"Ebben a háborúban egyetlen módon lehet elkerülni, hogy az ember megőrüljön: patakokban kell ontani a vért!"
(harctéri parancsnok nyilatkozata orosz újságíróknak, 1993)

Folytatva korábbi jó szokásunkat, ma ismét egy kevéssé ismert fegyveres konfliktussal foglalkozunk, ez pedig az 1992-ben kirobbant és hosszabb-rövidebb megszakításokkal 1997-ig folyó tadzsikisztáni polgárháború. A boszniai háborúval nagyjából egy időben kitört és a nemzetközi sajtó által méltatlanul elfeledett konfliktus nemcsak súlyossága miatt érdemes figyelmünkre (az áldozatok számát a különböző források 50-100 ezer főre teszik, ezek nagy része a háború első fél évében esett el), hanem mert a konfliktus, és maga az ország, Tadzsikisztán jellemző iskolapéldája a manapság divatos "összeomlott" vagy "bukott" államokkal (failed states) foglalkozó elméleteknek.

Történelmi háttér

Tadzsikisztán, a bukott államok ligájának tagjai, vagy arra aspiráló országok nagy részéhez hasonlóan a nemzeti identitás és a belső kohézió nagy mértékű hiányában szenved. A mai Tadzsikisztán területén a történelem során egy sor állam osztozott, a 19. század  második felében a legfontosabbak a Kokandi Kánság, és a Buharai Emirátus voltak. Az 1860-as évek végén ezen államokat az Orosz Birodalom  magába olvasztotta, majd 1875-ben került sor az orosz-afgán határ kijelölésére, melynek folyományaképpen a mai tadzsiknak nevezett népesség egy jelentős része a szomszédos Afganisztánhoz került. A cári uralom alatt a kormányzás változatos formákat öltött: a terület egy részét bevonták az Orosz Birodalom közigazgatásába (Turkesztáni Kormányzóság), míg a Buharai Emirátus, jelentősen csökkent területtel, orosz protektorátusként működött tovább.

Az állam mai formájában tulajdonképpen a szovjet nemzetiségi politika termékének tekinthető. A szovjetek nemzetiségi törekvései a régióban egy pántörök és/vagy pániszlám blokk (a perzsa eredetű tadzsikok kivételével a közép-ázsiai népek török eredetűek, és a népesség legnagyobb része a szunnita iszlám követője) létrejöttének megakadályozására irányultak. Ennek érdekében önálló nyelvek, népek és hozzájuk tartozó közigazgatási egységek sorát "hozták létre", és az újonnan kialakított identitásnak részét képezte előbb a latin, majd a 30-as évek végén a cirill ábécé bevezetése. (A szovjet korszakot megelőzően a régió kis számú írástudó rétege az arab/perzsa ábécét használta.)
A hatalom konszolidálását a térségben nehezítette az ún. Basmacsi-felkelés, mely a mai Tadzsikisztán számos területére is kiterjedt, a gerillamozgalmat a szovjetek csak a húszas évek végére tudták, jókora véráldozat árán felszámolni. Hosszú huzavona után végül 1929-ben került sor a Tadzsik SZSZK területének végleges kijelölésére, ami azonban újabb feszültség magjait vetette el, ugyanis két fontos, történelmileg tadzsik jellegű kulturális és gazdasági központ, Buhara és Szamarkand az Üzbég SZSZK-hoz került, az új tadzsik szovjetállam pedig jelentős üzbég lakosságot foglalt magában.

