkezés a Főparancsnokság hivatalos támogatásával és jóval előnyösebb finanszírozási feltételek mellett folytatódhatott.

1938 júniusára a Harbintól 24 km-re, a város közelében lévő Pingfang (más átírás szerint Ping Fan) külterületén felépült Dr. Isii „víztisztító” egységének végleges bázisa, egyben a japán biológiaifegyver-program legjelentősebb kutatóközpontja és az akkori világ legnagyobb biológiai kutató-laboratóriuma. A csak vasúton megközelíthető, szigorúan titkos katonai objektumnak minősített 32 négyzetkilométeres „tiltott zónában” található, 150 épületből álló komplexum összesen 3000 fős személyzettel működött. A biológiai harceszközök tesztelésére csak nagy területen volt lehetőség, ezért Pingfang-hoz 5 alközpont tartozott Mandzsukuo-ban és Belső-Mongóliában (Dalian, Hajlar, Linkou, Mudandzsiang, Szunvu). A második legnagyobb, 20 négyzetkilométer alapterületű kutatóközpont – ahol az „állatorvosi” egység állomásozott – Mandzsukuo fővárosában, Csangcsunban volt Dr. Vakamacu Judzsiro vezérőrnagy parancsnoksága alatt. A program harmadik vezéralakja, egyben Dr. Isii régi riválisa, Dr. Maszudzsi Kitano altábornagy kutatócsoportja az IJA senjangi orvosi egyetemén tevékenykedett.

1941-től a hadsereg különleges „járványmegelőzési” egységeit a titoktartás végett kizárólag számozás alapján azonosították, így a későbbiekben Dr. Isii egysége a 731-es egység, Dr. Vakamacué a 100-as egység néven vált ismertté. 1942-re a japán biológiaifegyver-program kb. 20 ezer főt foglalkoztatott több mint 25 kutatóközpontban – pl. Hajlar (2646-os egység), Peking (1855-ös egység), Nanking (1644-es egység), Kanton (8604-es egység), Szingapúr (9420-as egység) –, és 1998-as árfolyamon 90 millió USD éves költségvetéssel működött.

A kutatás jellege

A japán „különleges egységek” létszámának, anyagi lehetőségeinek megítélésekor figyelembe kell venni, hogy tevékenységük nem korlátozódott a biológiai hadviselés lehetőségeinek kutatására. A 731-es és más hasonló egységek valóban foglalkoztak víztisztítással is, emellett az IJA utasítására élettani kutatásokat végeztek. Új orvosi eljárások kifejlesztése reményében többek között fagysérülések kezelésének lehetőségeit tesztelték a fogva tartott elítélteken; vizsgálták a vérátömlesztés módszerét; operációk során felhasználható szintetikus vér előállításával próbálkoztak; megfigyelték, milyen hatással van az emberi szervezetre desztillált vagy tengervíz rendszeres fogyasztása (mindez sokban hasonlított a náci Németországban folytatott hírhedt emberkísérletekre). Az anyaországban frissen végzett katonaorvosokat gyakran rendelték huzamosabb időre a különleges egységekhez, hogy lőtt sebek, repesz okozta sérülések stb. ellátását gyakorolják a foglyokon. Mindez nem kötődött szorosan a biológiai kutatáshoz, de az utóbbi kísérleti alanyaihoz sem volt kegyesebb a sors.

A 731-es egység az emberkísérletek zömét bakteriológiai kutatás keretében végezte. Az itt szolgáló katonaorvosok a foglyok megfertőzésével, majd a betegség lefolyásának megfigyelésével igyekeztek minél többet megtudni a legkülönbözőbb járványos megbetegedések fertőzési módjáról, minimális fertőzési ill. halálos dózisáról, hogy azonosíthassák az ideális biológiai harcanyagokat. Több tucat betegséget tanulmányoztak (pl. takonykór, gázgangréna, has- és paratífusz, kolera), de több okból is csak néhány kórokozóval volt érdemes komolyabban „foglalkozni”. Az első generációs biológiai fegyverek kizárólag járványok irányított kirobbantására voltak eredményesen bevethetőek; a harctéri alkalmazás nem ígérkezett hatásosnak, mivel a leggyorsabb lefolyású járványos megbetegedések is rendszerint „csak” a fertőzés utáni 10-14. napon vezetnek az áldozat halálához.

