by 5.g / balkanfanatik / Rammjaeger83 / SchA 

A hónapok múlásával bizony eljött az ideje, hogy a KatPol Blog lapjain - a tavaly indított hagyományt követve - szemügyre vegyük, mit is kínál háborúk frontján az új év. Január vége óta búcsút inthettünk a patkány évének, s immáron az ökör kíséri utunkat. Ez így legalább olyan jól hangzik mint a tavalyi rágcsáló, a neves kutató, Dr. Wik E. Pedia meglátásait alapul véve azonban az ökör ideje közel sem olyan ígéretes katonai vonatkozásban, mint azt a patkányról olvashattuk. A legfontosabb idei események leltáránál éppen ezért semmi sem bizonyítja jobban a kínai horoszkóp bullshit voltát. 2009 - mint a történelem minden eddigi éve - bőkezűen bánik a biztonságpolitikai látnivalókkal, melyekből szigorúan szubjektív alapon szedtünk csokorba párat. A bőséges mondanivalóra tekintettel két részesre gyarapodó év eleji számvetésünk első részében tehát az alábbi térségekre vetnénk egy-egy pillantást: 

Irak
Libanon
Balkán
Mexikó
Kolumbia
Venezuela

 *

IRAK 2009-ben az egyik nagy kérdés lesz, hogy Obama tervei mit változtatnak az iraki helyzeten. 2010. augusztusáig 35-50.000 főre csökkentik az országban állomásozó amerikai katonák számát a jelenlegi kb. 140.000-ről. Ugyanezzel a dátummal fejeződnek be az amerikai hadsereg harci feladatai is, a bent maradó egységek már csak az iraki erők kiképzésében vesznek majd részt, és várhatóan 2011-ben távoznak. Csapatok ki - ez idáig tiszta sor, van konkrét terv a kivonásra. Nem zárnám ki, hogy bizonyos támaszpontok 2011. után is amerikai kézen maradnak, habár Obama  szó szerint az összes katona hazahozásáról beszélt, de 2011. még messze van. Engem jobban érdekelne, - és a média ezzel a vonulattal valahogy kevesebbet foglalkozik - hogy a "surge" keretében a helyi milíciáknak folyósított összegeket milyen mértékben vonják ki Irakból. Ugye kell a pénz Afganisztánra (Surge II. - hamarosan a mozikban), meg nem melllékes, hogy gazdasági válság van, ki kell húzni a  komplett Wall Street-et a szarból. Az etnikai-vallási ellentétek továbbra is élnek és virulnak, még ha a szőnyeg alá is söpörték őket.

A kurdok kérdése még mindig rendezetlen a nagy iraki demokráciában, és egyre növekszik az összecsapások száma a kurd peshmergák és az Iraki Hadsereg egységei között, habár ez a sajtóban a nyugati áldozatok hiánya miatt nem jön át annyira. Ha az amerikaiak távoznak, akkor bizony a kurdok viszonylagos biztonságának a fő záloga szűnik meg.

Ezen túl valahogy nem látom a garanciát, hogy nem fognak kiújulni a síita belviszályok, vagy hogy a fellendülő iraki gazdaság majd elég munkahelyet biztosítana a szunnita milicistáknak, ha leépítésre kerülne sor az eredeti munkakörükben. Mihez fog kezdeni az a csomó felfegyverzett, harci tapasztalatokkal rendelkező, untakozó fiatal, ha csak egy kicsit is rosszabbra fordul a helyzet, és nem kell majd amerikai légicsapásoktól tartnia? 2009-ben meglátjuk.

További érdekes faktor még Irán: ha nagyon rászállnának a kis atomprogramjára, tudna kellemetlen dolgokat csinálni, meg nem mellékes a tény, hogy Irak kvázi a síiták kezében van és ott fog is maradni az amerikai erők távozásakor is. Ha azonnal és teljes mértékben kivonulnának az országból, ahogy ezt a balos körök követelik az Egyesült Államokban, azzal gyakorlatilag díszcsomagolásban adnák át Irakot Teheránnak. Nem mintha a késleltetett távozással nem csinálnák hosszú távon ugyanezt. 

