Január 22-én éjjeli fél tizenegykor ruandai csapatok elfogták és letartóztatták Kongó minden bizonnyal legsikeresebb felkelőszervezete, a CNDP vezetőjét, Laurent Nkunda tábornokot. E fordulat alaposan meglepte - nem csak a KatPol szerkesztőségét, de - a konfliktus szakértőit is. A média persze reflexből az égnek kezdte dobálni szimbolikus svájcisapkáit, mondván "meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály" most, hogy a gaz felkelő kikerült a képletből minden sokkal könnyebb lesz. Kabila elnök - szavait mezőgazdasági minisztere tolmácsolta - egyenesen arról értekezet, hogy Kelet-Kongóban beütött a béke. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. Nkunda elfogása - és jövője - számos kérdést vet fel, s önmagában aligha old meg bármit is az észak-kivui felfordulásban.

A tábornok vesztét minden bizonnyal épp azok a sikerei okozták, melyek kiemelték a térség hadurainak - egyébiránt meglehetősen népes - sorából. Ha az ember rablóbandát üzemeltet Kelet-Kongóban, soha senkinek nem fog feltűnni - arrafelé ez afféle normál ügymenet. Ha valamivel ambiciózusabb, beszáll a nyersanyagbizniszbe, és még a kormányerőkkel is össze talál csapni néhanapján, azzal már magára vonhat némi rosszalló figyelmet, de még mindig nem fog különösebben sok vizet zavarni. Ám ha emberünk politikai célokat fogalmaz meg, komoly katonai sikereket ér el, s ennek tetejébe saját területein még valami működő kvázi-állami intézményrendszert - közigazgatással, rendőrséggel, miegymással - is elkezd kiépíteni, rögtön a "békefolyamat" célkeresztjébe kerülhet.

2008 második felétől márpedig Nkunda fegyveresei épp csak ott nem verték el a kormányerőket, ahol nem akarták, mindennek tetejébe a CNDP retorikájában a helyi tuszi népesség védelme mellett egyre nagyobb hangsúlyt kezdett kapni a kongói központi vezetés alkalmatlanságának - korrupciójának és általános töketlenségének - bírálata. S bár Kabila elnök újabban mintha nem állna a helyzet magaslatán, egyre kevésbé lehetett nem észrevenni, hogy a kialakult szituáció drasztikus megoldásért kiált.

Ilyen hangulat mellet nem is meglepő, hogy a kormány és a CNDP közti tárgyalások január 7-én kezdődő fordulójától senki sem várt érdemi előrelépést. Annál is inkább, mert a tárgyaló felek és a külső szemlélők figyelmét egyaránt két olyan esemény kötötte le, mely az utóbbi napok történéseire is meghatározó befolyással volt: a CNDP-n belüli puccs(kísérlet), s a kongói-ruandai katonai megállapodás.

Amikor január 5-én Bosco "Terminátor" (komolyan) Ntaganda, Nkunda volt vezérkari főnöke a sajtó képviselői előtt bejelentette, hogy helyéről eltávolította a CNDP vezetésére alkalmatlan tábornokot, a hatalmat pedig saját szorgos kezeiben vonta össze, az elemzők nagy része még a papírforma - Ntaganda rövid úton bekövetkező csúfos vége - mellett tette volna le voksát. Ahogy azonban teltek-múltak a napok, hiába ítélte el a CNDP egyre több magasrangú tisztségviselője Ntaganda "árulását", a szervezet egységét hiába erősítette meg a vezetőség január 16-i rendkívüli gyűlése - egy rakás intézményi reformintézkedés mellett -, Ntaganda csak nem akart eltűnni, sőt alapvető emberi szokás szerint bizottságot hozott létre, tűzszünetet hirdetett, előre megtagadta az ekkor még zajló tárgyalások akármilyen eredményeit, végül a hutu FDLR elleni közös fellépés jegyében felajánlotta saját és fegyveresei szolgálatait a kormányerőknek. A puccs ezzel nyílt szakadássá terebélyesedett.