Másrészt a japán hadvezetés a kínai civil lakosságot tekintette az ilyesfajta hadviselés elsődleges célpontjának. A Kelet-Kínában a Kuomintang ellen 1937 óta vívott háború nem hozta meg a várt döntő győzelmet és gyors előrenyomulást, így a kínai társadalom teljes szétzilálása (a japán megszállás alatti területeken is) vonzó lehetőségnek tűnt az ellenállás végleges megtörésére. A kirobbantott járványok a magas civil veszteségek mellett könnyen eredményezhettek tömeges pánikot, menekültáradatot az adott területen; mindez nagy nyomás alá helyezte az ellenség közlekedési hálózatát, egészségügyi rendszerét és végső soron hadi potenciálját is. Az ilyen jellegű biológiai hadviselés azonban megnövelte az ún. „visszahatás” kockázatát – egy ésszerűtlenül kirobbantott járvány a megszállt területeken élő japán civilekre és a japán katonákra is veszélyt jelenthetett. Így az IJA tudósai csak olyan biológiai harcanyagok fejlesztését szorgalmazták, melyek nem terjednek emberről emberre, és rendelkezésre áll ellenük oltóanyag.

Dr. Isii leginkább a pestisbaktériumban látott „fantáziát”. Az azt hordozó bolhák nagy területen elterjeszthetőek, könnyedén megfertőzik az embereket (egy bolhacsípés is halálos dózist juttat a véráramba), másrészt az állat szervezete hatékonyan védi a kórokozót a környezeti hatásoktól (egy bolha kb. 30 napon át fertőzőképes, aztán elpusztul). Az a lehetőség is fennáll, hogy a pestisjárványt az ellenség természetes eredetűnek véli, vagyis a támadást nem is észleli. A kutatóközpontokban a bolhákat megfertőzött elítélteken és háziállatokon engedték élősködni, így juttatták beléjük a baktériumokat. A kórokozók tenyésztése nagy mennyiségű állatot igényelt - Pingfang-ban csak baromfiból és patkányból évi 50 ezer „fogyott”. A kisebb központokban rendszerint kizárólag biológiai harcanyagok előállításával foglalkoztak, kutatómunka nem is folyt. Hasonló tevékenységet a 100-as egység is folytatott: toxinok előállítása és tesztelése céljából különböző mérgező növényeket termesztettek és mérgeskígyókat tenyésztettek.

A pestisen kívül a japán kutatók a kiütéses tífusz, a kolera, a lépfene, a takonykór és a dizentéria kórokozóit is sikeresen alkalmazták, mint nagy mennyiségben előállítható, fegyverbe tölthető biológiai harcanyagot. A fejlesztési program puszta méreteit talán jól mutatja az, hogy csupán a Pingfang-i központ elegendő kapacitással bírt havi 300 kg pestisbaktérium, 600 kg lépfene baktérium és 900 kg kiütéses tífusz baktérium előállítására. A 731-es egység egyik veteránja, Naito Rjoicsi alezredes egy 1981-ben készült interjúban azt állította, hogy a pestis, tífusz és kolera ellen hatóanyagot is sikeresen kifejlesztettek.

A biológiai harceszközök (azaz a célbajuttatás eszközei) fejlesztése során azonban már jóval nagyobb nehézségek adódtak. Hagyományos felépítésű tüzérségi lövedékek és bombák alkalmazása nem lett volna elég hatékony, mivel ezek felrobbanásakor a kórokozók zöme elpusztul. A pestist terjesztő bolhák jól tűrik a légnyomásváltozást és túlélik a szabadesést is, de repülőgépről nagy magasságban történő kiszórásuk túl pontatlannak bizonyult, a túlnyomásos tartályból történő „permetezés” pedig kiszolgáltatta volna a kis magasságban haladó repülőgépet a légelhárítás tüzének. Az első technológiai áttörést az UJI bakteriológiai bomba kifejlesztése hozta 1938-ban. A 25 kg-os, porcelántestű szerkezet 30 ezer bolha (vagy lépfene spórák) célbajuttatását tette lehetővé; időzítés szerint robbant az optimális szórást biztosító magasságban (2-300 m). A bomba törékeny köpenyét kis robbanótöltet is szétvetette, így átlagosan a bolhák 80%-a túlélte a robbanást. A típussal a 731-es egység összesen 6000 tesztet hajtott végre, 3000 bombát pedig elraktároztak.

