Az előző rész tartalmából: 1992 novemberében, Észak-Korea és Izrael egy balszerencsésen indult üzleti tárgyaláson nem várt érdekközösségre leltek. Phenjan felajánlotta, hogy egy nem is oly szerény pénzösszeg fejében többé nem látja el ballisztikus rakétákkal Jeruzsálem közel-keleti ellenfeleit. Az ötletet elnyerte az izraeli külügyminisztérium tetszését, a Moszad emberei ellenben hozzáfogtak annak elszabotálásához.
Mindeközben Washington és Phenjan közt kifejezetten kiélezett volt a viszony Észak-Korea atomprogramja miatt, a koreaiak ráadásul épp az Atomsorompó-szerződésből való kilépéssel fenyegetőztek. Hőseink kedélyes eszmecseréjéről tudomást szerezve így hát az amerikaiak rögvest megpróbálták kérdőre vonni Izrael washingtoni nagykövetét, ám hiába, az illető úr nem volt beavatva a konspirációba.
Samu bácsi közbelép
1992. december 7-én Arnold Cantor, az amerikai külügyminisztérium politikai ügyekért felelős miniszterhelyettese lényegében rapportra rendelte Eytan Bentsurt és Efraim Halevy-t. Ők maguk nézeteltéréseiket félretéve megpróbáltak egységesen fellépni, s arra hivatkoztak, hogy bár a két állam prioritásai eltérőek – Izrael a rakéták, Amerika az atomfegyver miatt aggódik elsősorban – az izraeliek megállapodása az USA alkupozícióját is javíthatja. Cantor ezzel szemben kifejtette, Washington attól tart, hogy az észak-koreai vezetés csupán kibúvót keres. Álláspontjuk szerint egy Izraellel kötendő, rakétákra vonatkozó megállapodás betartása teljességgel ellenőrizhetetlen volna, ugyanakkor lehetőséget biztosítana arra, hogy Phenjan más nonproliferációs kötelezettségei alól kibújjon. S bár az USA nem mondja, hogy Izrael hagyjon fel a próbálkozással, jobban örülnének, ha inkább a Washingtonnal való együttműködés előnyeiről győzködnék a népi Korea vezetőit.
Hazatérésük után nem sokkal, ’93 januárjában, Bentsur és Halevy egy halvány kísérletet tettek a köztük feszülő ellentétek kisimítására. Bár abban mindketten egyetértettek, hogy az észak-koreai rakétaexport olyan fenyegetést jelent, amivel szemben mindenképpen fel kell lépniük, az amerikai álláspont értelmezését illetően merőben ellentétes véleményen voltak. Bentsur csupán baráti jótanácsként, Halevy ellenben kategorikus tiltásként értelmezte Cantor decemberi szavait. A két szakember ismét összeveszve vált el.
Mindeközben az amerikai-észak-koreai tárgyalások mélypontra jutottak, Phenjan pedig újabb ajánlatokkal kezdte bombázni Jeruzsálemet. ’93-április 2-án Bentsur Pekingbe utazott, hogy a tárgyalások következő körét előkészítse. A kommunista vezetés ekkor már az aranybányát is hajlandó lett volna kihagyni a képletből, némi pénzért és olajért késznek mutatkoztak a közel-keleti rakétaszállítások felfüggesztésére, s ezt szükség esetén akár írásba is adták volna. Sőt mi több, kijelentették, amint sor kerül a megállapodásra, elismerik Izrael államot és hivatalosan is felveszik vele a diplomáciai kapcsolatokat.
Az izraeli külügy most már önként tájékoztatta Washingtont, ahonnan jelezték: Észak-Korea 90 napos ultimátumot szabott az Atomsorompó-egyezményből való kilépésére. Ennek június 12-i lejárta előtt az amerikai diplomácia nem venné jó néven, ha Jeruzsálem megállapodást kötne Phenjannal. Az izraeli külügyminisztérium munkatársaiban ekkor kezdett erősödni a gyanú, hogy a Moszad munkatársai CIA-s kapcsolataikon keresztül az amerikai álláspontot befolyásolva próbálják elgáncsolni törekvéseiket. Gyanakvásukat súlyosbította, hogy az észak-koreai bánya üzemeltetése iránt komoly érdeklődést mutató vállalat, a Merhav, hamarosan bejelentette: bizonyos izraeli hivatalos személyek kérésére a projektet felfüggesztik.
