A blogon már szót ejtettünk az észak-koreai vezetés utódlási problémáiról, amivel mostanában érthető okokból a világsajtó is sokat foglalkozik. Ilyenkor, akárcsak NagyH kolléga, az újságírók sem felejtik el megemlíteni a tényt, hogy Kimék a kommunizmus történelmének első és (minden valószínűség szerint) utolsó dinasztiája. Érdemes azonban megemlékezni arról, hogy nem Kim Ir Szen volt a 20. század első, vagy akár leghírhedtebb dinasztiaalapító diktátora. Ez a "dicsőség" inkább a nicaraguai hadurat - azon a vidéken elterjedt kifejezés szerint caudillot -, Anastasio Somoza García-t illeti. Egy gerillamozgalom leverése után került az ország élére, kisebbik fiának hatalmát viszont 30 évvel ezelőtt döntötte meg Latin-Amerika Fidel Castro 1959-es győzelme utáni történelmének első sikeres baloldali gerillaoffenzívája. 

Nicaragua, Közép-Amerika legnagyobb területű, (Panama után) stratégiailag legfontosabb, ugyanakkor legszegényebb állama 1838-ban nyerte el függetlenségét, majd (természetesen) egykettőre kemény hatalmi harcok színtere lett, amelyek (szintén nem meglepő módon) a két domináns belpolitikai irányzat között folytak. A nagybirtokos arisztokrácia által támogatott konzervatívok azt a szigorúan hierarchikus berendezkedést akarták megőrizni, amit a három évszázados spanyol uralom alatt már megszoktak, míg a főleg kereskedelemből élő liberális nagypolgárság olyan politikai reformokat szeretett volna, amelyek az amerikai és francia forradalmakban már megvalósultak. A politikai megosztottság földrajzi is volt egyben: Granada városa a konzervatívok, míg León a liberálisok központja volt (mindkettő több alkalommal romhalmazzá vált a kiéleződő harcok következtében). A liberálisok hosszú időre lejáratták magukat az egész ország előtt, amikor 1855-ben egy amerikai zsoldosvezért, William Walkert és embereit hívták be a független köztársaság első elnöke, Fruto Chamorro megbuktatására. Walker, hívatásának köszönhetően, kalandos életutat tudhatott magáénak: egy évvel korábban "függetleníteni" akarta Mexikó két tagállamát (Sonora és Beja California), de onnan elűzték. Ezúttal sem járt nagyobb sikerrel. 1857-ben a szomszédos országok támadása elmozdította a hatalomból, természetesen a konzervatívok támogatásával, akik ezután 1893-ig, José Santos Zelaya tábornok hatalomátvételéig kormányoztak.

A tengerészgyalogság átjáróháza

Az USA mindenkori kormányát nem különösebben érdekelte, hogy melyik csoportosulásnak  áll éppen a zászló, nem nézte viszont jó szemmel azt, hogy Nicaragua a belviszály következtében rendszeresen káoszba fulladt, ami nemcsak az USA gazdasági érdekeltségeit és itt élő állampolgárainak életét veszélyeztette, de felkeltette más nagyhatalmak érdeklődését, amelyek szívesen megvetették volna a lábukat Közép-Amerikában. Ennek következtében az USA tengerészgyalogsága rendszeresen "ellátogatott" ide - csak 1852 és 1899 között összesen 7 alkalommal. 1909-ben egy kormányellenes felkelés támogatására érkeztek, mivel Zelaya tábornok már feltűnően haverkodott a britekkel és a japánokkal, és az ő segítségükkel akarta megépíteni a Nicaragua-csatornát (a gigantikus projekt megvalósítása azóta is a nicaraguai vezetés egyik legfőbb vágya). 1912-ben pedig 2700 fős kontingenssel avatkoztak be az általuk hatalomra juttatott Estrada tábornok megsegítésére. Ettől kezdve egy 9 hónapos időszakot leszámítva (1925-26) a tengerészgyalogosok egészen 1933-ig az országban maradtak. A sorozatos katonai akciók ellenére a jenkiknek nem sikerült stabil, baráti és demokratikus (vagy legalább annak tűnő) rendszert bevezetnie Nicaraguában - egészen addig, amíg Somoza fel nem ajánlotta nekik a szolgálatait.

