Az etióp katonai hírszerzést nem lepte meg különösebben, hogy 1977 elejére Etiópia és Szomália a háború szélére sodródott, hiszen Barre tábornok és elődei sosem csináltak titkot szándékukból az összes szomáli népcsoport egy nagy hazában való egyesítésére. Azzal már két évvel korábban reálisan számolt, hogy Szomália teljesen felkészült a támadásra, és első lépése a gerillaegységek tömeges kiképzése és bevetése lesz. Azt azonban nem látta, talán nem is láthatta előre, hogy Etiópia pozíciói mennyire és milyen gyorsan előnytelenné válnak. A hadsereg vezetőségében rendet vágó politikai tisztogatások, frakcióharcok mellett a keleti határok védelmét gyengítette az egységek részleges átcsoportosítása is az ország északi részére, ahol a vérben gázoló Derg uralma ellen fellázadt fegyveres csoportok Eritrea és Tigre növekvő hányadát tartották ellenőrzésük alatt. Természetesen ez sem kerülte el a szemfüles Barre figyelmét.

Mivel elég világossá vált, hogy a nemzetközi szocializmus ügye szempontjából Ogaden homokjában igen kellemetlen fejlemények érlelődnek, a gyorsan romló helyzet mielőbbi szanálása érdekében a szovjetek mellett egyetlen latin-amerikai kistestvérük, Kuba is aktivizálta magát, elvégre etnikai-kulturális értelemben mégiscsak több köze volt a fekete kontinenshez, másrészt a SzU-t leszámítva a béketáborban kb. egyedül ápolt szoros kapcsolatot mindkét érintett állammal.

A két proletárállam tisztségviselőiről el kell ismerni, hogy több kísérletet is tettek a háború megelőzésére, de sajnos ilyenkor sem tudtak felülemelkedni politikai beidegződéseiken, dogmatikus hozzáállásukon. 1977 tavaszán a szovjetek jóváhagyásával és a Közel-Kelet egyetlen szovjet típusú egypártrendszere, Dél-Jemen közreműködésével Castro találkozóra invitálta Barrét és Mengisztut, majd a békéltetés ambiciózus módját választva felvázolta nekik elképzelését a szövetségi állammá átszervezett Etiópiáról, melyben Ogaden és Eritrea autonómiát kapnak, és amely egy Szomáliát, a függetlenedő Dzsibutit és a két Jement tömörítő szocialista konföderációhoz csatlakozik.

Később a szovjetek is előadták a javaslatot, kiegészítve azt az etióp-szomáli föderáció ötletével. A 20. század sok idióta elképzelést produkált különböző államok egyesítéséről, de ezek valószínűleg elviszik a pálmát. Ami a dácsa teraszán vodkázva logikus és minden résztvevő számára elfogadható megoldásnak tűnt, arról a külvilágban csak a vak nem látta, hogy a konfliktus feloldása helyett a szovjet érdekeltségek védelmére szolgáló üres trükk, ráadásul teljesen figyelmen kívül hagyja az érintett országok minden létező tekintetben fennálló különbözőségét. Castro már elkényelmesedett a hatalomban, így őszintén meglepte, hogy a szocialista testvériség emlegetése sokak számára nem több, mint külcsíny.  

A Vörös-tenger két partján emelkedő mini-Szovjetunió terve, amely a haladó eszmék újabb diadalát volt hívatott bizonyítani, viszont Szomáliára a másodhegedűs szerepét osztotta volna a határkiigazítás minden esélye nélkül, érthető módon nem villanyozta fel Barre tábornokot. Azt a szellemes érvet hangoztatta, hogy Etiópia keleti határa a barbár gyarmati kor öröksége, így ha Mengisztu komolyan gondolja a népek szabadsága és függetlensége iránti szóbeli elkötelezettségét, akkor elvárható tőle a múlttal való szakítás és az Ogadenről való lemondás Szomália javára. Castronak ettől függetlenül megígérte, hogy nem indít agressziót Etiópia ellen. Azt már nem tette külön hozzá, hogy Ogadent nem tekinti Etiópia részének.

Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz...