Noha a szovjethatalom erőszakos modernizációs politikát folytatott, a sztálini "nemzeti forma, szocialista tartalom" elve nem élvezett túl nagy népszerűséget a helyiek körében, és a "nemzeti" identitás még a többi közép-ázsiai országnál is kevésbé vert gyökeret Tadzsikisztánban. Az új keretek (a Tadzsik SZSZK bürokráciája, illetve később a kolhozok) között sokkal inkább a korábbi regionális- és klánviszonyok, szolidaritási csoportok éltek tovább, vagy újak szövődtek. Ehhez hozzájárult, hogy az iparosítás ellenére szinte mindegyik közép-ázsai ország agrárjellegű maradt, és a helyi funkcionáriusok nem számíthattak karrierre a saját köztársaságukon kívül. Ennek megfelelően a lokalizmus (mahalgaroi) vált a tadzsik politika egyik legfontosabb jellemzőjévé.  A második világháború utánra több főbb régió alakult ki az országon belül: a legfontosabb az északi Leninabad (ma Sogd) tartomány, és benne a hasonló (ma Khujand/Khojent) névre hallgató város volt, mely gazdasági fejlettsége mellett kiemelt politikai jelentőséggel is bírt. A hatalom legnagyobb részét is az innen kikerült funkcionáriusok birtokolták: 1946 után a tadzsik Kommunista Párt főtitkárainak mindegyike ezen régióból érkezett. A 70-es évektől a leninabadiak mellett a déli Kuljab tartományból érkezett funkcionáriusok szerepe nőtt meg, akik főleg a biztonsági és katonai apparátusban építettek ki erős pozíciókat. A közép-tadzsikisztáni Garm és a Pamír magashegységei által uralt Hegyi-Badakhsan (Gorno-Badakshan) ezzel szemben erősen alulreprezentált volt a politikai életben. Tadzsikisztán egyik potenciálisan instabil övezetét alkotta a szintén délen található, részben üzbég népességű Kurgan-teppe (Kurgan-Tyube), ahová a kollektivizáció  és a gyapottermelés felpörgetése kapcsán jelentős számú garmi és pamiri lakosságot telepítettek, ami nem volt mentes a konfliktusoktól.

Út a háborúhoz

A nyolcvanas éveket a gazdasági helyzet fokozatos romlása jellemezte a közép-ázsai köztársaságokban is, különösen, hogy ezen tagállamok különös mértékben függtek a központi szovjet kormányzattól érkező transzferektől és az egyéb köztársaságokból érkező nyersanyagoktól. Ez az ipari fejletlenség mellett Üzbegisztánban és Tadzsikisztánban a monokultúrás (gyapottermelésre épülő) mezőgazdaság eredménye volt. A romló életkörülmények mellett az évtized második felében a korszerűtlen mezőgazdasággal és iparral összefüggő környezeti problémák is egyre erősebben jelentkeztek, nem beszélve a 80-as évekbeli Szovjetunióban mindenhol virágzó szervezett bűnözésről.
Így a szovjethatalom megrendülésétől (1989-1990) a háború kitöréséig (1992 május) tartó időszakot az ellenzék folyamatos erősödése, illetve zavaros és állandóan változó belpolitikai körülmények jellemezték.
Az első politikai szerveződések 1989-1990 folyamán jöttek létre, először még illegális körülmények között. A legfontosabbak a Tadzsik Demokrata Párt, a balti államok népfrontjai mintájára létrejövő Rastokhez (Újjászületés), és az Iszlám Újjászületés Pártja (IRP) voltak. Az elsősorban városi értelmiségi bázisú demokraták mellett az utóbbi kettő tett szert nagyobb népszerűségre. A Rastokhez alapvetően egy nacionalista értelmiségi mozgalom volt, vezetői a tadzsik nyelv és a perzsa örökség szerepének fontosságát hangoztatták, a polgárháború egyik későbbi főszereplője, az IRP pedig nem meglepő módon az iszlámot helyezte ideológiája középpontjába. Fontos megjegyezni, hogy noha a pártnak volt radikális szárnya, a vezetés rövid távon nem tervezte iszlám állam bevezetését az országban. A negyedik legfontosabb politikai erő a Lal'i Badakshan autonomista mozgalom volt, mely Badakshan tartomány szélesebb körű autonómiáját, és az ott élő, kelet-iráni nyelveket beszélő (iszmailita) síita lakosság kultúrájának ápolását tűzte zászlajára.
1990 februárjában véres zavargásokra került sor a fővárosban, miután olyan pletykák kezdtek terjedni, hogy több ezer örmény menekültet telepítenek a városba. A zavargást végül a szovjet hadsereg és a belügyi csapatok bevetésével verték le. Ezzel párhuzamosan a néhány magas beosztású pártvezető által megszervezett, az akkor regnáló Kahar Makhamov pártfőtitkár eltávolítására irányuló "palotaforradalom" is kudarcot vallott. De Makhamov győzelme is pirruszinak bizonyult: a pártfőtitkár közép-ázsiai kollégáihoz hasonlóan támogatta az 1991 augusztus 19-én kezdődő moszkvai Janajev-puccsot. De míg számos prominens közép-ázsiai kommunista vezető a puccs bukása  és a közép-ázsiai államok függetlenné válása után viszonylag sikeresen mentette át hatalmát az új, független államiság viszonyai közé, Makhamovnak ez nem sikerült: az ellenzék által szervezett többnapos tüntetések után végül augusztus 31-én lemondott. Utódja a Legfelsőbb Tanács (a.k.a. parlament) elnöke, Kadreddin Aszlanov lett, de elnöksége kevesebb mint egy hónap után hirtelen véget ért, mégpedig egy nappal azután hogy betiltotta a Kommunista Pártot. Az immár második ügyvezető elnök, a keményvonalas kommunistának számító Rahman Nabijev természetesen azonnal engedélyezte a Kommunista Pártot, és bejelentette, hogy indulni kíván az október 27-ére kitűzött elnökválasztáson. A folyamatosan növekvő ellenzéki nyomás hatására az összes pártot, közöttük az Iszlám Újjászületés Pártját is legalizálták, a választást pedig egy hónappal elhalasztották. A november 27-én tartott választásokon az ellenzék jelöltje, Davlat Hudonazarov filmrendező azonban nagy aranyú vereséget szenvedett Nabijevvel szemben. Az ellenzéki jelölt 33%-os teljesítménye azonban még így is figyelemre méltó, különösen ha azt vesszük, hogy a türkmén Saparmurat Nyijazov (a későbbi hírhedt Türkmenbasi) már ekkoriban is 99,9%-os eredménnyel került megválasztásra. Természetesen az ellenzék nem nyugodott bele Nabijev győzelmébe, az indulatok azonban csak később, 1992 tavaszán szabadultak el.