LIBANON A 2008-as előrejelzésünk végső soron bejött, a belpolitikai feszültség végül nyílt összecsapásokhoz vezetett áprilisban, de Doha óta viszonylag nyugodt a helyzet. De csak viszonylag, mert kockázati faktorok bizony akadnak, még ha nem is feltétlenül az iszlám fundamentalisták, mint ahogy egyesek gondolják.

Az izraeli jobbos kormánykoalíció nem sok jót igér Libanon számára, mert az IAF pilótái körében már jóformán népi hagyomány a libanoni infrastruktúra szétszedése, és nem lehet tudni, hogy a 2006. óta dédelgetett revansálmokat mennyire inflálta a gázai háború. Ilyesféle háborúra rögtön két másik kockázati faktor szolgáltathat kitűnő ürügyet. Egyrészről a palesztinok simán rázúdíthatnak egy háborút Libanonra, ugyanis ők nem veszthetnek a dologgal - az országban másodrangú polgárok (tudtommal állampolgársága speciel a többségnek nincs is), Izraelt meg főleg utálják,  és ezen a legutóbbi gázai háború sem változtatott sokat, viszont az ő menekülttáboraikat aztán biztos, hogy nem fogják bombázni. Persze vannak pletykák, hogy a Hezbollah jóváhagyásával lövik ki a palesztin katyusákat is Dél-Libanonból, de ugyanilyen eséllyel játszik még az izraeli provokáció  elmélete is.

Másrészről 2009. június 7-én, (mellesleg öt nappal az iráni elnökválasztás előtt) parlamenti választások lesznek Libanonban. Elég nehéz pontosan megjósolni az eredményt, de nem valószínű a masszív átrendeződés és egy Aoun tábornok - Hezbollah nagykoalíció (Érdemes megnézni a wikipedián Aoun szócikkében mi az egyetlen kép. Khmm, khmm.), de mindenesetre elég érdekes dolgokat is ki lehet sakkozni a parlamenti helyekből, és ettől igen sok függ - a nyugati/iráni/szíriai és főleg az izraeli reakció, ha már voltak szívesek nyíltan támadással fenyegetni a Hezbollah választási győzelme esetén. De hogy egy izraeli támadás ellen szóló érvet is megemlítsek, az UNIFIL  tizenötezer emberén keresztülgázolni már nem olyan egyszerű, és technikailag ők képezik a bufferzónát Izrael és a Hezbollah között, ergo maradnának a légicsapások és a wet ops, de ha az ENSZ csapatok mennének, 100% jön az offenzíva délről.

Mert persze miután a júniusban kialakul az új politikai leosztás, a Hezbollah is merészebben akciózhat majd Izrael ellen, ha még mindig komolyan tervezi Imad Mughniyeh megbosszulását, ugyanis ez azóta örök mumusként jön le Izraelnek. További választásokhoz kötődő faktor, hogy eltűnhet az a nagy barátság a belpolitikából,  ami Doha óta tart és újult erővel felszínre törhetnek az ellentétek, főleg ha a választási eredmény nem tetszik majd egy-két külső erőnek, és mivel Libanonban sokan kavarnak, erre elég nagy az esély. Summa summarum 2009. nyarán vigyázó szemeteket Libanonra vessétek! 

BALKÁN Jó hírt közölhetünk a világbéke híveinek: 2009-ben várhatóan nem lesz fegyveres konfliktus a térségben. Nem mintha a Balkán-félsziget népeiben hirtelen fellángolt volna a kompromisszum, a tolerancia és a dialógus iránti vágy, de a kilencvenes évekbelitől jelentősen eltérő nemzetközi környezet mellett az érintett államok is egyéb politikai és gazdasági problémákkal lesznek elfoglalva. 

Miután tavaly függetlenné volt Koszovó, s a megjósolt világvége elmaradt, az idénre EU-integrációs folyamatának felgyorsítását tervező szerbiai vezetés igencsak valószínűtlen, hogy konfliktust provokálna az új állam északi, szerbek lakta részében. A terület szerbjei inkább a közigazgatási és rendőri apparátusban sáncolják el magukat (melyhez nyílt vagy burkolt belgrádi támogatást is igénybe vesznek), a nemzetközi közösség pedig talán végre eldönti, hogy az EU vagy az ENSZ játssza e a vezető szerepet Európa legifjabb köztársaságában. 

