A hadtörténelem talán legismertebb brit krónikása, a közelmúltban elhunyt Sir John Keegan neve jó eséllyel nem ismeretlen az olvasók számára. 26 évig tanított a sandhursti Királyi Katonai Akadémián, majd a Daily Telegraph védelmi rovatának szerkesztőjeként és a kormány katonai tanácsadójaként tevékenykedett, emellett számos egyetem vendégprofesszora volt. Hírnevét több vélemény szerint annak köszönhette, hogy gondos kutatómunkával összegyűjtött információk szakmailag megfelelő rendszerezése után képes volt olvasmányos, szinte szórakoztató formában feldolgozni a háborúk történelmének egy-egy fejezetét. Nem csoda tehát, hogy több művének magyar fordítását is kiadták már.
Ezek száma nemrég ismét bővült, mivel Hat hadsereg Normandiában - a D-naptól Párizs felszabadításáig c. műve, mely először 1982-ben került a közönség elé, megjelent az Akadémiai Kiadó gondozásában, a Hadiakadémia sorozat újabb köteteként. Ahogy az angolok mondanák, Keegan ebben az esetben is "megcsinálta a házi feladatot" - ellátogatott a harcok helyszíneire, beszélt brit és német veteránokkal egyaránt, a bevetett alakulatok dokumentált története mellett sok életrajzot, visszaemlékezést böngészett végig, köztük francia és német szerzők műveit is. Összességében elsődleges forrásokat korlátozott mértékben használt fel, de ennek megítélésekor érdemes észben tartani, hogy végső soron nem egy doktori értekezésről van szó.
Alighanem jelentős vállalkozás volt ez Keegan részéről írói pályafutása első szakaszában, elvégre a normandiai partraszállás a hőseposzok között kapott helyet az angolszász történelmi emlékezetben, azaz sokszor feldolgozott, kielemzett témáról van szó, amely sokak számára akár érzékeny is lehet. Nyilvánvalóan nem szándékozott átfogó körképet adni a nyugati front történetének legintenzívebb szakaszáról - 480 oldalon aligha van ilyesmire lehetőség. Nem ildomos megfeledkezni ugyanis arról, hogy amennyiben a földrajzi elnevezésekhez pontosan tartjuk magunkat, Normandiában a poptörténetírás által sugallt képpel ellentétben nem "csata" zajlott le, hanem jelentős véráldozattal és gyakran felemás eredményekkel járó hadműveletek sorozata, melyek 1944. augusztus végéig elhúzódtak.
Ennek megfelelően kimaradtak a kötetből az aprólékosan kidolgozott hadműveleti térképek, az alkalmazott harceljárásokra, a bevetett eszközök paramétereire és az elszenvedett veszteségekre vonatkozó részletes adatok, melyek valószínűleg csak untatnák az átlagolvasót. Ettől függetlenül egy név- és tárgymutatót, esetleg néhány fényképet biztos elbírt volna még a papír, viszont találkozhatunk a tájékozódást segítő térképekkel, a függelékben pedig olvasható egy lista a harcokban résztvett összes katonai alakulatról (mellesleg ezek közül egyes német formációkat átkereszteltek a háború folyamán, némelyiket - pl. az 5. páncéloshadsereget - többször is, ami a nem eléggé figyelmes olvasót könnyen megtévesztheti).