Az események hátteréhez hozzátartozik, hogy a 70-es évek végén a Szovjetunió afganisztáni hadjáratával párhuzamosan egyre több pamiri (badakshani) illetőségű tiszt és katona került be a belbiztonság és a helyi KGB apparátusába. 1992 elején a Nabijev-kormány belügyminisztere is történetesen egy pamiri úriember, bizonyos Mamadaez Navzsuvanov tábornok volt, aki meglehetősen vonakodva hajtotta végre az elnök által az előző év végén elrendelt, rendkívüli állapotra vonatkozó intézkedéseket. Erre válaszul a parlament új elnöke, a leninabadi Szafarali Kendzsajev éles támadásokat intézett a belügyminiszter ellen, egyebek mellett korrupcióval és hazafiatlansággal is megvádolva a politikust. (Az igazsághoz hozzátartozott, hogy előbbire -mármint a korrupció- vonatkozó vádak részben megalapozottak voltak.) A sajtóban is folyó vita volt végülis az a szikra ami a háborúhoz vezető események láncolatát elindította. Március végétől kezdve először csak a Lal'i Badakshan, majd később a másik három ellenzéki párt is többtízezres tüntetéseket szervezett a tadzsik fővárosban található Shahidon (Mártírok) terén, Kendzsajev illetve Nabijev távozását, valamint új választásokat követelve. Egy hónappal az ellenzéki tüntetéssorozat kezdete után a város Leninről Szabadságra átkeresztelt másik terén kormánypárti tüntetések kezdődtek, amin a déli Kuljab tartományból busszal odaszálított aktivisták is nagy számban vettek részt. Mivel a fegyverekhez való hozzájutás már ekkor is viszonylag egyszerű volt, egyre gyakrabban fordultak elő szórványos lövöldözések, április végén pedig az ellenzékiek a parlament több tagját ejtették túszul, ismét csak Kendzsajev lemondását követeltve.

Nabijev, érzékelve hatalma gyengülését és megelégelve a fővárost megbénító tüntetéseket, április 30-án fél évre rendkívüli hatalmat kért a parlamenttől (amit meg is kapott), továbbá elrendelte egy nemzeti gárda létrehozását, ennek keretében kb. 2000 gépkarabélyt és egyéb kézifegyvereket osztottak ki az elnök Szabadság téren gyülekező híveinek. Az ellenzék is gyors ütemben fegyverkezni kezdett, és rövidesen heves összecsapásokra került sor a fővárosban emelt barikádoknál. A lövöldözés több mint egy hétig folyt Dushanbéban, s miután az ellenzéki fegyveresek a város legtöbb stratégiai pontját ellenőrzésük alá vonták, az orosz hadsereg helyben állomásozó 201. gépesített lövész hadosztálya megelégelte a mókát és beavatkozott a harcoló felek szétválasztása érdekében. A helyi orosz parancsnokság közvetítésével folyó tárgyalások után, május közepén a Nabijev vezette frakció és az ellenzék képviselői  megállapodtak egy nemzeti egységkormány létrehozásáról, amiben a kulcspozíciókat ellenzéki politikusok birtokolták. Az északi Leninabad, illetve a déli Kuljab tartomány vezetése azonban nem ismerte el a nemzeti egységkormány legitimitását, a felfegyverzett tüntetők a fővárosból való kivonulásával a konfliktus súlypontja pedig június folyamán az ország déli részére került át.

