Egyik olvasónk, Jafety nemrég rendelkezésünkre bocsátotta korunk energetikai kihívásaival és az azokhoz fűződő népszerű mítoszokkal foglalkozó értekezését, amit ezúton is köszönünk neki. Előzetes engedélyével ma az első részt közöljük.

Napjaink geopolitikusai előszeretettel beszélnek arról, hogy az energiaforrások biztosítása elsőrendű biztonságpolitikai érdek (lesz) a 21. században, amelyek kitermelésének és szállítási útvonalainak ellenőrzéséért háborúk robbanhatnak ki, sőt egyes elméletek szerint már az USA afganisztáni és iraki háborúja is ebbe a képletbe illeszkedik. Érdemes azonban tételesen megvizsgálni, hogy mely érvek szólnak amellett, ill. az ellen, hogy az energiaellátás megfizethető áron való biztosítása a jövő háborúinak alapja lesz. Emellett hangsúlyosan kitérek az EU és különösen Magyarország ellátásbiztonságát érintő kérdésekre is. Kezdjük máris az örökzöld Oroszország témával…

Számoljunk le az orosz mítosszal

Ha energiabiztonságról van szó, akkor a (gáz)csapból is az orosz függőség és a Nabucco folyik. Komoly viták folynak az „orosz energiafegyver” létéről is, sőt, már a NATO új stratégiai koncepciójának tárgyalásakor is felmerült, hogy a közös védelem terjedjen ki az energetikai infrastruktúra fizikai védelmére is. Kimondva-kimondatlanul teljesen nyilvánvaló, hogy ez Oroszország ellen irányul, és különösen azok érvelnek így, akik az orosz-grúz háború egyik fő motivációját is abban látták, hogy az oroszok demonstrálták képességüket az Oroszországot elkerülő létező és tervezett vezetékek elvágására. Ennek a cikknek nem célja az orosz-grúz háború elemzése, ezért a részletesen kommentet mellőzném, de én nem látom ezt alapvető motiváló tényezőnek, még ha meg is fordult néhány Kreml-stratéga fejében. De létezik-e az orosz energiafegyver? Véleményem szerint nem, ill. bevethető, de kétélű és középtávon a hatása Oroszországra üt vissza. Miért?

Még véletlenül sem akarok oroszbarátság gyanújába keveredni, de az „oroszellenes lobbi” általában elfelejtkezik arról, hogy az orosz exportbevétel 90%-a kőolaj és földgáz, ami egyúttal kiteszi a költségvetés bevételeinek nagyjából 60%-át is. Ehhez még adjuk hozzá azt is, hogy szinte minden olaj- és gázvezeték Európába tart. Nem igényel különösebb logikát belátni, hogy az orosz energiaexport leállítása egy évre Európa felé kétségkívül visszavetné az európai gazdaságot, és extra költségek viselésére kényszerítené az orosz importtól függő országokat (leginkább Kelet-Közép-Európa és a Balkán ugyebár), azonban egyéb forrásokból való beszerzéssel és energiaforrás-váltással a létfontosságú lakossági és ipari szolgáltatások fenntarthatóak lennének. Orosz oldalról viszont kiesne a költségvetés bevételének a fele, ráadásul az egy évi kitermelt mennyiséget valahol tárolni is kellene, hacsak extrém költségekért le nem állítják a kitermelést (a gáz és olajmezőkön nem lehet csak egyszerűen elzárni egy csapot, lásd a Mexikói-öbölbeli fúrótorony katasztrófáját). Az orosz rezsim eleve a szénhidrogén-bevételekre alapozott jóléti kiadásokkal legitimálja magát, tehát eszébe sem jutna veszélyeztetni ezt a bevételt. Mielőtt valaki felvetné, hogy jó-jó, de hát ez csak a gázra igaz, a kőolajat tankereken is lehet máshova exportálni, az azért gondolkozzon el Oroszország földrajzi helyzetén.

Egy Európa elleni blokád (és az értelemszerű viszontblokád), netán NATO-orosz éles konfliktus esetén csak a Jeges-tenger és a Csendes-óceán jöhet szóba tanker-exportra, de a Jeges-tengernek csak Norvégia felé van kijárata, ami ugyancsak a NATO által könnyen ellenőrizhető régió. Vlagyivosztokba viszont képtelenség eljuttatni az exportra szánt olajat nagykapacitású transz-szibériai csővezeték nélkül. A Csendes-óceánon reálisan csak kelet-szibériai és szahalini olaj exportálható. Ergo bármilyen orosz-EU energiakonfliktusban reálisan az oroszok húznák a rövidebbet.