Hasonló a helyzet Boszniában is: noha Milorad Dodik boszniai szerb miniszterelnök a koszovói példára hivatkozva rendszeresen az államtól való elszakadással fenyegetőzik, a bosnyákok vezető pártjai pedig a boszniai Szerb Köztásaság megszüntetését, s az ország centralizálását szorgalmazzák, a Bosznia jövőjéről folytatott viták aligha torkollhatnak újabb fegyveres összecsapásba. Ennek egyik fő akadályát a továbbra is erőteljes nemzetközi politikai és katonai jelenlét (egyebek mellett a de facto diktátori hatáskörrel bíró főképviselő) képezi.Mindkét említett állam hosszú távú életképessége azonban továbbra is kérdéses. 

Komolyabb akció nem várható a közeljövőben a macedóniai albánoktól sem, addig legalábbis semmiképpen, amíg az albán pártoknak megfelel a 2001-es felkelés után kialakított rendezés. A „poor man's population bomb” aktiválásához pedig a macedóniai albánság számbeli többsége még egy ideig hiányzik. Macedóniát illetően a figyelem inkább a Görögországgal az állam nevéről immár másfél évtizede húzódó vitára irányul majd, azonban újfent csak a retorikai nehéztüzérség fog mindkét fél részéről teljes erővel üzemelni. 

Végezetül meg kell említeni a világgazdasági válság hatásait, mely a Nyugat-Balkán egyes államait várhatóan Közép-Európánál súlyosabban érinti majd. A gazdasági visszaesés, a térségbe irányuló nyugati befektetések és segélyek csökkenése, a folytatódó politikai instabilitás, az eurointegrációs lehetőségek még távolabbra tolódása bizonyára növelik az amúgy sem enyhe társadalmi feszültségeket. S meglehet, hogy sanyarú sorsukért a gonosz kapitalizmust hibáztató radikálisok Athén után egy másik balkáni főváros utcáit is csatatérré változtatják, a könnygázgránátnál komolyabb fegyverek ropogása idén minden bizonnyal elkerüli a régiót. 

MEXIKÓ belpolitikai helyzete ritkán kelti fel a külföldiek érdeklődését az Egyesült Államok állampolgárain kívül, és rendszerint az ő ismereteik is csak arra terjednek ki, hogy itt érdemes nyáron olcsón lerészegedni, ill. hogy az általuk (főleg) az építőiparban alkalmazott kulik innen érkeznek. De az utóbbi időben a határ túloldalán zajló események olyan fordulatot vettek, amit már nehéz lenne nem észrevenni.  Éppen ideje, hogy az itt folyó harcokkal is foglalkozzunk, ugyanis a tequila és a csivavák szépséges országa biztonságpolitikai szempontból egyre mélyebbre süllyed a fekáliába. Latin-amerikai országról lévén szó, mondanom sem kell, hogy ebben a területi alapon szerveződő, nagy hatalmú drogkartellek játszák a főszerepet.

Egykor „csak” arra voltak képesek, hogy legendás kolumbiai riválisaik termékeit csempésszék át az ország északi határán, de a kilencvenes években változott a helyzet: a kolumbiai kartelleket a kormány amerikai támogatással visszaszorította a karibi-tengeri csempészeti útvonalaik forgalmával együtt. Persze ettől még a szóban forgó csempészáruk iránti társadalmi igény az USA-ban fennmaradt – alapvetően ugyebár ezért nem éri el a kívánt eredményt a sok drogellenes kezdeményezés, bár ezzel aligha árulunk el nagy titkot –, és a mexikói bandafőnökök egy pillanatig sem késlekedtek azzal, hogy a kábítószer-kereskedelem felett átvegyék az irányítást.