A háború első szakasza és a Rahmanov-rendszer konszolidációja

A nemzeti egységkormány bizonyos intézkedései, mint az ilyenkor szokott lenni, további olajat öntöttek a tűzre. Az IRP kezdeményezésére a tadzsik rádió naponta ötször sugározni kezdte a müezzin imára hívó szavát, a televízió pedig megkezdte iráni tévéadások sugárzását. Ez érthetően nem nyerte el a lakosság szekuláris részének tetszését. Az egységkormány másik résztvevője, a Demokrata Párt egyik vezéralakja pedig a sajtóban többször tett olyan célzásokat, miszerint az országban élő több százezres létszámú orosz kisebbség "alkualapnak" felhasználható a Moszkvával folytatandó tárgyalásokban. A legszerencsétlenebb azonban kétségkívül a Kuljab tartomány ellen bevezetett gazdasági blokád volt, mely tovább hergelte a déli tartománynak az új hatalommal amúgy sem túlzottan szimpatizáló vezetését. A májusi fővárosi harcok június folyamában itt, és a szomszédos Kurgan-teppe tartományban folytatódtak, egy sor, ezekben a hetekben megalakuló fegyveres csoport, milícia részvételével. A milíciák magvát a korábbi dushanbei eseményekben résztvevő Nabijev-párti és akkor még ellenzéki, demokrata-iszlámista csoportosulások adták, de jelentős erőket jelentettek a belügyi csapatok vagy a rendőrség állományából valamelyik táborba átállók (akik jellemzően magukkal vitték kézifegyvereiket), továbbá képviseltette magát a 80-as években jelentős hatalmat és befolyást szerzett szervezett alvilág is. Utóbbit mi sem érzékelteti jobban, hogy a nemzeti egységkormány ellen fegyvert fogó egyik legjelentősebb kuljabi parancsnok, az ötvenegynéhány éves Sangak Safarov nem kevesebb mint 23 éves börtönmúltat tudott felmutatni, amikor belefogott a hadúri mesterségbe, természetesen jól kamatoztatva a rácsok mögött szerzett kapcsolatait. A szomszédos Afganisztán, az országban állomásozó orosz csapatok, illetve a környező államok feketepiaca pedig bőséges fegyverforrásokat biztosított az ekkoriban megszerveződő alakulatoknak, legyen szó vásárlásról, korrupcióról, vagy szimpla lopásról.

Az 1992 nyári harcok során rajzolódtak ki világosan a háború frontvonalai: az egykori kommunista "régi gárda"  Kuljab, az üzbég kisebbség, és közvetetetten Leninabad támogatását élvezte (az északi tartományra a harcok nem terjedtek ki), míg a meglehetősen heterogén iszlamista-nacionalista-demokrata koalíciót támogatták a garmiak és a pamiriak. Akárcsak jó két évtizeddel korábban a libanoni polgárháború, a tadzsik konfliktus sem egyfajta törésvonal mentén robbant ki. Kétségtelen, hogy a harcokban szerepet játszott a korábbi kommunista elit és a magát nemzetinek és demokratának nevező csoportok, illetőleg a szekularizmus és az iszlamizmus közötti küzdelem, de sokkal hangsúlyosabb volt a regionális szál, tehát a politikai hatalmat korábban birtokló, és az abból kimaradt regionális érdekcsoportok, klánok közötti összecsapás. Emellett mindenképpen meg kell említeni a gazdasági tényezők (korlátozott erőforrásokért -leginkább föld- folyó harc), továbbá az egyéni és családi bosszú szerepét. Mindezek fényében nem meglepő, hogy a legsúlyosabb harcok pont Kurgan-teppe tartományban robbantak ki, ahol külön kolhozaik voltak a korábban ott élő tadzsik csoportoknak, az üzbégeknek, és a szovjet korszakban betepített garmiaknak és pamiriaknak.

