Mivel célszerűnek tartjuk a hozzánk közeli régiók, Közép- és Kelet-Európa, a Balkán, illetve a tőlünk nem is olyan távoli posztszovjet térség megismerését, blogunk ismét új sorozattal jelentkezik, melynek neve egyszerűen "Kelet-Európa" lesz. E rész karakterébe tartoznak majd az említett (egyébként viszonylag tág, de csak részlegesen ismert) régió biztonságpolitikai, társadalmi aspektusai, olyan kérdések, melyek vagy földrajzilag, vagy hatásukat illetve aktualitásukat tekintve igen közel állnak hozzánk. Nyitó cikkünkben kissé rendhagyó módon egy, nem éppen a szűken vett kelet-európai régióba tartozó  térségre fókuszálunk, mely azonban az utóbbi pár évben igen nagy érdeklődést váltott ki régiónkban is, ez pedig Közép-Ázsia.

Ha a Nabucco szóba kerül, állandóan jön a kérdés, hogy honnét lesz bele gáz? A legtöbbször Közép-Ázsiára mutogatnak, erre a földrajzilag nem túl távoli, de mégis zárt  és kevéssé ismert régióra, ahol az elmúlt években újra kopogtattak a kérők a földgázipar ajtaján, és az itteni országok igyekeztek is az érdeklődést fenntartani, egyelőre úgy tűnik, sikerrel. Berdimuhammedov türkmén elnök (elődjéhez hasonlóan) 2007-ben világgá is kürtölte, hogy "van elég gáz mindenkinek!" Noha a térségbeni gáztartalékok valóban figyelemreméltóak, az ilyen kijelentések értelmét az utóbbi évtizedben többször kétségbe vonták.

A térségről általában 

A posztszovjet Közép-Ázsia az eurázsiai kontinens közepén elhelyezkedő, körülbelül egyharmad Európa területű térség, melyen öt, autokratikus berendezkedésű ország osztozik: Kazahsztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán. E zárt földrajzi elhelyezkedésű térség többször került a figyelem középpontjába, az utóbbi években főleg a színes forradalmak, vagy az afganisztáni háború kapcsán, mostanság a világ figyelme azonban (a 90-es évek után ismét) a nyersanyagtartaékok felé fordult. Való igaz, jelentős kőolaj és földgáztartalékokat (utóbbiból a világ tartalékainak kb 6%-a) rejt a régió , azon belül is elsősorban Türkmenisztán, Kazahsztán és Üzbegisztán. E tartalékokat azonban a kitermelés és az infrastrukturális helyzet korlátai meglehetősen egyoldalú irányba kényszerítették: a jelenleg létező, jórészt szovjet korban kiépült infrastruktúra jószerével kizárólag Oroszország irányába teszik leghetővé a kitermelt födgáz exportját. Noha a földgáztermelő országok változó intenzitással, de igyekeztek diverzifikálni lehetőségeiket, erre mostanáig meglehetősen korlátozott lehetőségeik voltak.

Politikai függetlenség, infrastrukturális függőség

Az 1991 végén megszűnt Szovjetunió romjain létrejött földgázkitermelő országok hamar szembesültek a korábban évtizedekig Moszkvából, a tagköztársaságok beleszólása nélkül menedzselt energiapolitika hátulütőivel. Az elsősorban az európai (orosz és ukrán) ipari régiók ellátására kialakított csővezetékek nem vették figyelembe sem a tagállami határokat, sem pedig a helyi szükségleteket (utóbbikat a közvetlen környezetben talált erőforrásokkal pl szénnel igyekeztek ellátni). Hiába épült meg 1967-85 között az akkoriban a szovjet technika csúcsaként aposztrofált Közép Ázsiai Központ (CAC) gázvezeték (türkmén és üzbég gázra), vagy korábban a Buhara-Urál vezeték (üzbég gázforrásokra), ezeknek a célja a már említett orosz és ukrán ipari központok ellátása volt. Bár léteztek kisebb helyi vezetékek (Taskent-Biskek-Almati), ezek a korlátozott regionális ellátás határokon átívelő formáját adták.
Így alakulhatott az, hogy például Kazahsztán és Üzbegisztán is kellő (2-2 trillió köbméter /tcm/) kitermelhető földgáztartalékkal rendelkezett, ennek ellenére mindkettő importra szorult e nyersanyagból, mert egyes régiói csak más országokból voltak elláthatóak.

