A harmadik nankingi múzeum, melyet blogunkon tárgyalunk, nem hadimúzeum, ugyanakkor a második japán-kínai háborúhoz (1937-45) szorosan köthető eseménysort tárgyal. Egyfelől a múzeumnak kevés a közvetlen hadi vonatkozása, hisz az akkori kínai fővárosért 1937-ben rövid ideig folytak harcok. Másfelől viszont a japán hadsereg által a város lakóin végrehajtott módszeres mészárlás a modern kínai történelem egyik legnagyobb traumája, a nemzeti megaláztatás egyik szimbóluma és a japán-kínai kapcsolatok be nem hegedt sebe. A mészárlás ténye, annak japán hivatalos források általi maszatolása az elmúlt évtizedekben a japán-kínai kapcsolatokat folyamatosan megterheli, és a két ország közötti konfliktusok során újra és újra felszínre kerül. A kínai közgondolkodásban Nanking meggyalázásaként ismert, szinte napra pontosan 75 évvel ezelőtt véget ért borzalmakat bemutató múzeum megrázó kiállítás, síremlék, emlékmű és tisztelgés is egyben a hat-nyolc hét alatt meggyilkolt, 300 ezer főre tehető áldozat előtt.

A nankingi mészárlás (1937. december 13.-1938. február eleje)  

Az 1931-ben, Mandzsúria elfoglalásával induló kínai szárazföldi japán expanzió sokkolta a kommunistákkal polgárháborúba bonyolódó nacionalista kínai elitet, ugyanakkor Csang Kaj-sek sokat kritizált stratégiája szerint először saját hátországban kell rendet tenni, mielőtt a japánok ellen lehetne fordulni. A generalisszimusz 1935-re ugyan szétverte a kommunisták fő erőit, ugyanakkor nem tudta kellően stabilizálni a Kuomintang (KMT) hatalmát az egész ország felett és a japán fenyegetés értékelése miatti különbségek 1936-ra már a KMT-n belül is komoly feszültséghez vezettek. A japánok a KMT belső konfliktusait látva elérkezettnek látták az időt a kínai szárazföldi benyomuláshoz. Egy 1937. júliusi, Peking melletti incidenst ürügyül felhasználva augusztus elején a Japán Császári Hadsereg ostrom alá vette Sanghajt, azonban meglepetésükre a KMT Kínai Nemzeti Forradalmi Hadserege nem várt erejű ellenállásába ütközött. A közel három hónapig tartó harcok során a japánok legalább 70 ezer, a kínaiak 250 ezer fős veszteséget szenvedtek el. A Japán Császári Haditengerészet beavatkozása és a Jiangsu tartományban partraszálló erők végül legyűrték az ellenállást és a japánok november végére bevették a várost. 

Hogy szétszórt csapatait rendezze, Csang Kaj-sek fő erőivel Kína belső területeire vonult vissza, gyakorlatilag feladva a fővárost, Nankingot, noha a főváros parancsnokát, Tang Shengzhi tábornokot a végsőkig kitartó ellenállásra utasította. Bár Nankingban közel 100 ezer fős hadsereg maradt hátra, annak jelentős része képzetlen újoncokból állt, akik jobbára demoralizálódtak a sanghaji vereségből visszaözönlő, civileket (főleg civil ruhájukért, hogy a japánok elől elvegyülhessenek a tömegben) fosztogató KMT egységek miatt. A főváros végül alig egyhétnyi harc után, 1937. december 13-án a japánok kezére került. A nem várt erejű sanghaji kínai ellenállás a japánokat bosszúra, a kínai ellenállás megtörésére sarkallta. Már 1937 augusztusában a japán hadsereg javaslatára Hirohito császár kiadott egy utasítást, melyben a kínai hadifoglyokat kivonták a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi egyezmények alól. Nanking bevétele után pedig a Sanghaji Expedíciós erők élére frissen kinevezett Jaszuhiko Aszaka herceg, altábornagy, a császári család tagja (talán hadsegédje, Csó Iszaku alezredes sugallatára) olyan parancsot adott ki, mely a fogvatartottak meggyilkolására hívott fel. A japán Középső Hadsereg parancsnoka, elvben Aszaka felettese, Macui Ivane tábornok a mészárlás kezdete idején érkezett a városba, és bár helytelenítette azt (és miatta később bűntudat is gyötörte), ellene nem tett semmit.