1940-ben az UJI továbbfejlesztett változatai is megjelentek (az UJI Type 50 és az 50 kg-os UJI Type 100); a 3 porcelántestű típus mellett a kutatóközpontokból egy üvegtestű típus, ill. ötféle öntöttvasból készült repeszgránát is kikerült – az utóbbiak közül a lépfene spórákat vagy üszkösödést okozó baktériumot hordozó „Ha” változat 100 méteren belül könnyen halálos kimenetelű fertőzést okozott. A Pingfang-i központ egyik telephelyén (Anda) a bombák és repeszgránátok hatását változó körülmények között, rendszeresen tesztelték karókhoz kikötözött foglyokon – újabb biológiai harceszközök kifejlesztésére azonban nem került sor. Ez részben bizonyára magyarázható a korlátozott anyagi feltételekkel, azonban mindenképpen szerepet játszott a hadvezetés tapasztalata is, mely szerint a jóval primitívebb, de megbízható célbajuttatási módszerek is megfelelő hatékonyságúak.

A támadások

Egyes források szerint a japán hadsereg Kína területén már 1937-től bevetett biológiai fegyvereket a civil lakosság, a Kuomintang és a kommunista erők ellen, a Halhin-Gol-i csata (1939) során a 731-es egység különítménye pedig a szovjet és mongol erők ivóvízforrásának megfertőzésére tett kísérletet, de a témában járatos történészek körében ebben nincs egyetértés. Annyi bizonyos, hogy 1940-ben már folyt az egyeztetés a különleges egységek és a Kvantung-hadsereg tisztjei között a kísérleti biológiai támadások megkezdéséről. A Sanghajtól délre fekvő fontos kikötőváros, Ningbo lett az első célpont (Csöcsiang tartomány). 1940 júliusa és novembere között az IJA és a 731-es egység katonái támadássorozatot hajtottak végre a város és 5 környékbeli megye területén, melynek során pestis-, kolera- és tífuszbaktériumokkal fertőztek meg ivóvízforrásokat, valamint repülőgépről pestissel fertőzött gabonát dobtak le a városra. A rövidesen kirobbanó járvány 2 hónapig tartott, és csak az első napokban 36 áldozatot követelt; a kínai hatóságok kiürítették, majd porig égették a belvárost, a további fertőzéseket megakadályozandó. 1940 novemberében a tartomány két másik városát (Csinhua, Csucsou) hasonló támadások érték. 1940 és 1941 során összesen 11 kísérleti támadásra került sor.

1941. szeptember 16-án a Főparancsnokság hivatalos engedélyt adott a hadseregnek biológiai fegyverek alkalmazására. Ezután az IJA különleges egységei – 1943-tól a szűkülő pénzügyi keretek miatt kisebb intenzitással ugyan, de a háború végéig folyamatosan - valóságos biológiai hadjáratot folytattak Mandzsukuo és Kelet-Kína területén. Több ezer kutat fertőztek meg, és fertőzött élelmiszert szórtak szét a gyanútlan (és többnyire éhező) civilek között. A bolhák terjesztése a már jól bevált módszerekkel folytatódott. Csak a Pingfang-i komplexumban évente 500 millió pestises bolhát tenyésztettek, a 731-es egység azonban ezt az időigényes tevékenységet is gyakran „megspórolta” azzal, hogy az ahhoz gazdaszervezetnek használt fertőzött patkányokat inkább tömegével szabadon engedték a célpontnak kiszemelt település közelében. Más egységek kolerával fertőzött kutyákat használtak fel ugyanilyen módon. A japánok különösen intenzív biológiai hadviselést folytattak a Burmával határos Jünnan tartományban, mivel a kínai kommunisták ott meghatározó jelenléttel bírtak.

A japán biológiai hadviselés tehát szinte teljes mértékben a mai Kína területére korlátozódott, de ennek nem az ambiciózus tervek hiánya volt az oka. Amikor 1944 júniusában az amerikai csapatok elfoglalták a stratégiai fontosságú Saipant (Mariana-szigetek), a 731-es egységnek engedélyezték a pestisbaktériumok bevetését a megszállt sziget ellen. Ezt légitámadás útján kellett volna végrehajtani, de az egység különítményét a bevetési területre szállító hajót egy amerikai tengeralattjáró útközben elsüllyesztette. Hasonló támadási tervek az USA ellen is készültek. A sajátos Fu-Go hadművelet keretében (1944. november - 1945. április) a japánok a Csendes-óceán feletti légáramlatokat kihasználva összesen 9000, gyújtóbombákat hordozó léggömböt indítottak az amerikai kontinens felé. Ezeket természetesen fel lehetett volna szerelni az UJI típusú bombákkal is. Az IJN San Diego-t akarta megtámadni hasonló harceszközökkel, az I-400 osztályú repülőgép-hordozó tengeralattjárók és az Aichi M6A1 Serian típusú hidroplánok bevetésével (Cseresznyevirágok Éjszakája hadművelet). A Főparancsnokság végül egyik tervet sem engedélyezte; nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy ebben a lehetséges amerikai válaszcsapástól való félelem, az IJA és az IJN közötti hagyományos rivalizálás vagy más megfontolások játszották-e a döntő szerepet.