Itt ugye megint felvetődhet, hogy oké, de akkor miért állították le Ukrajnának a szállítást? Hát kérem mindössze azért, mert az ukránok nem fizettek érte (eleget). Aztán meg lopták az Európába menő exportot. Nem túl közismert a téli orosz-ukrán gázellátás menete. Az a helyzet ugyanis, hogy Ukrajnában a fővezetéken kívül nem nagyon van olyan vezeték, amivel az országon belülről nyugatról keletre lehetne gázt szállítani. Ezért pl. a januári szállítás úgy működik, hogy Ukrajna a nyugati részén lévő nagy gáztárolókból kipumpálja a gázt és orosz exportként nyugatra szállítja, míg cserébe az oroszok ellátják Kelet-Ukrajnát gázzal. Vagyis fizikailag nincs olyan lehetőség, hogy Ukrajna a nyugati feltöltött tárolóiból gázt szállítson Kelet-Ukrajnába, miközben az orosz export (ugyanazon a vezetéken) nyugat felé halad.

Tehát az európai szállítás leállása programozva van, ugyanis ha az adott ukrán kormány nem akarja, hogy keleti polgárai megfagyjanak, ill. a Donyec-medence ipara leálljon, akkor le kell, hogy állítsa az orosz gáz tranzitálását a fővezetéken, hiszen ezen kell szállítani a gázt keletre a nyugati tárolókból. Tanulság: ha Oroszország nem szállít gázt Ukrajnának, akkor az európai export az orosz magatartástól függetlenül, csupán az ukrán „életösztönnek” köszönhetően előbb-utóbb leáll. Remélem így érthető, hogy miért nincs szó arról, hogy „Oroszország a gázválsággal Európának üzent” és hasonló okos szólamok… Tehát ha valaki egy orosz-ukrán gázkonfliktusban biztosítani akarja az európai ellátást, annak nem Oroszországra kell nyomást gyakorolnia, hanem az ukrán vezetékrendszer fölötti ellenőrzést átvennie (hogy milyen eszközökkel, arra ne térjünk ki, de nem véletlenül rendelt ki Juscsenko 2009 januárjában katonaságot a vezetékek védelmére). És ez közös orosz-európai érdek…

Na de visszakanyarodva az orosz exporthoz, Európát kétféle tényleges veszély fenyegeti, és mindkettő legalább annyira piaci eredetű, amennyire politikai. Az egyik a diverzifikáció. Ezt a mágikus szót általában az európai/magyar importra szoktuk alkalmazni, de ugyanígy jogos és természetes igény orosz részről az exportdiverzifikáció. Amint lesznek olaj- és gázvezetékek Kína és India felé, ill. komoly olaj és LNG (cseppfolyósított földgáz) tankerkapacitás épül ki, Oroszország az export egyre nagyobb hányadát térítheti el ezek felé az országok felé. Ez természetesen jól jöhet a fenti forgatókönyv, NATO-orosz konfliktus és blokád esetén is, de normál piaci logikával is, hiszen a gyors ütemben fejlődő, az energiaárakat átláthatatlan állami képletekkel meghatározó Kína és India hajlandó lehet magasabb árat fizetni az erőforrásokért, mint a fejlett, de stagnáló Európa. És akkor a világ tankeren elérhető többi részéről (Brazília, Japán, Indonézia) nem is beszéltünk. Aki többet fizet, az viszi az árut, és bizony ebben a tekintetben Európa húzhatja a rövidebbet. Ha már katonapolitikai blogon vagyunk, mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy Afganisztán stabilitása kapcsán az orosz érdek kettős. Egy stabil Afganisztánon át ugyanis Pakisztánba és Indiába lehet vezetékes gázt és olajat szállítani, ugyanakkor ezt megtehetik a közép-ázsiai államok is, orosz felügyelet nélkül. A közép-ázsiai helyzet elemzésére még később részletesen visszatérek, most a másik veszélyt taglalnám.

A második probléma a kitermelésbe való befektetések hiánya. Ez kicsit bonyolultan hangozhat, de a lényeg az, hogy az orosz szénhidrogén-tartalékok egyre nehezebben megközelíthető és kitermelhető földrajzi területen vannak (Jeges-tenger, Szibéria), míg a régóta termelésbe vont és az egész 20. századot kiszolgáló mezők (Kaukázus, Tatárföld, Baskíria) lassan kifogynak, legalábbis termelésük jelentősen csökken. Az új mezőket csak óriási költséggel és nagyon modern technológiával lehet termelésbe vonni/a termelést bővíteni, pedig erre szükség van ahhoz, hogy az orosz exportvolumen legalább szinten maradjon (tehát még csak növekedésről sincs szó). Ráadásul nemcsak a pénz hiányzik, hanem a technológia is, márpedig ahhoz nyugati cégeket kellene bevonni, akik a kiszolgáltatott orosz viszonyok közé nem szívesen visznek pénzt (lásd BP meghurcolása). A jeges-tengeri Stokman mezőt pl. a norvégokkal együttműködve próbálják kitermelni. A pénzhiány önmagában megoldható lenne, csakhogy az oroszok hajlamosak a bevételeket nem a termelésbe visszafektetni, hanem politikai motivációjú, gazdaságosság szempontjából erősen megkérdőjelezhető globális terjeszkedésre költik a pénzt (pl. Gazprom). Illetve jócskán vándorol belőle az oligarchákhoz, bürokratákhoz, és persze az állami költségvetésbe, amiből aztán a rezsim legitimációját erősítő intézkedéseket lehet foganatosítani.