A Nanking bevételét követő hat-nyolc hétben a sanghaji harcokban kifárasztott, a rablást és nőket addig nélkülöző japán katonák gyakorlatilag kontroll nélkül garázdálkodhattak a városban. Először módszeresen összegyűjtötték a fogságba esett kínai katonákat, majd nagy részüket a Jangcéhoz vitték és velük ásatott tömegsírokba vagy a folyóba lőtték, összesen körülbelül 50 ezer embert. A városban élő civileket sem kímélték, nemtől, életkortól és társadalmi hovatartozástól függetlenül, az egyes katonák egyedi szadizmusától függően tömegével gyűjtötték be, kínozták meg és/vagy ölték meg, a nőket (és sokszor a gyerekeket is) megerőszakolták. A golyó, a szuronnyal ledöfés vagy a lefejezés még a kegyesebb halálnemek közé tartozott, sokakat vízbe fojtottak, kibeleztek, élve eltemettek vagy elégettek, megcsonkítottak stb. Az egyik leghírhedtebb momentum az egyes tisztek körében dívó gyilkolási verseny volt, az egyik "legsikeresebb" párosról még újságcikk (balra) is készült, melyen a két tiszt már egyenként 100 fölött járó megölt áldozattal büszkélkedik. 

A városban maradt kéttucatnyi külföldi által a helyi Siemens-üzem területén még a japán bevonulás előtt kialakított nemzetközi Biztonsági Zónába kb. 200 ezer lakos menekült, ők jobbára ennek köszönhetik túlélésüket. A zónát vezető, diplomatákból, misszonáriusokból és orvosokból álló 15 tagú bizottság, melynek elnöke a német John Rabe, a helyi Siemens vezetője és a náci párt tagja volt, igyekezett a tagok honos országainak nemzetközi súlyára hivatkozva nyomást gyakorolni a japán parancsnokságra a vérengzés leállítására és rend helyreállítására, mindhiába. A sors fintora, hogy a zóna bejáratára függesztett, a Japánnal ekkorra már Antikomintern Paktumot kötött náci Németország zászlaja sok nankingi lakosnak épp a megmenekülést jelentette. A városban tartózkodó amerikai újságírók, F. Tillman Durdin és Archibald Steele híradásai az Egyesült Államokban is komoly visszhangot váltottak ki.

A kb. 300 ezer áldozatot (Nanking akkori lakosságának közel felét) követelő mészárlásnak végül a nemzetközi tiltakozás, illetve a japánok által meghódított kínai területek stabilizációjának céljából Nankingban felállított kollaboráns kormány megalakulása vetett véget 1938. február első napjaiban. A városban állomásozó japán erők mindkét parancsnokát, Macui tábornokot és Aszaka herceget is hazarendelték, előbbit nyugdíjazták, utóbbi a Legfelsőbb Katonai Tanácsba került. 

A második világháborús japán vereség után megalakult Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék a nankingi mészárlást is tárgyalta. A törvényszék szerint is legalább 200 ezer áldozat haláláért mindössze a passzív Macui tábornokot és Hirota Koki akkori japán külügyminisztert vonta felelősségre és marasztalták el: mindkettejüket halálra ítélték és 1948-ban Tokióban felakasztották. A harmadik magas rangú személy, akit a mészárlásért elítéltek, a kínai fogságba esett Tani Hiszao altábornagy, akit 1947-ben a nankingi Háborús Bűnök Törvényszéke talált bűnösnek. Tanit 1947-ben szintúgy halálra ítélték és agyonlőtték. Számos kritika érte viszont a felelősségre vonást, hogy Aszaka herceg és a császári család más tagjai MacArthur és Hirohito egyezsége nyomán mentesültek a felelősségre vonás alól, illetve hogy a mészárlás más, alacsonyabb rangú elkövetői sem feleltek bűneikért (igaz, többen már nem élték meg a háború végét, az altábornagyi rendfokozatig jutó Csó például az okinavai harcok végén öngyilkosságot követett el).

A Nankinggal kapcsolatos japán hozzáállás szintén elégedetlenséggel töltötte és tölti el Kínát a mai napig. A japán forrásokban vagy az egész esemény létét kérdőjelezik meg, vagy azt "nankngi incidensnek" relativizálva az áldozatok számát 20.000 fő közelébe teszik és vitatják a mészárlásról szóló bizonyítékokat. Egészen 1995-ig kellett várni arra, hogy a japán kormány bocsánatot kérjen a cselekményekért, ugyanakkor annak sem mértéke, sem módja nem volt kielégítő. Különösen annak fényében nem, hogy még a közelmúltban is számos alkalommal történtek a mészárlást relativizáló vagy tagadó hivatalos nyilatkozatok. Nanking japán testvérvárosa, Nagoja polgármestere például 2012-ben kérdőjelezte meg a mészárlás megtörténtét, a két város közötti kapcsolatok megszakadását idézve elő.  

