Otto Carius talán nem tett szert olyan hírnévre második világháborús német harckocsiparancsnokként, mint Michael Wittmann, sok más harckocsizó „ásszal” ellentétben viszont azzal a jelentős előnnyel büszkélkedhetett, hogy túlélte a háborút, és emlékeit írott formában rögzíthette. A háború után gyógyszertárosként elhelyezkedő Carius könyve, melynek nemrég első magyar fordítása is megjelent a B.H.N. Kft. gondozásában, igazi kordokumentum. A politikai korrektséggel és a háború eseményeit feldolgozó, nagy költségvetésű filmek sokszor idealizált látásmódjával szakítva, személyes élményeket középpontba helyezve mutatja be a nyugati és keleti front számos pontján megfordult fiatalember háborús élményeit, szigorúan személyes szemszögből.

Pályafutását gyalogosként kezdte, ám viszonylag hamar a páncéloscsapatok kötelékében találta magát, ahol jobban kamatoztathatta viszonylag alacsony növését, és vékony testalkatát. A kiképzést követően egy Pz. 38(t) típusú harckocsikat használó egység tagjaként vett részt a Szovjetunió elleni hadjáratban. Elsőre meglepő lehet, mennyire szűkszavúan számol be első háborús élményeiről a későbbi részletességhez képest, de hozzá kell tenni, hogy töltőkezelőként a személyzet leginkább ingerszegény környezetben tevékenykedő tagja volt.

Meglehetősen nagy ugrást végrehajtva az ifjú Carius egy szerencsés alakulatváltást és némi továbbképzést követően 1943 közepén már a könyvében terjedelmesen tárgyalt Tigris harckocsi parancsnokaként tért vissza a keleti frontra, annak is az északi, Leningrádhoz közel eső szakaszára, illetve később Narva környékére. Az ezután következett eseményeket sokkal részletesebb tárgyalja, mint a Barbarossa-hadművelet kezdeti szakaszát – ebből is látszik, mennyivel könnyebb részletes memoárt írni annak, aki nem a lövegcső mögül, hanem a parancsnoki ülésből szemléli a hadszínteret, és pozíciójából adódóan sokkal több információhoz jut. Ráadásul Carius – amint azt németes precizitással könyve előszavában is megjegyzi – az 1944-es harcok egyik időszakából az alakulata jelentéseit is megőrizte, így ezekből dolgozva napi szinten rekonstruálhatta az eseményeket, felfűzhette rájuk személyes emlékeit. Ennek az igen ritka kombinációnak köszönhetjük memoárja legizgalmasabb fejezeteit.

A részletesen kifejtett eseménysor néhány különböző helyszínen fest az olvasó elé életszerű, lőporszagú élményt a szovjetekkel elleni támadó és védekező műveletekről. Tigris-parancsnokként Carius a kifejezetten szerencsések közé tartozott; éles helyzetben viszonylag biztonságos, jól védett páncéltestben elhelyezkedve, a Wehrmacht kötelékébe tartozó, a parancsnokokhoz viszonylag közel álló „elit” egység tisztjeként beleláthatott a felettesei döntéshozatali folyamatába. Megfelelő helyzetben akár ellent is mondhatott feletteseinek, mindemellett pedig személyes renoméját is növelhette számos ellenséges harckocsi megsemmisítésével, sikeres műveletekkel – a dokumentáció mellett nyilván ez is közrejátszik abban, hogy ilyen részletesen és szívesen idézte fel ezt az időszakot emlékirataiban.

1944 júliusában aztán egy hihetetlen szerencsével megúszott lövöldözés után tábori kórházba kerül – a sors fintoraként motoros őrjáraton, távol a harckocsijától, orosz gyalogosokba futva szenved el hat-hét lőtt sebet, bajtársai azonban kimentik –, s így sorsszerűen néhány nappal azelőtt hagyja el a frontvonalat, hogy egy átfogó offenzíva felőrli addig szerencsés alakulatát. Hősünk lábadozásának ikonikus jelenete a Heinrich Himmlerrel való találkozás; a Birodalom második embere és a Wehrmacht frontkatonája közötti, szinte kedélyes beszélgetés mindkét szereplőt érdekes megvilágításba helyezi olyan pillanatfelvételként, amelynek során szinte filmszerűen látjuk pörögni magunk előtt az eseményeket, ugyanúgy, mint sebesülésekor. 

