Mint ismeretes, kis hazánkban a (bal)liberális beállítottságú médiamunkások egyik, ha nem a legfontosabb feladatuknak tartják a lakosság figyelmének ráirányítását a (szerintük) mindenhol - és különösen az utóbbi időben - folyamatosan terjedő (szélső)jobboldali tendenciákra, nézetekre. Erre az egyik legutóbbi kísérletet a 168  Óra munkatársa, Bokor László tette Vaskereszt és selyemzsinór c. cikkével (az online verziót lásd itt), melynek témája a szerző gyanúja szerint nácibarát elhajlással gyanúsítható, Kurt Rieder és Torrente del Bosque álneveken író Géczi Zoltán munkássága, tágabb értelemben pedig magyar (had)történeti témájú ponyvairodalom.

Feltételezem, hogy a kedves olvasó minimum tudatában van a műfaj létezésének, népszerűségének - elvégre az ország legtöbb aluljárójában, vasútállomásán és a különféle rendezvényeken felállított könyvárusító standokon az egy kaptafára írt romantikus regények, szenzációhajhász riportkönyvek mellett tömegével sorakoznak nemcsak Géczi Zoltán, de pl. Földi Pál, Nemere István és Horváth Zsolt (= Walter G. Scott) művei is -, esetleg már forgatott is az ide sorolható kötetek közül egyet-kettőt. Egy újságírótól elvárná az ember, hogy legalábbis az utóbbi kategóriába tartozzon, ha már cikket ír a témáról, de kénytelen vagyok azt hinni, hogy Bokor Lászlóra ez nem érvényes. Vegyük közelebbről szemügyre az általa leírtakat. Miután az egész cikkre - és egyébiránt több firkászra újságíróra - jellemző leereszkedő stílusban tesz néhány  gúnyos megjegyzést a második világháborús német visszaemlékezések szerzőire,  megállapítja a kellemetlen igazságot: az ilyen igényesebb kivitelezésű memoárok bizony nehezen megfizethetőek a téma iránt érdeklődő átlagember számára.  És megjegyzem: ez nemcsak a memoárokra vonatkozik, hanem általában a második világháborús témájú - azon belül is rendszerint a német szerepvállalással foglalkozó -, színes, szépen illusztrált  kiadványok zömére is.

Ezeket is széles körben árusítják - de a már említett árszínvonal miatt inkább a nagyobb könyvesboltokban, plázákban szerezheti be őket a nagyérdemű -, mert a nácik iránti érdeklődés közismerten elég erős; nemcsak nálunk, de Nyugaton is. Ennek fő oka, legalábbis szerintem, az általánosan elterjedt nézet szerint a második világháborúban a legjobbnak számító német fegyvertípusok és egyenruhák fetisizálása - ennek angliai megnyilvánulásairól lásd a Spectator cikkét -, melynek művelőinek a jelek szerint nemcsak ilyen témájú könyveket, de szoft pornót és koktélokat is könnyen el lehet adni, hogy a különböző TV-műsorokról ne is beszéljünk.  (A Discovery Channel-en futott/futó dokumentumfilmekből pl. a legtöbb néző bizonyára annyi következtetést vont le, hogy a németek a fegyverfejlesztés és a hadviselés már-már természetfeletti erőkkel bíró, felülmúlhatatlan mesterei voltak, míg a tizenhétszeres számbeli fölényre építő, permanensen vodkamámorban fetrengő szovjet tisztek csak azért tudták az egyik emberi hullámot a másik után küldeni Sztálingrádtól Berlinig, mert a németeknek az utolsó szovjet roham alatt mindig elfogyott a lőszere.)

Azt hiszem, ez a rajongás elsősorban a szövetséges propaganda és háborús filmek egyik nem szándékolt következménye. Ahogy az átlagembert, egyértelmű okokból, mindig is sokkal jobban lenyűgözte Messalina, Vlad Tepes, Báthory Erzsébet vagy Hasfelmetsző Jack, mint mondjuk Teréz anya vagy Szent Ferenc, úgy a második világháború résztvevői közül is szinte kizárólag a németek ragadják meg a fantáziáját, elvégre a történelemórákon és a médiából azt hallotta, hogy ők az abszolút Gonosz képviselői voltak, szinte már képregények lapjaira kívánkozó antihősök.

Ehhez itt Kelet-Európában ráadásul az a tényező is társul, hogy 40 évig csak a szovjet és szovjetcsatlós történészek, irodalmárok munkáihoz lehetett hozzáférni a témában, akik dicshimnuszokat zengtek a proletárállam kitalált vagy valós katonai képességeiről, győzelmeiről, kimagyarázták vagy agyonhallgatták annak vereségeit, erősen alulbecsülték a veszteségeit, eközben a tengelyhatalmakat szinten teljesen egyoldalú, de negatív képben állították be és groteszk módon eltúlozták a veszteségeiket. Érthető tehát, hogy 1989 után sokan érdeklődtek olyan könyvek után, melyek minimum kiegyensúlyozottabban, más megközelítésből, nem a győztesek, hanem a vesztesek szemszögéből mutatták be a dolgokat. (Lásd Sven Hassel regényeinek hazai népszerűségét.)