A 2. világháború alatt a japán biológiai hadviselésnek becslések szerint kb. 270 ezer halálos áldozata volt, mások szerint 400 ezer, míg kínai adatok szerint (természetesen) jóval több, 580 ezer halottról beszélhetünk; 12 ezren a kutatás-fejlesztési központokban folyó kísérletezés során vesztették életüket (csak a Pingfan-i központban 3 ezren). Amikor a fegyverletétel után az IJA felszámolta a központokat, a személyzet rendszerint szabadon engedte a fertőzött állatokat, az elraktározott harcanyagot pedig folyókba, kutakba öntötte. Ennek következtében a háború után több járvány is kitört kínai területen, újabb tízezrek halálát okozva.

A szövetséges nagyhatalmak intézkedései 1945 után

A szövetségesek nem rendelkeztek pontos információkkal a japán biológiaifegyver-program valódi méreteiről, de a kiterjedt emberkísérletekről az amerikai hadsereg hírszerzése már 1943-ban jelentést tett. Az ilyesfajta kísérletek az orvosi etikát semmibe veszik ugyan, viszont jelentős kutatási eredményekkel kecsegtetnek, ezért az amerikai hadvezetés arra következtetett, hogy a japánok a biológiai fegyverek fejlesztése terén jóval előttük járnak. Ennek a későbbiekben messzemenő következményei voltak.

1945. augusztus 8-án a Szovjetunió a jaltai egyezményben vállalt kötelezettségének megfelelően hadat üzent Japánnak. A Vörös Hadsereg és Mongólia egységei betörtek Mandzsúria területére, és gyorsan nyomultak előre; az IJA vezérkara kiadta a parancsot az összes kutatóközpont evakuálására. Pingfang-ban a személyzet legyilkolta a még élő foglyokat, az épületek nagy részét pedig felrobbantották (a megmaradt létesítményekben a kínaiak múzeumot rendeztek be; az épületekről készült képeket lásd itt). A kutatás dokumentumait, a patogéneket, oltóanyagokat vonattal szállították Puszan kikötőjébe, onnan pedig hajóval az anyaországba. A többi különleges egység tagjai is nagy sietséggel menekültek. Az ekkorra már altábornagyi rangot viselő Dr. Isii semmit nem bízott a véletlenre: magához vette a dokumentáció nagy részét, repülőgépen Japánba távozott, és a szülőfalujában lelt menedékre. Különféle kommunikációs csatornákon elterjesztette magáról, hogy meghalt; hogy a megtévesztés teljes legyen, a családja megrendezte a temetését, és a neve az újságok halálozási rovataiban is szerepelt.

Kollégái hozzá hasonlóan kínosan kerülték a feltűnést, és gondosan rejtegették a kutatási eredményeket. Mindezt természetesen a megtorlástól való félelmükben tették; hamarosan kiderült azonban, hogy feleslegesen aggódtak. Az augusztus 15-i megadás után nem sokkal megkezdődött Japán amerikai megszállása. Murray Sanders alezredes, az 1942 óta folyó amerikai biológiaifegyver-program vezetője (egyben a katonai hírszerzés tisztje) volt az egyik első amerikai, aki a szigetországba érkezett, mégpedig azzal a céllal, hogy felkutassa a japán biológiai fegyverkezés kulcsfiguráit és a program dokumentumait. Sanders több magas rangú japán tisztet kihallgatott (pl. Umeru Josidzsirot, a Kvantung-hadsereg volt főparancsnokát), de Isii-nek nem lelte nyomát. Segítségére volt azonban saját tolmácsa, aki nem volt más, mint a már említett Naito alezredes, Dr. Isii egykori tanítványa és helyettese, aki 1939-ben amerikai tanulmányúton is járt.

Naito azt javasolta Sanders-nek: érje el, hogy az amerikai kormány védettséget ajánljon fel a fegyverprogram tudósainak a kutatási eredmények átadásáért cserébe. Sanders jónak találta az ötletet, és 1945 októberében egyeztetett Douglas MacArthur tábornokkal, a Japánban állomásozó szövetséges megszálló erők főparancsnokával, aki áldását adta rá (egyébként az emberkísérletekről csak később tájékoztatták, de álláspontján annak hatására sem változtatott). Ezután Naito alezredes, aki könnyen fel tudta venni a kapcsolatot a bujkáló japán kutatókkal, tájékoztatta őket erről a lehetőségről. Sanders 10 hét után hazatért, és a nyomozást Dr. Norbert Fell és Avro T. Thompson alezredes folytatták a megszálló erők hírszerző szolgálatával együttműködésben. 1947 februárjában Thompson megtalálta és kihallgatta Dr. Isii-t, aki említést tett az ő és a kollégái birtokában lévő kutatási anyagokról.