Heves harcokat követően a nyár végére Sangak Safarov milíciája (mely időközben felvette a Népfront nevet) áttörte a Kuljab körüli blokádot, és fegyveresei benyomultak Kurgan-teppe tartományba, és velük szimpatizáló helyi milíciák támogatásával megkezdték a garmi és pamiri fegyveres csoportok kiszorítását. A harc változó intenzitással, de a boszniai háborút sok esetben jóval meghaladó brutalitással folyt a tartományban, aminek következtében több százezres menekülthullám indult a szomszédos Afganisztán, illetve az ország belseje felé, eközben a nemzeti egységkormány még a fővárosban sem tudta megszilárdítani hatalmát. 1992 őszére a belbiztonsági alakulatok gyakorlatilag megszűntek (Tadzsikisztánnak a háború előtt sem volt saját hadserege), az ország területének legnagyobb részén a különböző helyi hadurak "osztoztak". Egyedül az északi Leninabad tartomány maradt ki a konfliktusból melynek vezetése elbarikádozta a tartományt az ország többi részével összekötő egyetlen, stratégiailag fontos hágót.

A fővárosban uralkodó állapotokat jól jellemezte, hogy augusztus 31.-én a Dushanbei Ifjak néven futó, leginkább bűnözői csoportok tagjaiból álló formáció elfoglalta és feldúlta az elnöki palotát, túszul ejtve számos politikust. Nabijev a fővárosban, és környékén bújkált jó egy hétig, míg a Dushanbei Ifjak le nem tartóztatták a főváros repülőterén, amint éppen Leninabadba készült utazni. A fegyveresek csak lemondó nyilatkozatának aláírása után engedték szabadon a sok hatalommal már nem rendelkező államfőt. Nabijev lemondása után a volt kommunista miniszterek kiváltak a nemzeti egységkormányból, mely így a vele szembenálló tartományokban maradék minimális legitimitását is elvesztette, annak ellenére, hogy az új államfő, a pamiri Akbarso Iskanderov miniszterelnöke egy leninabadi politikus, Abdulmalik Abdulladzsanov lett.

A tadzsik konfliktus ekkorra már egyre jobban aggasztotta a környező országok (mindenekelelőtt Üzbegisztán), illetve Oroszország vezetését. Mind Moszkva, mind pedig Taskent számára igencsak érzékeny kérdés volt az iszlám fundamentalizmus terjedése (a háború során számos iszlám csoport erősen radikalizálódott, és kis számban ugyan, de Afganisztánból érkezett mudzsahedek is harcoltak soraikban), továbbá a tadzsik konflktus esetleges átterjedése a szomszédos államokra. A hatalmát ekkoriban konszolidáló Iszlam Karimov üzbég elnök számára pedig külön problémát jelentett az üzbegisztáni tadzsikok mozgolódása, a tadzsik nacionalisták által időnként hangoztatott (elsősorban Buharára és Szamarkandra vonatkozó) területi igények, illetve az ellenzék által jelentett kíhívás. Oroszország számára Tadzsikisztánra leginkább mint ütközőzónára volt szükség, emellett a moszkvai vezetésnek tekintetbe kellett vennie az országban élő ekkor több százezres (de folyamatosan csökkenő létszámú) orosz lakosság helyzetét is. Moszkva és a közép-ázsiai államok először egy nyilatkozatot tettek közzé 1992. szeptember 3.-án amiben kilátásba helyezték a beavatkozást, amennyiben a tadzsik polgárháború tovább súlyosbodik. 
Noha hivatalosan ekkor beavatkozásra nem került sor (az országban lévő orosz katonaság elvileg határvédelmi feladatokat látott el, ami a harcok kirobbanása után kiegészült a stratégiailag fontos létesítmények -mindenekelőtt az erőművek- védelmével), a jelek arra mutatnak, hogy az orosz és az üzbég vezetés az év őszétől kezdte határozottabban támogatni a Népfrontot és más, a garmi-pamiri fegyveresek ellen harcoló erőket. 
Ennek első komolyabb megnyilvánulása 1992. október végére tehető, amikor a volt parlamenti elnök, Szafarali Kendzsajev emberei (akik minden bizonnyal Üzbegisztánban kaptak kiképzést és fegyvereket) az ország nyugati részén lévő Hissar tartományból kiindulva megkísérelték elfoglalni a fővárost, a támadás azonban ekkor még kudarcba fulladt. A főváros első ostroma után került sor 1992. novemberében a harcok által nem érintett Leninabadban a parlament rendkívüli ülésére, mely számos olyan döntést hozott, melyek jelentősen befolyásolták a konfliktus további menetét.
Érzékelve hatalma totális megszűnését, a nemzeti egységkormány és Iskanderov ügyvezető elnök lemondott, ezzel egy időben a parlament szentesítette Nabijev korábbi lemondását is. A korábban kinevezett Abdulladzsanov továbbra is miniszterelnök maradt, azonban kormánya kulcspozícióit a katonai helyzetnek megfelelően a kuljabiak kapták meg, a leninabadiak befolyása jelentősen csökkent, míg a garmiak és pamiriak teljesen kiszorultak a kormányzásból. Az elnöki rendszert eltörölték, a parlament elnökeként és államfőként pedig ekkor került képbe a korábban ismeretlen Imomali Rahmanov, aki Safarovnak, a Népfront vezetőjének köszönhetően emelkedhetett e magas pozícióba. Rahmanov egyébként néhány hónappal korábban vált kolhozelnökből Kuljab tartomány végrehajtó tanácsának vezetőjévé, miután elődje "véletlenül" épp akkor halt meg.

