Cikkünkben nankingi barangolásunk egy másik fontos állomását, a Tajping Mennyei Királyság Múzeumát mutatjuk be, mely a Csing-dinasztiát (1644-1912) megrengető, máig rengeteg egyetemes katonai és politikai tanulsággal szolgáló parasztfelkelést és az abból kifejlődő államot tárja a nyilvánosság elé. Az Európában kevéssé ismert, a magyar középiskolai tanagyagban is éppen csak megemlített tajping felkelés (1850-64) legalább 20 millió főre becsült okozott emberveszteségével a 19. század legvéresebb konfliktusa volt. Az egy fanatikus újkeresztény által alapított mozgalom a 19. század közepi Kína általános válságán felemelkedve elemi erejű kihívást intézett a tespedt, konzervativizmusba merevedett politikai-társadalmi rend ellen és bukását gyakorlatilag szinte kizárólag belső okoknak, a korrupciónak, hatalmi harcoknak és hitelessége elvesztésének köszönheti. Elsöprően gyors sikerének és hamar bekövetkező bukásának máig érvényes tanulságai annyira fontosnak találtattak, hogy a tárlat kiírása szerint a Kínai Kommunista Párt Központi Pártiskolájának hallgatói számára a múzeum alapvető fontosságú látnivaló.

/A cikkben szereplő személynevek vagy helyszínek leírásakor (amennyiben létezik) a magyar írásmódot, míg ahol nincs elterjedt magyar írásmód, a pinyin formát használjuk./

A tajping felkelés (1850-64) 

A 19. század közepére a legnagyobb kiterjedését elérő, a hosszú, jobbára békés 18. századi prosperitásába beletespedt Kína korábban nem látott méretű kihívásokkal találta szembe magát. A lenézett britektől elszenvedett ópiumháborús vereség (1840-42) rávilágított a korábban viszonylagos bezártságban élő mandzsu Csing császári rendszer gyenge pontjaira, elsősorban a merev konzervativizmusra. A kormányzat nem volt képes kezelni a kínai dinasztiák dinamikáját sem: a nyugodt, békés fejlődés idején megnövekedett népesség élelmiszer- és földigényével a merev, korrupcióba merülő rendszer nem tudott lépést tartani, a földéhes, növekvő létszámú parasztság pedig az 1840-es évek válságjelenségeinek sűrűsödésével és a természeti katasztrófákkal ellenérzéseinek adott hangot, és ez egyre inkább tömeges méreteket öltött.

Kezdetek (1850-53)

Az 1840-es években egy, a hivatalnoki vizsgán ötször megbukott, Guangxi tartománybeli hakka fanatikus újkeresztény, Hong Xiuquan (balra) a paraszti ellenérzéseket meglovagolva a 19. század legvéresebb konfliktusát idézte elő. Hong állítólagos látomásai és néhány misszionáriussal folytatott beszélgetése alapján egy sajátos, keresztény hatású, misztikus, egalitárius és puritán ideológiát állított szembe a konfuciánus értékekre támaszkodó, idegen mandzsuk uralta császári rendszerrel szemben. Hong magát isteni erővel felruházott tanítónak tartotta, aki a két évezredes konfuciánus kultúrára épülő mandzsu császári rendszert megdöntve és megsemmisítve hozza el Isten országát, a Nagy Béke Mennyei Királyságát (Taiping Tianguo), nemcsak Kínába, de az egész világra.

Hong tanításai szűkebb pátriájában, a déli hakka (egy, a korban hátrányos helyzetű han kínai kisebbség) közösségben hamar megértő fülekre találtak, híveinek növekvő száma viszont a helyi földesurak és hatóságok ellenlépéseit váltották ki. Az 1849-50-ben kisebb összecsapásokhoz vezető konfliktusok az 1850-es évek közepére parasztfelkeléssé terebélyesedtek. A vallási mozgalomnak indult parasztfelkelés több tíz, majd százezer támogatóra lelt először a hakka, majd a szélesebb körű, földéhes, katasztrófák sújtotta kínai parasztság körében. A fennálló, mandzsu dinasztia által uralt rend teljes tagadását és lerázását célzó mozgalom északi irányban is terjeszkedésnek indult és egyre nagyobb területeket ellenőrzött, így Hong kénytelen volt valamiféle igazgatási rendet is kialakítani, mely aztán a tajping állam alapja lett. Mivel a vallásos parasztmozgalom állandó harcban állt, struktúrája teokratikus-militarista jelleget öltött. A magát Mennyei Királlyá és Jézus testvérévé kikiáltó Hong öt "királyt", gyakorlatilag katonai vezetőt vett maga mellé, egy északit, egy délit, egy keletit egy nyugatit és egy "alkirályt". Mindemellett egy részletes hierarchikus társadalmi struktúrát vezetett be, hogy kormányzata döntéseit végrehajtassa, és hogy a hadszervezet gördülékenyen működjön.

