A béketábor ogadeni győzelme után a SzU és Kuba természetesen igyekeztek elterelni a figyelmet a háború megelőzésére tett diplomáciai húzásaik csúfos kudarcáról azzal, hogy a történtekért minden felelősséget a Szomáliát magukhoz édesgető arab olajmonarchiákra és azok nyugati cinkosaira toltak, ám ez a borítékolható hozzáállás sem akadályozta meg, hogy külpolitikailag még jobban el ne szigetelődjenek az afrikai eseményekbe való otromba beavatkozásuk következtében.

Azt persze könnyen indokolni lehetett a nemzetközi jog alapján, hiszen a segítség egy katonai agressziót elszenvedett szuverén államnak érkezett, abban pedig deklaráltan egyetértettek az afrikai országok (is), hogy megengedhetetlen a gyarmati időkben meghúzott államhatárok erőszakos módosítása. Ám még a SzU iránt jóindulattal viseltető harmadik világbeli vezetők is tisztában voltak vele, hogy Barre vezérőrnagy és Mengisztu alezredes egyformán elvtelen, gátlástalan, törtető opportunisták, így ha egy külső hatalom előbb az egyik, aztán egy hirtelen váltással a másik hóna alá nyúl, az semmiképp nem a következetes politizálás vagy a bölcsesség jele.

Bakugrás helyett baklövés

A Carter-kormány pedig természetesen jó ürügyet kapott arra, hogy lényegesen kisebb lelkesedéssel folytassa a szovjetekkel a nyögvenyelős kétoldalú együttműködést, főleg a hadászati atomfegyverek korlátozását (SALT) célzó tárgyalásokat, melyek az Egyesült Államokban egyébként sem voltak valami népszerűek. Persze a SALT-nak annyi köze volt a szovjet teherszállító légiflotta képességeihez és céljához, Etiópiához vagy akár egész Afrikához, mint tehénnek a harangöntéshez, de ilyen apróságokon senki nem akadt fenn, mivel a SzU ellen tetszőleges "érvekkel" folytatott hangulatkeltéshez termékeny és alaposan trágyázott táptalaj állt rendelkezésre.

A szovjet légihíd puszta mérete is megdöbbentett sok nyugati embert, akik sosem gondolták volna, hogy a "rakétákkal rendelkező Felső-Volta" vodkamámorban fetrengő, toprongyos lakói meg tudnak szervezni egy ennyire összetett és grandiózus műveletet. A szovjet légiszállító kapacitás jelentős kibővítését, amely azt lehetővé tette, a NATO-országokban valamiféle fondorlatos támadó szándék bizonyítékának tekintették - különösen azok a megmondóemberek és egyéb médiamunkások, akik szüntelenül az erélyesebb külpolitikáért és magasabb hadikiadásokért verték az asztalt. A felkorbácsolt félelmek is valószínűleg szerepet játszottak abban, hogy Washington nyomására a NATO 1978-ban a katonai kiadások folyamatos emeléséről határozott. Az ogadeni háború is szította tehát a fegyverkezési versenyt, amely a SzU számára egyre kedvezőtlenebb feltételek mellett folytatódott a technológiai lemaradás miatt.

Amilyen aprólékosan megtervezett és csont nélkül végrehajtott művelet volt tehát katonai szempontból a SzU taskenti és georgijevszki támaszpontjait a népi Etiópiával összekötő légihíd, olyan felemásra sikeredtek a politikai eredményei még rövid távon is - és ez csak egy a párhuzamok közül, melyeket a nem sokkal később bekövetkezett afganisztáni invázió jóval ismertebb történetével vonni lehet. Mellesleg ha a beavatkozó államokat nézzük, jellemző módon még csak nem is a SzU fizette a legnagyobb politikai árat a háborúért, hanem az annak gyors lezárásáért arányosan a legtöbbet áldozó kis Kuba, elvégre papírforma szerint az el nem kötelezettek mozgalmát erősítette, így bizony kapott hideget is, meleget is, amiért a nemzeti szocialista Kondor-légió modern nemzetközi szocialista megfelelőjét küldte harcba a szovjet érdekek szolgai védelmezésére.