Az amerikai-mexikói határon az ellenőrzés hatékonysága közmondásosan rossz – csak kérdezzük meg a félmillió illegális bevándorlót, aki ott évente átszökik –, az államközi kereskedelem óriási volumene miatt pedig a drogszállítmányokat nehéz elfogni. Nem csoda tehát, hogy mára a drogkartelleknek kb. évi 40 milliárd dollár bevétele származik ebből az üzletből. Csak hogy érzékeltessük, mekkora összegről van szó: ez az USA-ba irányuló teljes mexikói export ötödét teszi ki, és a mexikói kőolajexport csak fele ennyi pénzt hoz évente. az USA-ban eladott kokain, marihuána és metamfetamin zöme már a kedves déli szomszédoktól származik.

A kartellek félkatonai szervezeteket tartanak fenn kétes üzelmeik biztosítására, és nem kis részben az USA-ból illegálisan behozott kézifegyverekkel látja el azokat (egy hivatalos jelentés szerint a Mexikóba így becsempészett fegyverek 90 százaléka az USA-ból származik, bár az ottani fegyveripar méreteit ismerve ez nem meglepő). Az Alkohol-, Dohány- és Tűzfegyverügyi Szövetségi Ügynökség (ATF) 1996 óta 62 ezer ilyen fegyverről értesült. A piaci kereslet és kínálat törvénye tehát itt is maradéktalanul érvényesül, bár annak áldásos hatásait a megboldogult Adam Smith aligha ilyennek képzelte el.

A befolyt hatalmas összegekből természetesen a rendőrségi vezetők, politikusok és bírák tömeges és módszeres megvesztegetésére is futja – ha pedig az nem működne, a „plata o plomo” régi szabálya értelmében jön a beton, illetve az ólom –, ennek következtében a kartellek, akárcsak Kolumbiában, voltaképpen államokat alkotnak az államban, a kormányellenőrzést ezekről a területekről de facto kiszorították. És ha az üzletről van szó, nem ismernek tréfát: a rivális bandák vagy a rendőrség elfogott tagjait gyakran lefejezik (bár ezt a sajtó többnyire csak azért tartja fontosnak megemlíteni, hogy párhuzamot lehessen vonni Irakkal/Afganisztánnal), aztán az így megkaparintott testrészeket közszemlére teszik - pl. begurítják egy night club táncparkettjére -, így üzenve minden potenciális ellenségnek. Nemrég a határmenti Juarez városában sikeresen zsarolták meg a nekik nem tetsző rendőrfőnököt: vagy lemond, vagy 48 óránként kiiktatják az egyik emberét.

Persze a kormányt igazságtalanság lenne azzal vádolni, hogy nem próbál meg tenni valamit ellenük, de az is kétségtelen, hogy intézkedései felemás eredménnyel jártak. Calderón elnök hivatalba lépése után nem sokkal, 2006 decemberében hirdette meg a kemény kéz politikáját, melynek keretében az USA segítségével, elsősorban a hadsereg bevetésével próbálja meg felszámolni a kartellek hatalmát (a rendőrségről már korábban kiderült, hogy teljes mértékben korrupt, még egyes hivatalos vélemények szerint is). Jelenleg 45 ezer katona és 5 ezer szövetségi rendőr küzd az állami ellenőrzés megerősítéséért ill. visszaállításáért a 32 tagállam közül 18-ban. Már a texasi kormányzó is erősítést akar küldeni a határra, nehogy még hozzájuk is átterjedjen a konfliktus.

Számos drogbárót is letartóztattak, és sokat közülük kiadtak az USA-nak, bár ennek a leglátványosabb következménye eddig az volt, hogy felborult a kartellek közötti hatalmi egyensúly, így a vetélkedés, ami egyébként is folyt köztük az egyre jövedelmezőbb piacok és a csempészeti útvonalak feletti uralomért, még véresebbé vált. És az egyes kartelleken belül is megkezdődött a hatalmi harc és az ebből fakadó szervezeti átrendeződés, mivel a főnöki posztra áhítozókból sosincs hiány. A harc alapvetően a keleti partvidéket uraló Öböl-kartell és a másik (gyengébbek kedvéért: csendes-óceáni) part mentén terjeszkedő Sinaloa-kartell, ill. ezek aktuális szövetségesei között folyik. Rendszeresek a rivális bandák közötti látványos utcai harcok, és úgy látszik, már a vezetők barátnői is csak testőrök kíséretében mernek bevásárlásra indulni.