Kazahsztánt különösen súlyosan érintette a dolog, hisz míg legfőbb földgáz(és kőolaj)forrásai az ország északnyugati csücskében voltak (vezetékekkel kötve a határhoz viszonylag közeli orosz feldolgozóközponthoz, Orenburghoz, illetve elosztóközponthoz, Alekszandrov Gajhoz), ezektől semmilyen vezeték nem vezetett a délkeleti, demográfiai súlypontot képező régiókba (élén az akkori fővárossal, Almatival). Kazahsztánnak amúgy a szovjet  energiapolitika a gáztartalékai ellenére a tranzitország szerepét adta, így a kazah földgázszektor viszonylag alacsony kitermelési és finanszírozottsági szinten állt 1991-ben. Kazahsztánt nemcsak jelentős létszámú orosz kisebbsége, de a nagy északi szomszédhoz kötődő gázvezetékei is erős szimbiózisra kényszerítették Oroszországgal.
Kazahsztán szívesen csökkentette volna az orosz függést pl exportdiverzifikációval, erre azonban a 90-es évek körülményei között nem volt lehetősége. Almati az akkori alacsony gázárak mellett és kellő infrastruktúra híján inkább a külföldi befektetők által jobban kiszemelt olajszektorát (Karacsaganak, Tengiz) fejleszette (igaz, az olajmezők is nagy mennyiségű olajkísérő gáz kitermelésével kecsegtettek), illetve (hosszútávú) célul tűzte ki a hazai gázönellátás megoldását. Érdekesség, hogy a karacsaganaki  olaj és gázmező fejlesztésére létrejövő konzorciumban a Gazprom azért is vállalt szerepet, (1994-ben kikényszerítette) hogy kontroll alatt tartsa a mező kitermelését (exportútvonalait már amúgy is ellenőrizte), majd amikor az fejlődő szakaszába ért volna, a Gazprom vezetése 1996-ban eladta részesedését az olajban utazó Lukoilnak, amely évekre olajra állította a fő tevékenységet, jegelve a mező gáztartalékának kiaknázását.

Türkmenisztán volt az egyetlen, teljesen önellátó közép-ázsiai földgáztermelő ország, mely nemcsak jelentős tartalékokkal bírt (3 tcm), de a Szovjetunióban az oroszok után a legnagyobb kitermelő is volt egyben. Az alacsony hazai fogyasztás (kb 10 milliárd köbméter /bcm/) mellett az évi kb 80 bcm kitermelésből exportra is jutott, ugyanakkor a kizárólag Oroszországon keresztül menő vezetékek Moszkva kezébe jelentős ellenőrző szerepkört adtak. Moszkva 1992-ben belement a korábbi, a türkmén gáz szovjet korszakból származó kvótás exportjába (ami azt jelentette, hogy a szovjet rendszerben megszokott, európai árakhoz képest nyomott áron menő kereskedelmen túl 10-13 bcm türkmén gázt az oroszok közvetve kiengedtek a keményvalutával, jóval magasabb árat fizető nyugat-európai piacra). Türkmenisztán elnöke, Szaparmurat Nyijazov (1991-2006) - a hírhedt Türkmenbasi - ugyanakkor (a SzU összeomlásakor minden függetlenedő államra zuhanó gazdasági válság enyhítése miatt ekkortól kezdte ingyen adni a gázt a hazai fogyasztóknak) a teljes, Oroszországba, Ukrajnába és Közép-Ázsia más részeibe menő türkmén gázért "Európai" árat és keményvalutát követelt (a szovjet rendszerben használatos, tagköztársaságok közti barter továbbélni látszott 1991 után is). Ennek többszöri gázcsap-elzárással is nyomatékot adott, végül a Gazprom 1993-ban felmondta a kvótát, leállítva a türkmén gáz nyugat-európai exportját, megzabolázva ezzel a türkmén vezetést. Az alacsony gázárak mellett ugyanis a Gazpromnak sem volt érdeke egy vetélytárs megjelenésére a 90-es évek válsága miatt zuhanó keresletű, jószerével fizetésképtelen orosz piacon. Sikerült a Nyijazovtól egy megállapodást is kicsikarni, mely a Gazprom türkmén földgázgáz-értékesítés feletti 45%-os ellenőrzését is lehetővé tette. A Türkmenbasi 1997-ben ezt felmondva újra megpróbált kitörni, erre Moszkva 1997-1998-ban a teljes türkmén exportot leállította (nem sokkal ezután jött az 1998-as orosz gazdasági összeomlás, így nem is igazán hiányzott a türkmén mennyiség az orosz piacról sem).