Az említett CNDP csúcs - melyen még Nkunda elnökölt - egyébként finoman megpendítette a Ntaganda akciója mögött sejtett okot. Történt ugyanis, hogy annak idején, még valamikor 2006 táján, mikor - az éppen aktuális békefolyamat keretében - Nkunda csapatai csatlakozni kezdtek az állami hadsereghez, a kormány képviselői csábító ajánlattal keresték meg a tábornokot. A legtöbb forrás szerint 3 - mások szerint csupán 2,5 - millió dollárt és egyetemi tanulmányai finanszírozását ajánlották arra az esetre, ha minderre Dél-Afrikában óhajtana sort keríteni. Mikor a tábornok ezt visszautasította, látogatói értésére adták, előbb-utóbb találnak valakit, aki hívei közül gyümölcsözőnek találhat egy efféle megállapodást. Ntagandát egy pár nyugati valutával tömött koffer mellett azonban a Nemzetközi Büntetőbíróság ellene kiadott elfogatóparancsa is motiválhatta - a CNDP vezetése épp kiadatását fontolgatta a puccs méltó retorziójaként (a szervezetnek leginkább felrótt kegyetlenkedések, a kiwanjai gyilkosságok idején épp Ntaganda volt a CNDP adott térségért felelős parancsnoka).

Hogy a történelem során oly sokszor bizonyított Samsonite-diplomácia jegyében azok a bizonyos bőröndök valóban gazdát cseréltek-e, talán sohasem derül ki - bár egész biztosan lett volna, aki megfinanszírozza. Hogy a kongói vezetés - miközben üdvözölte állásfoglalását - már enyhébben nyilatkozott Ntaganda munkásságáról, az biztos. Akárhogy is, ha Kabila kormánya a megfelelő eszközökkel némileg rásegített a CNDP-n belüli ellentétek szakadásig fajulásához, dicséretet érdemel. Ez azonban a Ruandával folytatott katonai együttműködésre már egyáltalán nem igaz ilyen egyértelműen.

Valamikor 2008 decemberében fordultak ugyanis komolyra a két ország közti tárgyalások a kelet-kivui helyzet rendezéséről, melyek eredményeként már idén január közepén indultak meg a közös hadműveletek, névleg az FDLR hutu milícia fegyveresei ellen. Annál váratlanabbul érte a nemzetközi közvéleményt, hogy az akció első jelentős eredménye Nkunda elfogása volt. Kiiktatása minden bizonnyal a két ország közti alku részét képezte, ám az e mögött rejtőző tényezők korántsem egyértelműek. A megállapodás szövegét pedig máig nem hozták nyilvánosságra.

Kagame ruandai elnök számára a fő fejfájást már-már hagyományosan a Kelet-Kongó területén zavartalanul tevékenykedő FDLR okozza. A '94-es népirtás külföldre menekült elkövetői által "alapított" milícia a kongói menekülttáborok biztos hátországából folyamatos fenyegetést jelent Ruanda számára. Nkunda tábornok (saját bevallása szerint) épp velük szemben - a kongói tuszi lakosság védelmében - folytatta harcát. Egyre nagyobb sikerei azonban némileg paradox módon Ruanda számára is kezdtek egyre kínosabbá válni.

Nkunda annak idején a Kagame vezette FPR soraiban harcolt a ruandai hadsereg és a hutu milíciák ellen. Mikor a háború kongói területre tevődött át, Nkunda - a Ruanda által üzemeltetett felkelőszervezet - az RCD-Goma egyre befolyásosabb parancsnoka lett. Miután az aktuális békemegállapodás folytán Ruanda - és egy rakás más környékbeli állam - kivonta csapatait Kongóból, Nkunda és fegyveresei rövid időre megfordultak a kongói hadsereg soraiban, ám hamarosan önálló harcba kezdtek. Ilyen előélet után aztán nem is meglepő, hogy Nkunda tevékenysége mögött rendre a Ruandai kormány iránymutatásait vélik felfedezni.

A biztonsági érdekek egyezése nyilvánvaló: a tuszi lakosság védelme, az FDLR elleni fellépés. Ezt persze ki szokás egészíteni a kinshassai központi kormány meggyengítésével és a térség természeti kincseinek kiaknázásával. Amire az utóbbi időkben egyértelmű bizonyíték mutatkozott, csupán annyi, hogy Kigali szemet hunyt afelett, hogy a CNDP-t tehetős ruandai üzletemberek is támogatják, s hogy Nkunda a Ruandába menekült tuszik táboraiban - s gyakran az FPR leszerelt veteránjai közt is - toborozza harcosait. Ami azt illeti, az elmúlt években Nkunda kifejezetten bírálta Ruandát a támogatás hiányáért, helyzete megnehezítéséért.

A tábornok sikerei tehát egyre fokozódó nemzetközi nyomás alá vonták Kagame kormányát, mely alól a kongói vezetés által felkínált megállapodás minden bizonnyal logikus kiutat kínált. Kigali valójában meglehetősen jó üzletet csinált: lemond egy általa a legjobb esetben is csak mérsékelten befolyásolható helyi szövetségeséről, s cserébe saját haderejével tehet rendet a számára problémás szomszédos területeken.