A háború végéig ezután már csak egyfajta abszurd jutalomjáték zajlik Carius számára, aki némi, 1944-ben már kevéssé meglepő szervezeti káosz után „megnyeri” a nyugati frontot, új fegyverként pedig a Vadásztigrist – hogy azután a várt izgalmas ütközetek helyett a hatalmas harceszköz lomhaságából és a körülötte egyre inkább szétzilálódó német hadigépezet tehetetlenségéből adódóan katonai pályájának hátralévő részét szinte teljesen tényleges összecsapások nélkül töltse, a szövetséges légierő előli bújkálásra, folyamatos visszavonulásra kárhoztatva.

Carius élménybeszámolója nem csak olvasmányossága miatt ajánlott, hanem azért is, mert jó érzékkel mutatja be a páncélos hadviselés filmekből kevéssé ismert oldalát, a hadsereg, mint sok összetevőből álló gépezet működéséhez szükséges mindennapi háttérfeladatokat. Nem győz elégszer kitérni a vontatók, műszaki mentők, szervizcsapatok szerepére, aláhúzza a harckocsilegénység két összecsapás közti számos feladatát, a lőszer és élelem utáni folytonos hajtóvadászatot, a Tigrissel való közlekedés más forrásokból is ismert nehézségeit. Megtudjuk leírásaiból, hogy a harckocsiparancsnok jószerivel több időt töltött tankjukon kívül, mint benne, nem csak ütközeten kívül, de akár a harcok során is, és megismerkedhetünk a huzamosabb ideig páncélosban való tartózkodás nagyon is alapvető, biológiai természetű nehézségeivel (mint például a mellékhelyiség hiánya, vagy a hőmérséklet).

Az erős személyes perspektívának hála olvasóként átélhetjük, hogy a bajtársai iránt vitathatatlanul felelősséget érző Cariust mennyire felháborítják az amúgy egyáltalán nem ritka balesetek, amelyek minden hadsereg sajátjai (békeidőben is), részesei lehetünk a feljebbvalóival folytatott, bármely más szervezetben is előforduló emberi konfliktusainak, a számára példaképként szolgáló felettes tisztekkel való találkozásainak, és tanúi lehetünk annak is, hogy mennyire körülményes volt akkoriban szabadságra menni.

Mint minden hasonló visszaemlékezés esetében, itt is felmerülhet a kérdés az olvasóban, hogy Carius mennyire volt híve a hazáját átformáló ideológiának, hogyan látta a háborút. Nyilván a memoár megírása során tisztában volt vele, hogy tevékenységét az utókor ilyen szemmel is nézni fogja (bizonyíték erre az a tény is, hogy előszóból is három különbözőt csatolt az eltérő kiadásokhoz), ezért akarva-akaratlanul is törekszik a „politikasemleges, professzionális katona és hazafi” látásmódra, szakmai büszkeségét kihangsúlyozva elítélően nyilatkozik mind a haditudósítókról, mind a „nem kellőképpen méltó ellenfélnek bizonyuló” amerikaiakról, de a háború végén szerinte gyengeséget mutató saját népéről is.

Bár olykor igen egyértelmű antikommunista megnyilatkozásai ellenére sem állítható, hogy Carius meggyőződéses náci lett volna, vagy irreálisan, elvakultan látta volna a hadszíntér és a hátország dolgait, bizonyos értelemben „elefántcsonttoronyból” beszél. Egy magas harcértékű harckocsiegység tisztjeként majdhogynem akkora tisztelet övezete, mint az első háborús évek vadászpilótáit. Viszonylag jó túlélési esélyekkel, elitnek számító fegyvernem kötelékében, az első vonalban harcolhatott, elitista felfogását tehát nehéz szemére vetni - ez elsősorban kivételes személyes helyzetéből, tapasztalataiból fakad.

A  kötetet fekete-fehér fotók, illetve színes dokumentum-szemelvények bővítik, életképek Carius háborús karrierjéből. A leírtakat jól illusztráló, sokszor közvetlen hangulatú fotókon jól látszik az is, mennyire fiatal katonák vették vállukra a Harmadik Birodalom páncélos csúcstechnológiájának kezelését; húszas éveik elején járó, középiskolát végzett fiatal felnőttek, akik úgy mosolyognak néha még a hadszíntéri képeken is, mintha csak életük nagy kalandjára indulnának, nem pedig háborúba.