Röviden összefoglalva tehát elsősorban ezért, illetve a kispénzű olvasóközönség léte miatt van akkora kereslet a hadtörténeti ponyvairodalom iránt, azt pedig külön furcsának tartom, hogy annak létezésére Bokor csak most figyelt fel - elvégre Földi Pál 1998, Géczi Zoltán pedig 2001 óta publikál. De a leleplező erejűnek szánt megállapításai alapján, mint azt korábban említettem, egyébként is arra lehet következtetni, hogy tájékozatlan a témában - vagy szándékosan terjeszt valótlanságokat arról.

Szerinte pl. az efféle művek a következőképpen íródnak:

A könyvhagyatékok felkutatói, felvásárlói ismerik azokat, akik „buknak” a háborús irodalomra, képes újságokra, netán a Lajtán, Spreen túliakra is. Kell aztán idehaza néhány gyorsfordító, magnó, beíró, s ha van rá fedezet, valami excsapattiszt is a civiles kifejezések 'militarizálására'.

Aki már beleolvasott egy Kurt Rieder-kötetbe, az jól tudja, hogy a megírásához külföldről beszerzett források felhasználására vajmi kevés szükség volt - bőven megteszi az Internet is, meg az itthon hozzáférhető (könyvtári) források -, "excsapattisztek" közreműködésére meg végképp semmi. Kifejezések "militarizálására" - bármit is jelentsen ez - ugyanis nem kerül sor. Az olvasó nem találkozik katonai szakkifejezésekkel, hacsak a "vadászrepülőgépet" vagy a "gépágyút" nem tekintjük annak.

A Rommelről tett megjegyzéseivel kapcsolatban pedig csak két dolgot mondanék:

1. Amennyire én tudom, a hadtörténészek sok mindenért dícsérik Rommelt, de a "stratégiai kvalitásaiért" speciel nem nagyon. Másrészt nem volt olyan pozícióban, ahol stratégiai döntéseket hozhatott, ergo a Harmadik Birodalom háborús stratégiájának kidolgozásában nem vett részt.

2. Rommel győzelmei valóban elhomályosítják a szövetségesek győzelmeit abban abban az értelemben, hogy velük ellentétben ő több alkalommal is számbeli fölényben lévő, több hadianyaggal és utánpótlással rendelkező ellenséggel szemben győzött.

Ez természetesen semmit nem von le a szövetséges katonák teljesítményéből, és az Afrika-hadtest valóban nem volt megállíthatatlan. Legyőzhetetlen hadsereg nem létezik, ahogy legyőzhetetlen vadászrepülő vagy harckocsi sem. Géczi azért választ mégis ilyen címeket a műveinek, mert így könnyebb azokat eladni. Nyilván írhatott volna valami hasonlót A legyőzhetetlen Jakovlev vagy A legyőzhetetlen Joszif Sztálin nehézpáncélos címmel,  ami már köszönő viszonyban lenne a történelmi tényekkel, csakhogy néhány volt MSZMP-tag kivételével valószínűleg a kutya sem vásárolná meg. 

Bokor László nyilvánvalóan nincs kibékülve ezzel a gondolattal, és szívesebben ringatja  olvasóit abba a hitbe, hogy a náci szimpatizáns ponyva terjesztői szabadpiaci viszonyok között nem élnének meg, ezért aztán sötét lelkű külföldi mecénások anyagi támogatására hagyatkoznak:

Annyit már jómagam is értek a könyvkiadáshoz, hogy normális, bejárt utakon ilyen eladási ár csak akkor kalkulálható, ha az előállítási összeghez gazdagon árad a mecénások pénze. Azoké, akiknek adományait az ügyes ide-oda utalványozáson, diszpozíción sem lehet megnevezni, annyi alapítványt, offshore céget ejtenek útjukba.[...] Azt viszont csak elgondolni vélem, kik lehetnek a Rieder–Géczi-féle „művek” szponzorai. Talántán ugyanazok, akik a Martens-bakancsokat küldik a Magyar Gárdának.

Bizonyára az Iráni Forradalmi Gárda iszlamistái azok, akik titkos csatornákon küldik a  pénzt a magyar kiadóknak. Ja, és ők varratják a Martens-bakancsokat is Teheránban. Mert ezek mind fanatikusok...

Valójában a szóban forgó kiadók meglehetősen prózai okokból tudják 450-500 forintért kínálni az ilyen művek darabját:

1. Olcsó papírra nyomják a puhafedelű, képekkel nem vagy csak kevéssé illusztrált könyveket. Ez máris megvágja a nyomdai költségeket.

2. A szerzőknek, hogy úgy fogalmazzak, nem szokása beletemetkezni a levéltári anyagokba 1-1 mű megírása előtt, aligha fordítnak annyi időt és energiát a kutatásra, mint egy "mainstream" történész - ezzel magyarázható, hogy Géczi évente átlagosan 8-9 könyvet dob össze -, ergo a befektetés az ő részükről is minimális.

3. A terjesztés költsége is minimális.

Persze a rögvalóság nem állhat egy jó sztori útjába, pláne akkor nem, ha politikai ellenségeinket idegen érdekek kiszolgálásával, gyanús eredetű pénzek elfogadásával és propaganda terjesztésével akarjuk megvádolni.