"Continuing to use an 80 thousand dollar missile fired from an 80 million dollar jet to take out one 80 dollar mortar just isn't going to work"

Ha körbenézünk a világon folyó háborúk között, akkor konstatálhatjuk, hogy a többségük bizony aszimmetrikus jellegű, ahol konvencionális hadseregek vívják harcukat felkelők ellen. Elég egyszerű megállapítás, hogy a klasszikus háborúkra (illetve az egyeseknél a végső összecsapásra a nagy near-peer competitor ellen) tervezett fegyverek nem mindig hatékonyak az irreguláris erők ellen. Talán semmilyen fegyvernemre nem igaz annyira ez a megállapítás, mint a légierőre. Viszont pont ezért léteznek speciálisan az ilyen alacsony intenzitású konfliktusokra tervezett könnyű, támadó repülőgépek, melyek kiválóak a felkelők elleni harcra (counterinsurgency - röviden COIN).

A cikkben elég sokszor fogok az Egyesült Államok Légierejére hivatkozni - mivel ez a legnagyobb/legmodernebb nyugati légierő - , valamint az iraki és afganisztáni hadszíntérre, mint a jelenleg két legfontosabb helyszín, ahol komolyabb nyugati erők COIN háborút vívnak.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi szükség van egyáltalán külön COIN repülőgép-kategóriára, hiszen így is van már elég "vas" a levegőben, amivel bárkit és bármit meg lehet semmisíteni egy aszimmetrikus konfliktus során is. A válasz egyik része a gerillaháborúk jellegében rejlik - a gerillák stratégiájának célja mindig az ellenség kifárasztása, politikai akarat és anyagiak szempontjából egyaránt. A cikk elején található idézet találóan foglalja össze a a probléma lényegét: a jelenkor csúcstechnikáját képviselő repülőgépeket nem arra tervezték, hogy egy 5-10-15 éven keresztül elhúzódó háborút vívjanak velük. Erre a célra hihetetlenül gazdaságtalanok, és ahogy a harcok elhúzódásával egyre nőnek a háború költségei, úgy nő annak az esélye is, hogy egy kormánynak egyszerűen elege lesz az egészből, és feladja a küzdelmet.

A megoldás persze nem az lenne, hogy ha a 80 dolláros aknavető ellen egy másik, 80 dolláros aknavetővel harcolnának, és a COIN-ra tervezett repülőgépek sem jelentenek önmagukban megváltást, de sokat javíthatnak egy hadsereg hatékonyságán. Ezek a gépek nemcsak hogy olcsóbbak darabra, de olcsóbb egy repórájuk, olcsóbb a karbantartásuk, egyszerűbb kiképezni hozzájuk egy pilótát (azaz a helyiekből is lehet hozzájuk pilótákat toborozni), stb. A gerillaháborúk elhúzódásával az ilyen repülőgépek használata nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy a felkelők ne tudják anyagilag padlóra vinni az államot. Ráadásul ha hordozhatják mindazon fegyverzetet, amit egy F-16 használ az ilyen harcokban - akkor miért kellene mégis az F-16?

Az első részben áttekintjük, hogy milyen követelményeknek kell megfelelni egy harci repülőgépeknek, ha speciálisan a felkelők elleni harca akarják alkalmazni, milyen érvek szólnak mellette, illetve ellene,  valamint megvizsgáljuk a COIN repülőgépek történetét (poszt-MVH), a második részben pedig a főbb típusokkal (Super Tucano, AT-6B, Pucará, stb)  valamint a határesetet képviselő gépekkel, mint az A-10 és az AC-130, fogunk foglakozni.

1. Mitől speciális ez a feladatkör?

Egyrészről a célpontok jellege miatt: erődített, illetve páncélozott célok teljesen hiányoznak. Az egyes fegyveresek, aknavetősök, teherautók ellen a Hellfire vagy a JDAM néha kicsit túlzás. Néha meg nagyon, pl a nemrég hadrendbe állított Sniper pod, ami képessé teszi a B-1B Lancert az említett célok jobb azonosítására. Senki nem gondolt még bele, hogy az ilyen háborúkhoz esetleg nem szuperszonikus stratégiai bombázókat kellene használni? Ahogy a Jane's IDR írta (2008. okt.) a jelenlegi gyakorlat, hogy "több millió dolláros fegyverzettel harcolnak felkelők ellen, akiknek a felszerelésének az összértéke nem lenne elég egyetlen Lancer megtankolására sem".