A Kreml így fiókba tette az unalomig ismert ideológiai frázisait, és a szocialista erkölcsre fittyet hányva a megvesztegetés eszközével próbálkozott. Szomália segélyezésének növelését ígérte, ha Barre felhagy Ogaden megkaparintására irányuló húzásaival. Ám az ajánlat nagylelkűnek szánt mivoltát némileg azért aláásta, hogy a szovjetek közben Etiópia segélyezését már folyamatosan növelték. Másrészt pedig a szaúdiak jóval nagyobb összeget, 350 millió dollárt kínáltak annak fejében, ha Szomália elhagyja a béketábort. Barre ugyanis gondolt a jövőjére, és a háború előtt nyitott nemcsak Szaúd-Arábia, hanem Egyiptom és Szudán felé is, melyek vezetői alig burkoltan az izraeli és szovjet jelenlét kiszorítását akarták a Vörös-tengerről - az "arab tóról", ahogy a szovjetek aggodalmaskodva nevezték az elgondolás lényegét. Szomália ennek jegyében már korábban csatlakozott az Arab Ligához, noha senkinek nem voltak illúziói arról, hogy a szomálik mégis mennyire nevezhetőek arabnak. 

A rendezési terv Barrét azért sem érdekelte, mert addigra már elszánta magát a háború mielőbbi kirobbantására. Tudta: minél jobban megszilárdítja pozícióját Mengisztu a Derg élén és minél több szovjet támogatást kap, az idő múlásával annál távolabbra száll Nagy-Szomália álma. Másrészt ő sem hitte soha, hogy pusztán gerillacsapatokkal megvalósíthatja azt.

Megnyílik a keleti front

Igazság szerint a háború megindításáról 1977-ben már csak a szó köznapi értelmében lehetett beszélni. Az előző évtizedek határvillongásait lezáró politikai alkuk a konfliktus okait nem szüntették meg, a Barre utasításait követő Nyugat-Szomáliai Felszabadítási Front (WSLF) pedig már évek óta aktív volt Ogaden térségében, sőt annak nyugati határvidékén is. A konvencionális szakasz kezdetét általában július 13-hoz köti a történetírás, a benyomuló szomáliai csapatok ekkor ütköztek meg először az etióp csapatokkal, de ezzel párhuzamosan a gerillaharc is folytatódott. Így mai terminológia szerint "hibrid háborúnak" nevezhetnénk a történteket.

A háború más tekintetben is modernnek nevezhető, inkább a 21. századot vetítette előre, mintsem a nagy hagyományos háborúk 20. századi aranykorába illeszkedett. Barre valahonnan megtudta, hogy a támadóháború elvileg már 1945 óta a nemzetközi jogba ütközik, így faarccal állította, hogy semmiféle agresszió nem történt, valójában hazafias civilek és szabadságos katonák mentek át a határon a WSLF soraiban harcolni. Sok katonája ennek alátámasztására felségjel nélküli egyenruhában támadott. Barre azt már természetesen aligha tudta volna kimagyarázni, hogy a szabadságharcosok gond nélkül elkötötték a hadsereg nehézfegyvereit és a légierő vadászgépeit, így aztán állításait senki nem vette készpénznek, de én már várom, mikor áll elő egy háborúzó kormány ugyanezzel az érveléssel.

A hivatalos bullshithez még az etiópok is asszisztáltak azzal, hogy július 24-ig nem jelentették be nyilvánosan az őket ért agressziót és szeptember 7-ig nem szakították meg a diplomáciai kapcsolatot Szomáliával. Még mindig bíztak a Kreml ígéreteiben, hogy tárgyalásokkal ráveszik Barre tábornokot kalandja azonnali leállítására. Ez hiú remény volt, pedig a szovjetek még mindig háttéralkukkal próbálták lezárni a rémálmaikba illő sivatagi csetepatét. Moszkvában párhuzamosan tárgyaltak hetekig az etióp és szomáliai delegációkkal, de semmire nem mentek. Még az amerikaiaknak is javasolták, hogy közösen kéne rávenni Szomáliát a háború befejezésére. Az elutasító választ Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó azzal indokolta, hogy a Carter-kormány "nem legitimálhatja a szovjet befolyást Kelet-Afrikában". Közeli bizalmasai később a koktélospoharak felett bizonyára többször is megdicsérték frappáns megnyilvánulásáért, és jót röhögtek a szovjet diplomaták szorult helyzetén.