Ezt megtudván Phenjan nem győzött hangot adni csalódottságának. Végül június 12-én bizonytalan időre elnapolták a kilépést, a Washingtonnal folytatott párbeszéd újraindult, így az izraeli külüggyel is újra felvehették a tárgyalások fonalát. Június végén Bentsur kabinetfőnöke előkészítő megbeszélésekre Pekingbe utazott. Az észak-koreaiak négy témával, a rakéták, ismét az aranybánya, egy 1 milliárd dollár összegű kölcsön és a diplomáciai kapcsolatok felvételének kérdéseivel készültek, hozzátéve, hogy az idő szorít, s rájuk időközben komoly arab nyomás nehezedik. Phenjan ezért legalább a bányával kapcsolatban konkrét ajánlatot várt. Az izraeli fél ezzel szemben arra hivatkozva, hogy a befektetés sorsa az érintett magántulajdonban lévő vállalatra tartozik, kitért a válaszadás elől. Helyette ismét csak azt hangsúlyozták, nincs miről beszélni, amíg Észak-Korea ígéretet nem tesz, hogy nem szállít több ballisztikus rakétát a Közel-Keletre. Ezzel sikerült is jól felhúzni a koreaiakat, akik a végsőkig ragaszkodtak hivatalos verziójukhoz, miszerint ők ilyesmit soha, semmi szín alatt nem tettek volna, még a puszta felvetés is sértő. A hátralévő pár napban ennek megfelelően nem is sikerült előrelépést elérni.
Az utolsó próbálkozások
1993 júliusában maga a Nagy Vezér, személyesen Kim Ir Szen ragadott tollat, hogy még egy utolsó, komoly ajánlatot tegyen Izraelnek. Azt javasolta, hogy a tárgyalásokat Párizsban folytassák, ahol az észak-koreai felet nem kisebb emberek, mint Kim Kjong Huj, a vezér lánya (ma is befolyásos politikai szereplő, bátyja egyik legközelebbi munkatársa, valamint egyebek mellett az egyetlen phenjani hamburgeres „darálthúsoszsömle”-étterem tulajdonosa, és férje, Csang Szong Tek, akkoriban a rakétaprogram felelőse (kis kitérő után manapság újra a phenjani politika egyik központi figurája) képviselnék több kompetens rakétamérnök kíséretében. Továbbá ha Izrael aggódik a megállapodás betartatása miatt, nyugodt szívvel küldjön akár 3-400 ellenőrt, vagy amennyit nem szégyell, akik figyelemmel kísérhetik, hogy akárcsak egy ballisztikus rakétákba való csavar is elhagyja-e az országot. A feltételeket természetesen írásba foglalni is hajlandóak lettek volna. (A képen együtt a család: Kim Dzsong Il, Kim Ir Szen és Kim Kjong Huj 1966-ban, forrás: nkleadershipwatch.wordpress.com)
Az ismét fellelkesült izraeli külügyminisztérium mindezek fényében az Egyesült Államok jóváhagyását kérte a megállapodáshoz. Az amerikai külügyminisztérium 1993. augusztus 10-én kelt – a korábbi enyhén pesszimista beletörődéshez képest szokatlanul kemény hangnemben írott – hivatalos válaszában kifejtette, továbbra is tartanak attól, hogy Phenjan az izraeli megállapodásra hivatkozva bújhat ki nonproliferációs kötelezettségei alól. A párizsi tárgyalások álláspontjuk szerint éppen ezért összességében véve negatív következményekkel járnának, így nem állnak Washington érdekében. Ha Izrael az Egyesült Államok áldására vár a párizsi tárgyalások megkezdéséhez, azt Washingtonnak nem áll módjában megadnia. Másnap Izrael pekingi nagykövete hivatalosan is tájékoztatta az észak-koreai képviseletet, hogy a két ország közti kapcsolatokat „előre nem látott nehézségek miatt” határozatlan időre felfüggesztik.