A korabeli politikai viszonyok között persze mindez egyáltalán nem volt meglepő. Az már nem ennyire egyértelmű, hogy a szovjet pártvezérek csak adták a hülyét, amikor a negatív politikai reakciók miatt háborogtak, vagy tényleg nem számoltak azzal, hogy esetleg ezekkel majd szembe kell nézniük. Kissé komikus ebbe belegondolni, de nem sok jel utal az előbbire, viszont annál több az utóbbira - bizony furcsa módokon torzulhat el az egyszerű ember elméje, ha már nagyon elkényelmesedett a hatalom csúcsán. De azért legyünk méltányosak: legalább ennyire komikusak az indítékok, melyeket az említett nyugati szakértők éles szemei felfedezni véltek a szovjet külpolitikai döntések mögött.

A legtöbb ilyen okos ember amerikai, kisebb részt brit származású volt - azaz hagyományosan tengeri nagyhatalmak lakója. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy Moszkva harmadik világbeli machinációit kivétel nélkül egy ördögi ravaszságú, jól átgondolt geopolitikai stratégia lépéseinek tekintették: a szovjetek fenyegetni akarják a Szuezi-csatornán áthaladó hajóforgalmat, haditengerészeti bázisokra vágynak az Atlanti-óceán déli partvidékén, katonai támaszpontok gyűrűjét akarják fonni a Perzsa-öböl köré, hogy aztán blokáddal zsarolhassák a dekadens Nyugatot, meg efféle sületlenségek. Ennek legkirívóbb példája az afganisztáni invázió volt, melyet követően a nyugati katonai szakértők izgatottan méricskélték, milyen gyorsan érhetik el a szovjet bombázók új luxuskivitelű afganisztáni támaszpontjaikról a szaúdi olajkutakat meg a Hormuzi-szorost.

A prózai valóság persze csak jóval később derült ki: stratégiai megfontolások vajmi kevés szerepet játszottak, sőt a katonai felsővezetés zöme ellenezte az egész akciót, de rájuk persze akkor sem hallgatott senki. A töketlenkedés, a helyi "szövetségesek" megbízhatatlansága, a belpolitikai viszonyokra vonatkozó ismeretek hiánya, a lehetséges presztízs- és pozícióvesztés miatti paranoia - ami az előbbiekhez hasonlóan a hibás (vagy kiszínezett) titkosszolgálati értesülésekből táplálkozott - együttes erővel taszították a kremli aggok házát abba a rettenetes kimenetelű kalandba.

Etiópia esetében hasonló volt a helyzet, sőt a két beavatkozás fő motívumai szinte teljes mértékben azonosak: mire a szovjet vezetők igazán felfogták, milyen ingatag is a helyi szekértolóik hatalmi pozíciója, az egyoldalúan katonai megoldást tekintették az egyetlen járható útnak; és amikor ráébredtek, hogy sok időt elpazaroltak a különböző opciók latolgatásával és az érdemi intézkedések halogatásával, egy gyors és döntő huszárvágással akartak úrrá lenni a helyzeten egy olyan országban, amiről igazság szerint keveset tudtak.

Vicc a Kádár-érából

Két szovjet katona beszélget valahol Etiópiában:
- Tudod, Szergej, azért mégiscsak jobb volt nekünk otthon Székesfehérváron.

Persze ettől függetlenül a nyugati szemlélők Etiópia esetében is azonnal felfedezték a szovjetek nyilvánvaló geopolitikai törekvéseit. A térképre tekintve megállapították, hogy mivel az ország két haditengerészeti támaszponttal is rendelkezik (Asszab, Masszava), a Kreml azokat felhasználva kívánja vörös tengerré változtatni a Vörös-tengert. Az már természetesen nem sok figyelmet kapott a muszkák terjeszkedésén szörnyülködő nyugati sajtóban, hogy az eritreai kormányellenes felkelők sikerei következtében ezeknek a szegényes kivitelezésű bázisoknak a puszta védelmét sem lehetett megfelelően biztosítani, nemhogy az összeköttetésüket az ország belső területeivel, másrészt az onnan nem messze fekvő Dél-Jemen jóval komolyabb támaszpontjait a szovjet haditengerészet váltakozó feltételekkel ugyan, de már évek óta nyugodtan használhatta.