Kiderült, hogy az orosz medve szőrös mancsa nem ér el olyan messzire, mint sokan gondolták. Meg tudta akadályozni, hogy pl. a keletnémetek és a csehszlovákok hajba kapjanak a Szudéta-vidék birtoklásáért, mert mindkét országban a Szovjet Hadsereg volt a végső döntőbíró. Afrika szarván azonban megállt a tudomány.

Pusztán katonai értelemben a háború nem túl sok tanulságot, újdonságot hagyott az utókorra. A szomáliai hadsereg harckocsik terén háromszoros, páncélozott csapatszállítók terén kétszeres fölényben volt, ráadásul modernebb típusokkal rendelkezett, melyekre ki is volt képezve. Az etiópoknak összesen kb. kétszer annyi katonájuk volt ugyan, de Ogadenben az ellenséggel harcérintkezésbe kerülő csapatok négyszeres vagy annál is nagyobb túlerővel néztek szembe. A hírszerzésük is cserbenhagyta őket, mert északkeleti irányból várta az első csapást, de az keletről és délkeletről indult. Így nem csoda, hogy a szomáliai offenzíva gyorsan végigsöpört Ogaden sík vidékén, egyes páncélosékek 700 km-t tettek meg.

Ám Ogadentől északnyugatra, az Ahmar-hegységben, ahol már nem a barátságos szomáli lakosság üdvözölte, a támadás még a kitűzött célpontok előtt hamar kifulladt az esős évszak, az elnyúló utánpótlási vonalak, az eleve szűkös készletek és a nem várt keménységű ellenállás együttes következményeként. Az "ogadeni háború" elnevezés mellesleg sántít, mert a harcok főleg Ogadentől kb. 300 km-re északnyugatra, a Dire Dawa-Harer-Jijiga útvonal mentén koncentrálódtak. A három város közül Dire Dawa volt a legnagyobb és legfontosabb, egyben utánpótlás szempontjából a legelőnyösebb elhelyezkedésű. Innen az ostromlókat jelentős veszteségeket okozva verték vissza augusztus közepén, azok többször nem is próbálkoztak.

piros: a szomáli előnyomulás legmélyebb vonala - kék: a WSLF által bejelentett körülbelüli területi igény.

Jijiga körül már kiélezettebb összecsapásokra került sor, mivel innen ellenőrizhető az Ogadent Etiópia több részével összekötő egyetlen fontosabb útvonal. A pezsgő életű metropolisz, melynek nevét az etiópok kb. Dzsidzsigának, a szomálik Dzsigdzsigának ejtik, szeptember közepéig háromszor cserélt gazdát (Etiópia Harkovja...). Bevételét nagyban megkönnyítette, hogy a hadsereg egységei a városban fellázadtak a Derg ellen - Mengisztu hatalma ekkor még ingatag volt - és elvonultak, így végül csak gyengén felszerelt milíciák maradtak a védők soraiban.

A szomáliai támadóékek ezt követően átkeltek az Ahmar-hegység stratégiailag legfontosabb hágóján, a Marda-hágón, de Harer előterében végleg feltartóztatták őket, alacsonyan képzett pilótáik pedig képtelenek voltak kivívni Ogaden felett a légifölényt. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szomáliaiak nem tudták és valószínűleg nem is akarták elsajátítani a modern összhaderőnemi hadviselés csínját-bínját. A szovjet tisztek adhattak nekik új fegyverzetet és ki is képezhették őket azok használatára, de saját mentalitásukat nem ültethették át a bozontos fekete kobakokba. Ehelyett a szomáliai katonák a 3. világháború megvívására kifejlesztett arzenált a hagyományos törzsi nomád harcmodorral ötvözték, amely a gyors, váratlan rajtaütésekre, a mozgékonyságra és a saját erők minél nagyobb kímélésére helyezte a hangsúlyt.

Ennek megfelelően rendszerint elégtelen erőkkel és különösebb koordináció nélkül, egyszerre csak az arcvonal egy pontján támadtak, ellencsapás esetén pedig azonnal visszavonultak. Bátorságukat, ravaszságukat azonban az ellenség is elismerte. Az etióp fegyveres erőkben inkább a pilóták számítottak átlagon felülinek, ami az USA-val folytatott együttműködés gyümölcse volt, másrészt a légierőt messze nem érintették annyira a Derg belső tisztogatásai, mint a többi haderőnemet. Egy veterán egyenesen úgy foglalta össze saját tapasztalatait, hogy a szomáliai páncélos fegyvernem és az etióp légierő egyesítésével "Afrika álomhadseregét" kapnánk.