Üzbegisztán, a posztszovjet régió harmadik legnagyobb kitermelője ehelyett a nagy hazai fogyasztás (a kitermelés 85-90 %-a) kielégítése érdekében a termelés növelését és a teljes önellátást tűzte ki célul, illetve fenn kívánta tartani az export szintjét az uráli és közép-ázsiai fogyasztók felé - új piacokra földrajzi zártsága miatt amúgy sem igen számíthatott. Bár ő is szívesen kért volna "Európai" árat, erre az adott körülmények közt nem gondol(hatot)t, hisz a fizetésképtelenség és a tartozások miatt ez eleve hiú ábránd lett volta (ha kellett, Taskent is elzárta a gázcsapot, pl Kazahsztán felé 1995-ben). Üzbegisztán az alacsony importot 1997-re ki tudta váltani az addig "lefedetlen" Karakalpakföld új vezetékkel való ellátásával. Ezután inkább politikai függetlenségének kiszélesítésére gondolt Közép-Ázsia legnépesebb és legnagyobb katonai erejével rendelkező állama: ekkoriban a taskenti kormányt erősen foglalkoztatták bizonyos regionális hegemoniával kapcsolatos ötletek is.

A kilencvenes évek összességében az instabilitás időszaka volt, a szovjet utódállamok gazdasági gondjai, a kitermeléshez képest alacsony fogyasztás, a  FÁK-ban általánosnak modható fizetésképtelenség (a fizetés általában részben áruban, részben készpénzben ment, de gyakran el is maradt, és hatalmas adósságok halmozódtak fel,  és a szállítók - Taskent és Asgabat - sem restellték elzárni a csapokat) mind-mind problémákat okoztak.  A térség infrastruktúrájának kijárata felett rendelkező Gazprom igyekezett távol tartani a közép-ázsiai (főleg türkmén) gázt a hazai (és főleg a keményvalutában fizető európai) piactól, hisz az orosz piacon a zűrös kilencvenes években még az orosz kitermelést sem tudták felszívni (ún. recessziós puffer keletkezett). A Türkmenbasi ugyan elkeseredetten igyelkezett új exportútvonalakat és befektetőket találni, de egy kisebb, Iránba menő vezetéken (1997) kívül nem tudott mást felmutatni. Sem diktatórikus és szeszélyes stílusa nem csábította  a befektetőket, sem a Gazprom nem engedte érvényesülni a türkmén gázt - és ehhez minden adu az orosz cég kezében volt. Bár voltak koncepciók az itteni gáz diverzifikációjára (pl Washingtonban ekkoriban ötölték ki az Oroszországot és Iránt elkerülő, Kaszpi-tenger alatt Európába vagy a Földközi-tengerhez futó vezeték tervét), az alacsony energiaárak és nemzetközi jogi vagy biztonsági (pl a transz-afgán vezetékterv) problémák, vagy amerikai ellenlépések (Washington nem akarta jó üzlethez juttatni  Iránt sem) mellett ezek nem tűntek kifizetődőnek vagy megvalósíthatónak, így az ezredfordulón az érdeklődés is lecsengeni látszott.