Mint arra a címből többé-kevésbé következtetni lehet, a történtek száraz ismertetése helyett Keegan azt a szellemes megoldást választotta, hogy időrendi sorrendben tér ki a hadjárat fontosabb mozzanataira, és mintegy ennek ürügyén bemutatja a haderőket is, melyek ezekben főszerephez jutottak. A Normandiáért vívott harc elvégre ízig-vérig többoldalú erőfeszítés volt - sőt, ha figyelembe vesszük, hogy Keegan külön tárgyalja az angol és skót ezredek ténykedését, továbbá a Waffen-SS nem alkotta a Wehrmacht részét, akkor tulajdonképpen nem hat, hanem nyolc hadseregről beszélhetünk. (Ha valaki ezen a ponton esetleg tanácstalanul pislog, a kedvéért hozzátesszük, hogy kanadai, továbbá amerikai alárendeltségben szabad francia, brit alárendeltségben pedig lengyel egységeket is bevetettek.) A szerző abbéli meggyőződése köszön ebben vissza, hogy végső soron minden hadsereg "leképezi" azt a társadalmat, amely kiállította azt - éppen ezért kínáltak számára ideális példát a normandiai harcok, melyek a nemzeti karakter több jellegzetes megnyilvánulását produkálták.
Mint Keegan is említi, a repülőgépek armadáján szállított ejtőernyős csapatok tömeges bevetése pl. a hadviselés annyira kockázatos formája volt, hogy amint technológiailag kivitelezhetővé vált, szinte azonnal el is avult, mégsem okoz különösebb meglepetést, hogy a közismerten magabiztos amerikaiak éppen ezt választották a partraszállás nyitányának (a ledobott hat ezredből egy zászlóalj ért földet és vette fel a harcot a terveknek megfelelően). A nagy lelkesedéssel harcba induló 1. lengyel páncéloshadosztály két ezrede éppen a Falaise és Argentan térségében katlanba kényszerített német hadosztályok szétverésének utolsó szakaszában szakadt el a szövetséges alakulatoktól és került reménytelennek tűnő helyzetbe, melyből csak minden erejük megfeszítésével és jelentős veszteséggel tudtak kiszabadulni, amely a lengyel mártíromság számos történelmi példáját ismerve sajnos jellemző fordulatnak nevezhető. Hasonló nekibuzdulással, továbbá a megfontoltságot és felderítést mellőzve támadtak korábban a Caen bekerítésére vállalkozó 15. skót hadosztály gyalogos- és páncélosegységei, bizonyítva azt, hogy az angolokhoz viszonyítva egy militarista közegből érkeztek, ahol a katonáskodás mindig nagy presztízzsel járt.
A Wehrmacht ebben a tekintetben "kakukktojás", hiszen értelemszerűen a hadjárat minden szakaszában központi szerepet játszott, Keegan ezért jobb híján a rastenburgi Führer-főhadiszálláson 1944. július 20-án elkövetett merényletet emelte ki, mint olyan mozzanatot, melynek egyrészt volt köze a harcokhoz is (a partraszállás aggasztó híre arra késztette az összeesküvőket, hogy felgyorsítsák az előkészületeket), és amely a következményeivel együtt sokat elmondott az ellentétek kiéleződéséről Hitler és tábornokai ill. a hadsereg szervezeti önállóságra való igénye és a nemzetiszocialista állam totális hatalmi törekvései között. A Birodalom háborús helyzete ezzel tovább súlyosbodott, és mint azt a kötet is részletezi, a nyugaton és keleten egyidőben elszenvedett hatalmas vereségek folytán - Normandiában 27, az ezzel egyidőben belorusz területen lezajlott szovjet Bagratyion-hadművelet során 28 német hadosztály semmisült meg - még azon a nyáron megadásra kényszerül, ha a német katonák nem folytatják a harcot kivételes szakmai hatékonysággal a végsőkig, az általuk kiszolgált államgépezet pedig közben nem mozgósítja az utolsó fellelhető tartalékokat is rögeszmés eltökéltséggel. A többségük mindettől "csak" annyi eredményt remélt és remélhetett, hogy az általuk tartott arcvonal mögött még több menekülő német civil hagyhatja el nyugati irányban a majdani szovjet megszállási zónát.