A Somoza-család a kezdetektől fogva aktívan részt vett a belpolitikában. Anastasio nagyapja és annak két fivére az 1850-es évek belharcaiban estek el a liberálisok oldalán. Apja, a kávéültetvényes A. Somoza Reyes viszont konzervatív szenátorként tevékenykedett; fia felett sokáig a volt elnök, Diego Chamorro gyámkodott. A fiatal Anastasio jövőjét meghatározó első fontos esemény alighanem az volt, hogy 19 évesen (1915-ben) teherbe ejtette a birtokon dolgozó egyik szolgálólányt. A jobb helyeken ilyenkor szokásos eljárás szerint a családra szégyent hozó fiút néhány évre külföldre küldték - mégpedig Philadelphiában élő rokonához, aki orvosként praktizált. Anastasio itt könyvvitelt tanult, elsajátította az angol nyelvet és megismerte az amerikaiak gondolkodásmódját (mindennek később sok hasznát vette). 1919-ben hazatért és beházasodott egy gazdag családba (összesen 3 törvényes gyermeket nemzett: Lillian, Luis, Anastasio). Az ültetvényen tapasztalható rossz termés miatt azonban anyagi gondjai támadtak, ezért mindenféle vállalkozásba belefogott: autókat forgalmazott, focimeccseken volt bíró, egyik gyerekkori barátja, Camilio González közreműködésével pedig pénzt hamisított - csak az apja közbenjárása mentette meg a börtöntől. Mindennek dacára alapvetően birtokos parasztnak tartotta magát, és ebből elnöksége idején sem csinált titkot.

(Egyébként tudott nagylelkű is lenni: később Camilio-t Washingtonba küldte katonai attasénak, törvénytelen fiát, José-t tábornoknak, vejét pedig - esküvői ajándék gyanánt  - amerikai nagykövetnek nevezte ki.)

1926 májusában José Moncada tábornok mexikói segítséggel felkelést indított a puccs útján hatalomra került konzervatív elnök (és szintén tábornok), Emiliano Chamorro ellen. Ez egy "akasztják a hóhért" kategóriás esemény volt, mivel maga Chamorro is összesen 16  ilyen akciót szervezett élete során. Somoza csatlakozott a felkelőkhöz, de hamar elfogták. Szerencséjére az elnök nem tekintette komoly fenyegetésnek: figyelmeztette, hogy ezután a saját érdekében tartsa magát távol a politizálás ilyen formáitól, majd szabadon engedte. Somoza ezt kihasználva Costa Ricába menekült, és várt a kedvező fejleményekre - mint kiderült, nem hiába.

Az amerikai kormány, mint mindig, most is gyorsan véget akart vetni a felfordulásnak, elvégre nem látták volna szívesen, ha a renitens mexikóiak saját vazallusállamot gründolnak a kontinensen. Novemberben Chamorro-t rávették a lemondásra, a helyére lépő Adolfó Diazt viszont a liberálisok nem fogadták el. A harcok folytatódtak, ezért Coolidge elnök a különmegbízottját, Henry Stimson ezredest és - hivatalosan Diaz kérésére - a tengerészgyalogságot küldte oda rendet csinálni. Stimson a több ezer fős kontingenssel a háta mögött követelte a fegyverletételt a felkelők vezetőitől; ennek fejében megígérte, hogy katonái lefegyverzik és feloszlatják a (konzervatív vezetés alatti) nicaraguai hadsereget, lesz amnesztia, 1928-ban pedig szabad elnökválasztás (azt majd természetesen az általuk támogatott Moncada nyerte meg). Mindannyian engedelmeskedtek - kivéve Augusto César Sandino tábornokot, aki több száz embere élén bevette magát a dzsungelbe és harcot hirdetett az amerikaiak ellen. Könyörtelen gerillaháború vette kezdetét; hamarosan 5 ezer tengerészgyalogos üldözte Sandino harcosait (a sandinistákat), akik tehetséges parancsnokuk vezetése alatt kis létszámú, gyorsan mozgó egységekbe szerveződve rajtaütések sorozatát indézték ellenük, és a vidéki lakosság támogatására hagyatkoztak.

A nicaraguai polgárháború

Ennek a kevéssé ismert konfliktusnak a fő hadtörténeti jelentősége talán annyi, hogy ez volt az egyik első COIN-művelet, amelyben a légierő fontos szerepet játszott. Például ekkor került sor a történelem első zuhanóbombázására. A sandinisták első jelentős akciója ugyanis a városháza ostroma volt az ország északi részén lévő kisvárosban, Ocotalban 1927. július 16.-án. Az épületet védő 88 katona megsegítésére a tengerészgyalogság a fővárosból, Managuából 5 db de Havilland DH-4 típusú bombázót vetett be, melyekkel súlyos veszteségeket okoztak. A pilóták lecsaptak a  800 gerillára, majd a dzsungel felé menekülőket géppuskatűz alá vették - de akadtak itt más példák is a légitámogatásra (CAS), amely ekkor még gyerekcipőben járó koncepció volt. Sandino az esetből okulva nem rendelt el több ilyen ostromot, inkább a jól bevált "hit and run" taktikát alkalmazta. Mivel a felkelők többé nem nyújtottak könnyű célpontot, a "bőrnyakú" pilóták inkább a Sandinot támogató falvakat vették célba. A tengerészgyalogság nagy hasznát vette Fokker gyártmányú szállítógépeinek is, melyekkel korább elképzelhetetlen sebességgel lehetett utánpótlást, erősítést küldeni a távoli vidékeken harcoló egységekhez, így megakadályozva a gerillák nagyobb támadásait, csapatösszevonásait.