A versenyfutás (újra)indul

Az ezredforduló utáni évek azonban lassú, de biztos változást indítottak el. 2001. szeptember 11. után a Nyugat fizikailag is megjelent a régióban. Moszkva ugyanekkor, 2002-2003 között csúcson érezhette befolyását, amikor is hosszabb távú szerződést sikerült kötnie az üzbégekkel (2002-2012) és a türkménekkel (2003-2028) határozott (és növekvő) mennyiségű földgáz Oroszországbas szállításáról - igaz, a megállapodások csak a mennyiségekről szóltak, az árakat továbbra is évente alkudták ki, bár a Kreml halovány ígéretet tett a fokozatos áremelésre és 2009 után esetleg az európai árakhoz való (fokozatos) konvergenciára is. Summa summarum, a Türkmenbasi jobb híján ismét beállt a sorba, Üzbegisztán pedig örült a fix exportszerződésnek.
Mi volt ennek az orosz a pálfordulásnak az oka? 1999, de főleg 2003 után az energiaárak (így a lényegében egyetlen, európai piacon kőaolaj árához kötött földgázé is) növekedésnek indultak, és az orosz gazdaság is felívelő szakaszba ért, ezáltal a Gazprom nemcsak magasabb áron tudta Nyugaton eladni a saját gázát, de a hazai fogyasztás is erősen fellendült. Az 1991 után a keményvalutára éhező, abszolút exportorientálttá váló Moszvának (kitermelése 30%-át adta el Nyugatra) az eladott mennyiséget pótolnia kellett, ezért - az óriási befektetéseket igénylő hazai kitermelési kapacitás-fejlesztés helyett - imáron szüksége volt a nyomott áron beszerezhető Közép-Ázsiai földgázra, mégpedig egyre több földgázra. Moszkva szakított a status quo-politikájával és már ő is a nagyobb közép-ázsiai kitermelésben volt érdekelt. A szovjet korból származó vezetékrendszer által okozott monopszónia révén azonban Moszkva alacsonyan tudta tartani az árakat (2003 táján 40 $/1000 m3 körül, ami a alig fele volt az akkori 'Európai' áraknak), és ebből a hazai fogyasztást is szubvencionálni tudta, ami jócskán hozzájárult a létbiztonság képzetéhez és Putyin elnök (2000-2008) hazai elfogadottságához.

Az energiaár-emelkedés viszont a külföldi befektetőket is fellelkesítette a térség iránt, amit a stabil  jogi helyzetet teremtő Kazahsztán ki is használt.  Nemcsak befektetőket sikerült bevonnia már a 90-es évek második felétől, de konkrétan a földgázipar fejlesztsére is remény nyílt. Türkmenisztán továbbra is igyekezett kitörni Moszkva szorításából - a szerződések ellenére is (Asgabat semlegességi törekvéseit úton-útfélen hangoztatta 1995 óta) - , de Nyijazov rezsimje végleg lejáratta magát az elnök közismert hóbortjaival, a hasonlóan szeszélyes jogrenddel és a gyatra emberi jogi helyzettel, ezenkívül a kilencvenes évek közepi, viszonylag nagy figyelmet kapó Bridas-Unocal ügyben (igaz, abban más játékosok keze is benne volt) sem mutatkozott a Türkmenbasi megbízható partnernek. Bár nyílt érdeklődés mutatkozott a türkmén készletek iránt, különösen a már jól ismert Nabucco terv 2002-es megszületésével, igazából a továbbra is fennálló technikai-pénzügyi-jogi akadályok és a Türkmenbasi alacsony nemzetközi imázsa (emberi jogok, jogbizonytalanság, stb) nem tették lehetővé a komoly befektetést. Bár Asgabat 2000 után folyamatosan emelte kitermelését (a növekvő fogyasztás mellett 2009-re lényegében meg kellett volna dupláznia 45 bcm-es exportját Oroszrszág felé), de az új mezők felfedezése ellenére ezek kiaknázásához nem volt elég tőke az országban. A Türkmenbasi annyit tudott elérni, hogy 2003 után a növekvő árak mellett több-kevesebb sikerrel tudta emelni az árakat az oroszok felé - bár arányaiban továbbra is az európai árak feléért szállított gázt a Gazpromnak. Nyijazov ugyan néha bekiáltotta az éterbe, hogy a türkmén tartalékok elérik a 22 tcm-t (az orosz tartalékok durván felét), ezeket amolyan médiahacknek gondolva a nemzetközi közösség erős fenttartásokkal fogadta.

2003 után azonban nemcsak nyugati és északi irányból mutatkozott érdeklődés: az energiaéhes Kína is szemet vetett az itteni tartalékokra. A földgáz a kínai energiamix alig ötvened részét adta, Peking ezért először a kőolaj iránt érdkelődött, igaz, a kínai nemzeti olajvállalat, a CNPC korábban már megjelent a kazah földgázmezőkön is. Peking szándéka találkozott a kazah vezetés látens exportdiverzifikációs ötletével, és 2005-re megépült a korábban (illetve korábbi árak fényében) mindenki által megvalósíthatatlannak tartott, bár korlátozott kapacitású transzázsiai olajvezeték, mely nyugat-kazah mezőkről szállít olajat Ujguriába. Kína ugyanekkor kezdett komolyabban érdeklődni a földgáz iránt is, (bár 1997 óta voltak különféle ötletek a kazah importra) mivel földgázfogyasztása közel duplájára nőtt 2000-2005 között. Peking eme igénye zene volt Nurszultan Nazarbajev (1991-) kazah elnök (balra) füleinek, hisz az olajhoz hasonló, egész országon átmenő vezeték révén alacsonyabb önrésszel megoldható a régóta várt önellátás is.