Ellenséges légitevékenység az ilyen háborúkban gyakorlatilag nincs (kivéve az LTTE Zlinjeit), az ellenséges légelhárítás általában nehézgéppuskákra korlátozódik, (szórványos MANPAD tevékenység előfordulhat)  Azaz a légiharc-képességeket nagyrészt ki lehet dobni, ugyanígy a gyakorlatot, hogy nagy magasságból bombázgatunk. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy ebben a környezetben a lopakodó képesség full felesleges és értelmetlen, szuperszonikus sebesség, targeting beyond visual range dettó.

A bevetések többsége CAS (Close Air Support) - ezt leghatékonyabban olyan gépekkel lehet véghez vinni, amik a harctérhez közel elhelyezkedő repterekről is üzemeltethetőek és hosszan tudnak a célterület fölött maradni. Ehhez képest ma Irakban a CAS komoly részét F-16-osok és F-18-asok repülik, a következőképpen: mivel ezek a várható összecsapásoktól távol lévő repterekről illetve hordozókról szállnak fel, a reakcióidejük elég gyatra lenne. Ezért egy előre kijelölt zónában várakoznak, hátha parancsot kapnak a támadásra. Ha nem érkezik hír semmilyen eseményről, akkor hazamennek, amint a végére jutnak a kerozinnak. Ez azért nem túl gazdaságos módja a háború folytatásának, és  USA  ide vagy oda,  ők sem képesek csak úgy bekapcsolni az "unlimited funds" cheat-et.

Milyen is egy ideális COIN-ra tervezett repülőgép? (A USAF "Back to the Basics. An Aviation Solution to Counterinsurgent Warfare" című tanulmánya alapján)

1. "Off-the-shelf" technológiára épül. A feladat egyszerűbb annál, mintsem hogy a Lockheed-Martin 20-30 évet szöszmötöljön egy ilyen repülőgép megtervezésével dollármilliárdokért. A létező platformokat kell kissé átalakítani, és kombinálni a létező felszereléssel.

2. Nagy hatósugár és képesség, hogy hosszabb időn keresztül a célterület felett tudjon maradni. A hatékony CAS-hez alap.

3. STOL képesség - rövid kifutópályákról is képes legyen fel- és leszállni.

4. Egyszerű, igénytelen repterekről is üzemeltethető legyen. A 3. és 4. pont értelme, hogy a repülőgépek minél közelebb állomásozhassanak a várható bevetési területükhöz, ezáltal javítva a reagálási idejüket

5. Diverzifikált fegyverzet - képesnek kell lennie a különféle, már meglévő bombák, rakéták és gépuskák, felderítő és célzó konténerek szállítására.

6. Jó navigációs és tűzvezető képesség

7. Megfelelő kilátás - a célok sajátságos jellege miatt időnként az elektronikus azonosítás nem működik, ezért a vizuális azonosításra kell hagyatkozni a pilótának. Ha az úton 4 kisteherautó halad, de csak az egyikben ülnek fegyveresek, akkor önmagában nem elég, hogy modern célzóberendezésekkel bármelyiket 100%-os biztonsággal el lehet találni.

8. Gyorsaság és manőverezőképesség kis és közepes magasságban - az ideális sebességtartomány: "gyorsabb, mint egy helikopter, lassabb mint egy jet". Fontos, hogy a repülőgép alacsony sebességnél is irányítható maradjon.

9. Jó sérüléstűrési képesség, bírja ki a kézi lőfegyverekből és nehézgéppuskákból beszedett találatokat - értelemszerűen, mert ezek a gépek biztosan kapnak pár golyót.