A fekete földrészt maga alá gyűrő etiópiai-szomáliai gőzhenger persze legfeljebb egyes szovjet tábornokok legvadabb fantáziáiban létezett, de a valós helyzet is adott okot az optimizmusra. November elejére a támadók az elhúzódó harcokban elvesztették légi- és páncéloserejük zömét, és vereségük azért is elég valószínűnek tűnt, mert Etiópiába kezdett nagy tételben megérkezni a segítség. Az egyre több fegyver és utánpótlás mellett a szovjetek szeptemberre két dél-jemeni harckocsizászlóaljat szállítottak Etiópiába, a kubai tanácsadók és kiképzőtisztek pedig már korábban megkezdték a szomáli felkelők ellen szánt falusi milíciák megszervezését, 1978 elejére 10 ilyen hadosztály állt fel.

Castro és Mengisztu

Huszárvágás

Ekkor a front helyzetétől függetlenül, a "válaszra válasz a válasz" effektus jegyében hirtelen felgyorsultak az események. A szovjet vezetők csak októberre látták be, hogy a közvetítés, a tárgyalásos rendezés esélye végleg elúszott, így Szomália katonai támogatását csökkentették, majd leállították - a kicsit is jelentős horderejű külpolitikai döntéseket szerették a végtelenségig halogatni, persze ezzel nem voltak egyedül. Barre konstatálta, hogy a világ első szocialista államával folytatott együttműködésből többé semmi haszna nem származhat, és súlyosbodó helyzetében az amerikaiaknál és arab érdekszövetségeseiknél is jó pontokat akart szerezni, így nov. 13-án felmondta a 3 évvel korábban aláírt barátsági szerződést, kiutasította a szovjet katonai tanácsadókat, civil szakembereket és a szovjet hadihajók sem voltak többé szívesen látott vendégek Szomáliában.

Ha ezen a ponton mondjuk egy józan paraszti gondolkodású belorusz traktoroson múlt volna a döntés, bizonyára legyint egyet, Etiópiából is kivon minden támogatást és többet felé sem néz a két afrikai csődtömegnek. Csakhogy a politika sosem így működött, tudniillik az egyetemesen áhított presztízst nem adják ingyen. Ahogy a pávakakas minden praktikus funkció nélküli impozáns farktollakat húz maga után, úgy a szovjet párt is kénytelen volt világszerte folytatni a költséges Nagy Játszmát, ha továbbra is az egyetlen rendelkezésére álló módon: ideológiai alapon akarta igazolni saját hatalmát. Így aztán Barre szakítására reagálva akkorát rántott a szaroskanálon, hogy annak híre gyorsan bejárta a világot.

A szovjetek hivatalosan is agresszióval vádolták meg Szomáliát (jobb későn, mint soha), és hat hét alatt 3 gépesített hadosztály kiállításához elegendő felszerelést - harckocsikat, páncélozott csapatszállítókat, ágyútarackokat, harci és szállító helikoptereket - és utánpótlást szállítottak Etiópiába. Ám az etiópok szemszögéből mindez egyelőre annyira volt hasznosítható, mint egy halom ócskavas, hiszen hiányzott a megfelelő személyzet. A forradalomban és tisztogatásokban szétzilált, a felkelő mozgalmak elleni harcban kimerült, az amerikai támogatást immár nélkülöző haderejüket lényegében a semmiből kellett újjáépíteni. Kuba részleges áthidaló megoldás gyanánt Arnaldo Ochoa tábornok parancsnoksága alatt egy összesen 18 ezer fős kontingenst, köztük harckocsizókat, gépesített lövészeket és pilótákat küldött. A katona-internacionalisták az etióp légitársaság utasszállító gépein érkeztek, a felszerelésük - 48 vadászgép és bombázó, 120 harckocsi, 100 páncélozott csapatszállító - és utánpótlásuk pedig a többi eszközzel együtt a SzU-ból.