A harcok kb. 8 ezer áldozatot követeltek 2006 vége óta. Persze első hallásra egy ekkora népességű országban és különösen más konfliktusokhoz képest ez nem tűnik soknak, és az is tény, hogy a gépkarabélynál sokkal bonyolultabb eszközt egyik fél sem nagyon használ, és a kartellek fegyveresei is bölcsen kerülik a hadsereggel való nyílt összecsapást. Viszont a mexikói hadsereg számára ez már így is ugyanolyan kellemetlen „kaland”, mint pl. az amerikaiak számára Irak – nem beszélve arról, hogy az iraki konfliktus jelenleg kevesebb áldozatot követel naponta, mint ez –, és az USA Összhaderőnemi Parancsnoksága szerint a jelenlegi helyzet elég súlyos ahhoz, hogy annak esetleges súlyosbodása már valószínűleg katonai beavatkozást tenne szükségessé. Nemrég kiadott hivatalos tanulmányuk szerint Mexikó egyike annak a két nagy országnak, ahol a közeljövőben fennáll a „gyors/váratlan államkudarc” veszélye (a másik természetesen Pakisztán), ez pedig masszív (és persze északra irányuló) menekültáradatot eredményezne. A tanulmány PDF formátumban elérhető itt (releváns rész a 36. oldalon). Talán mondanom sem kell, hogy a mexikói események még ennyi publicitást sem kapnának, ha nem az Egyesült Államok közvetlen közelében történnének.

Persze egy ilyen forgatókönyvben a kartellek sem érdekeltek – elvégre pusztán üzleti alapon tevékenykednek, így nem az a céljuk, hogy a politikai rendszer megbukjon, hanem hogy hagyja őket zavartalanul működni, lehetőleg kevés kenőpénz fejében. Más kérdés, hogy egy „államkudarccal” járó „humanitárius krízis” – csak hogy halmozzuk a trendi kifejezéseket – lehetőséget adna nekik arra, hogy befolyásukat megerősítsék az USA déli területein is. Egyelőre persze azt sem lehet megjósolni, milyen eredménnyel fog járni Calderón politikája, de egy biztos: amíg a kartellek exporttermékei iránt van piaci kereslet, addig ők is tovább tevékenykednek. Vagyis ennek a harcnak aligha lesz egyhamar vége. Addig is a Los Angeles Times ezzel kapcsolatos hírei elolvashatóak itt, az Exiled Online cikkei pedig itt.  

KOLUMBIA Hiába kedvenc szavajárása harmatos lelkű békeharcosoknak és polkorrekt értelmiségieknek, hogy "a háború sohasem megoldás" Kolumbia egyre inkább élő példája annak, amit az angol úgy foglal össze: "if war is not the answer, then what the fuck was your question?". A 2002 óta hatalmon lévő Alvaro Uribe elnök által a FARC ellen indított offenzíva máig sikereket arat.

Olyannyira igaz ez, hogy 2008-ra a FARC elérte majd' 50 éves pályafutása legmélyebb pontját. A sorozatos katonai vereségek a szervezet területét és élőerejét is alaposan megtizedelték. Míg korábban az uralmuk alatt álló területek megadóztatása elegendő volt a szervezet tevékenységének finanszírozására, a kilencvenes évektől teret nyerő kábítószeripar mellett újabban még inkább különböző büncselekményekre kénytelenek alapozni pénzügyeiket. A szervezet költségvetésében újabban egyre nagyobb tételt jelent a klasszikus védelmi pénz beszedése, a különféle nemzetközi és kolumbiai nagyvállalatok megsarcolása, mely egyrészt balos retorikájukba is kiválóan illeszkedik, másrészt a "public relations" terén is valamivel kedvezőbb alternatívát kínál.