Ideológia és program

A tajping ideológia és az abból következő politikai döntések Hong "látomásain" alapultak, melyek középpontjában a misztikus-puritán ideológia, a teokratikus, kommunalisztikus állam, a férfiak és nők egyenlősége álltak. Hong a teljes konfuciánus kultúrára épülő politikai-társadalmi rendet és szokásokat el kívánta törölni, így a tajpingok tiltották az idegen mandzsu dinasztiának való alávetést szimbolizáló copfos hajviseletet és a női lábak Kínában szinte általánosnak számító elkötését is (ami a hakkák körében viszont nem dívott). Egyenlőséget hirdettek férfiak és nők közt, ugyanakkor el is különítették őket egymástól. Államosították a földeket, tiltották a magánkereskedelmet és bármilyen, anyagi hasznot hajtó üzleti tevékenységet, ehelyett a Szun Jat-szent és Maot is megihlető kommunalisztikus államban, egyfajta újraelosztásban hittek. Hong emellett gyakorlatilag üldözött minden régi vallást, így a tajpingoknak számos buddhista, taoista szentély, illetve helyi vallásokhoz kötődő kulturális emlék esett áldozatul.

Hadszervezet

Hong és jobbkeze, a hadsereg parancsnoka, Yang Xiuqing hamar felismerték, hogy egy jól szervezett hadsereg nélkül a mozgalom halálra van ítélve. Yang éppen ezért olyan hadszervezetet hozott létre, mely nemcsak a tömeghadseregre helyezte a hangsúlyt, hanem a szervezettségre és a kiképzés fontosságára is. Az utolsó han kínai dinasztiához, a Mingekhez (1368-1644) és szimbolikájukhoz, hierarchiájukhoz vonzódó tajpingok effektíve sorozást vezettek be, hisz minden család egy férfit kellett, hogy delegáljon a hadseregbe (sőt, a korban egyedülálló módon női alakulatok is létrejöttek). Fontos szerepet játszott a harci tapasztalat; a tiszti, irányító pozíciókba a tapasztalt, a mozgalomban legrégebben részt vevő, Guangxi tartománybeli parasztfelkelők kerültek.

Mindemellett Yang-ék külön hangsúlyt helyeztek a fegyelemre, alaki képzésre és - amennyire lehetett - nyugati fegyverek korlátozott beszerzésére is. Végső soron azonban elmondható, hogy a tajpingok minimális tüzérségre és lovasságra, nem túl nagy mennyiségű modern kézifegyverre tudtak csak szert tenni, hadseregük alapjában véve gyalogos, lándzsákkal és kardokkal felszerelt tömegekből állt, melyek fegyelmezettségükkel és magasabb képzettségi színvonalukkal kerekedtek a császári csapatok fölé, ugyanakkor nem voltak kellően mobilisak. A tajpingok más kínai hadseregekhez hasonlóan jobban bíztak a gyalogos embertömeg és a zászlók erdejének elrettentő erejében, a 17. század elejének technikai színvonalát idéző elavult, pontatlan tűzfegyverek is inkább az ellenség elijesztését szolgálták.

A tajpingok totális háborút vívtak ellenfeleikkel, földjeiket felégették, az ellenálló parasztságot lemészárolták vagy túszul ejtették és besorozták, az ellenálló, majd bevett városok lakóit szintén kirabolták és lemészárolták (igaz, a Csing-csapatok hasonlóképp tettek). A Csing-dinasztia központi irányítást és rendszeres kiképzést nélkülöző, rosszul felszerelt és motiválatlan mandzsu-mongol többségű "Nyolc zászló" és han kínai többségű tartományi "Zöld zászlóaljak" hadseregeit sorra győzték le a felkelők. Hong és Yang 1853-ban bevette és a tajpingok fővárosává tette Nankingot, a leggazdagabbnak számító Liangjiang régió központját.