A múzeum

A ma múzeumként szolgáló, Nanking belvárosának szélén lévő területen 6-8000 ember maradványait tárták fel az 1980-as években, majd a helyszínen 1985-ben emlékművet emeltek. 1995-ben fedett emlékhely és múzeum épült a kiásott maradványok fölé, majd 2002-ben alakították ki a komplexum végleges formáját, mely egy nyomasztó nyílt téri emlékhelyre, az áldozatok maradványai fölé épített emlékműre, egy félig földbe süllyesztett múzeumra, az áldozatoknak emléket állító szentélyre illetve a Béke Emlékművére tagolódik. A Nankingi Mészárlás Múzeuma és Emlékhelye mára az egyik legjelentősebb nankingi múzeum lett, látványos mementó a város japán megszállásának időszakáról. Az igencsak naturalista, Picasso Guernica című képe által ihletett emlékhely illetve a múzeumi tárlat angol, mandarin és japán nyelven kalauzolja végig a látogatókat.

A múzeum témájához illő sötét kiállítótermeiben elsősorban fényképek és tárgyi bizonyítékok sokaságával mutatja be a japánok által elkövetett embertelenségeket, külön-külön sarkot szentelve minden elkövetett bűntípusnak: a hadifoglyok Jangce folyóba lövésének, a nankingi lakosok nemtől, kortól függetlenül történt lefejezésének, kibelezésének, vízbe fojtásának, élve eltemetésének vagy elégetésének, megcsonkításának és megkínzásának, valamint a nők és gyerekek megerőszakolásának. A kiállítás korrekt módon megemlékezik a mészárlást akkor és azóta elítélő japánokról, ahogy a kínai lakosságot mentő külföldiekről, köztük az abban vezető szerepet játszó amerikai misszionáriusokról és újságírókról, brit diplomatákról és náci németekről is. A feltárt tömegsírokban a kiásott emberi maradványok nyíltan láthatóak, rövid igazságügyi orvosszakértői elemzésekkel. A kiállítás végén az áldozatok emlékére emelt szentély és a Béke Emlékműve, a háborúk befejezésére felszólító alkotás látható. A múzeum szerves része az Iris Chang kínai-amerikai újságírónőnek emelt emlékmű is, aki a Nanking Meggyalázása: A második világháború elfeledett Holocaustja című vitatott bestsellerével (1997) hívta fel a figyelmet a mészárlásra a nyugati világban, és aki a könyvet érintő kritikák, a személyét ért fenyegetések és a téma által kiváltott depresszió következtében öngyilkosságot követett el 2004-ben.

A cikkhez a korábbiakhoz képest sajnos kevés jó minőségű képet tudtam csatolni. Az ún. Aranyhéten történt látogatásom időzítése (amikor 700 millió kínai kel útra, hogy egyhetes szabadságát eltöltse, például múzeumokban) nem volt szerencsés a hatalmas látogatói tömeg miatt, az egyébként is sötét belső terekben a jobbára kinagyított fényképeken és kis méretű tárgyakon alapuló tárlat nehezen volt fotózható.

A bejárat után grandiózus térplasztikák teszik a múzeum témájához illően nyomottá a hangulatot.

A mészárlás nagyságrendjét, az áldozatok számát a világ számos nyelvén tudatják a látogatókkal

A külső tárlatrész is a pusztítás hangulatát árasztja, az apró kövekkel borított tér a koponyákat szimbolizálja

A Guernica hatása is érezhető

Az ismert áldozatok nevei egy sétányon olvashatók, családi lebontásban

A feltárt tömegsírok egyike fölé épült a komplexum. Az emberi maradványokat igazságügyi orvosszakértők vizsgálták át. A csontok melletti számozáshoz magyarázat tartozik a halálozás okáról: volt, akit lelőttek, leszúrtak vagy lefejeztek, másoknak a fejébe szöget vertek, illetve egyéb embertelen módon öltek meg.

A Nankinggal együttérző japánok virágai egy külön teremben kaptak helyet

Az áldozatok emlékére emelt szentély és örökmécses

A Béke Emlékműve

A múzeum épületének bejárata melletti torzó