Persze mindettől függetlenül tény, hogy az afganisztáni bevonulást legalább a tekintélyes hosszúságú szárazföldi határral meg lehetett indokolni, elvégre egy ország sem szereti, ha a szomszédságában polgárháború tombol. De ugyan milyen magyarázatot lehet felhozni az üveghegyeken is túl fekvő Etiópia esetében?

Afrika bűvöletében

Az etiópiai-szomáliai háborúra vonatkozó, kevés számú nyilvánosságra hozott orosz levéltári dokumentum tanúsága szerint a rétestésztaként nyúló, fegyverszünetekkel "befagyasztott" arab-izraeli konfliktus elrettentő példája lebegett a szovjet pártvezérek szeme előtt, amikor elhatározták, hogy gyorsan és határozottan pontot tesznek az ogadeni mizéria végére. Attól tartottak, hogy ellenkező esetben az etióp hadsereg felkészületlenségét kihasználva Barre fegyverszünetet köt, miközben csapatai még Ogadenben állomásoznak, majd az ENSZ BT színe elé viszi az ügyet, békefenntartók küldését és nagyhatalmi szerepvállalást sürgetve (erre utaló lépéseket később valóban tett). Ezzel pedig jó alkalmat kínálna újdonsült nyugati mecénásainak, hogy a válságkezelés meg a békefolyamat ürügyén ismét megvessék a lábukat Afrika szarván.

Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szovjetek elvből elzárkóztak a válsággóc tárgyalásos kezelése elől, elvégre a jóságos béketeremtő atya szerepét ők is nagyon szívesen eljátszották. Azonban ki lehetett következtetni, hogy egy etiópiai-szomáliai békefolyamatból őket jó eséllyel kihagynák - pl. azért, mert az arab-izraeli konfliktus esetében ugyanez történt. Ez Anvar Szadat egyiptomi elnök 1977. november 20-i izraeli látogatásával vált nyilvánvalóvá, és Barre pálfordulása mellett minden valószínűség szerint ez volt a döntő mozzanat, mondhatni a közmondásos utolsó csepp a pohárban, amely a szovjet vezetést a légihíd elrendelésére sarkallta.

De Etiópia nemcsak úgy kerülhetett volna vissza amerikai befolyás alá és fúrhatta volna ki ezzel a Szovjetuniót az esetleges béketárgyalásokról, hogy Szadat példáját követve Mengisztu merész külpolitikai irányváltást hajt végre, hanem abban az elméletinek egyáltalán nem nevezhető esetben is, ha külső segítség hiányában őt teszik felelőssé a rivális hatalmi csoportok és a feldühödött tömegek az elszenvedett vereségekért és kb. 300 ezer km2 anyaföld elvesztéséért. A Derg összetétele és vezetése addig már három alkalommal változott meg véres leszámolások révén - senki nem lepődött volna meg, ha egy negyedikre is sor kerül.

Ilyen külpolitikai megfontolások hiteles magyarázatot adnak a szovjet légiszállítás erőltetett ütemére, melyet Ogaden felszabadításának feladata pusztán katonai szempontból nem igazán indokolt. A szomáliai offenzíva már hetekkel az első teherszállító gép érkezése előtt elakadt, újabb sikerekre pedig esélye sem volt külföldi segítség nélkül. Csak idő kérdése volt, hogy a különösebb felhajtás nélkül azelőtt is érkező szovjet és kubai támogatás révén az etióp csapatok számbeli és minőségi fölénybe kerüljenek, ezzel eldöntve a háború kimenetelét. A hadianyagszállító légi armadával viszont a szovjetek ennél sokkal gyorsabban akartak eredményt produkálni, és ez sikerült is. Az addig állandóan katonai segítségért kilincselő Mengisztu megvédhette hatalmi pozícióját, Szomália pedig nem tett több kísérletet Ogaden lerohanására. Aki tehát hozzám hasonlóan örül annak, hogy az internetet nem mérgezik mindenfelé trollkodó etiópbarát és szomálibarát papagájkommandók, az szíveskedjen köszönetet mondani a hajdanvolt nagy Szovjetuniónak.