Csúcspont és a hanyatlás kezdete (1853-60)

A Nanking bevételével hatalma zenitjére érő mozgalom immáron életveszélyes fenyegetést jelentett a Pekingben székelő császárságra. A tajpingok ellenőrzésük alá vonták Kína leggazdagabb területeit: a Jangce-völgyét, Jiangxi, Anhui, Zhejiang, Hubei és Jiangsu tartományok nagy részét, ráadásul lezárták a Nagy Csatornát, komoly adóbevételektől fosztva meg a császári kormányzatot. Emellett Hongék sorra verték vissza a császári csapatok Nankingot célzó támadásait, sőt, 1854-55-ben az északra törő tajping seregek egészen Tiencsining nyomultak, bár Pekinget a hideg és a megnyúlt utánpótlási vonalak miatt fellépő éhínség miatt bevenni nem tudták. A mozgalom viszont a sikerek csúcsán egyúttal a válság jeleit is kezdte mutatni.

A Nanking bevétele után háremébe visszavonuló (ami ellenkezett a szigorúan puritán tajping ideológiával) és palotája építésével foglalatoskodó Hong ideológiai, majd hatalmi harcba keveredett egyre befolyásosabbá váló "keleti királyával", a tajping hadsereget megszervező Yang Xiuqing-gel, aki ellenezte a konfucianizmus teljes megsemmisítését és saját "látomásaival" egyre inkább átvette Hong helyét. 1856-ban Hong Wei Changhui "északi király" segítségével meggyilkoltatta Yangot és 20.000 katonáját, a hatalmat átvenni akaró Wei-t pedig Shi Dakai "alkirály" segítségével likvidáltatta. Az egyre inkább gyanakvó Hong egy évre rá Shi Dakai-jal is szembekerült, utóbbi viszont még idejében kivált a mozgalomból, több százezer támogatójával elhagyta Nankingot és nyugatra, Szecsuán tartományba vonult (hogy aztán ott 1863-ra őket is felmorzsolják a császári erők), jelentősen meggyengítve a tajping fegyveres erőket.   

Külkapcsolatok

A tajpingok a Jangce-völgy tartós ellenőrzésével hamar a nyugati érdekeltségek ütközőpontjába kerültek. Bár Hongék eredetileg többé-kevésbé semlegesen viszonyultak a nyugati hatalmakhoz, elutasították azok kereskedelmi előjogait. Mindemellett a pekingi kormányhoz hasonlóan a tajpingok is elvetették azt, hogy egyenlő tárgyalópartnerként tekintsenek a britekre, franciákra vagy az amerikaiakra, akik pedig épp 1842 óta kiharcolt kereskedelmi előjogaik fenntartását várták tőlük.

A nyugati hatalmak (elsősorban a britek) szintén eleinte semleges álláspontot foglaltak el a tajping-kérdésben: igaz, a katolikus franciákat irritálta Hong újkeresztény ideológiája, míg a távol-keleti expanzióba kezdő oroszok inkább a befolyásolhatónak tartott gyenge, viszonylag közeli pekingi kormányt preferálták tárgyalópartnerként, mint a déli, kiszámíthatatlannak tartott és fanatikus tajpingokat. Noha London már 1853-ban mérlegelte egy, a császári udvar oldalán való beavatkozás eshetőségét, az intervenció megkívánt mértékének költségei, illetve a brit és a francia kormány a Csing-dinasztiával 1857-re ismét kiéleződő feszültségei levették a napirendről a kérdést. A britek és franciák végül 1858-60 között ismét háborúba kerültek a császári Kínával és ismét gyors győzelmet arattak. E tény a tajping vezetést 1860 körül a nyugattal való viszony normalizálása felé mozdította el.