A politikai színtéren bekövetkezett változást hamarosan a harctéri fordulat is követte, súlyos harcok után 1992. december közepére a Rahmanovot támogató erők bevették a fővárost, és különböző fegyveres csoportok megkezdték az ellenzéki szimpatizánsok elüldözését és likvidálását. Kedvelt taktika volt a háború korábbi szakaszaiban alkalmazott, a libanoni háborúból is ismert "identity-card killing", azaz amikor az úttolaszoknál posztoló fegyveresek az elhaladó civilek személyi okmányai (pontosabban az abban feltüntetett etnikum, és születési hely) alapján szűrték ki az "ellenség" támogatóit.
Az új kormányzat 1993 első hónapjaiban tett kísérletet hatalma konszolidálására: egyik első intézkedései között betiltotta az összes ellenzéki pártot (az IRP-t, a Demokrata Pártot, a Rastokhez-t és a Lal'i Badakshan-t), sajtócenzúrát és kijárási tilalmat rendelt el, továbbá a Népfrontot az újjászervezett Belügyminisztérium alá rendelte. Rahmanov hatalma azonban meglehetősen korlátozott volt: noha Kuljab, Kurgon-teppe és a nyugati Hissar a Népfront, és vele szövetséges fegyveresek uralma alatt állt, az ellenzék jelentős területet ellenőrzött az ország közepén, Garm térségében, továbbá a központ hatalma nem terjedt ki Leninabadra és Badakshanra sem. Az új államfő kezére játszott azonban, hogy 1993. márciusában a Népfront két, egyre nehezebben kontrollálható parancsnoka, Safarov, és helyettese, Faizal Saidov egy lövöldözésben életét vesztette. A hivatalos verzió szerint Saidov lelőtte Safarovot, míg vele utóbbi egyik testőre végzett. Egyes vádak szerint azonban az összecsapást a kormány rendezte meg, hogy a két egyre kellemetlenebbé váló hadúrtól megszabaduljon. A Népfront két vezetőjének halála mindenképpen jól jött Rahmanovnak, azonban ez természetesen nem jelentette a sok esetben komoly gazdasági hatalmat is gyakorló harctéri parancsnokok befolyásának megszűntét.
Különösen, hogy 1993 nyarán folyamatos határincidensekre került sor az Afganisztánba visszavonult, és főleg Ahmed Sah Maszúd északi hadúr támogatását élvező ellenzéki fegyveresek, és az orosz határvédelmi csapatok között. Egy 1993. júliusi, 25 orosz katona halálával járó támadás nyomán a közép-ázsiai államok és Moszkva megegyeztek egy FÁK-békefenntartó misszió Tadzsikisztánba küldéséről, azonban a misszió csaknem kizárólag (részben már az országban lévő) orosz csapatokból állt. 
Az 1993-as harcok másik fő frontja Badakshan volt, ahol a helyi vezetés menedéket nyújtott az ellenzéki milíciáknak, aminek eredményeképpen Üzbegisztánból érkező harci helikopterek és repülőgépek lőtték a feltételezett ellenzéki állásokat a tartományban, továbbá heves harcokra került sor a kormánycsapatok és a helyi fegyveresek között.