E bűncselekmények legjellegzetesebbikéről - mondhatni latin-amerika specialitásáról - az emberrablásról ugyanis az utóbbi időben szintén egyre nagyobb mértékben kényszerül lemondani az FARC. E gyakorlat ugyanis nem csak hogy a szervezet szorult helyzetében egyre nehezebben előteremthető infrastruktúrát igényel, de kevés maradék népi támogatásának vészes erodálásával is fenyeget. Az elmúlt évek során a kormányerők egyre több túszmentő akciója járt sikerrel (pl. az Igrid Betancourt-t kiszabadító jópofa titkosszolgálati akció), miközben a dezertáló FARC fegyveresek is egyre nagyobb arányban igyekeznek a kormánnyal szembeni alkupozíciójukat egy-két tússzal megtámogatni. A FARC tehát újabban megítélésének javítása és a kockázatok csökkentése érdekében egyre gyakrabban alkalmazta túszai feltétel nélküli elengedését.

A katonai-gazdasági-politikai csapások mellett azonban 2008-óta az FARC vezetése is súlyos veszteségeket szenvedett. Tavaly a szervezet  legfelső vezetését adó 7 tagú titkárságból hárman vesztették életüket. Raúl Reyes vesztét egy mai világunkban példaértékű katonai akció okozta, melynek keretében a kolumbiai hadsereg ecuadpri bázisán csapott le a FARC magasrangú vezetőjére. Az eset kiszámítható módon diplomáciai botrányt eredményezett Kolumbia valamint Ecuador és az elvbarátja mellett kiálló Chavez Venezuelája között. Ennek ellenére szolid anyázást követően a kedélyek lecsillapodtak, mi pedig leszűrhetjük, a politikai akarat megléte esetén bizony nem is olyan lehetetlen ebben az államokon alapuló nemzetközi rendszerben a konfliktusok hatékony kezelése.

Úgy egy héttel ezután a FARC belső moráljának szomorú hanyatlását mutató újabb jellegzetes fordulattal a kormányerők gyűrűjébe szorított Ivan Rios-t végezte ki saját biztonsági főnöke, s kezét (a néhai Rios-tól immár elválasztva) bizonyítékként átnyújtva a hadseregnek A legnagyobb csapás azonban mégiscsak a szervezet első emberének, Manuel Marulandának 2008 májusi - kivételesen természetes okoknak betudható - halála volt. Utódának, az addig főleg politikai-ideológiai vonalon dolgozó Alfonso Canónak mindezidáig nem sikerült úrrá lennie a szervezet mélyrepülésén. A napokban pedig hivatalos bejelentés szerint a kormányerők José de Jesus Guzman gerillavezetőt is sikeresen eltették láb alól.

S hogy az FARC számára mit tartogat az idei esztendő? Bizton állíthatjuk, nem sok jót. A kolumbiai vezetés továbbra is egyértelműen kiáll az offenzíva folytatása mellett, Uribe elnök február végén is a FARC-ra nehezedő katonai nyomás fokozása mellett foglalt állást. Ugyanakkor Kolumbia kisebbik baloldali gerillaszervezete, az ELN sem néz rózsás napok elé, a kormány még 2008 decemberében jelentette be a rájuk szabott katonai offenzíva megindítását. Hogy ez az ELN által a FARC számára még tavaly év közepén felajánlott együttműködésre milyen hatással lesz, a jövő zenéje.

Ugyanakkor a katonapolitika iránt érdeklődők számára a látványosságok szüntelen folyamát látszik garantálni a kormány által január végén bejelentett hatalmas fegyverüzlet, melynek keretében egy külön e célból kivetett speciális adóból 4 milliárd dollárt fordítanak haderőfejlesztésre. A beszerzendő eszközök között minden megtalálható, amiről csak egy vezérkari főnök álmodhat, kézifegyverektől tüzérségi eszközökön és páncéloson a szállító (Black Hawk, Mi-17) és harci helikopterekig, UAV-k ig, kiképző és vadászgépekig (Kfir). A beruházás legérdekesebb része azonban mégia a hazai fegyvergyártás felfuttatása, melynek központi eleme az izraeli Galil gyártási licenszének megvásárlása. Kolumbia - egyetlen Izraelen kívüli gyártóként - évi 45 ezer Galil előállítását tervezi.