10. Egyszerű kezelés, gyakorlatlan pilóták is könnyen vezethessék. Irakban vagy Afganisztánban a szövetségesek kivonulása (ideális esetben, miután stabilizálták az országot) után is várhatóan a gerillák ellen fog főleg tevékenykedni az ifjú iraki/afgán légierő, ezért érdemesebb már előtte ezekre a gépekre képezni a helyi pilótákat.

(Mielőtt valaki kommentben megjegyezné: igen, a tanulmány végkövetkeztetése, hogy a légierőnek Beechcraft AT-6B-t kellene vennie, ami feltételez némi elfogultságot. Viszont a gondolatmenete helyes, és az egyetlen komoly csúsztatás benne, hogy a valóságban egyéb típusok is megfelelnek a fenti kritériumoknak.)

2. Érvek és ellenérvek

Mivel az élet nem olyan egyszerű, mint ahogy azt Móricka elképzeli, az ilyen gépeket már számos légierő meghonosította, ahol aszimmetrikus fenyegetés ellen harcolnak (Srí Lanka, Peru, Kolumbia, Brazília, stb) de a fejlett nyugat eszköztárából bizony hiányoznak. Ez persze nem volt mindig így, az Egyesült Államok csak a vietnami háború befejezése után felejtette el őket, mert a fő tanulság, amit levontak a gerillák elleni vereségből, hogy inkább nem kell gerillák ellen harcolni, készüljünk ehelyett a klasszikus NATO-VSZ összecsapásra.

Miket szokás a COIN gépekkel kapcsolatban felhozni, pro és contra?

- Elsősorban ott van a légierő lobbyereje: mindig is a látványos és drága technológiákat preferálták, belátni, hogy olcsóbban, propis géppel is el lehet azt végezni,  majd az F-35 csinál, nos ez kizárt. Olcsóbb, gazdaságosabb felszerelés -> kisebb költségvetés -> kevesebb presztízs és befolyás. Szintén az említett Jane's IDR számból egy ilyen nyilatkozat: "A légierő (USAF) kénytelen szélesebb látókörben szemlélni a konfliktusok teljes spektrumát a békeidőbeli elrettentéstől a nagyszabású hadműveletekig" továbbá "a jelenleg futó programok mellett egyszerűen nincs rá forrás". Erősen BS pozitív és pofátlan érvelés. Szintén speciálisan az USA-ra jellemző helyzet, hogy a hagyományok szerint a hadseregnek nem lehet merevszárnyú repülőgépe, ezért ők hiába szeretnének beszerezni belőlük, nem tehetik.

- COIN repülőgépek vs helikopterek - A városi harcban a helikopterek hatékonyabbak, és ott jobban passzol hozzájuk a célterület feletti járőrözés. Ezen felül a helikopterek azért sokoldalúbbak is. - Ez igaz, de az érv kicsit sántít. A USAF Special Operation Command (SOCOM) 2007-es tervezete szerint az irreguláris háborúkban a a COIN gépek kiegészítenék a helikoptereket és nem pedig teljesen felváltanák őket, legalább is erre utal, hogy az új egység, amit felállítanának, egyenlő számban tartalmazna helikoptereket és turbolégcsavaros csapásmérő repülőgépeket. Vagyis amit lecserélnének velük az a B-1B/B-52/majd egyszer F-35 agyrém volna.

- Szükséges hozzá egy szemlélet, hogy a pilótáknál is tolerálni kell egy minimális veszteségi arányt. A legtöbb nyugati légierőnél a 0% az elvárt, és ezt lehet is tartani, amíg 5000 méter+ magasságból szórják le válogatás nélkül a lőszert. (A B-52-kön eddig egy karcolás sem keletkezett az ellenállók fegyvereitől - bezony ám!) Más kérdés, hogy ha nem hatékony a CAS, akkor a vérveszteség ugyanúgy jelentkezik, csak akkor a gyalogságnál és a civil lakosságnál. Itt viszont a pénzért és a hatékonyságért cserébe a légierőknek is meg kell barátkozni egy minimális veszteséggel. Persze hozzá kell tenni, hogy ha megsérül a repülőgép, az még nem harci veszteség és ha le is lövik, az nem jár feltétlenül a pilóta halálával. Nem a Sturmovikok veszteségi rátájára kell gondolni a keleti fronton.