Szkeptikusabb olvasóink számára életszerűtlennek tűnhet, hogy az izraeli vezetés az Egyesült Államok engedélyét kérje külpolitikai döntéseihez. Ők talán némi megnyugvásra lelhetnek a tudatban, hogy valahogy így volt ezzel 1993 augusztusában Eytan Bentsur is, aki az elkövetkező napokban kétségbeesetten próbálta meggyőzni Pereszt az Észak-Koreával való megállapodás szükségességéről. Hiába érvelt azzal, hogy sosem volt – és köztudomásúlag azóta sem lett – gyakorlat, hogy Izrael külpolitikai döntéseit Washington jóváhagyásától tegyék függővé. Hiába hivatkozott arra, hogy ha most nem lépnek, ’93 végéig Irán hozzájut az első Nodong-1 rakétákhoz, és hiába érvelt azzal is, hogy az amerikaiak hirtelen elutasítóvá vált álláspontja mögött feltehetően ellenérdekelt izraeli titkosszolgálati körök állhatnak. Augusztus 16-án Peresz és Rabin egy rövid megbeszélést követően az Észak-Koreával fenntartott kapcsolatok végleges feladásáról döntöttek. A Külügyminisztérium által kiadott hivatalos közlemény indoklása szerint ezzel a lépéssel kívánták elősegíteni, hogy Washington olyan megállapodásra juthasson Phenjannal, mely egyben a közel-keleti rakétaszállításoknak is véget vethet.
A döntés mögött meghúzódó okokról a legkülönfélébb találgatások láttak napvilágot. Az üggyel kapcsolatban megszólaló amerikai tisztviselők többsége úgy értesült, hogy Rabin és Peresz elsősorban Washington elvárásainak próbáltak megfelelni. Számos izraeli kollégájuk azonban a Moszad embereit sejtette a történtek mögött. Arra gyanakodtak, hogy a titkosszolgálat nem csak az amúgy is közismerten Amerika-barát Rabint (és természetesen Pereszt) igyekezett Washington álláspontjának minél messzebb menő figyelembe vételére rábírni, de a biztonság kedvéért a háttérben CIA-s kapcsolatain keresztül az amerikai elutasításról is igyekezett gondoskodni. Ahogy az ilyen ügyekkel már csak lenni szokott, perdöntő bizonyítékkal persze azóta sem állt elő senki, legfeljebb időről-időre napvilágra kerül egy-egy újabb gyanút keltő cikk vagy nyilatkozat. Nem sokkal az események után például egy amerikai diplomata – névtelenül nyilatkozó izraeli társának beszámolója alapján – egy magánbeszélgetésben utólag egyenesen megdöbbentőnek és kifejezetten kínosnak nevezte, hogy az általa képviselendő hivatalos amerikai álláspont az enyhén rosszalló beletörődésből néhány nap alatt szinte 180 fokos fordulatot bemutatva teljes elutasítássá változott.
Boldogan éltek, amíg...
Akárhogy is történt, ezután Izrael egyetlen reménye az maradt, hogy az Egyesült Államoknak sikerül Észak-Koreát olyan megállapodásra bírni, mely a rakétaszállítások kérdését is rendezi. 1994 elején ennek azonban még nem sok jele látszott. Washington és Phenjan között puskaporos hangulat uralkodott, az észak-koreai vezetés immár nyíltan akadályozta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreinek munkáját, s időről-időre egy új koreai háború kirobbantásával is megfenyegette ellenfeleit. Az áttörést Jimmy Carter 1994. júniusi phenjani látogatása hozta meg, aki a Clinton elnöktől a párbeszéd újraélesztésére kapott hatáskörét némileg túllépve egy megállapodás körvonalait is felvázolta észak-koreai tárgyalópartnereivel.