Ekkorra azonban már mind a britek, mind a franciák úgy ítélték meg, hogy az ismételten legyőzött és a tiencsini szerződés aláírására kényszerített Csing-dinasztia könnyebben engedményekre kényszeríthető, mint a fanatikusok gyülekezeteként ismert, belső harcoktól terhelt mozgalom, így mind London, mind Párizs a császári kormány rendcsinálási törekvései mögé állt. Az utolsó csepp a pohárban a tajpingok kissé nehezen értelmezhető, 1860-as Sanghaj elleni támadása volt. A Kanton mellett legfontosabb nyugati kereskedelmi központnak számító város ellen a tajpingok azért indítottak támadást, hogy onnan a Csing-hadsereget kifüstöljék, és bár a nyugati érdekeltségeknek sértetlenséget ígértek (és a nyugatiakra a parancs szerint semmi szín alatt nem támadhattak), ismerve a tajpingok totális háborús felfogását, a britek és franciák a városban lévő császári erőkkel közösen fegyverrel védték meg Sanghajt és egy 30 mérföldes biztonsági zónát húztak a település köré. 1861 végére végül a brit és francia kormány a Csing-dinasztia korlátozott fegyveres támogatása mellett tette le a voksát.

A hanyatlás okai és a Hunani Hadsereg

A több tízmillióssá váló, Dél- és Közép-Kína jelentős részét lángba borító tajping mozgalom végül fegyelmezett, meglehetősen jól szervezett paraszthadserege ellenére 1860 után több okból kifolyólag is visszaszorult. Hitelességét Hong és társai belső hatalmi harcai, hipokrita életvitele, a korrupció és a kínai értékek teljes tagadása morzsolták szét, fegyveres erejét pedig felőrölték a Peking és Sanghaj elleni sikertelen támadások, a belső harcok és a Csing-dinasztia végül európai hatalmak által is megtámogatott ellentámadása.

A tajping lázadás már az 1850-es évek közepén egyes földesurakat birtokaik védelmére ösztönzött. A Hunan tartománybeli Zeng Guofang már 1854-ben más helyi földesurakkal együtt saját, helyi zsoldoshadsereg fölállítását kezdeményezte. A Zeng által végül megalapított Hunani (Xiang) Hadsereg katonái a Csing-csapatoknál magasabb fizetséget és alaposabb kiképzést kaptak. Bár Zeng serege 1855-ben még vereséget szenvedett a tajpingoktól a hukoui ütközetben, végső soron sikerrel védte meg Hunan tartományt az oda betörő tajping erőktől. Zeng hadseregét felajánlotta a Csing-diasztiának a rendcsinálásban való részvételre, amit a vereségekbe belefáradt pekingi kormányzat el is fogadott. Az új toborzási rendszerű, a kínai átlagnál jobban kiképzett és fizetett Hunani Hadsereg hamarosan a tajpingok egyenértékű ellenfele lett.

Külföldi beavatkozás és hanyatlás (1860-62)

A tajping felkelés vonzotta a külföldi kalandorokat is. Bár a tajpingok gyümölcsöző kapcsolatokat ápoltak a sanghaji amerikai fegyverkereskedőkkel, és seregükben lehetett nyugati zsoldosokat is találni, a külföldiek döntő többsége viszont sanghaji lakosként mégis a város védelmében vett részt és felajánlotta szolgálatait a nyugati fegyverek iránt egyre inkább érdeklődő Csing-udvarnak. Az egyik ilyen kalandor, az amerikai Frederick Townsend Ward először sanghaji nyugati önkéntesekből toborzott védelmi erőt, majd 1861-ben megszerezte a pekingi kormány támogatását is egy nyugati kiképzésű és felszereltségű, európai tisztek által vezetett, de kínaiakból álló zsoldoshadsereg, az ún. Örökké Győzedelmes Hadsereg (EVA) megalakításához. Ward 5000 főre rúgó, nyugati fegyverekkel, elsősorban modern tüzérséggel és egyenruhával, valamint egy, 12 lapátkerekes gőzösből és többtucatnyi dzsunkából álló folyami flottillával felszerelt rohamcsapata az év végére kitüntette magát a harcokban. Rendkívül mozgékony, jól képzett és felszerelt egységeik komoly veszteséget okoztak a tajpingoknak.