- Az UAV mindig olcsóbb fog maradni darabra és az emberi  veszteség meg ugye per definitionem ki van zárva. Viszont a repülőgépek mellett szól, hogy nehezebben megsemmisíthető célpont, sokkal nagyobb és választékosabb tűzerővel. Mellesleg az UAV-k elleni elektronikus hadviselés ma még csak gyerekcipőben jár, már ami a felkelőket illeti, de ki tudja mi lesz pár évtized múlva...

- MANPAD cuccokkal könnyen levadászhatóak. Ez az érv némileg kérdéses: a szokásos flare/jamming ezeken a repülőgépeken is alkalmazható, továbbá a helikopterek jóval inkább ki vannak téve ennek a veszélynek, mivel lassabbak és sokkal nagyobb hőképet adnak, mégsem "takarították le őket az égből" Irakban, ahol elég intenzíven használják őket. (Ha jól tudom, az Irakban 2003. májusa óta elvesztett helikopterek körülbelül fele zuhant le ellenséges tevékenység következtében.)

3. Történelmi háttér

3.1 Franciaország tapasztalatai Indokínában és Algériában

A Második Világháború végeztével a franciák könnyedén átsiklottak a tény  felett, hogy ők nem a szó eredeti értelmében "győztesei" a háborúnak, és szerették volna büszke történelmüket azelőttről folytatni, hogy a sáros német katonacsizmák beletrappoltak a közepébe. Vissza a jó öreg "Grandeur" szerephez, természetesen a régi gyarmatokkal együtt, mint amilyen Indokína is volt. A fő problémát a Viet Minh jelentette, akiknek viszont elege volt a gyarmati uraikból.

A francia katonai tervezők egy komoly problémával szembesültek - az ellenség mind létszámban, mind hadianyagban felülmúlta a helyi francia erőket, és az anyaország és a hadsereg állapota így röviddel a világháború után nem tette lehetővé, hogy ezt az arányt kiegyenlítsék. Tehát gyorsan arra a következtetésre jutottak, hogy a mennyiséggel szemben a minőségre kell építeni, mozgékony, elit egységekre, elsöprő tűzerővel. Azonban a Indokína dzsungelei nagyban megnehezítették a közlekedést, és a gyakorlatilag alkalmazhatatlanná tették a franciák harckocsijait, ezért maradt a levegő a mozgékonyság és tűzerő érvényesítésére.

A franciák nagy bánatára az MVH után az USA - elveiből kifolyólag - megtiltotta a lend-lease fegyverek használatát a gyarmati harcokban, ezért máshonnan kellett repülőgépeket szerezniük. De kreativitásból nem volt náluk hiány, úgyhogy harcba küldték a zsákmányolt  japán repülőgépeket, mint a Nakajima Ki-43 II (itt balra), illetve az utángyártott német típusokat, mint az Amiot AAC.1 Toucan (ami a Junkers Ju-52-t takarja) vagy a Morane-Saulnier Criquet (ami születési nevén a Fieseler Fi-156 Storch). Ezek a vén csatalovak érdekes módon beváltak - a franciák elszórt helyőrségekkel őrizték a területet, amik ellen a szokásos gerillataktika az volt, hogy csendben összevonták a csapataikat az helyőrség közelében, majd lerohanták azt, mielőtt a védők erősítést kaphattak volna. Miután ez az erősítés napalm, repeszbombák és rakéták formájában kezdett el érkezni a levegőből, ráadásul meglepő gyorsasággal, a gerillák súlyos veszteségeket szenvedtek el. A Viet Minh kénytelen volt finomítani a harcmodorán, és a francia idegenlégió katonái lélegzetvételhez jutottak.