Mindez még nem ad választ a kérdésre, hogy a szovjetek voltaképpen miféle megfontolásból érdeklődtek Afrika szarva iránt, milyen előnyöket, sikereket reméltek ott. Erre választ csak a szovjet állami korabeli helyzete adhat. Az országot "ostromlott erőd"-pszichózisba kergető állampárt hagyományosan a külső és belső ellenséggel szembeni állandó harc kényszerű feladatával indokolta saját uralmát. Ez persze ilyen-olyan mértékben minden politikai rendszerre igaz, de az ő esetükben a demokratikus legitimáció teljes hiánya miatt fokozottan érvényesült. Ám a '70-es évekre a SzU lényegében normalizálta viszonyát a nyugati nagyhatalmakkal - azok még a szovjetcsatlós európai államok határait és politikai rendszereit is elismerték.

Ez persze számtalan előnnyel járt, főleg a gazdasági kapcsolatok terén, csakhogy a hagyományos külső ellenségkép így egyre kevésbé volt fenntartható. Közben az "önerős felhalmozás" sztálini módszerével elindított extenzív fejlődés tartalékai teljesen kimerültek, a birodalom gazdaságán a pangás uralkodott el, az 1968-as csehszlovákiai invázió pedig a reformokhoz fűződő utolsó illúziókat is szertefoszlatta. További sikereket tehát a párt jóformán csak a harmadik világban folytatott külpolitika, a "szocialista orientációjú" rendszerek "dicső" védelmezése terén tudott felmutatni. Aligha véletlen, hogy a nemzeti felszabadító mozgalmak támogatása a szovjet alkotmány célkitűzései közé is bekerült, az ogadeni háború idején pedig a szovjet propagandában kihangsúlyozódott a legfrissebb ellenségkép: a reakciós muszlim arab rezsimek, élükön Szaúd-Arábiával és mögöttük a nyugati imperializmus héjáival, mint a népek békéjét és szabadságát fenyegető új háborús gyújtogatók.         

Az elmebaj az, amikor eltérő eredményeket várva újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat. /Narcotics Anonymous/

Lényegében ez az elgondolás fejeződött ki a bakugrás koncepciójában is - csakhogy arról ekkoriban már egy hatosztályos pártapparatcsik is láthatta, hogy finoman fogalmazva súlyos nehézségekbe ütközik mindenütt. A korábban már említett egyiptomi katonai diktatúrát - és annak az orosz/szovjet hadművészet elsajátítására tett felemás és nem valami lelkes kísérleteit - pl. a SzU magyar fejjel elképzelhetetlen mennyiségű hadianyaggal, gazdasági segélyezéssel, sőt saját légvédelmi alakulataival támogatta, de mindez természetesen nem akadályozta meg Szadatot abban, hogy a zöldebb nyugati pázsit felé kacsingatva felmondja a barátsági szerződést, kidobassa a katonai tanácsadókat és még az Asszuáni-gát okozta természetpusztulást is a szovjetek nyakába varrja. Déli szomszédja, Szudán már korábban megszakította az együttműködést hasonló megfontolásokból; Indonéziában is jobboldali katonai puccs vetett véget a szovjetekkel való diszkrét haverkodásnak. Mulatságos módon a szovjetek még a Marokkói Királysággal is katonai együttműködést akartak folytatni, ugyanekkora sikerrel.

A magyarázat ott volt mindenkinek az orra előtt. Dekolonizáció ide vagy oda, a harmadik világ politikai rendszerei ezer gazdasági szállal kötődtek a nyugati kormányokhoz és pénzintézetekhez, és mivel az USA gazdasági potenciálja önmagában négy-ötszöröse volt a szovjetnek, a SzU akkor sem nagyon versenyezhetett volna ezzel a kapcsolatrendszerrel, ha Oroszhon végtelen rónaságain és erdeiben történetesen a legmagasabb színvonalú ipari civilizáció virágzik. (Nem virágzott.) A szovjet vezetők ezt vagy fel sem ismerték, vagy - ami valószínűbb - alárendelték a túlideologizált céloknak.

A harmadik világbeli politikai rendszerek valós belső viszonyainak semmibe vétele más formákban is megnyilvánult náluk. Rövidlátó módon a legkülönbözőbb országoknak nyújtottak gazdasági-katonai támogatást anélkül, hogy kiépítettek volna bármiféle hatalmi mechanizmust az átadott támogatás felhasználásának ellenőrzésére és irányítására - azt leszámítva, hogy mindig lehetett fenyegetőzni a segély leállításával -, az elenyésző befolyású helyi kommunista pártok titkosszolgálati segítése pedig inkább rontotta, mint javította a SzU helyi megítélését és mozgásterét. A szovjet külpolitika efféle hiányosságai majd Afganisztánban mutatkoztak meg igazán a maguk teljes mezítelenségében, de figyelmeztető jeleket már korábban látni lehetett. 