Wardék példáján 1862-ben más hasonló, néhány ezer főt számláló zsoldosseregek alakultak, mint a ningpói brit parancsnok által életre hívott Örökké Védett Hadsereg (ESA) vagy a franciák által alapított Jiangsu-i Francia-Kínai Hadtest. Miután Ward 1862-ben elesett az egyik összecsapásban, a britek felismerték, hogy az EVA korlátozott beavatkozásuk eszköze lehet, így örömmel felkarolták azt. London pénzügyi és fegyveres támogatásáért cserébe új parancsnokot is adott az EVA-nak Charles Gordon őrnagy személyében (akit aztán a tajpingok elleni sikerei repítettek a világhírnév, Szudán kormányzói posztja és a mahdista lázadást leverni kívánó hadsereg parancsnoksága felé). Miután a britek 1862-től nyíltan támogatták az EVA-t, a franciák is létrehozták saját Örökké Győzedelmes Hadseregüket (ETA) érdekeik képviseletére. 

Bukás (1862-64)

1862-re a tajpingok mozgalma végleg hanyatló szakaszába ért. Bár 1860-ban még sikerült Nanking császári csapatok általi ostromát Hangcsou és Szucsou bevételével megakadályozni, viszont az újonnan megtámadott területek lakossága idegenkedve, sőt ellenérzéssel fogadta Hong ideológiáját, a sorozásnak ellenállt. A harcokban erodálódó emberanyagot a tajpingok gyerekek kiképzésével és fanatizálásával próbálták pótolni, kevés sikerrel. Hong, az 1856-oshoz hasonló incidensektől tartva, egyre inkább központosította az ellenőrzést a fegyveres erők felett, kevésbé kompetens családtagjait és baráti körének tagjait helyezve a kulcspozíciókba, ugyanakkor más, alkalmasabb vagy törekvőbb parasztvezetők ambícióit is ki kellett elégítenie, így a királyok száma ötről 100 fölé nőtt. A tajpingok emellett emberükre akadtak a Hunani Hadseregben és teljesen eszköztelenek voltak az EVA és klónjai mobilitásával és modern fegyvereivel, elsősorban tüzérségével szemben. 

1864-ben a Zeng Guofang vezette, új rendszer szerint, helyi előkelők pénzén toborzott Hunani Hadsereg és a Gordon őrnagy vezette, nyugati kiképzésű EVA visszaszorították a tajpingokat keletre. Zeng 1864 nyarán végül bevette Nankingot, a két hónappal korábban öngyilkosságot elkövetett Hong palotáját földig rombolták, véget vetve a legalább 20 millió halálos áldozatot követelő, több mint 600 lerombolt és kifosztott várost eredményező felkelésnek.

A múzeum

A múzeumnak helyet adó Zhang-kert korábban a Ming-dinasztia alapítójáé, Hongwu császáré (1368-98) volt, majd Csien Lung császár (1735-96) testvéréé lett, melybe Nanking tajpingok általi 1853-as bevétele után a "keleti király" és a hadsereg parancsnoka, Yang Xiuqing költözött be. Yang 1856-os meggyilkolása után más tajping vezetők, majd a lázadás leverése után ismét Csing-hercegek szálláshelyéül szolgált a komplexum, melyben az 1980-as években alakították ki a jelenleg látható múzeumot. A viszonylag kis területen elhelyezkedő tárlat a tajping ideológia részletes, eredeti dokumentumokkal tűzdelt bemutatása után a militarista mozgalom katonai aspektusára helyezi a hangsúlyt. A hadseregről szóló résznél bemutatják a fegyvereket, a viseleteket és a taktikát is. Külön tárlatrészt szenteltek a külföldi beavatkozásnak és a mozgalom belső hatalmi harcainak is. A múzeum megemlékezik a tajping mozgalom gazdasági és kulturális aspektusairól is. A tárlat a tajping mozgalmat értékelő Marx, Szun Jat-szen és Mao Ce-tung megjegyzéseivel zárul.