Miután erről MacArthur tábornok jelentést kapott, gondoskodott arról, hogy az ekkoriban ülésező Távol-Keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék (IMTFE) ne tárgyalja a szóban forgó japán tudósok ügyét (ezt törvényes úton tehette, mivel az IMTFE-n joga volt bármely vádpont megváltoztatására vagy megsemmisítésére). Egy amerikai kormánybizottság (State-War-Navy Co-Ordinating Committee) 1947-es jelentése kimondta, hogy a japán biológiaifegyver-program zsákmányolt dokumentumai nagy fontosságúak, így szigorúan bizalmas dokumentumoknak minősülnek. Ez természetesen azt jelentette, hogy a japán háborús bűnösök perében sem voltak felhasználhatóak bizonyítéknak, így az IMTFE főügyésze, Joseph R. Keenan nem is emelt vádat a program résztvevői ellen.

A dolgok az amerikaiak és a japán kutatók szempontjából végig „simán” haladtak volna, csakhogy a kutatóközpontok egykori munkatársai közül sokan a háború utolsó napjaiban szovjet fogságba estek. A Szovjetunió is igyekezett minél több japán tudományos eredményt megkaparintani, de az ekkor kibontakozó hidegháború légkörében az amerikai hatóságok ezt meg akarták akadályozni. 1947 januárjában a szovjetek a japán hadifoglyok kihallgatása során szerzett információk alapján kérték az USA-tól Dr. Isii és néhány kollégája kiadatását kihallgatás céljából. Diplomáciai csatornákon megfenyegették az amerikai megszálló erőket, hogy amennyiben nem osztják meg a Szovjetunióval a birtokukba került japán kutatási eredményeket, akkor a 731-es egység által elkövetett atrocitásokról szóló vallomásokat átadják az IMTFE-nek. Ezt az USA a várható diplomáciai presztízsveszteség ellenére is visszautasította, úgyhogy a szovjet fogságba esett japán háborús bűnösök ügyét a Vörös Hadsereg katonai bírósága tárgyalta az ún. habarovszki per során, 1949 decemberében. A 12 vádlott között volt a Kvantung-hadsereg több egykori tisztje, ill. a 731-es egység 6 és a 100-as egység 2 volt tagja.

A per során nyilvánosságra kerültek a kutatóközpontokban elkövetett atrocitások, de mivel a tárgyalásokon egyetlen külföldi tudósító sem vett részt, így ezek nem keltették fel a nyugati közvélemény figyelmét. Az USA az egész procedúrát „kommunista propagandának” minősítette. A vádlottakat több év kényszermunkára ítélték, de mindet hazaengedték 1956-ban, amikor Japán és a Szovjetunió újra felvette a diplomáciai kapcsolatot. Ugyanebben az évben a Kínai Népköztársaság is katonai törvényszék elé állított több japán háborús bűnöst, köztük a biológiaifegyver-program egy volt tagját. Egyik vádlott sem kapott halálbüntetést, és 1964-re a Japánhoz fűződő kapcsolatok normalizálása jegyében az összes elítéltet szabadon engedték.

Utószó helyett

Dr. Isii 1959-ben hunyt el gégerákban, és a természetes halál kegye kollégáinak is megadatott. Sokan közülük orvosi egyetemeken, az államigazgatásban és a gyógyszeriparban helyezkedtek el – Naito pl. sokáig Japán legnagyobb gyógyszergyártó cégét vezette –, többségük emigrációba sem kényszerült. Az általuk vezetett kutatás a japán orvosi egyetemeken ma is tabutéma. Japán bíróság először 2002 augusztusában ismerte el, hogy az IJA bevetett biológiai fegyvereket Kínában, de a még elő áldozatoknak és a hozzátartozóknak nem ítélt meg kártérítést.

A biológiai fegyverkezéssel kapcsolatos levéltári anyagok zömét a mai napig nem fordították le idegen nyelvre, Japánban pedig az egész témára legszívesebben fátylat borítanának, úgyhogy az erről rendelkezésre álló ismereteink még meglehetősen hiányosak. A jövő történészeire hárul a feladat, hogy változtassanak ezen a helyzeten.