Az amerikai tisztek - felismerve a COIN alapszabályát, mely szerint a felkelőket nem a megszálló hadseregnek, hanem mindig a kormányerőknek kell legyőznie - igyekeztek minél több nicaraguai katonát bevetni a "banditák" ellen.  Ez összhangban volt a külügyminisztérium ambíciózus és hosszú távú célkitűzésével, amely túlmutatott a sandinisták "puszta" legyőzésén. Nemcsak a "pár évente visszajövünk visszaállítani a rendet" módszertanával akartak szakítani, de a tengerészgyalogosokat is vissza akarták vonni a legrövidebb időn belül. (Stimson, immár a Hoover-kormány külügyminisztereként úgy döntött: az 1932-es elnökválasztások levezénylése után kivonják a csapatokat Nicaraguából, a harcok állásától függetlenül.) Ennek érdekében a korrupt, megosztott nemzeti hadsereg ill. a korábbi évtizedek pártmilíciáinak helyettesítésére létre akartak hozni egy jól kiképzett és felszerelt, apolitikus fegyveres erőt, amely a stabil, demokratikus államrend legfőbb támasza lesz, leveri az esetleges puccsokat, lázadásokat, és kizárólag az elnöknek engedelmeskedik. Ez lett az 1927-ben alapított Nicaraguai Nemzeti Gárda, melyben a főbb parancsnoki posztokra a tengerészgyalogság tisztjei kerültek, az alacsonyabb rangú tiszteket és a közlegényeket pedig a liberális és konzervatív csoportok fegyvereseiből toborozták fele-fele arányban. Főparancsnoknak pedig egy megbízható nicaraguai emberre volt szükség.

Ekkor jött be a képbe Somoza, aki az országba visszatérve - a már említett képességeit felhasználva -, jó kapcsolatokat épített ki a tengerészgyalogság tisztjeivel, az amerikai  diplomatákkal és Matthew Hanna nagykövettel. Mindannyiuknak eljátszotta a szívélyes, figyelmes, tájékozott, az elit körében otthonosan mozgó latin-amerikai úriembert, és ennek köszönhetően egyra magasabb polcra került: eleinte Moncada személyi titkára volt, majd Costa Ricába delegált konzul  és külügyminiszter-helyettes.

Végül őt nevezték ki a Nemzeti Gárda élére is, és ilyen hatalom birtokában már gyerekjáték volt számára a belpolitikát a saját érdekében befolyásolni. Az 1932-es elnökválasztást feleségének nagybátyja, Juan Bautista Sacasa nyerte, aki egyezséget kötött Sandino-val: ő és emberei amnesztiában részesülnek, és ellenőrzést kapnak egy 38 ezer négyzetkilométernyi hegyvidéki terület felett, ahol családjaikkal letelepedhetnek; de le kell tenniük a fegyvert, és el kell fogadniuk a kormányt. Somozának természetesen nem állt szándékában beleegyezni ebbe a kompromisszumba, ezért követelte magának a jogot, hogy a Gárdával lefegyverezze a felkelőket. Erre Sandino azt követelte, hogy az elnök oszlassa fel a Gárdát.          

Sacasa erre további tárgyalásokra hívta Sandinot a fővárosba. Somoza kihasználta az alkalmat. Sandino és alvezérei a tárgyalások után a vidéki főhadiszállásukra tartottak, amikor a gárdisták elfogták, egy katonai támaszpontra szállították, majd agyonlőtték őket. Miután legfőbb politikai ellenfelét (és egykori harcostársát) eltakarította az útból, a vezető nélkül maradt sandinista mozgalmat már nem esett nehezére kemény kézzel felszámolni. 1936 májusában Somoza puccsal eltávolította Sacasa-t, majd választásokat írt ki. Az eredményt, azt hiszem, felesleges ismertetni. 1937 első napján átvette az elnöki pozíciót (itt balra látható az esemény után róla készült fénykép).   Hamarosan átíratta az alkotmányt, és az 1938-as választásokon a jónép 99 százaléka ismét bizalmat "adott" neki - immár 8 évre. Az amerikaiak számítása részben bevált: a Nemzeti Gárda valóban az államrend támasza lett, és nem került sor további katonai puccsokra - csak éppen nem teljesen olyan politikai rendszer jött létre, amilyet ők elképzeltek.