Ahogy a hidegháború erősödött, a franciák is egyre jobb felszerelést kaptak - 1949-ben Kínában győznek a vörösök, és Truman aggódni kezd Vietnam miatt. Az eredmény: nagyobb szállítmányok utaznak át a USAF raktáraiból francia Indokínába F4U Corsair-ekből, P-63 Kingcobra-kból és SBD-5 Dauntless zuhanóbombázókból, és azonnal el is kezdik szórni az áldást a Viet Minh gerilláira. A második amerikai repülőgéphullám a koreai háború miatt indult el, és 1951-re a modernebb Corsair-ek, F-8F Bearcat, és B-26 Invader típusú repülőgépek is megjelentek a franciák állományában - de már túl későn, hogy megfordítsák a háború menetét, három évvel később Giap tábornok katasztrofális vereséget mért a franciákra Dien Bien Phu-nál. A légierő javára szóljon, a vereség miatt nem őket terheli a felelősség, a legsúlyosabb hiányosságuk az elégtelen légi szállítókapacitás volt, amiről meg nem ők tehettek. Ráadásul a vezérkar erősen túlbecsülte az utánpótlási képességeit (mint anno Göring Sztálingrádnál) és maga Dien Bien Phu is rossz választás volt részükről a csata helyszínéül, mert túl mélyen feküdt az ellenséges területen belül, azaz a csapásmérő gépek csak kisebb teherrel, no meg hosszabb repülési idő után tudtak eljutni az ostromlott franciákhoz.

Alighogy kipaterolták őket Indokínából, már jött is a következő megmérettetés: Algéria. Az alaphelyzet hasonló volt - nagy kiterjedésű, nehezen járható terep, számbeli fölényben lévő, de gyengén felszerelt gerillák. Ráadásul Algéria nem egyszerűen egy gyarmat volt, hanem "Franciaország integráns része", mint Normandia vagy inkább Korzika. (rosszindulatú megjegyzésként, mára a helyzet fordulni látszik, és Franciaország lesz Algéria integráns része) Ennek megfelelően nagyobb erőkkel láttak hozzá a rebellis tartomány "pacifikáláshoz" - 1954-ben  franciák a legmodernebb sugárhajtású gépeiket (DeHavilland Vampire - utángyártás) küldték harcba. Az eredmény lehangoló volt: a korai sugárhajtóművek érzékenyek voltak a porra, a hőségre, és a repülők túl gyorsak voltak, hogy a pilóták egyáltalán észrevegyék a gerillákat.

A jó öreg kreativitás itt sem hagyta cserben az Armée de l'Air-t, és a frontra küldték az addig kiképzésre használt P-47D Thunderbolt-okat (!). Lassabb, megbízhatóbb, robosztus motorral van ellátva, és kiváló a tűzereje - csak hát kevés is volt belőlük, és koruk miatt pocsék állapotban voltak. A Vietnamból megmaradt B-26-ok itt is jó szolgálatot tettek, de nem volt belőlük elég, légcsavaros könnyű támadó gépe pedig nem volt a légierőnek. (Érdekes módon ezekből a bombázókból néhányat átalakítottak, hogy légi célpontok ellen is alkalmazhatóak legyenek: kaptak az orrba egy brit AI MK.X radart, a géppuskáikat értelemszerűen átrakták a szárnyra erősített gondolákba, emellett kaptak még SNEB 68 milliméteres irányítatlan rakéta-gondolákat is. 1961-re 9 repülőgépet és helikoptert lőttek le velük.)

Megoldásképpen felfegyverezték a kiképző repülőgépeiket, mint pl a SIPA S.111. Külön jól jött a kétfős személyzet, mert "több szem többet lát" alapon (akkor még nem voltak hőkamerák) nagyobb eséllyel vették észre az ellenség fegyvereseit. Sajnos ezek a gépek elég sérülékenynek bizonyultak, de az alapkoncepció bevált, már csak a végső finomításokat kellett elvégezni: az Egyesült Államoktól gyorsan vettek egy rakat T-6 Texan kiképzőt (fegyverzet: 3 db '30 cal géppuska, 2db 7.5 milliméteres rakétavető-gondola, T-10-es rakéták vagy 10 kilós bombák és egy 100 literes napalmtartály), melyekből mintegy 300 szolgált az algériai háborúban. Később kiegészítették őket 100 modernebb T-28S Fennec-kel, amikre ízlés szerint '50 cal géppuska-gondolákat, 250 kilós bombákat, 37 és 68 milliméteres rakétavetőket és persze az elmaradhatatlan napalmot lehetett felszerelni.. A békés kiképző-repülőgépeket így rövid idő alatt sikeresen konvertálták át a halál angyalaivá.