További egyeztetéseket követően ennek eredményeként született meg 1994. október 21-én a nemes egyszerűséggel csak Keretmegállapodás (Agreed Framework néven elhíresült egyezség (mely azonban nem volt nemzetközi szerződés, csupán politikai megállapodás, így életbe lépéséhez az amerikai szenátusnak sem kellett ratifikálnia azt). A megállapodás értelmében Észak-Korea felszámolja épülő és működő atomreaktorait, cserébe két – nonproliferációs szempontból jóval alacsonyabb kockázatot jelentő – könnyűvizes reaktort kap, az elhasznált fűtőelemeket külföldre szállítja, fenntartja tagságát az Atomsorompó-egyezményben és lehetővé teszi a NAÜ ellenőreinek munkáját minden nukleáris létesítményében (így Jongbjonban és Tecsonban is). Phenjan ezen felül 4 milliárd dollár gazdasági támogatásra, és a kieső áramtermelés pótlása érdekében az új reaktorok rendszerbe állásáig évi fél millió tonna kőolajra számíthat. A fentiek megvalósítására Korean Peninsula Energy Development Organization (KEDO) néven nemzetközi összetételű konzorcium alakult. A megállapodás politikai téren az amerikai-észak-koreai kapcsolatok normalizálását, valamint hosszabb távon a Koreai félsziget atomfegyver-mentessé tételét is célul tűzte ki.
Szemfülesebb olvasóinkhoz hasonlóan az izraeli diplomácia is megdöbbenve tapasztalta, hogy a fenti egyezség még nyomokban sem utalt a ballisztikus rakéták kereskedelmének kérdésére. Hidegzuhanyként érte őket William Perry amerikai védelmi miniszter október 22-i nyilatkozata is, melyben egyértelműen amellett foglalt állást, hogy nem jelenti a Keretmegállapodás bukását, ha Észak-Korea továbbra is fegyvereket ad el a harmadik világ államainak. Phenjannak nem is kellett több, hogy az Iránnal korábban – az USA-val szembeni alkupozíció javítása, a Nodong-fejlesztés során felmerült technikai problémák és Teherán fizetési nehézségei okán – befagyasztott kapcsolataikat felélesszék.
Rabint '94 decemberében tett szöuli látogatásának tapasztalatai is megerősítették abban, hogy a történtekért „naiv hivatalnokai” felelősek, hisz Izraelnek eleve esélye sem lett volna megállapodni Észak-Koreával, e kérdésben mindig is az Egyesült Államokra voltak utalva. A külpolitikai malőr mindazonáltal a főszereplőkre nézve nem járt komolyabb következménye
kkel. Eytan Bentsur 1996 és 2000 között az izraeli külügyminisztérium főigazgatóságáig vitte, visszavonulása óta egyéb elfoglaltságai mellett (no shit!) Kun Béláról írt egy középszar könyvet, valamint 2011 szeptemberében megkapta (képünkön) a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Tisztikeresztjét is (utóbbi kettő nem áll ok-okozati összefüggésben). Efraim Halevy 1998 és 2002 között korábbi főnökét követte a Moszad főigazgatói székében, később a helyi Nemzetbiztonsági Tanács feje és Ariel Sharon tanácsadója is volt, nemzetbiztonsági és biztonságpolitikai témákban pedig azóta is befolyásos megmondóember.