Somoza nemcsak otthon, de külföldön is el akarta fogadtatni magát, ezért 1939-ben hivatalos látogatásra ment az Egyesült Államokba. Beszédet tartott a Kongresszus tagjai előtt, és természetesen a támogatásukat kérte a Nicaragua-csatorna megépítéséhez - a honatyák erre ugyan nem tettek ígéretet, de 2 millió dollár hitelt azért megszavaztak neki. Roosevelt elnök a találkozó során - miután átnézte a külügyminisztérium jelentését a nicaraguai belpolitikai helyzetről - tette Somozáról a később elhíresült megállapítást: "He's a son of a bitch, but he's our son of a bitch". Ami azt illeti, Somoza az elkövetkező években a rá aggatott jelzőhöz hű módszerekkel hozta létre azt a hatalmi mechanizmust, amelyet majd halála után a fiai is nagyrészt változatlanul működtettek. Egyeduralmának három támasza volt: az USA-val fenntartott kapcsolatrendszer, a Nemzeti Gárda és a fokozatosan kiépített gazdasági magánbirodalom.

Hatalmon a dinasztia

Külpolitikájában igyekezett mindenben kiszolgálni a "nagy északi testvér" elvárásait. Már jóval azelőtt katonailag elkötelezte magát az Egyesült Államok mellett, hogy Pearl Harbor felett megjelentek volna a japán bombázók. Managua főutcáját Roosevelt elnökról nevezte el. A "jószomszédság" jegyében az amerikaiak  Managua és Puerto Cabezas mellett két nagy légitámaszpontot, a csendes-óceáni partvidéken (Corinto) pedig egy haditengerészeti bázist is létesítettek az országban. 1941 decemberében Somoza lefoglaltatott  és elárvereztetett Nicaraguában minden német és olasz tulajdont (ezek zöme persze hozzá került), a Második Világháború után pedig a szovjet aknamunka elleni fellépés egyik élharcosa lett. 1954-ben támogatta a demokratikusan megválasztott, "kommunistagyanús" guatemalai Arbenz-kormány elleni katonai puccsot, amelyet Carlos Castillo Armas ezredes vezetett a CIA közreműködésével. A műveletben a nicaraguai légierő 6 db P-47D Thunderbolt típusú géppel vett részt, melyeket amerikai zsoldosok vezettek. Ez nem ment problémamentesen: egyikük sikeresen elsüllyesztett egy brit teherhajót, mert orosznak nézte azt. A CIA kénytelen volt 1,4 millió dollár kártérítést fizetni a tulajdonosoknak.

(Azért volt legalább egy példa arra, hogy Somoza önös érdekei felülírták az ideológiai megfontolásokat. 1948 márciusában Costa Ricában a törvényhozás a helyi kommunisták támogatásával Rafael Calderónt nevezte ki elnöknek, noha a választásokat az ellenfele, Otilio Ulate nyerte. Őt végül egy fegyveres felkelés mégis hatalomra juttatta, melynek során Somoza Calderónt támogatta. Az indítéka egyszerű volt: Calderón régi üzlettársa volt, a beleegyezésével Somoza igen sok szarvasmarhát hajtott át a Costa Rica-i vásárokra a vám megfizetése nélkül.)

Somoza nemcsak politikai együttműködésre is törekedett. Nicaragua nagy tételben exportálta a kávét, rizst, marhahúst, faanyagot, és természetesen dőlt az országba az amerikai tőke, épült a pánamerikai autópálya.  Az elnök érdekeltségeket szerzett az összes jövedelmező vállalatban, és meglehetősen gátlástalan eszközökkel megszerezte az ország legnagyobb földbirtokait és legértékesebb ingatlanjait, amivel kiváltotta az elit rosszallását, viszont mesés, akkori értékben kb. 120 millió dolláros vagyonra tett szert. Hamarosan az összes nicaraguai termőföld ill. a bruttó nemzeti termék 10 százaléka is a kezében volt. Tulajdonképpen hívhatná a történetírás "Mr. 10 százaléknak" is, de ezt a jelzőt már másvalakire használják...