Összességében a szovjet pártvezetés önnön logikájának a foglya lett. A magának követelt globális vezető szerep következtében a megszerzett pozícióihoz a perspektívák hiánya dacára is ragaszkodott, az újabb harmadik világbeli játszmáktól a nyilvánvaló kudarcok sorozata sem tántorította el. Erre éppenséggel Etiópia szolgáltatott kiváló példát.

Két vezér

Az átlagember manapság már elszokott attól a gondolattól, hogy a háborús vereség egy ország teljes és maradandó pusztulásához is vezethet. Ám az ogadeni háború azokat a korokat idézte, amikor az ilyesmi rendszeresen bekövetkezett, mivel reális számítás szerint nem érhetett véget anélkül, hogy valamelyik fél államisága végzetes csapást szenvedjen el. Ha a szomáliai vezetés mérsékeltebb ambíciókat kitűzve katonai győzelmet arat, akkor Ogaden elvesztése és az ingatag addisz-abebai rezsim teljes megszégyenülése végső lökést ad az Etiópiát széttördelő folyamatoknak, és az ország ma alighanem akkor sem létezne már, ha a de facto valósággá vált Nagy-Szomáliát történetesen csapatvisszavonásra kényszerítik a nagyhatalmak.

Ehelyett Sziad Barre kalandor politikájával a felé megnyilvánuló kevés külföldi jóindulatot is eljátszotta, hadserege pedig a harcokban elvesztette állománya harmadát, nehézfegyverzete zömét és légiereje felét. A későbbiekben a Nyugat, Kína és az arab monarchiák felé nyújtotta markát, de szétvert hadait senki nem szervezte újjá teljes mértékben. Tekintélyét végérvényesen megtörte az ogadeni vereség, és mivel a szovjetek egyébként sem engedtek volna egy kígyót visszakúszni a mellükre, nem maradt más választása, mint kukába dobni a szocialista szólamokat és visszatérni a jó öreg módszerekhez, melyeket népe már a gyarmati korszakban megismerhetett. A potenciális fenyegetést jelentő hatalmi csoportok egymás elleni kijátszásával és egyre szélesebb körű terrorral igyekezett elodázni az elkerülhetetlent, de 1991-ben diktatúrája a szomáliai állammal együtt szállt a sírba, ő maga pedig kénytelen volt szégyenszemre külföldre menekülni. Végül 75 éves korában szívinfarktus végzett vele Nigériában.  

A nem kevésbé peches Etiópia ezzel szemben a Kreml csápjai között találta magát, ám ez a fejlemény a katonai helyzettől függetlenül is borítékolható volt. Mengisztu egy nyomorba és felfordulásba süllyedt, szétesőben lévő országot ideológiai indoklással akart egyben tartani, ha kell, a legszélsőségesebb hatalmi eszközökkel. Kétség nem fért hozzá, hogy a két "szuperhatalom" közül melyiket tekinti majd mentornak, követendő példának. Egyszemélyes uralmát bebetonozta az internacionalista segítség, a szovjetek pedig tudták, hogy újdonsült "testvérük" mögül vagy szégyenszemre, az ún. világközvélemény hangos röhejétől kísérve hátrálnak ki, vagy...sehogy. Az alezredes ezt ugyanúgy messzemenően kihasználta a saját céljaira, mint a háborúban fellángolt hazafias érzelmeket. A nemzet megmentőjének szerepében tetszelgett, noha a betolakodók visszaverésében vajmi kevés szerepet játszott. És mivel a lehetséges riválisait szép lassan mind egy szálig kiirtotta, lényegében azt csinált, amit akart.