Összességében tehát azzal a helyzettel állunk szemben, hogy a jövőben legjobb esetben és nagy erőfeszítések árán is csak szinten tartott orosz összkitermelés mellett az egész tortából egyre több jut nem-európai országoknak, tehát Európa részesedése csökken. Ha pedig a jövőben Európa és Magyarország kevesebb olajat és gázt kap, pedig a fogyasztása várhatóan nő, akkor ezeket az energiaforrásokat vagy máshonnan kell beszerezni, vagy helyettesíteni kell valamivel. És itt jön be a képbe a megújuló, ill. a nukleáris energia, plusz az energiahatékonyság. A médiában és a közéletben is divatos ködös zöld célok mellett/helyett igenis kemény ellátásbiztonsági érdek fűződik a megújulók elterjesztésében, ugyanis ezeket itthon termelik, és csökkentik a függőséget. A legjobb pedig az, ha az energiát fel sem használjuk, erre valók az energiahatékonysági programok. Mielőtt nagyon eltérnék a tárgytól, összefoglalva annyit kell leszögeznem, hogy nem főként azért kell diverzifikálni a szénhidrogén-beszerzési útvonalakat, mert az oroszok politikai nyomásgyakorlásra használják az exportot, ill. nem azért kell elterjeszteni a megújulókat, mert azzal megmentjük a Földet, hanem „mindössze” azért, mert a rendelkezésre álló orosz energia csökkenni fog, és azt máshonnan kell előteremteni. Zöld energiát pedig itthon is lehet termelni.

Közép-Ázsia, Nagy Játszma, Nabucco

A 90-es években újra előkerült a "Nagy Játszma" koncepciója, miszerint Közép-Ázsia a Szovjetunió összeomlása után újra a nagyhatalmi érdekek ütközőpontja lesz, főként a még nagyrészt érintetlen energiatartalékok miatt. Ez az álláspont abszolút osztható, ha kőolaj- és földgázkitermelésről van szó, akkor ma az USA, az EU, Oroszország, Kína, India, Pakisztán és Törökország is Közép-Ázsiára figyel, Irán pedig részben bele is tartozik a régióba. A kulcsállamnak jelenleg Türkmenisztán tűnik, kvázi az egész ország egy gázmezőn fekszik, tengeri kijárat nélkül, érdekes szomszédokkal és egy még érdekesebb rezsimmel. A türkmén gáz minden országot megmozgat, olyannyira, hogy Kína már meg is építette a gázvezetékét Kazahsztánon át Türkmenisztánig (igen, a tervek szerint átadták 2009 év végén, a Nabuccóról már 2002 óta beszélünk, de még egyetlen markológép sem vágott a földbe).

Az is tudható, hogy az USA is a tálibok kegyeit kereste a 90-es évek végén, hogy a TAPI vezetéket (Türkmenisztán–Afganisztán–Pakisztán–India) amerikai cég építhesse meg az eredetileg elsőként érkező argentin helyett (lásd Ahmad Rashid remek Taliban című könyvét, a FSZEK-ból is kikölcsönözhető). Irán is türkmén gázt vásárol, hogy az otthon kitermeltet exportálni tudja pl. Törökországba. Ez tipikus win-win szituáció ahhoz képest, ha türkmén export menne Törökországba, hiszen a türkmének így nem fizetnek tranzitdíjat, Irán pedig drágábban eladhatja a saját gázát, mint amennyiért a türkmént vásárolja. A Nabucco is akkor lesz valóban életképes, ha türkmén gáz is kerül bele, egyértelmű, hogy önmagában az azeri és iraki gázért senki nem fog odamenni, Irán pedig remek szállító lenne, de hát az atomügyek miatt nem jöhet szóba. És azt se felejtsük el, hogy az iráni kitermelés annyira fejletlen, hogy keményebb teleken önmaga is gázimportra szorul, a benzint pedig külföldről importálja, miután a hozzá való olajat exportálta (no comment). Irán tehát maholnap még nem jön szóba komoly szállítóként, Türkmenisztán adja magát.