Egy vicces adalék Őexcellenciája pofátlanságához: az 1950-es évek elején Olaszországtól megvásárolta  és Nicaraguába vitette Mussolini egyik lovasszobrát, amelyet a diktátor megbuktatása után eltávolítottak a helyéről. A szobor fejrészét a felfogadott mesterek  egyszerűen lefűrészelték, majd egy Somozáról mintázott fejszoborral helyettesítették. Az ily módon átalakított, a "Nicaragua népétől Anastasio Somoza tábornoknak" felirattal ellátott műalkotást a fővárosban állították ki. Mára annyi maradt belőle, amennyit itt a bal oldali képen látni lehet.  

Folyamatosan bővítette és fejlesztette a Nemzeti Gárdát, amely privilegizált helyzetéből adódóan államot alkotott az államban; Közép-Amerika legkönyörtelenebb, leghatékonyabb fegyveres erejeként tartották számon. A tisztek a törvény felett álltak, fontos állami engedélyeket beszerezni, vállakozásokat olajozottan működtetni csak az ő "megkenésükkel" lehetett. A gárdisták feladata természetesen az állam ellenségeinek felkutatása volt, ezért országos besúgóhálózatot hoztak létre. Egységeik ott voltak minden településen, és ellenőrizték az emberek mozgását - akárcsak a 20. század sok más elnyomó rendszerében, itt is "belső útlevél" rendszer volt érvényben, tehát az utazás is hivatalos engedélyhez volt kötve.

Azért azt is meg kell említeni, hogy az öreg Somoza más latin-amerikai diktátorokhoz képest viszonylag kevés vért ontott - elfogott politikai ellenségeit rendszerint "csak" bebörtönözte (Nicaraguában hivatalosan nem volt halálbüntetés), és a rendszer védelmében mindig csak annyi erőszakot alkalmazott, amennyire megítélése szerint feltétlenül szükség volt. Pl. amikor 1944-ben több száz nő tüntetett a főváros utcáin,  letartóztatott fiaik, férjeik szabadon bocsátását követelve, nem a karhatalmat, hanem egy csapat felbérelt prostituáltat vetett be ellenük. Ők leköpkdösték, leüvöltözték és összerúgdosták a demonstrálókat, akik - mivel nem voltak hozzászokva az efféle tuskó bánásmódhoz - gyorsan szétszéledtek.

Somoza rendszere más szempontból is viszonylag "puha" volt. Nem létezett szigorú sajtócenzúra - de ennek megítélésekor figyelembe kell venni, hogy a lakosság 80 százaléka analfabéta volt (a rádióműsorokat már szigorúan ellenőrizték) -, és politikai pártok is működhettek. Somoza kormánypártot szervezett Nemzeti Liberális Párt néven, amely az "ellenzéki" Konzervatív Párttal kötött egyezmény értelmében a miniszteri posztok kétharmadát birtokolta. A mérsékelt szocialistákat is ideiglenesen pénzelte, hogy ezzel csökkentse a többi ellenzéki párt támogatottságát.

1947-ben lejárt Somoza mandátuma, és a törvény szerint nem indulhatott volna még egyszer az elnökválasztáson, de ezt a problémát könnyen áthidalta: utasítására a kormánypárt helyette más, megbízható embereket jelölt, akiket a törvényhozás annak rendje és módja szerint meg is választott - a tényleges hatalom természetesen Somoza kezében maradt, 1950-ben pedig visszahelyezte őt az államfői pozícióba. De az országban egyre többen ellenezték azt, hogy Somoza foggal-körömmel ragaszkodik a hatalomhoz - közöttük voltak a saját fiai is, akiket az USA-ba küldött tanulni: Luist a louisianai állami egyetemre (ott agronómusnak készült), Anastasiot pedig a West Point-i katonai akadémiára. (Fent: kép Somozáról és fiairól). Úgy vélekedett, hogy egyikük sem örökölte az ő eszét és lehengerlő stílusát, de ennek dacára persze hazatérésük után mindkettejüket vezető pozíciókba helyezte. Luis a parlament elnöke, Anastasio a Nemzeti Gárda őrnagya, később főparancsnoka lett.