A kínaiak nemcsak Asztanában próbálkoztak, de megkeresték a Türkmenbasit is, aki mohón vágyott egy komoly partnerre, hogy emelje a tétet (és az árakat) az orosz féllel szemben. Nyijazov 2006. áprilisában nyélbe is ütött Pekingben egy keretmegálapodást évi 30 bcm türkmén gáz szállításáról 2009-től 30 évig, ehhez viszont erős kételyek kötődtek: nincs vezeték és különben is a türkmén kitermelés, illetve annak novekménye a 2003-as szerződésben lényegében le van kötve az oroszoknak. A kínaiakkal ezért új vezeték ötletéről is megegyeztek, ehhez viszont le kelett zsírozni az üzbég tranzitútvonalat is.

A 2006-os orosz-ukrán gázháború után Európa mohón keresni kezdte az alternatív szállítási útvonalakat (ismerős a mi közbeszédünkben is, amikor a különböző politikai táborhoz tartozó szimpatizánsok vérben forgó szemmel sorolták egymásnak az érveket a Nabucco vagy a Kék illetve Déli áramlat mellett). A korábban évekig összességében ignorált térség hirtelen a különféle állami és céges delegációk úticélja lett.

Új szelek fújnak a közép-ázsiai sztyeppéken?

A térségben is megérezték a nagy lehetőséget, amit igyekeztek a közép-ázsiai vezetők kihasználni. Alapvetően három komoly kérő jelentkezett, igaz, különböző eséllyekkel. A térség kormányai arra hajaztak, hogy nem kötelezödnek el sehová, ezzel azonban mindhárom érdeklődővel szemben növelni lehet a tétet. Sőt, el lehet érni azt is, hogy ne csak befektetés érkezzen az országba, hanem a helyi  infrastruktúrát is fejlesszék lehetőleg a megvalósítani kívánt projektek, hogy a gázt csak el kelljen adni bele. Az új mottó valami ilyesmi lehetne: "Jöjjön ide az infrastruktúra, és mi szívesen beletöltjük a földgázt".

A Türkmenbasi 2006. decemberi halálával a legnagyobb kitermelő, az elszigetelt Türkmenisztán is stílust váltott - természetesen a külföldi érdeklődés felkeltése érdekében. Az új elnök, Gurbanguli Berdimuhammedov (2006-) elődje erősen hektikus stílusával szakítva elsődleges feladattá tette a külföldi befektetők bizalmának megszerzését, bárhonnan érkezzenek is azok. Hasonlóan cselekedett a magas gázáraktól, illetve a 2000-ben felfedezett, de igen jelentős Kasagan gázmező jövőbeni kitermelésének lehetőségétől fellelkesült Kazahsztán (mely amúgy a térségben mintaszerűen vonta be a külföldi tőkét meglévő és új mezőinek kitermelésébe) is.
Az első konkrét, és infrastrukturális szempontból legkevésbé macerás orosz ajánlatról már 2007. májusában szerződés született a türkmén fővárosban. A Kaszpi-menti (a nemzetközi sajtóban Pre-Caspian) vezeték, mely Türkmenisztánból indulna északi irányba a Kaszpi-tenger keleti partja mentén, kazah forrásokat is érintve, a szerződés szerint plusz 20, majd 30 bcm kazah illetve türkmén gázt szállítana Oroszországnak 2009-2010-től. Jellemző, hogy bár mindhárom érintett ország államfője, Putyin, Nazarbajev és Berdimuhammedov szignózta a kontraktust, utóbbi azért  kérdésre megnyugtatta az aggódó Európát, hogy "van elég gáz mindenkinek".
A másik érdekesség, hogy a türkméneknek elvileg 80-90 bcm-re kellene emelniük a kitermelésüket 2009-2010-re már a 2003-as szerződés szerint is, ennek ellenére a termelési adatok a kitűzött célok mögött kullognak (tavaly kb 70 bcm volt). Hamar felmerült a kérdés, hogy Asgabat fogadkozása ellenére, a türkmének tudnák-e a meglévő szerződéseket teljesíteni?