A könyv így összességében nyolc fejezetre tagolódik, de az elsőt és az utolsót inkább a politikatudományi, semmint a hadtörténeti érdeklődésűek figyelmébe ajánljuk. Ezekből meg lehet tudni, milyen nagypolitikai kompromisszumok sora tette egyáltalán lehetővé a Hűbérúr (Overlord) fedőnevű művelet kidolgozását és 1944 júniusi időzítését, továbbá hogy kalandregénybe illő háttéralkuk ágyaztak meg a Patton vezette 3. amerikai hadsereghez csatolt 2. francia páncéloshadosztály bevonulásának Párizsba - a normandiai harcok lezárulásával egyidőben, és felrúgva a szövetségesek korábbi terveit. A részletekbe nem mennénk bele, de azért említsük meg: utólag mintha nem kapna sok elismerést az, hogy a második front mielőbbi megnyitását együttesen sürgető amerikai és szovjet állásponttal szemben a józanabb britek képesek voltak érvényesíteni a nézetet, mely szerint a szövetségesek nyomasztó légi és haditengerészeti fölényét hatékonyan fel lehet használni észak-afrikai, majd olaszországi hadszínterek megnyitásával az ellenséges erők szétaprózására és lekötésére, megfizettetve a németekkel az 1941-es túlterjeszkedésük árát egy elhúzódó anyagháborúban, melyben csak ők veszíthettek. Az epilógusban nem meglepő módon a hosszú távú hatásokról esik szó, melyeket a németek normandiai veresége gyakorolt a nyugati front későbbi eseményeire.
Utószó helyett érdemes még kitérni arra, milyek okokból lehetett egyáltalán a normandiai hadjárat efféle történészi vizsgálódás tárgya - ez ugyanis egyáltalán nem magától értetődő. Először is tény, hogy mindkét oldalon voltak példák a hadifoglyok megölésére - a 12. SS-páncéloshadosztály különösen aktív volt ezen a téren -, mindazonáltal a bevetett alakulatok a harcok folyamán többnyire betartották a hadijog írott és a katonai tisztesség íratlan szabályait. És mivel ez általánosságban igaz volt a nyugat-európai hadszíntérre, a szembenálló felek között nem alakult ki a kölcsönös sérelmekből táplálkozó tartós ellenszenv. A történtek higgadt elemzésének így nem volt sem aktuálpolitikai indíttatású, sem másmilyen akadálya - a mai napig érvényesülő markáns különbség ez az általános barbarizmus által fémjelzett keleti front örökségéhez képest.
A másik ok - első hallásra furcsa módon - földrajzi természetű. A szövetséges tervezők számára Normandia rémálomba illő terep volt a maga erdőfoltokkal és gyümölcsösökkel borított, dűlőutak és sövények szabdalta dimbes-dombos tájaival, a masszív kőépületekből álló, sűrűn elhelyezkedő falvaival, melyek mind a védőknek kedveztek. Amikor viszont a hatvanas-hetvenes években a NATO-vezérkar azzal a kihívással találta szemben magát, hogy az "előretolt védelem" jegyében koncepciót kellett kidolgoznia egy esetleges szovjet offenzíva feltartóztatására az NSZK területén, kiderült, hogy a normandiai hadjárat jelenti az egyetlen precedenst, melynek tanulságai kiindulópontként szolgálhatnak. Egy újabb világháború esetén ugyanis - a szerepek bizarr felcserélésével - a NATO erői hasonló terepen és körülmények között kényszerültek volna harcra, mint annak idején a Normandia védelmével megbízott német B Hadseregcsoport. A felismerést tettek követték, előásták az ott bevetett egységek hadműveleti naplóit, katonai szaklapok megbízásából elemző "turisták" tűntek fel sorra Normandiában, az addigra többnyire feledésbe merült veteránok pedig csodálkozva tapasztalták, hogy háborús anekdotáikra egy teljesen új nemzedék kíváncsi. Keegan könyve az érdeklődésnek eme új hullámát pedig ügyesen, ugyanakkor színvonalasan lovagolta meg.
Utolsó kommentek