A gárda tisztjei idegenkedve fogadták az új főnököt, aki megítélésük szerint túlságosan is sok időt töltött a "gringók" között: úgy gondolkodott, beszélt és viselkedett, mint egy amerikai üzletember. Anastasio egyébként szívesebben maradt volna az Egyesült Államokban, nem volt semmi kedve apja nyomdokaiba lépni. Arra kérte őt, hogy mondjon le, elvégre a nép elégedetlenkedik, és már így is ők voltak Nicaragua leggazdagabb családja. Testvérei és anyja is egyetértettek vele, de az öreg Somoza hajthatatlan maradt. Megfenyegette Anastasiot, hogy őt is bebörtönözteti, ha sokat ugrál, 1955-ben pedig ismét megválaszttatta magát elnöknek. Ezzel azonban egyes ellenzékiek szemében végleg túlfeszítette a húrt. Hamarosan utól is érte a végzet: 1956 szeptemberében egy hivatalos rendezvényen egy merénylő életveszélyesen megsebesítette. Az amerikaiak azonnal a panamai Fort Gulick katonai kórházába szállították, de Somozán már a legjobb orvosaik sem tudtak segíteni - pár nappal később meghalt. A törvényhozás tagjai Luist választották meg utódjának.

Az örökösök

Nicaraguában nem sokan hitték, hogy a Somoza-testvérek tovább tudják vinni a "boltot": Luist jól értesült körökben gyengekezű értelmiséginek tartották, Anastasioról pedig közismert volt, hogy a Gárda tisztikarában nem valami nagy a tekintélye. Azonban hamar rácáfoltak a kételkedőkre. (Balra: Anastasio és Luis 1959-ben.) Kettejük viszonya nem volt felhőtlen. Luis nem akarta, hogy hirtelen haragú, erőszakos, nagyszájú öccséből valaha is államfő legyen, mivel alkalmatlannak tartotta erre a pozícióra, és azt is felismerte, hogy a kompromittálódott rezsim "kozmetikázásra" szorul. Jól tudta: elég a politikai és gazdasági reformok mellett szóban elköteleznie magát ahhoz, hogy az Egyesült Államokból még több katonai segély, támogatás és tőke érkezzen. Mexikói mintára egypártrendszert kívánt létrehozni, amelyben az ő és öccse által a háttérből irányított Liberális Párt van hatalmon, az államfői posztra pedig mindig egy hozzájuk hű politikust tesznek (ezt kb. úgy fogalmazta meg, hogy "ötévente lecseréljük a cirkuszi majmot"). Ennek jegyében 1959-ben törvényt fogadtatott el, mely szerint a Somoza-család egyetlen tagja sem indul a következő választásokon. Anastasio még a főparancsnoki posztról is lemondott - de csak miután féltestvérét, Josét kinevezte a Gárda elit zászlóaljának élére. Az 1963-as elnökválasztást René Schlick nyerte, akiről mindenki tudta, hogy Somozáék bábja.

Tovább bővítették a Nemzeti Gárdát, amely 1961-re már 3400 főt számlált. Önkéntesekből szervezték, a szolgálati idő 3 év volt. A testület vonzerejét nagyban megnövelte az, hogy a kiképzés keretében itt meg lehetett (pontosabban kellett) tanulni írni-olvasni, és még a közlegények is naponta háromszor kaptak meleg ételt. Anastasio magas követelményeket szabott a tisztekkel szemben - mindannyiuknak részt kellett venni egyéves továbbképzésen az USA-ban -, és az előléptetés is  elsősorban tehetség, nem pedig protekció és politikai elkötelezettség alapján történt, ami egy harmadik világbeli hadseregben kuriózumnak számított. Minden rajt hordozható rádióval szereltek fel, hogy az ország bármelyik pontján felvehessék a kapcsolatot a managuai főhadiszállással.

Minderre azért volt szükség, mert a kubai forradalom hatására sok környékbeli ország mellett itt is megjelentek az önjelölt gerillavezérek, akik rendszerint néhány tucat, esetleg pár száz emberük élén, a vidéki lakosság fellázításával Castro sikereit próbálták megismételni - rendre eredménytelenül. A Nemzeti Gárda is több ilyen egységet számolt fel. A felszereléséből is arra lehetett következtetni, hogy elsősorban COIN-műveletek megvívása volt a feladata. Páncéloserejét összesen 3 db Sherman harckocsi és 40 db brit gyártmányú Staghound páncélautó alkotta (ezeket Izraeltől vásárolták), légiereje pedig 26 db, Svédországból importált P-51D Mustang vadászgépből állt. Tüzérsége - aknavetőket leszámítva - nem volt, mert azt Anastasio felesleges luxusnak tartotta.