2007 második felében Kína is lépett: megkötötték a konkrét szerződéseket egy transz-ázsiai (Nyugat-Kazahsztánból Ujguriába menő), és egy Türkmenisztán-Kína (Üzbegisztánon áthaladó) vezeték megépítéséről külön-külön Taskenttel és Asztanával is. A szerződések szerint 30 bcm türkmén és 10 bcm kazah gáz menne Kínába, miközben a kazahok vezetéke pont a délkeleti, sűrűn lakott, eddig üzbég gázzal ellátott területen haladna át, azaz megvalósulna a rég áhított önellátás is. A kazahok az akkori viszonyok között szívesen emelték a kitermelést is (mely a szovjet korszak kitermelését 2007-re megháromszorozva elérte az évi 30 bcm-t) Az építkezések még ez év augusztusának végén megindultak.

2007 július végére volt tehát két szerződés, azokban három vezetékterv,  plusz Európa ismét elővette a Nabucco-t, viszont a kitermelés megfelelő mértékű fokozásáról keveset lehetett hallani. Eközben az árak folytatták felfelé ívelő útjukat. 2007. elején pl az ukránoknak a 2006-os egyezség  alapján 95$-ért adta el a Gazprom a gáz ezer köbméterét, míg Európa az olaj árának növekedéséből számolt kvóta alapján 230$-ért kapta a földgázt, Türkmenisztán viszont csak 100$-t kapott az oroszkotól a saját földgázáért (orosz tervek szerint 2009-ig). A különbözet pedig a Gazpromnál maradt, amit a hazai árak támogatársára használt a Kreml. 2008 elején az európai gázárak kezdték alulról súrolni a 400$/ezer m3-t, miközben a térségben mértékadó türkmén gázért Putyinék ez év első félévben 130, második félévben is csak 150$-t kívántak fizetni. Informálisan viszont a korábban sokszor sóherséggel vádolt Kína (mely elvileg hivatalosan ragaszkodik a gáz árának náluk bőségesen létező szénhez és nem kőolajhoz kötéséhez) állítólag hajlandóságát fejezte ki, hogy 195$-t adjon ezer köbméterenként (Peking ezt hivatalosan hevesen cáfolta).
A befektetést vonzó taktika elérte célját, sikerült egy jó kis árversenyt generálni, amire Moszkvának lépnie kellett, hisz a hazai, dinamikusan növekvő fogyasztás tendenciája kezdte feszegetni a süllyedő kitermelési szint kereteit, míg a  hosszútávú szerződésekben lekötött, jól fizető európai export mennyisége sacrosanctus a Kreml szemében. Moszkva belement, hogy 2008 második felére 150$-t adjon a gázért, ám 2008. márciusában Taskent, Asztana és Asgabat közösen jelentették be, hogy európai árat kérnének 2009-től az Oroszországba menő földgázért.

Miközben a kínai vezeték konstrukciója 2008 nyarán elindult az üzbégeknél is, a Gazprom végül 2008 őszén belement, hogy nyilvánosságra nem kerülő, de európai árképzésen alapuló árat adjon a térség földgázáért, szakítva korábbi pozíciójával (persze ehhez a körülmények előbbiekben vázolt változása is kellett). A térség földgáztermelő államai persze nem csak az orosz medvét prüszköltették, de az enyhén szólva kevésbé befolyásosnak mondható Tadzsikisztán és Kirgizisztán is megkapta a minimum 100%-os áremelésről szóló közleményt. Üzbegisztán például minden célját elérte azzal, hogy minden exportcélországa megadja az európai árat a földgázért, ily módon Karimov üzbég elnök  (1991-) magabiztosan közölhette a novemberben hozzá látogató Parvanov bolgár államfővel (2002-), hogy nem érdeklődik a Nabucco iránt (igaz persze, hogy a meglévő infrastruktúra is szomszédaihoz és Oroszországhoz köti Taskentet, ezáltal Moszkva is elérte, amit akart: a biztos exportot az Urálba).