Végül az egész betetőzéseként 1960-ban szolgálatba állt a szintén a Thunderboltok felváltására az USA-tól vásárolt 113 db AD-4 Skyraider (róla bővebben majd a második részben), ami a háború legsikeresebb típusának bizonyult.

A fenti gépeknek számos előnye volt a sugárhajtású társaikkal szemben: már említettem, hogy a célpontokat könnyebben észlelhették és azonosíthatták (ez fontos volt, mert régi taktika hogy gerillák "magukhoz ölelik" a tűzerőben fölényben lévő ellenséget) Szintén jól jött, hogy csendesebbek is voltak, így a jobb eséllyel lephették meg a felkelőket, akiknek már nem volt ideje szétszóródni és elrejtőzni. És ugye a COIN repülők egyik fő erénye a gazdaságosság - Algériában hatalmas területeket kellett ellenőrizni, amihez több száz repülőgép kellett. Franciaország nem bírta volna a modern támadó gépek kiállításának az anyagi terheit ilyen mennyiség mellett.

Az Armée de l'Air gépei főleg erőszakos felderítést repültek, fedezetet biztosítottak a konvojoknak (egy fontos közbevetés - ha a gerillák képesek hatékonyan szétzilálni az utánpótlási vonalakat, akkor a hadseregnek nem marad más választása, mint hogy a levegőből oldja meg a csapatok ellátását. Ez viszont drágább módszer, amivel ráadásul jóval kevesebb rakományt lehet vele célbajuttatni.) és  légitámogatást nyújtottak a már harcba bocsátkozott csapatoknak, gyakran már a segítségkérés után 30 percen belül.

Az algériai háborúról egyébként részletesebben itt (Figyelem, spoiler: a franciák vesztenek), a fenti két illusztrációt is innen vettem.

A COIN légi hadviselés szempontjából a fenti két háború hasznos tanulságokkal szolgált:

- az jócskán elavultnak számító repülőgépek is kiválóan teljesíthetnek ebben a speciális szerepben, mert nincs ellenséges légitevékenység, ezért a régi technika nem járt hátrányokkal.

- az esetlegesen felbukkanó légi célpontok elleni harcra az amúgy földi csapásmérésre kialakított repülőgépek is alkalmasak

- kor csúcstechnikáját képviselő repülőgépek nem, vagy csak gyengébben váltak be a feladatra (a britek hasonló tapasztalatokat szűrtek le a jetekkel kapcsolatban Malajziában)

- önmagában az ilyen könnyű támadó gépek bevetése  - mint a legtöbb fegyver - csak harctéri előnyöket garantál, a háborút nem tudja megnyerni. A franciák hiába okoztak a levegőből olyan veszteségeket a gerilláknak mind Indokínában, mind Algériában, amire a szárazföldi erők önmagukban sohasem lettek volna képesek, ha politikai és katonai vezetés nem tudta ezt megfelelően kihasználni.

- mindkét háború egy hasonló géptípus felé mutatott: egy légcsavaros földi csapásmérő repülőgép, ami igénytelen, strapabíró és nagy mennyiségű fegyverzetet képes hordozni - nem pont az a típus, amiről a legtöbb NATO légierő álmodozott akkoriban. Legjobb megtestesítője a már említett Skyraider, amit viszont még szintén a második világháború körülményeihez terveztek.

Mint látni fogjuk az Egyesült Államok Légiereje a vietnami háború alatt fordult a COIN repülőgépek felé, végigment azokon a fázisokon, mint a franciák, de itt már terveztek speciálisan erre a célra repülőgépeket. Csak hát Vietnam után a gondolkodás megváltozott...

Folyt köv.