Mindeközben a rakétákkal kapcsolatban már minden remény elveszni látszott, ám 1995 januárjában Izrael nem várt helyről lelt támogatásra. Több öböl-menti állam – akik amerikai felkérésre az Észak-Koreának szánt kőolaj szállítóiként vettek részt a történetben – szintén nehezményezni kezdte, hogy a népi Korea ballisztikus rakétákkal látja el Iránt. Hamarosan bejelentették, hogy a kőolajszállítmányokat mindaddig felfüggesztik, amíg Phenjan rakétákat ad el Teheránnak. A sietve közel-keleti körútra küldött magas rangú amerikai diplomaták meglepve tapasztalták, hogy a kuvaiti, szaúdi és ománi vezetés még az izraelieknél is nagyobb pánikban voltak Irán ballisztikus rakétái miatt. Washington azzal érvelt, hogy a tárgyalásokon ők bizony felvetették a kérdést, ám Észak-Korea csupán abba volt hajlandó belemenni, hogy egy meg nem határozott későbbi időpontban erről is tárgyaljanak. A kedélyek ettől persze nem sokat csillapodtak, s az incidenssel lényegében megindult a megállapodás lassú, de biztos szétesése. Hamarosan Phenjan tiltakozni kezdett, amiért dél-koreai gyártású reaktorokat ajánlottak fel neki. Az ifjabb Bush hivatalba lépésével Washington is napról-napra keményebb hangot ütött meg, a „gonosz tengelye” c. műsor keretében hamarosan elkezdték felhánytorgatni az észak-koreai urándúsítási program kérdését is. 2002 novemberében Észak-Korea be nem jelentett nukleáris tevékenységeiről szóló információkra hivatkozva a KEDO végleg leállította az olajszállítást, mire 2002 végén Phenjan elzavarta a NAÜ ellenőreit, majd 2003 elején az Atomsorompó-szerződésből való kilépését is bejelentette. A KEDO 2006-ra teljesen felfüggesztette érdemi munkáját (azonban jó szokás szerint ettől függetlenül azóta is létezik, bár talán már a tagok maguk sem tudják, miért).
Az észak-koreai fegyverbiznisz átalakulása
Észak-Korea valamivel kevésbé tragikusan élte meg az izraeliekkel folytatott tárgyalások kudarcát, hisz a Keretmegállapodás révén némi pénzre és nyersanyagra is szert tehettek, amire akkoriban igencsak szükségük volt. Mindeközben 1994. július 8-án az öreg Kim Ir Szen leadta tagkönyvecskéjét a mennybéli pártbizottságnál, s fia, Kim Dzsong Il számára ezzel megkezdődött a hatalma megszilárdításáért folytatott küzdelem. Öröklése korántsem volt olyan jól előkészítve, mint ahogy arra ő mostanában saját fia esetében törekszik, s bizony még az észak-koreai vezető körökben is akadtak, akik a kommunista dinasztia gondolatát már egy kissé talán túlzónak tartották.
Az elkövetkező években kissé elszaporodtak az „autóbalesetek” és páran a legfelsőbb körökből is beutalót nyertek az ország számos átnevelőtáborának egyikébe. Kim Dzsong Ilnek azonban végső soron kifinomultabb eszközökkel, az ország veterán vezetőinek, apja volt harcostársainak büszkesége (lásd még: „érdemei elismerése mellett más, fontosabb pozícióba...”) és a feltörekvő generáció ambíciói közti érzékeny egyensúly megteremtésével sikerült apránként hozzá lojális fiatalabb vezetőkkel betölteni az ország legfontosabb pozícióit. A pártapparátus háttérbe szorításával és a hadsereg szerepének növelésével végül sikeresen alakította ki saját hatalma stabil bázisát. Ám a hatalmi harcok festői hátterét a ’90-es évek végéig az ország mezőgazdaságának, iparának, meg úgy általában az egészségügytől az oktatásig szinte minden másnak a teljes összeomlása, a pusztító éhínség és a feketegazdaság megerősödése szolgáltatta.
Az állam egyik legfontosabb jövedelemforrása mindeközben – a kábítószerügyletek és más bűncselekmények mellett – továbbra is a fegyverkereskedelem maradt. Csakhogy a ballisztikus rakéták csillaga a ’90-es évek második felére lényegében leáldozott. Ez persze csak kis részben a nemzetközi exportellenőrzés sikere. Sokkal meghatározóbbnak bizonyult, hogy a kevés kitartó kuncsaft nagybevásárlás helyett egyre inkább a technológiai együttműködés iránt kezdett érdeklődni, sőt némelyikük – pl. Irán vagy Pakisztán – pár év múlva egyenesen Phenjan konkurenseként jelent meg a rakétapiacon.