A fivérek természetesen folytatták apjuk USA-barát külpolitikáját. 1961-ben támogatták a Disznó-öbölbeli inváziót (az egységek Nicaraguából indultak útnak), 1965-ben részt vettek a Dominikai Köztársaság megszállásában, 1966-ban pedig csapatokat ajánlottak fel a vietnami háborúban való részvételre (az USA külügyminisztériuma ezt elutasította). 1963-ban Nicaragua alapító tagja volt a kommunista felforgató tevékenység leküzdésére alakult Közép-amerikai Védelmi Tanácsnak (CONDECA), és összesen 30 millió dollár támogatást kapott a "Szövetség a Haladásért" program keretében. Az USA-ba irányuló export növekedésének köszönhetően az ország GDP-je 40 százalékkal nőtt 1960 és 1965 között, és az ezt követő években is évi 8 százalékos szinten maradt.

Hogy Luis elképzelése a mexikói mintájú egypártrendszer bevezetéséről működőképes lett volna-e, azt már sosem fogjuk megtudni, mivel 1967-ben szívrohamban meghalt, öccse pedig átvette Schlick-től az államfői posztot, és egyben visszaszerezte a Nemzeti Gárda főparancsnoki posztját is. A jól bevett módszereken ő sem változtatott. Ahogy egykor az apja, ő is az USA-ba küldte a fiait tanulni (Juliot a West Point-ra, az ifjabb Anastasiot a Harvardra), és rendületlenül harácsolta az állami vagyont - ő és rokonai hamarosan már a nicaraguai földbirtokok egyharmadát birtokolták. Anastasio a vállalkozásaiból származó nyereséget külföldön fektette be, és a New York-i tőzsdén spekulált. Ez még népszerűtlenebbé tette a rezsimet, és egy meglehetősen aggasztó gazdasági trend megtestesülése volt. Az exportorientált nagybirtokos gazdálkodás országos térnyerése miatt egyre több paraszt vált földnélkülivé, akik már az önellátásra is alig voltak képesek, a helyzetet pedig tovább súlyosbította az igen magas - kb. évi 3 százalékos - népszaporulat. A nicaraguai átlagpolgár ekkoriban átlag 1800 kalóriát fogyasztott naponta. Ezek a körülmények ideális táptalajt nyújtottak bármiféle belső lázadásnak.

1972-ben Anastasio hivatali ideje hivatalosan letelt, de "áthidaló megoldás" természetesen most is akadt: a két nagy párt közötti kompromisszum eredményeképpen, hivatalosan az alkotmányreform kidolgozásának céljából egy háromtagú - két liberális és egy konzervatív politikusból álló - junta vette át az államfői szerepkört az 1974-re kitűzött választásokig. Természetesen mindenki előtt világos volt, mire megy ki a játék. Anastasio idősebbik fia, Julio az Egyesült Államokban elzüllött (kibukott West Point-ról, majd drogfüggő hippiként tengődött Miamiban), öccse, A. Somoza Portocarrero viszont elvégezte a Harvardot, majd a Sandhurst-i katonai akadémiát is, hazatérése után pedig - meglepetés! - a Nemzeti Gárdába került. (1976-ban őrnaggyá léptették elő, hamarosan pedig főparancsnok lett.) Anastasio tehát nemcsak a hatalomba való hivatalos visszatérést tervezte, de már előkészítette az utódlást is. A jónép joggal tartott attól, hogy a Somoza-klán az idők végezetéig uralkodni akar az országban.

A hanyatlás

A rezsim végtelenül korrupt és inkompetens mivolta 1972 decemberében lett egyértelmű az egész világ számára, miután egy földrengés romba döntötte a fővárost. Az épületek 80 százaléka összedőlt vagy súlyosan megrongálódott, a 400 ezer lakosból 250 ezer vált hajléktalanná. A junta elrendelte a rendkívüli állapotot. Nemcsak a Nemzeti Gárda, de Somoza testőrsége is szétszéledt; tagjaik a családtagjaikat próbálták menteni, vagy sok civilhez hasonlóan a boltokat, raktárakat fosztogatták a nagy felfordulás közepette. Az amerikai nagykövet, Shelton kérésére az USA Déli Parancsnoksága (USSOUTHCOM) 500 katonát küldött Panamából a helyszínre az "uralkodócsalád" védelmére. Az amerikaiak emellett azonnal légihidat létesítettek a segélyszállítmányok célbajuttatására, amely nagyobb kapacitással működött, mint a berlini légihíd 1948-ban.

Somoza, jelleméhez hűen, ebben a természeti katasztrófában is üzleti lehetőséget látott. Csak az USA 32 millió dollár értékű segélyt küldött, de ő ennek a zömét ellopta, azután pedig beszállt az építőipari bizniszbe is (az állami betongyár már régebben az ő tulajdona volt). A személyét övező általános ellenszenv nyílt fel- és beismeréseként rászokott arra, hogy nyilvános beszédeit golyóálló üveg mögül adja. Persze ennek ellenére az 1974-es elnökválasztást is "megnyerte", egy újabb alkotmánymódosítás értelmében mandátuma 1981-ig tartott.