Belső ellentétek a győztes koalícióban és a háború második szakasza

A konszolidációt megkönnyítette, hogy 1994 tavaszán megkezdődtek a formális tárgyalások a kormány és az időközben Egyesült Tadzsik Ellenzék (UTO) nevet felvett ellenzéki erők között, ami az év őszére egy ideiglenes tűzszünet aláírásához vezetett.
A tűzszünetet a Rahmanov-kormányzat felhasználta hatalma választásokon történő legitimálására: 1994. novemberében elnökválasztással összekötött referendumra került sor az ország új alkotmányáról. Az ellenzék által bojkottált voksoláson Rahmanovot nagy többséggel újraválasztották az egyetlen ellenjelölt, Abdulmalik Abdulladzsanov ellenében. A választás időszakára már világosan érezhetővé váltak a korábbi győzten koalíción belüli ellentétek. Korábban szóltunk már Rahmanov és a harctéri parancsnokok közötti nézeteltérésekről. Az elégedetlenkedők sorában a következők a leninabadiak voltak, akik kevesellték az új rendszerben nekik jutatott hatalmi jogosítványokat, és élesen ellenezték a központi ellenőrzés erősítését tartományuk felett. Ezzel függhetett össze, hogy Abdulladzsanovot 1993 végén korrupció vádjával elbocsátották a miniszterelnöki megbizatásból, és az északi politikus egy évvel később Rahmanov ellenjelöltjeként lépett fel az elnökválasztáson, a hivatalban lévő államfőt addig támogató Iszlam Karimov üzbég elnök támogatását élvezve. Abdulladzsanovot az 1995. februári parlamenti választásokon már nem engedték elindulni, emiatt az ellenzék mellett az ő hívei is bojkottálták a szavazást, ahol az elnök által alapított Népi Demokratikus Párt jelöltjei győzedelmeskedtek.
A Népfront kuljabi fegyvereseivel a háború első szakaszában szövetségben harcoló üzbég kisebbség viszonya is erősen megromlott a központi hatalommal 1993-1994 folyamán: az egyik üzbég harctéri parancsnok, Ibodullo Boimatov elfoglalta az ország nyugati részén fekvő Tursunzade városát, ellenőrzése alá vonva az ott működő hatalmas aluminiumkohót (ami egyébként a világ legnagyobb ilyen létesítménye). A kormányhadsereg csak az országban állomásozó orosz katonaság segítségével tudta Boimatovot a város elhagyására bírni.

Az 1994 őszén megkötött tűzszünet végül 1995 április elején omlott össze, amikor ellenzéki fegyveresek támadást intéztek egy orosz katonai konvoj ellen az ország keleti részében. Ezt követően heves harcok bontakoztak ki a kormányerők és az UTO csapatai között, és orosz katonai gépek bombázták az ellenzéki pozíciókat az ország keleti részén, és egy alkalommal Afganisztánban. A nagyjából két hétig tartó összecsapások nyomán azonban lényeges elmozdulás nem történt a katonai (patt)helyzetben, és a béketárgyalások tovább folytatódtak. A következő év nyarán és őszén egy újabb, hasonló ellenzéki offenzívára került sor az ország középső részén, Garm és Tavildara térségében. Noha az ellenzéki erők 80 kilométerre megközelítették a fővárost, a hadművelet leginkább azt a célt szolgálta, hogy kedvezőbb feltételeket csikarjon ki az UTO számára a továbbra is folyó tárgyalásokon. Az 1996-os ellenzéki offenzíva volt az utolsó komolyabb hadmozdulat a háború során, és az év végén, Rahmanov és Szaid Abdullah Nuri, az UTO vezetőjének moszkvai tárgyalásaival finisébe érkezett az 1994 óta tartó békefolyamat. Számos tényező játszott közre abban, hogy mind a kormány, mind az UTO inkább a tárgyalásos megegyezést helyezte előtérbe.