A korabeli árfolyamon is több mint 1 milliárd dolláros katonai segély összesen 50 ezer tonnát nyomott. Összehasonlítás gyanánt csak annyit, hogy az 1973-as arab-izraeli háború alatt Egyiptom, Szíria és Irak kb. 76 ezer t hasonló segélyt kaptak, de nagy részét tengeri úton. Etiópia esetében erre nem nagyon volt mód, mivel a fővárosból összesen 3 útvonal vezetett kikötőkhöz. Egyet - az ország egyetlen vasútját - a WSLF szabotázsakciói egy évre üzemen kívül helyezték, egyet a kormányellenes felkelők uraltak, a harmadik kikötő, Asszab pedig elég korlátozott kapacitással bírt. (A szovjeteknek alighanem már ezen a ponton el kellett volna tűnődniük, miféle országba tenyereltek bele.)

Más lehetőség híján a légi szállításra helyezték a hangsúlyt. A 225 mozgósított szállítógép hat útvonalat használt (lásd fent), a kínos titoktartás miatt kezdetben sorozatosan megsértve több állam légterét. Szerencsére tiltakozó jegyzékeknél durvább következménye ennek nem volt. Ha az iráni és szaúdi légvédelmi erők annyira lettek volna elnézőek az engedély nélkül berepülőkkel szemben, mint szovjet kollégáik, jópár gép csapódott volna lángolva a homokba, aztán hónapokig a kölcsönös anyázástól lett volna hangos a média. Egy időszakban az addisz-abebai repülőtérre 20 percenként érkeztek a gépek, éjjel-nappal. Szükségmegoldás gyanánt még nehézfegyverzettel megpakolt partraszálló hajók is ingáztak Áden és Asszab között.

Ami az élőerőt illeti, nyilván nem csak az a megfontolás esett latba, hogy a kubai katonák a szovjeteknél jobban bírták az afrikai hőséget; ha egy mód volt rá, a kellemetlen politikai következményeket elkerülendő a szovjetek nem szívesen küldtek csapatokat a saját érdekszférájukon kívülre, kelet-európai kliensállamaikra pedig ez fokozottan érvényes volt. Forradalmi múltjukból fakadóan a kubaiak ezzel szemben mindenkinél jobban szerettek a magukat "nemzeti felszabadítónak" nevező mozgalmak támogatójának szerepében tetszelegni, de Etiópiában abba a furcsa helyzetbe kerültek, hogy egy ilyen - később pedig, áttételesen, ilyenek - ellen kellett harcolniuk. Néhány évvel korábban még elismerően nyilatkoztak az egész szomáli nép közös nemzeti otthonának ötletéről, igaz annak békés úton történő megvalósítását hangsúlyozták. Persze a magát vörösbe csavaró Mengisztu színre lépése felülírta a régi hozzáállást. Egyébként ez volt az egyetlen történelmi példa arra, hogy Kuba és a Szovjetunió teljes egyetértésben avatkoztak be katonai erőkkel egy harmadik országban. Még a Varsói Szerződés nem szovjet tagállamaiból, főleg az NDK-ból is érkeztek kiképzőtisztek. Arról nem találtam adatot, hogy magyarok is voltak-e közöttük, de elég nagy lehetett a gáz, ha még az ő segítségükre is szükség volt.

A Derg szovjet, kubai és etióp tisztekből bizottságot állított fel a hadműveletek megtervezésére és felügyeletére. Az elnöki posztot Vaszilij Petrov tábornok töltötte be (fent), akiről az érdekesség kedvéért meg lehet jegyezni, hogy nemcsak az 1500 fős etiópiai szovjet katonai misszió vezetője és a szovjet szárazföldi erők parancsnokának első helyettese volt, hanem az 1944-es magyarországi harcok veteránja is. Az ő jelenléte önmagában jelezte, hogy felettesei milyen fontosságot tulajdonítanak a térségnek, ugyanakkor akaratlanul is valós képet adott a többi résztvevő állam alárendelt szerepéről. A tervezés ezentúl a szovjet-orosz hadászat hagyományait követte, ami az etióp bakák képzettségi szintjét ismerve teljes mértékben indokoltnak nevezhető. Már csak idő kérdése volt, hogy lesújtson a világproletariátus ökle.

folyt. köv.