Időközben persze  a tétet tartani is kellett, és volt is mivel. A még 2006-ban feltárt két új türkmén óriásmező, Dél-Jolotan és Oszman felmérésével Berdimuhammedov által még 2008. tavaszán megbízott brit cég, a GCA októberben rukkolt elő jelentésével, miszerint a két gázmező valódi óriásmező, melyek tartaléka 4 és 6 tcm közé tehető, azaz Türkmenisztán tartalékai jóval nagyobbak lehetnek (kb 2x, 3x), mint azt addig gondolták. Berdimuhammedov és a türkmén kormánydelegációk azután ősszel a jelentést lobogtatva körbeturnézták Európát, fenntartva az európai érdeklődést, és persze próbálták serkenteni a befektetési hajlandóságot is, merthogy az is elkél a mezők majdani feltárásakor. Persze eme nyugtatási kísérletek mögött azért nem árt, ha látjuk a lényeget is.

Akkor most van vagy nincs?

Noha a türkmén tartalékok eme jelentés szerint még nagyobbak, mint gondolták, azért van pár részlet, amit érdemes vizsgálni. A tartalékokkal eddig sem volt gond, a szűk keresztmetszetet először is a kitermelés és a vezetékek adják. Bár elvileg egyszer majd évi akár 70 bcm-t is ki lehetne termelni (a Nabuccoba 30 bcm-et akarna összekaparni valahogy), csakhogy a kulcsszó a majd. Jelenleg sem befektető, sem kitermelés nem folyik (bár jelentkező volna), hisz nem biztos még Asgabat hozzáállása sem: az utóbbi időben a türkmén állam féltékenyen őrizte az új gázmezőket, bár ez változhat. De időközben beütött a gazdasági válság is, ami nemcsak a fogyasztásra és gázárakra gyakorol erősösdő gravitációs hatást (az októberben 480$-os csúcsra járó árakat az idei év közepére kb 250-300 közé várják), de a hitelezésre és a befektetési hajlandóságra is. Asgabat növeli ugyan a kitermelést, de korántsem olyan szintre, ami a szerződéses kötelezettségeivel összhangban lenne.
Másrészt ott van a mező. Az egy dolog, hogy van mező, meg egy másik, ha van egy konzorcium, ami kitermelje. Az ezredfordulón felfedezett kazah Kasagan mezőre volt utóbbi is, a konzorciumot vezető Agip azonban a kazahok szabályozási akadékoskodása miatt 2007-ben bedobta a törülközőt, így Asztana nagy bosszúságára pár évet csúszik a kitermelés beindulása.
Harmadrészt (európai szempontból) továbbra is ott vannak bizonyos egyéb jogi, biztonsági problémák. Bár a grúz háború okozta sokk tán múlóban van, de a Kaszpi tengerfenék továbbra is megoldatlan nemzetközi jogi viták tárgya. Márpedig, ha a világ második legnagyobb földgáztartalékával bíró, bár nettó importőr (!) Iránt ki akarják hagyni a gázüzletből (lásd az ismert, Teheránnal szembeni amerikai ellenérzések szülték a Kaszpi-tenger alatt futó vezeték ötlletét is), akkor el kell kezdeni a kaszpi-tengeri nemzetközi jogi rendezést. Teherán viszont helyzeténél fogva könnyen beleköphet a Kaszpi-rendezés levesébe, amúgy meg ő is felajánlotta gáztartalékait Európának, tehát előbbiben valahol eleve ellenérdekelt is.
Negyedrészt ha van szerződés az sem minden: a Kaszpi-menti vezetéknél még egy fia kapavágás sem történt (talán nem függetleníthetően a krízistől) és az idén is csúszik az építkezés kezdete, a kínai vezetékek építése már elkezdődött ugyan, de bejelentették, hogy az is csúszik. A szerződések szerint a türkméneknek már az idéntől évi 30 bcm gázt kéne szállítaniuk, de ez egyelőre szintén írott malaszt marad.
Ezáltal lemérhető, hogy egy stabil pont van: az, hogy 2009 első felében a Gazprom már piaci árat fizet (valahol 250 és 320 $ közt) a Közép-Ázsiai gázért, tehát tartja a tétet. Ja, és persze az infrastrukturális status quo is marad, még legalább egy pár évig. A mostani kitermelési szint szintén valóban kevés az elvi, szerződéses kötelezettségek teljesítéséhez. Van tehát elég gáz, sőt eddig is volt, de jórészt a föld mélyén.

(UPDATE: ez a poszt utólag átkerült a Közép-Ázsia sorozatba.)