Az oroszok persze szerették volna a türkméneket saját zsebükben tartani, hiszen amíg csak rajtuk keresztül tudnak exportálni, addig el kell fogadniuk az orosz átvételi árat/tranzitdíjat. A rendszer működött is, csak az oroszokat annyira elvakította a Nyugat-ellenes retorika, hogy nem vették észre: valódi ellenfelük a közép-ázsiai dominanciában Kína, nem a távoli USA vagy a bénázó, csigalassúságú EU. Nosza, a kínai vezeték már meg is épült, a türkmének most már megkérhetik a gáz árát, és közben még a fent említett iráni export is megindult. Az oroszok felelőtlenül rá is ígértek a türkmén gázra, de a válság keresztülhúzta számításaikat, Európa gázfogyasztása jelentősen csökkent, minden ország minimális mennyiséget vett (a hosszú távú megállapodásokban bizonyos százalékig el lehet térni az előre meghatározott mennyiségtől anélkül, hogy bírságot kellene fizetni). Az oroszok a drága türkmén gázt már áron alul sem tudták eladni, így mit volt mit tenni, egy ügyes technikai megoldással felrobbantották a türkmén-orosz gázvezetéket, hogy a türkmén export ellehetetlenüljön, és ők vis maior-ra hivatkozva mentesüljenek a fizetés alól. Ez azonban végleg aláásta az oroszok megbízhatóságát a türkmének szemében, úgyhogy számunkra is jó hír: aki vezetéket épít Türkmenisztán határáig, az kap gázt, a Türkmenbasi is megmondta (nyugodjék békében). Lassan szépen majd felépül az új Kuvait vagy „Gáz-Svájc” a sivatag közepén…

Az afganisztáni háború kimenetele különösen érdekes lesz türkmén szempontból, ugyanis egy stabil rezsim (akár tálib, akár fél-tálib) újra lehetővé teheti az összeköttetést Pakisztánnal és Indiával. A TAPI vezeték megépítése persze hátrányosan befolyásolná mind Oroszország, mind Kína pozícióit, akárcsak a Nabuccóét. Egyre keményebb lesz a verseny. Ezért nemcsak politikai, hanem gazdasági szempontból is tökéletes Kínának és oroszoknak a mai helyzet, azaz az amerikai-európai csapatok szenvedése, presztízsének erodálódása, és egyúttal a tálibok hatalomátvételének lehetetlensége rövidtávon. Minél tovább tart az afganisztáni háború, annál jobb nekik, ugyanis akár egy nyugatbarát bábállam, akár egy keményen nacionalista-vallási fundamentalista tálib rezsim veszélyeztetné érdekeiket. A háború elsődleges motivációját ugyanakkor nem az energiában látom, hiszen sokkal könnyebb lett volna amerikai részről egy stabil tálib rezsimmel egyezkedve megkezdeni a gazdasági behatolást Közép-Ázsiába, mint háborús káoszt okozva, és ezzel mindenféle szállítást ellehetetlenítve. 2001 előtt ebbe az irányba is mentek az események, csak jött szeptember 11., ill. előtte a washingtoni nő-lobbi, amely mindenáron próbálta akadályozni az amerikai-tálib együttműködést.

A Nabuccónak mindenképp célszerű lenne még azelőtt komoly haladást elérnie, mielőtt a TAPI megvalósulhatna. Addig ugyanis több a lekötetlen türkmén gáz. Ugyanakkor meglehetősen naivnak gondolom azokat az elképzeléseket, miszerint a Nabuccón való szállítás kevésbé lesz problémás, mint az orosz import. Van alsó hangon 3-5 szállító ország (Azerbajdzsán, Irak, Türkmenisztán, esetleg Egyiptom és talán Irán), jó pár tranzitállam (Grúzia, Törökország, és szempontunkból Bulgária, Románia), ráadásul a szállítók sem nem demokratikusabbak, sem értékrendileg nem állnak közelebb a Nyugathoz, mint Oroszország, amely mégis legalább a keresztény kultúrkörbe tartozik.

A Nabucco ugyancsak nem oldja meg nagyságrendileg az orosz importtól való függőséget, ugyanis nagyon sok ország osztozik a kapacitáson, így számítások szerint az éves magyar orosz import 10-20%-át teheti ki maximum a Nabuccón jövő gáz. Ez persze nem lényegtelen mennyiség, de tévesek az olyan médianyilatkozatok, hogy a Nabucco csodát tesz és hipp-hopp vége lesz az orosz importfüggőségnek. Törökország pedig nem feltétlenül lesz kevésbé keményen tárgyaló tranzitország, mint Ukrajna, ez már a tárgyalásokon is látszott. Ettől függetlenül a Nabucco életképes lehet, csak demisztifikálni kellene, ill. sietni vele, mielőtt a türkmének minden gázt másnak adnak el…

Ezzel a cikk első része véget is érne, a második részben következnek a tengeri szállítási útvonalak, a Kína–India–Pakisztán viszonyrendszer energetikai vonatkozásai, megspékelve egy kis Dél-kínai-tengerrel. Köszöntem a figyelmet!