Ezzel gyaníthatóan ő is tisztában volt, mert a szovjet politikai követelések nála rendszerint süket fülekre találtak - sokáig még arra sem vette a fáradságot, hogy a forma kedvéért legalább egy állampártot szervezzen -, alattvalóival pedig afrikai viszonylatban is kemény kézzel bánt. (Sokan egyébként tudni vélték róla, hogy valójában a nagy II. Menelik császár dédunokája - lehet tehát, hogy a politika iránti érzékét részben örökölte.) Az ogadeni győzelem után még 13 évig vezette, vagy inkább hajszolta országát éhínségeken, belháborúkon és terrorhullámokon - összesen kb. másfél-kétmillió holttesten - át, saját elmondása szerint a szocialista fejlődés útján. Mindenesetre a szovjetek az "ellensúlyképzés" terén sikerrel jártak - Szadattal ellentétben Mengisztu sosem dezertált a béketáborból. Ehelyett annak ballasztját gazdagította ugyanúgy, mint Angola vagy Mozambik, ahol a szovjet támogatással megszilárdított politikai rendszerek elhúzódó, semmiféle pozitív végjátékkal nem kecsegtető gerillaháborúkba bonyolódtak belső ellenségeikkel. Az etióp hadsereg Ogadenben úgy-ahogy rendet tudott csinálni, a rebellis Eritrea és Tigre lecsendesítése azonban már meghaladta a képességeit. Aztán a rendszer egyetlen valódi támaszát jelentő szovjet segélyezés, amely 1984-ig is több mint 4 milliárd dollárt tett ki, egy szép napon megszűnt. Ryszard Kapuscinski lengyel újságíró és kiváló Afrika-szakértő így számolt be a dicstelen végről:

Moszkva segítségével Mengisztu felállította Fekete-Afrika legerősebb hadseregét. 400 ezer katonából állt, voltak rakétái, vegyifegyverei...A parancsnokuk elmenekülésének hírére ez az állig felfegyverzett, hatalmas erő néhány óra alatt összeomlott...Mengisztu katonái hátrahagyták tankjaikat, rakétavetőiket, repülőgépeiket, páncélozott járműveiket és tüzérségi lövegeiket, és egyenként hazaindultak falvaikba és lakhelyeikre gyalog, öszvérháton vagy busszal. Ha valami véletlen folytán Etiópián autózunk keresztül, sok faluban és kisvárosban erős, egészséges fiatalembereket láthatunk az otthonuk küszöbén vagy szerény útszéli kocsmák székein üldögélni. Ők Mengisztu tábornok nagy hadseregének katonái, amelynek meg kellett volna hódítania Afrikát, de 1991 nyarán egyetlen nap alatt széthullott.

Néhány hónappal később az Etióp Népi Demokratikus Köztársaságot a világ első szocialista állama is követte a túlvilágra, Mengisztu pedig azóta is szabad emberként élvezi zimbabwei elvtársai vendégszeretetét. A nagy modernizációs-társadalomátformáló kísérlet ugyanúgy teljes csődöt mondott, mint a "demokratikus" Afganisztánban, igaz a történelmi örökség jóvoltából a területi szétesést ugyan nem, de államiságának pusztulását Etiópia azért elkerülte, és ma már az USA oldalán vesz részt az iszlamista terrorizmus elleni internacionalista küzdelemben.

És hogy miként lehetne összefoglalni az események lényegét? Ahogy a Szovjetunió washingtoni nagykövete, Anatolij Dobrinyin velősen, de igazságosan megmondta: 20 év elteltével már arra sem emlékezett senki, hogy a közbeszédben akkor marha fontosnak beállított, nyomorult kis harmadik világbeli konfliktusokban melyik nagyhatalom mit és miért is csinált tulajdonképpen.

Felhasznált irodalom:

Babos László: Az 1977-1978-as etióp-szomáli háború (Haditechnika 2006/4.)

Tom Cooper - Gianfranco Lanini: Ogaden War, 1977-1978 (link)

Gary D. Payton: The Soviet-Ethiopian Liaison (link)

James F. Rochlin: Cuban Intervention in Angola and Ethiopia, 1975-1980: The Question of Soviet Influence on Cuba (link)

Gebru Tareke: The Ethiopia-Somalia War of 1977 Revisited

Kenneth G. Weiss: The Soviet Involvement in the Ogaden War (link)

a Töriblog összefoglalója

...meg ami a négy posztban linkelve van. Aki bővebben és magyar nyelven akar Szomáliáról tájékozódni, annak ezt az olvasmányt ajánlom.