Az események alakulására két szempont lehet különös hatással, az Obama-kormányzat Kolumbia-politikájának átalakulása és a 2010-es kolumbiai elnökválasztások közeledte. Az Amerikai támogatás Clinton óta a FARC, a drogbárók és egyéb rosszemberek elleni küzdelemnek központi eleme a Plan Colombia, az USA kábítószerellenes programja. Ennek áldásos hatásai alatt a herointermelés (igen, olyan is van Kolumbiában) megfelezése mellett került sor a kokatermesztés 18%-os, és a kokaintermelés 4% növekedésére(!) (és számtalan kolumbiai paraszt veteményeseinek kiirtására). Azonban egyéb szerencsétlenebb tevékenységei mellett a Plan Colombia központi eleme mindig is a katonai segély volt. Nos, ha minden igaz, épp ebben áll be változás a közeljövőben, minthogy az újdonsült amerikai vezetés e téren (is) a szociális és emberi jogi szempontok előtérbe helyezését tervezi.

Ami a 2010-ben esedékes elnökválasztást illeti, az FARC érdekei egyértelműek: egy jóval puhább, tárgyalásokra, engedményekre sokkal nyitottabb elnök megválasztására számítanak, s nem volna meglepő, ha a politikai közhangulat befolyásolása érdekében különféle furfangos eszközökhöz is nyúlnának. Maga Uribe többször hangot adott abbéli szándékának, hogy 2010-től is az ország élén maradna, mindezidáig azonban nem sikerült a harmadik elnöki mandátumot lehetővé tévő jogszabálymódosítást érvényre juttatnia. Ennek ellenére erősen valószínűtlen, hogy egy új elnök 2010-től a FARC-nak kedvező irányba mozdítaná politikáját. A számba jöhető jelöltek egytől-egyig kitartanának a katonai offenzíva mellett, legfeljebb ezzel párhuzamosan adnának teret több-kevesebb párbeszédnek.

A kolumbiai alelnök tavaly októberben egyenesen papírtigrisnek nevezte az FARC-t, még ő is hozzátette azonban, ha minden jól megy, akkor is hosszadalmas harcoknak nézünk még elébe. A látványosság Kolumbiában tehát továbbra is garantált számunkra, s olyan kuriózumokról sem szabad megfeledkeznünk, mint a katonai szolgáltatásokat nyújtó magáncégek (magyarul zsoldosok) tevékenysége. Kolumbia továbbra is a - jórészt amerikai és izraeli - zsoldoscégek aranybányája, ahol a nemzetközi közvélemény figyelmének perifériáján a szimpla testőrködéstől a magánlégierő működtetéséig szinte minden elképzelhető szolgáltatásban utazhatnak.

VENEZUELA is említést érdemel a kolumbiai eseményekkel kapcsolatban, mivel a helyi bölcs vezető, Hugo Chavez hallgatólagos támogatásával a FARC ill. egy rivális, magát szintén baloldalinak valló kolumbiai gerillaszervezet, a Nemzeti Felszabadító Hadsereg (ELN) hátországot épített ki a határvidéken, ahol "adót" szednek a helyi lakosságtól, emberrablásokat hajtanak végre és természetesen innen is támadásokat indítanak a kolumbiai kormányerők ellen. Ez az Egyesült Államoknak is újabb indok arra, hogy Chavezt regionális veszélyforrásnak, destabilizáló tényezőnek tekintse.

A FARC természetesen ezeken a területeken is folytat kokaintermesztést, méghozzá egyre nagyobb mértékben (2002 óta több mint ötszörösére nőtt az innen származó kokainexport). Mindez erősen megterheli a két ország viszonyát. A helyzet könnyen eszkalálódhat, elvégre minél jobban vesztésre áll a FARC Kolumbiában, annál inkább kénytelen lesz a venezuelai támogatásra hagyatkozni, az USA és Kolumbia pedig abban érdekelt, hogy ilyen-olyan módon onnan is kifüstölje a gerillákat.    

*

Tán ennyi is több mint elegendő volna, hogy az ember 2009-ben is a világ fegyveres konfliktusain tartsa vigyázó tekintetét, éveleji összefoglalónk második részében azonban - ha lehetséges ez egyáltalán - még zaftosabb falatokat tartogatunk a Közel-Kelet, Ázsia, és Afrika festői tájairól.