A tárlat kétnyelvű kiírásainak megfogalmazása (a korábbi cikkünkben tárgyalt nankingi Elnöki Palotával szemben) erősen őrzi magán a hivatalos állami ideológiát, és nyugati szemmel néha nehéz napirendre térni az erősen érzelmek fűtötte, helyenként már-már nacionalista felhangú szövegezés fölött. Miközben a tárlat általános üzenete az, hogy hogyan ne szúrjunk el egy, a végső sikere küszöbén álló mozgalmat/felkelést/államot, mégis a tajping felkelésről zárszóban (a tárlaton is bemutatott hibák ellenére is) kizárólag pozitívan emlékeznek meg. A mozgalmat úgy mutatják be, mint egy, az idegen betolakodók (mandzsu és európai) elleni hazafias, progresszív mozgalmat. A tárlat a tajpingokkal kapcsolatban a hazafiasságot, a nemzeti méltóság védelmét, az elvhűséget (?!), az éberséget és a kezdeményezőkészséget húzzák alá, miközben az európaiakat gonosz hódítókként, a mandzsu Csing-dinasztiát és a közeli Elnöki Palotában egyébként tisztelettel említett Zeng Guofangot pedig egyenesen árulókként aposztrofálják (utóbbinak felróják azt is, hogy a Hunani Hadsereg példát és utat adott a hadurak korának is). A tárlat emellett külön táblázatba foglalva tartja számon a tajpingok által megölt külföldi katonákat és dicsekszik el az adatokkal.   

A tárlat képei

Hong Xiuquan: "Óda a világ megmentéséről szóló doktrínához"

A fegyverek a tajping felkelés kezdetéről (1850-51 k.): fonott pajzs, nyereg és sisak  

Nanking tajpingok általi bevétele, 1853 márciusa

Yang Xiuqing "keleti király" a nők és férfiak elkülönítéséről szóló rendelete.

Hong Xiuquan Mennyei Király, a tajping felkelés vezetőjének öltözete, illetve az ő és fiának jádéból készült nagypecsétje

A tajpingok imáinak címzettjei: Isten, Jézus és a Mennyei Király

A Peking védelmének tervét ábrázoló térkép

Tajping kézifegyverek

A tajping seregek zászlóinak rendje

A tajping katonák fából készült azonosítótáblái

Tajping tüzérségi és gyalogsági fegyverek

A tajping harcosok egyenmellénye és tegeze

A tajping seregek csatákban felvett alakzatai

A tajpingok táborépítési tervrajzai

Sanghaj tajpingok általi második sikertelen ostroma (1862)

A Sanghajt védő brit csapatok egyenruhája (a britek ezekben az években még Új-Zélandon viseltek kék egyenruhát)

Frederick Townsend Ward, az EVA alapítójának sírköve

A tajpingokkal egyidőben zajló Csing-ellenes felkelések térképe

Marx, Szun Jat-szen és Mao tajpingokkal kapcsolatos nézetei

Összefoglalás

A Tajping Mennyei Királyság Múzeuma dokumentumokkal és tárgyakkal szemléletesen mutatja be a felkelést, mely talán legkomolyabb kihívást intézte a Csing-dinasztia ellen. A parasztfelkelésből állammá váló tajping mozgalom azonban nem volt képes stabilizálni önmagát, fegyelmezett és győzelmes seregei ellenére viszonylag gyors bukás lett a veszte. Vezetői korrupcióba és nepotizmusba süllyedve, valamint hatalmi harcokba bonyolódva vesztették el hitelességüket, radikális, minden addigi kulturális értéket tagadó és romboló ideológiájuk pedig egyre inkább ellenérzéseket szült, végül a külpolitikai realitások figyelembevételének hiánya végleg lezárta a siker útját. A kiállítás ezekről a problémákról mind szót ejt, ugyanakkor azért, hogy a politikai kánonba a mozgalom beleférjen, a hibák elemzését erősen elfogult, ideologikus összefoglaló követi, mely a tajpingok progresszivitásának hangoztatása mellett annak külföldi-ellenességét és patriotizmusát emeli ki, annak ellenére, hogy a tajpingok célja elsősorban nem Kína gyarmatosítóktól való megszabadítása volt.

A tajpingok kudarcának okaiból levonható, a tárlat által is sugallt néhány átfogó tanulság:
1. Ne szűkítsd le túlságosan a társadalmi támogatottságodat puszta radikális ideológiai okok miatt.
2. Ne veszítsd el a hitelességedet korrupció, terjesztett ideáiddal ellentétes életmódod, hatalmaskodás és nepotizmus miatt.
3. Ne szálljon a fejedbe a dicsőség.
4. Ne játszd el legjobb tisztjeid bizalmát hatalmad féltése miatt.
5. Vedd figyelembe a külpolitikai realitásokat, szerezz külföldi támogatókat is.