Az ország hadiipara ráadásul a hagyományos fegyverek terén sem bizonyult túlzottan versenyképesnek. Mivel Phenjan továbbra is az ötvenes-hatvanas évek legnagyobb slágereit haditechnikáját kínálja eladásra, mára csak a legelvetemültebb és legkétségbeesettebb vevőkre számíthat. Így napjainkra az észak-koreai fegyverexport meghatározó szeletét hagyományos eszközök – tankok, rpg, rakétatüzérség, nem ballisztikus rakéták, légvédelmi eszközök, valamint nukleáris, biológiai és vegyvédelmi felszerelések – adják. A vevők a Közel-Kelet mellett egyre nagyobb arányban Kelet- és Közép-Afrika kevésbé szerencsés történelmi fejlődésű államai közül kerülnek ki.
A kétségbeejtő gazdasági állapotok, a jövedelemforrások elapadása és az ifjú vezér legitimációs gondjai egyenesen vezettek a katonai célú atomprogram felvirágzásához. A Kim Dzsong Il révén a párt rovására megerősödött haderő számára az atomfegyver kivételesen ígéretes eszköz, hisz általa a külpolitikailag is egyre inkább elszigetelődő kommunista állam relatíve alacsony befektetéssel fényes dicsőségre és rendkívül hatékony zsarolási potenciálra tárgyalási alapra tehet(ne) szert.
A felfutó nukleáris tevékenységek értéke azonban a közvetlen piaci kamatoztatás szempontjából máig jócskán alulmúlja a korábbi évek ballisztikus rakétaszállításait. Bár a nukleáris együttműködésre külföldi igény éppenséggel szintén volna (egy későbbi, de remek példa erre az Izrael által 2007-ben lebombázott titokzatos szír létesítmény esete), Phenjan e téren jóval elmaradottabb partnereitől már sem biztonsági, sem technológiai téren nem várhat sokat. Az észak-koreai nukleáris technológia exportja éppen ezért már jóval kisebb volumenű, s jórészt kevésbé központi jelentőségű, de jó pénzért értékesíthető komponensekre és alapanyagokra korlátozódik.
Néhány forrás
- Aidan Foster-Carter: North Korea's Kim-made famine, (Asia Times, 2001)
- Aidan Foster-Carter: Israel and North Korea: Missing the real story (Asia Times, 2011)
- Jei Guk Jeon: North Korean Leadership - Kim Jong Il's Intergenerational Balancing Act (National Defense University Institute for National Strategic Studies, 1998)
- Joshua Pollack: Ballistic Trajectory - The Evolution of North Korea's Ballistic Missile Market (pdf, Nonproliferation Review, 2011)
- Joshua Pollack: North Korea’s Shrinking Role in the Global Missile Market (38north, 2011)
- Kay Seok: North Korea’s Transformation: Famine, Aid and Markets (Human Rights Watch, 2008)
- Leadership Succession (GlobalSecurity.org)
- North Korea’s Ballistic Missile Programme (North Korea's Weapons Programmes: A Net Assesment, International Institute of Strategic Studies, 2011)
- Oded Granot: Background on North Korea-Iran Missile Deal (MA'ARIV, 1995)
- Unclassified Report to Congress on the Acquisition of Technoogy Relating to Weapons of Mass Destruction and Advanced Conventional Munition, Covering 1 January to 31 December 2011 (pdf, Office of the Director of National Intelligence, 2011)
- Yossi Melman: How the Mossad killed a deal with Kim Il-sung (Haaretz, 2006)
- Zhao Huji: The Structural Crises and the Survival Strategies of North Korea (pdf, The National Bureau of Asian Research, 2006)
- és még sokan mások (lásd a posztban)
Utolsó kommentek