Éppen ezért számos kérdést vet fel Joseph Kabila politikája. Ahogy keleten Ruandával, valamivel északabbra Ugandával - ott elsősorban a Joseph Kony-féle LRA-val szemben - került sor megállapodásra, melynek értelmében külföldi csapatok érkeznek kongói területre, hogy segítsenek leverni a számukra is gondot okozó felkelőket. Amivel csupán annyi baj van, hogy a lényegében továbbra is használhatatlan kongói hadsereg így bár megszabadul pár helyi ellenfelétől, cserébe viszont területére engedi két nyersanyagban szegény, túlnépesedéssel küzdő állam - helyi viszonylatban mindenképpen - hatékony haderejét. Persze lehet, hogy dolguk végeztével engedelmesen hazavonulnak, de azért az ilyesmi az álmoskönyv szerint sem ígér túl sok jót. (Amihez érdekes adalék lehet, hogy Sarkozy francia elnök egy diplomatáknak tartott újévi beszédében valami olyasmit talált mondani: új megközelítésre van szükség az instabilitás leküzdéséhez és a Nagy-tavak kincseiben való osztozáshoz. A kongói ellenzék szerint persze ezzel egyértelműen arra utalt, hogy kapcsolataik javítása érdekében Párizs kongói területeket passzolna le Ruandának.)

De intő példáért sem kell messzire mennünk, a '90-es évek végén valahogy így indult a hírhedt második kongói háború is, melynek két alapvető tanulsága volt. Egyrészt a kezüket a helyi erőforrásokra tevő erőket csupán úgy sikerült kitessékelni az országból, hogy államok lévén egy idő után engedelmeskedni kényszerültek a fokozódó a nemzetközi nyomásnak. Másrészt a külső erők jelenléte igencsak ösztönzőleg hatott a helyi önvédelmi milíciák burjánzására, melyeket máig nem sikerült semlegesíteni. Márpedig a több ezer ruandai katona megjelenése Kelet-Kongóban finoman szólva sem aratott osztatlan elismerést a helyi lakosság köreiben, az FDLR elleni műveletek csak most kezdődnek, a számos kisebb milícia és rablóbanda tovább űzi mesterségét, s egyelőre a CNDP sorsa sem látszik végleg megpecsételődni. Elvégre 8000 harcos - minusz Ntaganda-frakció, dezertőrök nomeg némi amortizáció, természetesen - azért nem tűnik el csak úgy a ködben, még ha a főnök nevét most épp le is törölték a mágnestábláról pár hírszerkesztőségben.

Ami Laurent Nkundát illeti, elfogása hírére reagálva a kongói kormány rögvest követelni kezdte kiadatását, erre azonban ruandai részről máig nem érkezett érdemi válasz. Kigali továbbra is a politikai rendezés fontosságát hangsúlyozza, Kinshassa a felelősségre vonásét.

A CNDP még január 17-én támogatásáról biztosította az FDLR elleni kongói-ruandai közös hadműveleteket. Ám a jelek szerint a szervezet honlapja a történtek után is a tábornokhoz hű frakció kezében maradt, január 23-án ugyanis Serge Kambasu Ngeve főtitkár - aki a januári felfordulás előtt is e tisztséget töltötte be, s a kormánnyal folytatott tárgyalásokon a szervezetet képviselte - aláírásával nyilatkozatot adtak ki, melyben értetlenségüket fejezik ki vezetőjük letartóztatása felett. A nyilatkozat szerint Laurent Nkunda épp a közös műveletekkel kapcsolatos egyeztetések végett utazott önként Ruandába. Vasárnap még egy sor szimpátiatüntetést is sikerült megszervezniük a Ruandába menekült kongóiak táboraiban szeretett vezérük szabadonbocsátásáért.

Hogy a ruandai vezetés mihez kezd Nkundával, egyelőre nem egyértelmű. A hivatalos verzió szerint letartóztatták, mikor csapataival megpróbált ellenállni a ruandai hadsereg offenzívájának, ugyanakkor a minap azt is elismerték, Nkunda - bár "biztos helyen" tartják - nem került börtönbe. Ha Kigali valóban nem egyszerűen feláldozta a diplomáciai játszmák során, hanem így próbálta - múltbéli érdemeire tekintettel - egy időre viszonylag kíméletes módon háttérbe vonni, úgy Nkunda tábornok története közel sem ért még véget.