Ezekben az években kezdett szerveződni a rendszer ellenzéke, ami, a már vázolt okokból, széleskörű támogatással bírt, de természetesen ugyanúgy megosztott volt, mint bármilyen más hasonló országban. A mérsékelt ellenzék első gyűjtőszervezete a '74-es választások bojkottjára alakult Demokratikus Felszabadítási Unió (UDEL) volt, támogatói elsősorban a gazdasági elit, a katolikus papság, az értelmiség és a szakszervezetek soraiból kerültek ki. Ők megelégedtek volna azzal, ha Somoza lemond, majd demokratikus választásokra kerül sor. Sokan közülük azért sürgettek ilyen változásokat, mert - joggal - úgy vélték: ha Somoza továbbra is változatlan stílusban kormányoz, megerősödnek a kommunisták. Tudták, hogy az elnököt elüldözni nem tudják - nyomásgyakorlásuk egyetlen eszköze a választások bojkottja ill. az általános sztrájk volt, de ezekkel nem mentek sokra. Titokban abban reménykedtek, hogy az amerikai kormány felismeri a politikai reform szükségességét, és megvon minden támogatást Somozától, esetleg a Nemzeti Gárda puccsolja majd meg őt. 

A radikális ellenzék - akik nemcsak az elnököt, de az egész rendszert meg akarták dönteni - meghatározó erejét az öreg Somoza leghíresebb áldozatáról elnevezett Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front (FSLN) alkotta, melyet még 1961-ben, Honduras fővárosában (Tegucigalpa) alapított három, Kubát is megjárt marxista-leninista értelmiségi. A szűk körű vezetőség főleg felső középosztálybeli, politikai változásokra áhítozó fiatalokból állt; ahogy a korszak sok más latin-amerikai gerillaszervezete, hosszú éveken át ők sem mentek semmire. Bázisaikat a hondurasi dzsungel mélyén, az államhatár közelében hozták létre a kormány hallgatólagos beleegyezésével (a hondurasi-nicaraguai viszony hagyományosan rossz volt az állandó határviták miatt), kis létszámú különítményeik innen indultak el fellázítani a parasztságot, de a Nemzeti Gárda csúfos vereségeket mért rájuk.

Az állandó sikertelenség hatására az FSLN frakciókra bomlott - nem elsősorban ideológiai alapon, hanem az alkalmazandó stratégia feletti nézeteltérések miatt. A "hosszú népi háború" hívei maoista mintára kitartó munkával stabil hátországot akartak kiépíteni vidéken, a parasztokból népi milíciákat szervezni, majd a kormányerőket egy végső támadással elsöpörni, amikor eljön a megfelelő idő. A "proletár tendencia" hívei nagy vonalakban ugyanezt a forgatókönyvet hirdették azzal a különbséggel, hogy a városi szegények támogatására akartak építeni.

A legpragmatikusabbnak a harmadik csoport bizonyult; képviselőik - pl. a későbbi eseményekben kulcsszerepet játszó Ortega-testvérek (Camilio, Daniel és Humberto) - úgy vélték: Somoza népszerűtlensége miatt adottak a feltételek egy sikeres népfelkeléshez, az FSLN feladata pedig elsősorban az, hogy ennek lökést adjon. Ehhez pedig meg kell szerezni a lehető legtöbb ellenzéki szervezet támogatását. A frakció tagjai ezért készek voltak együttműködni nem kommunista érdekcsoportokkal is, ezzel elvetve az elvtársaikra (és más baloldali gerillákra) jellemző merev ideológiai elkötelezettséget. Csak olyan követeléseket fogalmaztak meg, melyek a legtöbb ellenzéki számára elfogadhatóak voltak (demokratizálás, a Somoza-család vagyonának államosítása, Nemzeti Gárda feloszlatása stb).

Egy népfelkelésre csak akkor kerülhetett sor, ha a lakosság zöme elhiszi, hogy a rezsim nem áll szilárd alapokon, és van egy sikeres fegyveres mozgalom, amely a harc élére áll. Ezért az FSLN vezetői látványos akciókat terveltek ki, amelyekkel felhívhatták magukra a közvélemény figyelmét belföldön és külföldön egyaránt, és bizonyíthatták, hogy komoly harci képességekkel rendelkeznek. Az egykor általánosan lenézett gerillaszervezet egyre keményebb csapásokat mért Somoza rendszerére. A folytatásban ezekről lesz szó.