Út a békéhez

Mindenekelőtt 1995-96-ra egyfajta katonai patthelyzet alakult ki: az UTO számára nyilvánvalóvá vált, hogy katonai erejük elégtelen ahhoz, hogy megdöntsék a Rahmanov-rendszert,de a kormánycsapatok is képtelenek voltak önmagukban az UTO felszámolására. Az országban állomásozó orosz haderő pedig értésére adta az államfőnek, hogy noha határvédelmi feladatait továbbra is ellátja, és megakadályozza az 1992-93-as "totális háború" kiújulását, arra azonban nem vállalkozik, hogy "megnyerje" Rahmanov számára a polgárháborút. A tadzsik kormányhadsereg viszont nem rendelkezett az ehhez szükséges, egyebek mellett COIN képességekkel, sőt a soraikban uralkodó állapotokat jól jellemezte, hogy 1995-96-ben két katonai lázadásra is sor került, melyekben az üzbég Mahmud Hudojberdijev ezredes, egy délen állomásozó egység parancsnoka kulcsszerepet játszott.
A térségben érdekelt hatalmak Tadzsikisztánnal kapcsolatos álláspontjának is fokozatosan átalakult: 1995-től fokozatosan erősödött a Rahmanov-adminisztrációra nehezedő nyomás mind orosz mind pedig üzbég részről annak érdekében, hogy a tadzsik kormányzat találjon tárgyalásos megoldást a konfliktusra. Az afganisztáni Talibán felemelkedése és gyors előrenyomulása 1995-96-ban közvetlenül fenyegette az északi hadurak támogatását élvező UTO afganisztáni bázisait és felvonulási területeit, illetve erősítette az iszlám fundamentalizmussal kapcsolatos orosz és térségbeli félelmeket.
Harmadik tényezőként említhető a "győztes koalíción" belüli, korábban már említett ellentétek további fokozódása: vezető leninabadi politikusok 1996-ban nyíltan felszólaltak az ellenzék a kormányba való bevonása mellett, az északi tartományt pedig mint "harmadik erőt" kívánták volna bevonni a békerendezésbe (ez utóbbi törekvés végül kudarcot vallott).
Végül de nem utolsósorban a konfliktus mielőbbi rendezését sürgette a tadzsik gazdaság katasztrofális helyzete is. A Szovjetunió legfejletlenebb tagköztársaságát rendkívül súlyosan érintette a tervgazdaság megszűnése, és a korábbi központi támogatások elapadása, a polgárháború pedig végső csapást mért az ország gazdaságára. A teljes gazdasági összeomlást csak a Moszkva által továbbra is bőkezűen folyósított kedvezményes hitelek és támogatások segítségével sikerült elkerülni.
Több mint három éves, 8 fordulós tárgyalások után végül 1997. június 27-én írták alá a konfliktus lezáró keretegyezményt, melynek értelmében az UTO megkapta a központi és helyi államhatalmi pozíciók 30%-át, a korábbi ellenzéki fegyvereseket egy átmeneti időszak után leszerelték, vagy besorozták a kormányhadseregbe, amnesztiát hirdettek a polgárháborúval összefüggő cselekmények vonatkozásában, és rögzítették a menekültek hazatérési jogát. Ez, legalábbis papíron az 1992 óta tartó konfliktus végét jelentette. A békemegállapodás implementálása természetesen szokás szerint igen lassan haladt: az ellenzéki milíciák leszerelése éveket csúszott, sok vitára adott okot a helyi hatalmi pozíciók kiosztása az UTO tagjainak, és igen lassan haladt a menekültek visszatérése, továbbá a gazdasági újjáépítés is (Tadzsikisztán a világ egyik legfejletlenebb országaként került ki a háborúból). Mindez azonban már egy másik cikk témája lehetne.

Térképek:

1. Tadzsikisztán közigazgatási beosztása a háború kitörésekor
2. Regionális érdekcsoportok

Fotók:

1. Tüntetések Dushanbéban, 1990
2. Ellenzéki tüntetés, 1991 október
3. Tüntetők a Shahidon téren, 1992. május
4. Milicisták valahol Tadzsikisztánban
5. A 201. orosz gépesített lövész hadosztály BMP-2-ese a főváros közelében
6. A 201. orosz gépesített lövész hadosztály katonái harc közben
7. Rahmanov elnök a nép körében, 1995
8. Szaid Abdullah Nuri, az UTO elnöke aláírja a békemegállapodást